A két háború közötti időszakban a versailles-i és a kapcsolódó békeszerződések által létrehozott új vagy újjászervezett államok többsége kezdetben parlamentáris demokráciaként indult, ám a húszas-harmincas évek fordulójára szinte mindegyikben a tekintélyelvű, a demokratikus intézményeket fokozatosan felszámoló vagy azokat puszta díszletté silányító rezsimek vették át a hatalmat. Ez a folyamat nem egyszeri, hirtelen törés volt, hanem a belső társadalmi, gazdasági és etnikai feszültségek, valamint a külső fenyegetések – különösen a szovjet terjeszkedés és a náci Németország befolyásának növekedése – együttes következménye. Az autoriter fordulatok sem voltak egyformák: Lengyelországban a sanacja (lengyelül: sanacja, szó szerint „megtisztulás”) Piłsudski nevével fémjelzett, katonai-polgári elit vezette rendszert hozott létre; a balti államokban inkább paraszti-nacionalista, agrárgyökerű diktatúrák alakultak ki; Romániában a királyi hatalom koncentrációja és a szélsőjobboldali Vasgárda közötti küzdelem vezetett királyi diktatúrához; a szlovák autonomista mozgalom pedig a csehszlovák államon belüli elégedetlenségből kiindulva, a náci Németország árnyékában, végül saját, klerikális-autoriter államot hozott létre. E fejezet célja, hogy ezeket a folyamatokat összehasonlító keretben mutassa be, hangsúlyozva, hogy a „demokrácia visszaszorulása” korántsem egységes jelenség volt, és a rezsimek jellege csak fenntartásokkal sorolható közös kategóriákba.
A húszas évek közepére a legtöbb új államban a parlamenti rendszer súlyos működési zavarokkal küzdött. Ennek okai közé tartozott a többpártrendszer erős fragmentálódása: a nemzeti, etnikai, regionális és ideológiai törésvonalak mentén szerveződő pártok gyakran képtelenek voltak stabil kormánytöbbséget alkotni. A választójog és a politikai részvétel kiszélesedése – noha a versailles-i rendszer alapértéke volt – egyes országokban a nemzeti kisebbségek nagy arányú, a többségi elit által veszélyként érzékelt politikai súlyához vezetett. A gazdasági nehézségek, különösen az 1929 utáni nagy válság, tovább növelték a radikális, egyszerű megoldásokat ígérő mozgalmak támogatottságát; a munkanélküliség, a földéhség és a piacok összeomlása aláásta a demokratikus intézményekbe vetett bizalmat. Ezen túlmenően a szovjet hatalom régióspecifikus fenyegetésként volt jelen, hiszen a Szovjetunió területi és ideológiai igényei a balti államok, Lengyelország és Románia keleti határainál közvetlen katonai fenyegetést jelentettek; a kommunistaellenesség így a jobboldali tekintélyelvű rezsimek legitimációs elemévé vált. Mindezek a tényezők együttesen tették lehetővé, hogy az államfők, hadseregek vagy mozgalmak úgynevezett „mentőakciói” – valójában puccsai vagy alkotmányos felfüggesztései – a lakosság jelentős része által elfogadottnak, sőt olykor üdvözöltnek tűnjenek. Fontos azonban elválasztani egymástól a dokumentáltan alacsony ellenállást mutató, viszonylag széles támogatottságú rezsimeket a tényleges tömegterroron alapuló, szűk elitekre támaszkodó diktatúráktól; a két véglet közötti különbségtétel a történészi értelmezések egyik fő vitapontja.
