A 18. század végén, Lengyelország harmadik felosztása (1795) nyomán a Litván Nagyfejedelemség területének túlnyomó része az Orosz Birodalom fennhatósága alá került. Az ezt megelőző évszázadokban a litván politikai elit jelentős része fokozatosan ellengyelesedett, a litván nyelv pedig elsősorban a parasztság és az alacsonyabb papság nyelveként élt tovább. A 19. század folyamán ebből a társadalmi és nyelvi háttérből bontakozott ki az a folyamat, amelyet a litván történetírás litván nemzeti ébredésnek (litvánul: lietuvių tautinis atgimimas) nevez. Ez a mozgalom nem egyszerűen a nyelv és a népi kultúra iránti érdeklődés volt, hanem egy tudatos nemzetépítési program, amely a modern litván nemzet megteremtésére, társadalmi és politikai emancipációjára törekedett. A folyamat sajátossága, hogy a korábbi, lengyel–litván államiság hagyományával való viszony folyamatos viták és újraértelmezések tárgyát képezte. A nemzeti ébredés megértése elengedhetetlen a 20. századi litván államiság kialakulásának és a modern litván identitás összetettségének megértéséhez.
A Litván Nagyfejedelemség orosz annexiója nem szüntette meg azonnal a korábbi társadalmi és kulturális struktúrákat. A földbirtokos nemesség (litvánul: bajorija, lengyelül: szlachta) továbbra is a lengyel nyelvet és kultúrát tekintette a magas kultúra és a politikai identitás hordozójának. A jobbágyfelszabadítás előtti litván társadalomban a litván nyelvet beszélő parasztság (litvánul: valstiečiai) társadalmi és jogi értelemben alárendelt helyzetben élt. A litván nyelvű írásbeliség a 18. században elsősorban a katolikus egyház vallási kiadványaira korlátozódott, amelyek a litvánul beszélő hívek hitéletét szolgálták.
A 19. század első felében Litvánia területén két jelentős politikai megrázkódtatás érte a fennálló társadalmi rendet: a napóleoni háborúk és az 1830–1831-es novemberi felkelés (lengyelül: powstanie listopadowe). Mindkettő elsősorban a lengyel nemesség politikai mozgalma volt, amely a Lengyel–Litván Köztársaság valamilyen formában történő helyreállítását tűzte ki célul. A felkelés leverése után az orosz hatóságok megtorló intézkedéseket foganatosítottak, amelyek közvetve hatással voltak a litván nemzeti fejlődésre is: 1832-ben bezárták a Vilniusi Egyetemet (litvánul: Vilniaus universitetas), amely a térség szellemi központja volt. Az 1830-as évek végén az orosz kormányzat a litván területeken is megkezdte a pravoszláv egyház erősítését és a helyi közigazgatás oroszosítását, de ezek a törekvések ekkor még nem irányultak közvetlenül a litván nyelv ellen.
A litván nemzeti mozgalom előfeltételei közé tartozott a jobbágyfelszabadítás az Orosz Birodalomban, amelyet 1861-ben hirdettek ki. Ez a reform, bár a parasztság számára megváltási terhekkel járt, megteremtette a jogi lehetőséget a paraszti származású egyének társadalmi mobilitására. A felszabadítás következtében fokozatosan kialakulhatott egy litván anyanyelvű, paraszti gyökerű értelmiségi réteg. Az első litván nemzeti aktivisták többsége éppen ebből a háttérből érkezett; a katolikus papi szemináriumok pedig fontos csatornát jelentettek a paraszti tehetségek felemelkedése számára. A litván nemzeti ébredés így alapvetően különbözött a lengyel nemzeti mozgalomtól, amelynek elitje a nemességből került ki.
A litván nyelv iránti tudományos érdeklődés nem a litván parasztság köréből indult ki, hanem elsősorban nyugat-európai, főként német nyelvészek részéről. A litván nyelv archaikus vonásai, a szanszkrittal és más indoeurópai nyelvekkel való rokonsága a 18–19. század fordulóján a összehasonlító nyelvtudomány (németül: vergleichende Sprachwissenschaft) egyik kedvelt kutatási tárgyává tette. August Schleicher és más nyelvészek litván nyelvtanokat és szöveggyűjteményeket adtak ki, amelyek hozzájárultak ahhoz a felismeréshez, hogy a litván nyelv nem csupán egy „paraszti nyelvjárás”, hanem önálló, nagy múltú nyelv.