Lengyelországban a parlamentáris köztársaság 1918-tól működött, de a belpolitikai káosz, a pártok közötti éles konfliktusok és a kormányok gyakori bukása 1926-ra általános elégedetlenséget szült. Ebben a helyzetben Józef Piłsudski, a függetlenség kivívásának egyik legfőbb katonai és politikai alakja, 1926 májusában a hadsereg támogatásával fegyveres puccsal átvette a hatalmat. Az eseményt májusi puccsként (lengyelül: przewrót majowy) ismerjük; a harcok Varsóban néhány napig tartottak, és az áldozatok száma – becslések szerint néhány száz fő – a későbbi rezsim propagandájában és a történetírásban egyaránt vitatott. A puccs tényleges okai és Piłsudski személyes motivációi a mai napig értelmezési viták tárgyát képezik: egyes munkák a parlamentarizmus kudarcára, mások Piłsudski hatalmi ambícióira helyezik a hangsúlyt.
Piłsudski kezdetben nem számolta fel a parlamentet, formálisan megtartotta a köztársasági intézményeket, de a gyakorlatban erősen korlátozta a törvényhozás szerepét. Az 1935-ös úgynevezett áprilisi alkotmány (lengyelül: konstytucja kwietniowa) már jogilag is intézményesítette a tekintélyelvű elnöki hatalmat: az elnököt messzemenő rendeletalkotási joggal ruházta fel, a szejm szerepe formálissá vált. A rendszer mögött álló politikai csoport, a sanacja (magyarul kb. „megtisztulás”) arra hivatkozott, hogy a lengyel államot meg kell tisztítani a korrupciótól és a pártérdekektől. A sanacja nem volt egységes ideológiájú párt, hanem Piłsudskihoz hű katonatisztek, értelmiségiek és bürokraták laza szövetsége volt; a rendszer jellegét a korlátozott pluralizmus jellemezte, a politikai ellenzék működhetett ugyan, de valódi hatalomhoz nem juthatott. A sajtószabadságot jelentősen korlátozták, a kormányzati propaganda erős volt, de a tömeges politikai terror – szemben a náci vagy szovjet modellel – nem vált rendszerszintűvé. Piłsudski 1935-ös halála után a hatalom a „ezredesek csoportja” kezébe került, akik a rendszert tovább radikalizálták, de továbbra sem léptek a totális diktatúra útjára. A kisebbségi politikában a sanacja kezdetben viszonylag pragmatikus irányvonalat követett, ám a harmincas években erősödött az asszimilációs nyomás, különösen a jelentős ukrán, belorusz és zsidó lakossággal szemben. Ezt a fordulatot a történészek egy része a lengyel nacionalizmus előretörésével, más része a külső fenyegetések hatásával magyarázza; a kérdés – különösen a zsidók helyzetének romlása – a mai lengyel emlékezetpolitikában is éles vitákat vált ki.
Litvánia, Lettország és Észtország esetében az autoriter fordulatok időben közel eső, ám részben eltérő mintákat követtek. Közös vonásuk, hogy a parlamentáris demokrácia rövid életű volt, a politikai válságokat pedig rendre egy-egy erős kezű államfő „rendteremtése” zárta le. A három rezsim közül a legkorábbi litván: 1926 decemberében Antanas Smetona és a nacionalista Tautininkai mozgalom katonai puccsal vette át a hatalmat. Smetona elnökként feloszlatta a parlamentet, felfüggesztette az alkotmányos szabadságjogokat, és csak 1936-ban hívta össze a törvényhozást, amely már nem demokratikus választásokon alapult. Rezsimje a litván nyelvi és kulturális dominanciára építő nacionalizmus, a katolikus egyház befolyása és a földreform által megerősített paraszti középosztály támogatására támaszkodott. Smetona rendszerét a szakirodalom gyakran tekintélyelvű nacionalizmusnak nevezi, hangsúlyozva, hogy bár a hatalom koncentrált volt, a tömeges erőszak mértéke viszonylag alacsony maradt. A litván kormányzat külpolitikailag különösen érzékeny volt a lengyel–litván területi vitára (Vilnius kérdése), ami a nacionalista retorikát tovább erősítette.
Lettországban Kārlis Ulmanis 1934 májusában hajtott végre puccsot, feloszlatva a parlamentet, betiltva valamennyi politikai pártot, és államfőként gyakorolva a hatalmat. Ulmanis agrár-nacionalista programja a lett parasztságot és a mezőgazdasági termelőket állította a középpontba; a rendszer ideológiája a lett nemzeti egységet hangsúlyozta, miközben a német és orosz kisebbségek politikai és kulturális jogait korlátozták. A rendszer nem sorolható a fasiszta modellek közé, mert bár erősen autoriter volt, nem épített ki tömegpártot, és nem alkalmazott rendszerszintű terrort; a szakirodalomban általában tekintélyelvű nacionalizmusként vagy paraszdiktatúraként emlegetik. Hasonló utat járt Észtország, ahol Konstantin Päts 1934 márciusában puccsal szerezte meg a teljhatalmat. Päts korábban többször volt miniszterelnök; fellépése formálisan a szélsőjobboldali mozgalmak (különösen a Vaps-mozgalom) elleni védekezés jegyében történt, de a gyakorlatban a demokrácia felszámolásához vezetett. A parlamentet feloszlatták, a pártokat betiltották, Päts „államfő” lett, és a harmincas évek végéig rendeleti úton kormányzott. A három balti rezsim közös jellemzője, hogy a korlátozott politikai pluralizmus és a sajtó ellenőrzése ellenére a civil társadalom egy része tovább működhetett, és a gazdasági életben a magántulajdon domináns maradt. Ugyanakkor mindhárom államban fokozatosan erősödött a kisebbségi nyelvek és intézmények visszaszorítása, ami a német, orosz, zsidó és más csoportok helyzetének romlásához vezetett. Az 1940-es szovjet megszállás e rezsimeknek véget vetett, de a szovjet történetírás és a mai emlékezetpolitika – különösen a balti országokban – eltérően ítéli meg e diktatúrák örökségét; a szovjet időszak hivatalos narratívája „fasisztaként” bélyegezte őket, míg a mai állami emlékezet inkább a szovjet megszállás előtti „független”, bár tekintélyelvű korszakként tekint rájuk.
Romániában az autoriter fordulat bonyolultabb pályát írt le, mert a hatalomért két, egymással is versengő erő küzdött: a hagyományos monarchikus elit és a radikális szélsőjobboldal. A román parlamentáris rendszer a húszas években rendkívül instabil volt; a pártok korrupcióval és egymás közötti éles küzdelmeikkel hiteltelenné váltak. A Vasgárda (románul: Garda de Fier, más néven Legionárius mozgalom, Mișcarea Legionară) Corneliu Zelea Codreanu vezetésével a harmincas évek elején vált tömegmozgalommá. A Vasgárda ideológiája a szélsőséges nacionalizmuson, az ortodox vallási miszticizmuson, a kommunizmusellenességen és az agresszív antiszemitizmuson alapult; módszerei közé tartozott a politikai erőszak, a merénylet és a terror. A mozgalom támogatottsága elsősorban a vidéki szegényparasztság, a diákok és a városi kispolgárság egy része körében volt erős. A történészek többsége a Vasgárdát a fasiszta mozgalmak közé sorolja, bár hangsúlyozzák annak sajátos, ortodox-vallási jellegét, amely megkülönbözteti a német nemzetiszocializmustól.