Ezzel párhuzamosan a 19. század közepén helyi értelmiségiek is elkezdték a litván népi kultúra, a folklór (litvánul: tautosaka) és a nyelvjárások szisztematikus gyűjtését. A Žemaitija (Samogitia) régióból származó püspök, Motiejus Valančius (1801–1875) a litván katolikus egyház kiemelkedő alakja volt, aki litván nyelvű vallási és didaktikus műveket írt, és támogatta a litván nyelvű oktatást. Valančius tevékenysége azért is fontos, mert a katolikus egyház intézményrendszerét használta a litván nyelvű műveltség terjesztésére, ezzel közvetve a nemzeti identitás megerősítését is szolgálta. Fontos azonban megjegyezni, hogy Valančius és kortársai számára a litván identitás ebben a szakaszban elsősorban nyelvi és vallási közösséget jelentett, nem pedig politikai nemzetet a modern értelemben. Az egyház szerepe azért volt kulcsfontosságú, mert a litván nyelvű oktatás és írásbeliség intézményi hátterét biztosította, éles ellentétben a szekuláris orosz adminisztrációval, amely hivatalos nyelvként az oroszt használta.
A litván nemzeti ébredés történetének fordulópontját az 1863–1864-es januári felkelés (lengyelül: powstanie styczniowe) jelentette. Ezt a felkelést is elsősorban a lengyel nemesség szervezte, és célja a Lengyel–Litván Köztársaság határainak helyreállítása volt. A felkelésben azonban a litván parasztság jelentős része is részt vett, részben a földkérdés miatt, részben a helyi nemesség vezette mozgósítás hatására. A litván területeken a felkelés egyik kiemelkedő vezetője Zigmantas Sierakauskas (lengyelül: Zygmunt Sierakowski) volt. A felkelés leverése után az orosz kormányzat – a kormányzóságokban bevezetett hadiállapot részeként – a litván és a fehérorosz területeken is megtorló intézkedéseket hozott: tömeges birtokelkobzások, száműzetések és a katolikus egyház jogainak korlátozása következett.
A legnagyobb horderejű, kimondottan a litván kultúrát érintő intézkedés az úgynevezett litván sajtótilalom (litvánul: spaudos draudimas) volt, amelyet 1864-ben Mihail Muravjov vilniusi főkormányzó kezdeményezett, és 1865–1904 között volt érvényben. A tilalom értelmében tilos volt latin betűs litván nyelvű kiadványok – könyvek, újságok, röpiratok – nyomtatása, kiadása és terjesztése. A tilalom formális indoka az volt, hogy a latin betűs írás a lengyel kulturális befolyást erősíti, és ezzel a hivatalos orosz politika a litvánoknak a lengyel kultúrától való elválasztását és az orosz kultúrkörbe való beolvasztását célozta. A gyakorlatban a tilalom a litván nyelvű nyomtatott szó szinte teljes elhallgattatását jelentette, kivéve azokat a kiadványokat, amelyeket az orosz hatóságok cirill betűvel nyomtattak – ezek azonban csekély hatást értek el. A sajtótilalom szimbolikus és gyakorlati jelentősége óriási volt: a litván nemzeti mozgalom számára a nyelvi elnyomás egyértelmű bizonyítékává vált, és a tilalom elleni küzdelem a nemzeti ellenállás központi elemévé vált.
A sajtótilalomra adott válasz a litván nemzeti mozgalom egyik legfigyelemreméltóbb válasza volt: a könyvcsempészet (litvánul: knygnešystė). Mivel a Litvániában a litván nyelvű nyomtatás tilos volt, a közeli Kis-Litvániában (litvánul: Mažoji Lietuva, németül: Preußisch-Litauen), a Német Birodalomhoz tartozó Kelet-Poroszországban létrejött egy litván nyelvű kiadói hálózat. A legfontosabb központ Tilsit (ma Szovjetszk, Oroszország) városa volt, ahol litván nyomdák működtek. Az itt kinyomtatott litván nyelvű könyveket és folyóiratokat csempészek, a könyvcsempészek (litvánul: knygnešiai) juttatták el az Orosz Birodalomba. A csempészútvonalak megszervezése jelentős kockázattal járt: a határon való átkelés, a letartóztatás és a száműzetés reális veszélyt jelentett. Ennek ellenére a becslések szerint a tilalom közel négy évtizede alatt több ezer csempész vett részt a hálózatban, és több millió litván nyelvű kiadvány jutott el az olvasókhoz. A pontos számok bizonytalanok; a történészek becslései a 3–8 milliós nagyságrendre vonatkoznak, de ezek a számok nem alapulnak teljes körű nyilvántartáson.