A román politikai elit válasza erre a fenyegetésre az volt, hogy II. Károly király 1938-ban felfüggesztette az alkotmányt, feloszlatta a parlamentet, betiltotta a pártokat, és bevezette az úgynevezett királyi diktatúrát (románul: dictatura regală). Ezzel egy időben létrehozta a Nemzeti Újjászületési Frontot (románul: Frontul Renașterii Naționale), egy mesterséges, felülről szervezett állami egypártot, amelynek célja a királyi hatalom társadalmi bázisának megteremtése volt. A királyi diktatúra a szélsőjobboldal megregulázására és a hagyományos tekintélyelvű, monarchikus rend megszilárdítására törekedett, ám közben maga is átvett számos nacionalista és antiszemita elemet: a zsidó lakosság jogait fokozatosan korlátozták, a kisebbségi csoportokkal szemben diszkriminatív intézkedések léptek életbe. Codreanut és a Vasgárda számos vezetőjét börtönbe vetették, majd 1938-ban – a hivatalos verzió szerint szökési kísérlet közben – meggyilkolták; az esemény körülményei mind a mai napig vitatottak. A királyi diktatúra azonban nem tudott hosszú távú stabilitást teremteni: a nemzetközi helyzet romlása, a területi veszteségek (Besszarábia, Észak-Erdély) 1940-ben a rezsim összeomlásához vezettek. II. Károlyt lemondásra kényszerítették, és a hatalmat Ion Antonescu tábornok vette át, aki a Vasgárdával szövetkezve úgynevezett Nemzeti Legionárius Államot (románul: Statul Național-Legionar) hozott létre. Bár ez az epizód már szorosan a második világháborúhoz kapcsolódik, jól mutatja, hogy a királyi diktatúra mennyire törékeny volt, és a radikális jobboldal megerősödését nem tudta megakadályozni.
Csehszlovákia a két háború közötti időszakban Kelet-Közép-Európa egyik legstabilabb demokráciája volt, ám ez a stabilitás nem terjedt ki a szlovák–cseh viszonyra. A szlovák nemzeti mozgalom egy része már a 19. század óta autonómiát követelt, részben a magyar hatalommal szemben, részben pedig a saját nemzeti intézmények fejlődése érdekében. A csehszlovák állam 1918-as létrejötte után a szlovák politikai elit egy jelentős része úgy érezte, hogy a centralizált államszerkezetben a csehek dominálnak, és a szlovák nyelvi-kulturális sajátosságokat nem veszik kellőképpen figyelembe. A Szlovák Néppárt (szlovákul: Hlinkova slovenská ľudová strana, HSĽS), amelyet Andrej Hlinka vezetett, a szlovák autonómia követelését párosította a katolikus társadalmi tanítással és a konzervatív nacionalizmussal. A párt a húszas-harmincas években fokozatosan radikalizálódott, követeléseiben egyre inkább a nemzeti önrendelkezés felé mozdult el, és a harmincas években – elsősorban a náci Németország befolyásának növekedése nyomán – egyre nyíltabban szorgalmazta a csehszlovák állam lazítását vagy akár felbomlasztását. Hlinka 1938-as halála után a párt vezetője Jozef Tiso lett, aki katolikus papként és politikusként a szlovák autonómia élharcosa volt.
A müncheni egyezmény (1938 szeptembere) és a csehszlovák állam válsága közvetlenül elősegítette a szlovák követelések teljesülését: 1938 októberében Szlovákia autonómiát kapott a föderalizált Cseh-Szlovák Köztársaságon belül. Ez azonban rövid életű és súlyos belső viszonyokkal terhelt volt. 1939 márciusában, a náci Németország nyomására és a cseh területek megszállásával párhuzamosan, Tiso bejelentette a Szlovák Állam (szlovákul: Slovenský štát) kikiáltását. Az új állam formálisan független volt, de ténylegesen a Harmadik Birodalom kliensállamaként működött; külpolitikája, hadserege és gazdasága erősen kötődött Németországhoz. A Tiso-rezsim autoriter, klerikális-fasiszta jellegű volt: a politikai ellenzéket felszámolták, a zsidó lakosságot súlyos diszkrimináció és később deportálás sújtotta, a rendszer ideológiája a szlovák nemzeti keresztény államiságot hirdette. A Szlovák Állam részt vett a Szovjetunió elleni háborúban is, és a zsidók elhurcolásában való bűnrészessége a mai napig éles emlékezetpolitikai viták tárgya Szlovákiában. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a szlovák autonomista mozgalom nem volt eleve a fasiszta modell híve; radikalizálódása fokozatos volt, és a háborús körülmények, a német nyomás, valamint a csehszlovák állam összeomlása döntő szerepet játszott abban, hogy a mozgalom végül a kliensállami kollaboráció útjára lépett. Ezt a folyamatot a történészek vitatottan értékelik: egyesek a szlovák nemzeti emancipáció tragikus félresiklásának, mások a kollaboráns elit tudatos hatalomra törésének látják.