A tiltott kiadványok között kiemelkedő szerepet játszott az Aušra (magyarul: „Hajnal”) című folyóirat, amelyet 1883–1886 között adtak ki. Az Aušra megalapítója, Jonas Basanavičius (1851–1927) orvos, aki a folyóirat első szerkesztője is volt, a litván nemzeti ébredés egyik meghatározó alakja lett. Az Aušra programja a litván nyelv ápolását, a litván történelem és kultúra kutatását, valamint a litván nemzeti öntudat erősítését tűzte ki célul. A folyóirat szerzői között ott találjuk a korai litván értelmiség legtöbb fontos alakját. Az Aušra nem volt politikai radikalizmusáról ismert; elsősorban kulturális és nyelvi kérdésekkel foglalkozott. Mégis, a folyóirat alapvetően új diskurzust hozott létre: a litvánokat mint önálló nemzetet jelenítette meg, amelynek saját nyelve, történelme és kulturális öröksége van, és amely nem csupán a lengyel vagy az orosz nemzet egyik regionális változata.
Az Aušra után, 1889–1892 között jelent meg a Varpas (magyarul: „Harang”) című folyóirat, amelyet Vincas Kudirka (1858–1899) szerkesztett. A Varpas már határozottabban politikai programot hirdetett: a litván nemzeti függetlenség eszméjét, a litván nyelvű oktatás és sajtó szabadságát, valamint a társadalmi reformokat. Kudirka a folyóirat hasábjain publikálta Tautiška giesmė (magyarul: „Nemzeti himnusz”) című versét, amely később, 1918-ban Litvánia himnusza lett. A Varpas és a köré szerveződő értelmiség a litván nemzeti mozgalom baloldali, demokratikus szárnyát képviselte, amely szemben állt a lengyel orientációjú nemességgel, és a litván parasztságban látta a nemzet legfőbb társadalmi bázisát. A korszak litván sajtójában így kialakult egy feszültség a kulturális–nyelvi önépítkezést hangsúlyozó, illetve a politikai emancipációt és esetleg függetlenséget követelő irányzatok között. Ez a kettősség a későbbi litván politikai életben is tovább élt.
A 19. század második felének litván nemzeti ébredését nem lehet kizárólag kulturális és politikai eseménytörténetként megérteni; a folyamat mélyen összefonódott a térség társadalmi és gazdasági átalakulásával. A jobbágyfelszabadítás után a litván parasztság jelentős része továbbra is súlyos földéhséggel és szegénységgel küzdött. A földbirtokok koncentrációja, a megváltási terhek és a mezőgazdasági technológia alacsony szintje a vidéki lakosság nagy részét nehéz helyzetbe hozta. A 19. század utolsó évtizedeiben megindult a nagyarányú kivándorlás (litvánul: emigracija) az Egyesült Államokba, valamint kisebb mértékben Kanadába, Brazíliába és Nyugat-Európába.
A litván kivándorlás pontos létszámára vonatkozóan csak becslések állnak rendelkezésre. A litván történetírás gyakran említett, hozzávetőleges adata szerint 1868–1914 között mintegy 600–700 ezer ember hagyta el Litvánia területét, de a számok forrásai eltérőek, és a korabeli statisztikák nem mindig különböztették meg a litvánokat a lengyel vagy más szomszédos etnikumú kivándorlóktól. A kivándorlás okai között a gazdasági nehézségek mellett a politikai elnyomás, különösen az 1863-as felkelés leverése utáni megtorlások is szerepet játszottak. A kivándorlók között nemcsak parasztok, hanem a sajtótilalom miatt politikai üldöztetést szenvedő értelmiségiek, köztük könyvcsempészek is voltak.
A litván diaszpóra, elsősorban az Egyesült Államokban, fontos szerepet játszott a nemzeti mozgalom finanszírozásában és politikai támogatásában. Az amerikai litván közösségek újságokat, egyesületeket és egyházakat hoztak létre, amelyek szoros kapcsolatban álltak az anyaországi mozgalommal. Az amerikai litván sajtó a sajtótilalom éveiben fontos fórumot biztosított a litván nyelvű vitákhoz, és a diaszpóra anyagi támogatása nélkül a tiltott kiadványok terjesztése is nehezebb lett volna. A kivándorlásnak volt azonban egy negatív hatása is: a fiatal, munkaképes lakosság távozása tovább erősítette a helyi társadalom elöregedését és a falusi közösségek bomlását. A kivándorlás emlékezete a litván nemzeti narratívában máig fontos helyet foglal el, mint a nehéz sorsú paraszti nemzet túlélési stratégiájának példája.
A sajtótilalom évtizedei alatt a litván nemzeti mozgalom fokozatosan intézményesült. Az illegális sajtó mellett titkos iskolák, úgynevezett otthoni iskolák (litvánul: darželiai, slaptos mokyklos) hálózata jött létre, ahol litván anyanyelvű oktatást folytattak a gyermekek számára. Ezek az iskolák a paraszti házakban működtek, és a litván katolikus papság, valamint a nemzeti érzelmű értelmiség tagjai tanítottak bennük. A titkos iskolák működése az állami oroszosító oktatáspolitikával szembeni ellenállás egyik legfontosabb formája volt.
A tilalom évtizedeiben a litván nemzeti mozgalom politikai céljai is fokozatosan radikalizálódtak. Az 1890-es években a Varpas köréhez kapcsolódó értelmiség egy része a litván politikai autonómia vagy akár a független litván állam gondolatát is felvetette. 1896-ban a litván szociáldemokraták megalakították a Litván Szociáldemokrata Pártot (litvánul: Lietuvos socialdemokratų partija), amely a litván területek politikai autonómiáját követelte az Orosz Birodalmon belül. Ez volt az első modern litván politikai párt. Ugyanebben az időszakban a konzervatívabb, katolikus körök is szervezkedni kezdtek; az ő bázisuk elsősorban a papság és a vallásos parasztság volt. E két fő irányzat – a szociáldemokrata, illetve a katolikus-nemzeti – versengése a későbbi litván politikai élet alapvető törésvonalát előlegezte meg.
1904-ben az orosz hatóságok – részben a forradalmi mozgalmak nyomására, részben a sajtótilalom kudarcát belátva – eltörölték a litván sajtótilalmat. A latin betűs litván nyelvű nyomtatás újra legálissá vált. Ez nem jelentette az oroszosítási politika teljes feladását, de a litván sajtó és kiadói tevékenység robbanásszerű fejlődésnek indult. A Nagy Vilniusi Szejm (litvánul: Didysis Vilniaus Seimas) néven ismert kongresszus 1905-ben ülésezett, és a litván politikai erők első széles körű, nyilvános fóruma volt. A kongresszus határozataiban a litván nép önrendelkezési jogát, a litván nyelv hivatalos használatát és a nemzeti iskolarendszer megteremtését követelte. Ez az esemény a litván nemzeti mozgalom politikai érettségének fontos állomása volt, és egyúttal jelezte, hogy a mozgalom többé nem csupán kulturális, hanem politikai követelésekkel is fellép.
A litván nemzeti ébredés egyik legbonyolultabb kérdése a lengyel–litván viszony volt. A 19. század folyamán a litván nyelvű nemzeti mozgalom és a lengyel nemzeti mozgalom között egyaránt volt összefonódás és éles szembenállás. A lengyel mozgalom hagyományosan a Lengyel–Litván Köztársaság – az úgynevezett két nemzet köztársasága (lengyelül: Rzeczpospolita Obojga Narodów) – területi integritásának helyreállítását tűzte ki célul, és a litván területeket a lengyel politikai nemzet részének tekintette. Ezzel szemben a litván nemzeti mozgalom a litván nyelv és identitás önállóságát hangsúlyozta, és egyre inkább elutasította a lengyel politikai nemzetbe való beolvadást.