A fenti esetek összehasonlítása több közös vonást tár fel, de jelentős különbségeket is. Közös vonás, hogy mindegyik autoriter fordulat a parlamenti demokrácia tényleges vagy vélt kudarcából indult ki, és az erős állam, a rend, a nemzeti egység ígéretével legitimálta magát. A rezsimek általában kommunistaellenesek voltak, és a Szovjetunió fenyegetését használták fel a szabadságjogok korlátozására. Ugyanakkor eltérés mutatkozik a hatalomgyakorlás jellegében: míg a lengyel sanacja és a balti diktatúrák viszonylag korlátozott pluralizmust engedtek, addig a román királyi diktatúra és különösen a Szlovák Állam esetében a tömeges erőszak, az antiszemita politika és a szélsőjobboldali ideológia jóval nagyobb szerepet játszott. A fasiszta jelleg kérdése éles viták tárgya: a történészek egy része a fasiszta címkét kizárólag a Vasgárdára és a Szlovák Államra tartja fenntarthatónak, míg a lengyel, litván, lett és észt rezsimeket inkább „tekintélyelvű”, „paraszti” vagy „biirokratikus” diktatúráknak tekinti. E megkülönböztetés azonban nem menti fel az utóbbiakat sem a demokrácia felszámolása és a kisebbségi jogok megsértése alól.
A demokrácia visszaszorulása tehát a régióban nem egyetlen, egységesen „jobboldali” fordulat volt, hanem egymástól eltérő, ugyanakkor egymással összefüggő folyamatok sorozata. A közös gyökerek – a versailles-i rend által teremtett nemzetállami keretek etnikai feszültségei, a gazdasági válság, a szovjet fenyegetés és a parlamenti rendszer strukturális gyengesége – a külső nagyhatalmi nyomással párosulva tették lehetővé, hogy a demokratikus intézményeket rövid idő alatt félretegyék. E rezsimek létrejötte pedig közvetlen előzménye volt annak a katasztrófának, amelyet a második világháború és a szovjet megszállás hozott a térségre.
Ez az alfejezet a két háború közötti Kelet-Közép-Európa politikatörténetére vonatkozó, széles körben elfogadott szakirodalmi konszenzusra támaszkodik. A konkrét események – például a puccsok időpontja, a fő szereplők kiléte, az alkotmányos változások főbb állomásai – viszonylag jól dokumentáltak, korabeli jogszabályok, parlamenti jegyzőkönyvek, sajtóanyagok és visszaemlékezések alapján rekonstruálhatók. Ugyanakkor számos ponton fennállnak bizonytalanságok és értelmezési viták. A puccsok közvetlen motivációi és a mögöttük álló erők pontos összetétele nem mindig rekonstruálható egyértelműen; a személyes visszaemlékezések és a későbbi rezsimpropaganda gyakran eltorzítja a képet. A tömegtámogatottság mértékéről megbízható közvélemény-kutatások hiányában csak közvetett becslések állnak rendelkezésre. A rezsimek jellegének minősítése – különösen az, hogy mi nevezhető „fasisztának”, és mi csupán „tekintélyelvű” – a történettudományban máig vitatott; e vita szorosan összefügg a mai kelet-közép-európai emlékezetpolitikai csatákkal, ahol az egyes országok hivatalos narratívái gyakran egyoldalúan értékelik e korszakot. Különösen érzékeny kérdés a szlovák állam, a román királyi diktatúra és a Vasgárda viszonya, valamint a balti rezsimek megítélése a szovjet időszakhoz képest. A fejezet által megfogalmazott állítások ezért – ahol forrásszerűen nem igazolhatók – a tudományos konszenzus vagy a vitatott értelmezés kategóriájába tartoznak, és nem tekinthetők lezárt tényállításoknak.