A feszültség kulcskérdése az identitás kettőssége volt: számos, magát politikailag lengyelnek valló földbirtokos Litvániában litvánul is beszélt, és a helyi társadalomhoz erős kötődése volt, miközben kulturálisan és politikailag a lengyel nemzethez tartozónak érezte magát. A litván nemzeti mozgalom számára ez a réteg a „nemzeti árulás” jelképévé vált, míg a lengyel mozgalom számára a litván nacionalizmus a közös államiság és a lengyel kultúra elleni támadásként jelent meg. A századfordulóra ez a kettős kötődés egyre inkább egyértelmű választásra kényszerítette az egyént: vagy a lengyel, vagy a litván politikai nemzet tagjának vallja magát. Ez a folyamat a litván nemzeti mozgalom megerősödésével párhuzamosan fokozódott, és az első világháború előtti évtizedekre a lengyel–litván viszony nyíltan konfliktusossá vált. Fontos azonban megjegyezni, hogy a 19. században az identitások gyakran képlékenyek voltak, és a modern értelemben vett nemzeti hovatartozás egyértelmű meghatározása a lakosság jelentős része számára még nem volt evidens.
A litván nemzeti ébredés korántsem volt egyenletes hatású az egész litván nyelvterületen. A movement legerősebb bázisa a Žemaitija (Samogitia) régióban, valamint a Suvalkija régióban volt, ahol a paraszti gazdálkodás viszonylag fejlettebb volt, és ahol a litván nyelvű papság aktívabb szerepet játszott. Ezzel szemben a Vilnius (litvánul: Vilnius) környéki területeken, különösen a városban, a lengyel és a zsidó kultúra volt a meghatározó, és a litván nyelvű lakosság kisebbségben élt. A litván nemzeti mozgalom számára Vilnius, a történelmi főváros szimbolikus jelentősége óriási volt, de a város tényleges etnikai és nyelvi összetétele a 19. század végén jelentősen eltért a litván nemzeti narratívától. Ez a feszültség a későbbi lengyel–litván területi vitákban, különösen az 1920-as években robbant ki.
A nemzeti ébredés terjedését korlátozta az is, hogy a litván nyelvű parasztság jelentős része számára a nemzeti kérdés másodlagos volt a mindennapi megélhetéshez képest. A kivándorlás, a földhiány és az adóterhek közvetlenebbül érintették a lakosság nagy részét, mint a nyelvi jogokért folytatott küzdelem. A nemzeti mozgalom sikere éppen abban rejlett, hogy képes volt összekapcsolni a nemzeti követeléseket a társadalmi és gazdasági sérelmekkel, és a litván parasztot mint a nemzet alapját jeleníteni meg. A litván nemzeti narratíva a parasztságot tette meg a nemzeti értékek hordozójává, szemben a lengyelesített nemességgel és az idegennek tekintett orosz adminisztrációval. Ez a szemlélet hosszú távon meghatározta a litván nemzeti önképet.
A litván nemzeti ébredést nem lehet a soknemzetiségű litván városi környezet figyelembevétele nélkül tárgyalni. A 19. századi Litvánia városai, különösen Vilnius, Kaunas (litvánul: Kaunas), Šiauliai (litvánul: Šiauliai) és más települések, jelentős zsidó (litvánul: žydai) lakossággal rendelkeztek. A zsidó közösség a maga részéről a 19. század második felében saját kulturális és politikai mozgalmait élte meg: a haszkala (zsidó felvilágosodás), a jiddis nyelvű munkásmozgalom, a cionizmus és az ortodox vallási irányzatok egyaránt jelen voltak. A litván nemzeti mozgalom viszonya a zsidósághoz összetett volt; a litván sajtóban időnként megjelentek a zsidók gazdasági szerepével kapcsolatos előítéletek, de a nemzeti mozgalom fősodra nem tűzött ki kirekesztő célokat.
A litván nemzeti ébredés azonban elsősorban a litván nyelvű paraszti társadalomra koncentrált, és a többnyelvű városi lakosság bevonása a nemzetépítésbe csak lassan haladt. A litván, lengyel, zsidó és orosz közösségek közötti társadalmi és kulturális válaszvonalak a 19. század végén még élesek voltak, és a nemzeti mozgalmak terjedése ezeket a válaszvonalakat részben újraértelmezte, részben megmerevítette. A litván nemzeti mozgalom a századfordulón még nem volt kizárólagos: a litván nyelvű lakosság egy része továbbra is a lengyel politikai nemzethez való tartozást választotta, míg a városi zsidóság saját identitását a vallási és nyelvi közösségben találta meg. A nemzeti kategóriák megszilárdulása csak az első világháború és az azt követő államhatár-változások után vált véglegessé.
A litván nemzeti ébredés a 19. század második felében alapvetően átalakította a litván társadalom önképét. A mozgalom a litván nyelvet a tudományos vizsgálat tárgyából a nemzeti identitás alapjává tette; a paraszti kultúrát a nemzeti örökség letéteményeseként kezdte értelmezni; és a politikai emancipáció követelését a nyelvi és kulturális önvédelemmel kapcsolta össze. A sajtótilalom elleni küzdelem, a könyvcsempészet és a titkos iskolák hálózata a litván nemzeti ellenállás szimbólumaivá váltak, és a későbbi litván államiság alapító narratívájában központi helyet kaptak.
Ugyanakkor a nemzeti ébredés nem oldotta meg a litván társadalom belső feszültségeit. A litván–lengyel viszony elmérgesedése, a városi és vidéki lakosság közötti kulturális szakadék, valamint a nemzeti mozgalom és a birodalmi hatalom közötti konfliktus mind a 20. század elejére halmozódtak fel. Az első világháború és az orosz birodalom összeomlása adott lehetőséget a litván nemzeti mozgalom számára, hogy a kulturális és társadalmi nemzetépítés eredményeit politikai államalapítássá fordítsa. A litván nemzeti ébredés folyamata így nem csupán a 19. századi művelődéstörténet része, hanem a modern litván államiság előfeltétele is.
A litván nemzeti ébredés történetének elsődleges forrásai közé tartoznak a korszakban megjelent litván nyelvű folyóiratok – különösen az Aušra, a Varpas és az ezekhez kapcsolódó kiadványok –, valamint a korai litván értelmiség levelezése, naplói és visszaemlékezései. A sajtótilalommal kapcsolatos orosz hivatalos iratok, rendeletek és periratok a litván és orosz levéltárakban találhatók. A kivándorlással kapcsolatos adatok forrásai elsősorban az Egyesült Államok bevándorlási statisztikái, a hajózási társaságok nyilvántartásai és a litván diaszpóra sajtója. A litván nemzeti mozgalom korai szakaszának rekonstrukciójában fontos szerepet játszanak a memoárok, különösen a könyvcsempészek visszaemlékezései, amelyeket azonban forráskritikával kell kezelni, mivel gyakran utólagosan, a nemzeti ellenállás heroikus narratívájához igazodva íródtak.
A litván nemzeti ébredés értelmezésében több vitatott kérdés is van. Az egyik a mozgalom társadalmi bázisának kiterjedtsége: a történészek egy része hangsúlyozza, hogy a nemzeti ébredés elsősorban egy szűk értelmiségi réteg vállalkozása volt, és a parasztság nagy része még a századfordulón sem rendelkezett kiforrott nemzeti identitással. Mások szerint a könyvcsempészet és a titkos iskolák széles körű elterjedtsége azt bizonyítja, hogy a nemzeti gondolat mélyen behatolt a litván vidéki társadalomba. A kérdés megválaszolását nehezíti, hogy a korszakból nem állnak rendelkezésre reprezentatív felmérések az identitásról vagy az írástudásról. Az írástudási arányokra vonatkozó becslések a korszak oktatási statisztikáiból származnak, de ezek megbízhatósága korlátozott.
A sajtótilalom időszakának könyvcsempészetére vonatkozó számadatok – a becsült csempészett példányszámok és a részt vevők létszáma – vitatottak. A 20. század eleji litván nemzeti történetírás gyakran magasabb becsléseket adott meg, részben a nemzeti mozgalom hősi korszakának emlékezetpolitikai megerősítése érdekében. Az újabb kutatások óvatosabbak, és hangsúlyozzák, hogy a csempészhálózat hatékonysága időben és térben változó volt. A kivándorlási statisztikák értelmezésénél külön problémát jelent, hogy az orosz hivatalos nyilvántartások nem mindig különböztették meg a litván anyanyelvű kivándorlókat a lengyelektől vagy a zsidóktól, így a „litván” kivándorlók számának meghatározása a későbbi becslések függvénye.
Végül, a litván nemzeti ébredés emlékezete a 20. századi litván állami ünnepek és megemlékezések fontos eleme. A könyvcsempészet és a sajtótilalom elleni küzdelem a litván nemzeti identitás alapnarratívájává vált, és a mai napig része a litván közbeszédnek és oktatásnak. Ezzel kapcsolatban fontos megkülönböztetni a dokumentált történelmi tényeket az emlékezetpolitikai megerősítéstől, amely a 19. századi eseményeket a jelenkori nemzeti identitás részeként jeleníti meg.