Az első világháború végén, 1918–1920-ban a mai Litvánia területén egyszerre omlott össze az Orosz Birodalom és a Német Birodalom uralmi szerkezete, miközben a lengyel, a szovjet-oroszországi és a helyi politikai erők között éles küzdelem bontakozott ki a térség ellenőrzéséért. Ebből a versengésből nőtt ki az első litván köztársaság, amelynek története egyszerre példázza a régió két háború közötti államépítési kísérleteit és a demokrácia törékenységét. Litvánia esete különösen tanulságos, mert a függetlenség kivívása, a demokratikus berendezkedés és az 1926-os autoriter fordulat, valamint a főváros, Vilnius elvesztésének traumája olyan feszültségeket teremtett, amelyek máig meghatározzák a litván történeti emlékezetet. Ez az alfejezet az 1918–1940 közötti Litvánia állam- és társadalomtörténetét mutatja be, külön kitérve a kisebbségek helyzetére.
A litván nemzeti mozgalom a 19. század végén és a 20. század elején fokozatosan megerősödött, de a teljes függetlenség gondolata csak az első világháború alatt, a birodalmi keretek meggyengülésével vált meghatározó politikai céllá. A német csapatok 1915-ben megszállták Litvánia nagy részét, és a német katonai közigazgatás, az Ober Ost alatt a helyi politikai élet korlátozottan működhetett. 1917-ben a német hatóságok engedélyével összeült a Litván Tanács (Lietuvos Taryba), amely 1918. február 16-án Vilniusban kikiáltotta a független Litván államot. Ez a dokumentum a litván történeti hagyományban a modern államiság születési dátuma, de a kikiáltás körülményei vitatottak: a tanács eredetileg a Németországgal való szoros együttműködést is elfogadta, ami a későbbi emlékezetpolitikában kényes pont maradt.
A német vereség és az 1918. novemberi összeomlás után a Litván Tanács tényleges hatalmat kezdett kiépíteni. A helyzet azonban rendkívül bizonytalan volt: a szovjet-oroszországi Vörös Hadsereg 1918 decemberében benyomult Litvániába, és 1919 januárjában kikiáltották a Litván Szovjet Szocialista Köztársaságot, amelyet hamarosan összevontak a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársasággal Litván–Belorusz SZSZK (Litbel) néven. A bolsevik erők elfoglalták Vilniust, míg a litván kormány ideiglenesen Kaunasba költözött. A litván csapatok – részben német szabadcsapatok (Freikorps) támogatásával – 1919 tavaszán ellentámadást indítottak, és fokozatosan visszaszorították a Vörös Hadsereget. A szovjet-oroszországi kormány 1920. július 12-én a moszkvai békeszerződésben elismerte Litvánia függetlenségét, és lemondott Vilniusról a litván állam javára.
A lengyel–litván viszony azonban a háború alatt végzetesen megromlott. A lengyel politikai elitek egy része – élükön Józef Piłsudski marsallal – a történelmi lengyel–litván unió hagyományából kiindulva szövetségi államot vagy egy föderációt képzelt el, míg a litván nacionalisták a nemzeti alapon szerveződő, független Litvániát. A nézeteltérés a Vilnius-vidék feletti ellenőrzésért folyó fegyveres konfliktussá fajult. 1920 őszén, a lengyel–szovjet háború idején a lengyel hadsereg elfoglalta Vilniust, és a Żeligowski-féle akció néven ismert, formailag lázadó lengyel egységek kikiáltották a Közép-Litvánia (Litwa Środkowa) nevű bábállamot. Az 1922-es vitatott népszavazást követően a területet Lengyelországhoz csatolták. Litvánia ezt soha nem ismerte el, és az alkotmányos főváros továbbra is Vilnius maradt, de a tényleges kormányzati székhely Kaunasba került. A vilniusi kérdés a két világháború közötti litván külpolitika legfontosabb, szinte minden mást meghatározó konfliktusává vált.
Az alkotmányozó nemzetgyűlés (Steigiamasis Seimas) 1920-ban ült össze, és 1922. augusztus 1-jén fogadta el az első litván alkotmányt, amely a korabeli Európa egyik legdemokratikusabb alaptörvénye volt. Az alkotmány széles körű állampolgári jogokat biztosított, egykamarás parlamentet hozott létre, és a végrehajtó hatalmat a parlamentnek erősen alárendelt kormányra bízta. Az elnöki tisztség gyenge volt, és a Seimas (parlament) választotta az elnököt. A nők választójogot kaptak, ami a régióban korainak számított. A választási rendszer arányos volt, ami a sok kis párt mellett gyakori kormányválságokhoz vezetett.
A litván pártrendszer a 1920-as évek elején rendkívül széttagolt volt. A legjelentősebb erők közé tartoztak a Kereszténydemokrata Párt (Lietuvos krikščionių demokratų partija), amely a katolikus egyház támogatását élvezte, és különösen a vidéki, hagyományos választók körében volt erős; a Litván Népi Szocialista Demokrata Párt, amely a mérsékelt baloldali, agrárius irányzatot képviselte; valamint a Nemzeti Haladás Pártja, amely a nacionalista, polgári értelmiségiek fóruma volt. Emellett számos kisebb párt, nemzeti kisebbségi lista és helyi érdekcsoport működött. A kormányok gyakran koalícióban alakultak, és ritkán maradtak hivatalban egy évnél tovább.
Az első évek legfontosabb belpolitikai kérdései közé tartozott a földreform. A litván társadalom túlnyomó többsége paraszti sorban élt, és a nagybirtokrendszer – amely nagyrészt a lengyel nemesség és a balti német földesurak kezén volt – felszámolása a nemzetépítés és a társadalmi igazságosság jegyében széles körű támogatást élvezett. Az 1922-es földreform törvénye korlátozta a birtokok méretét, és a kisajátított földeket földműveseknek, valamint a függetlenségi harcokban részt vevő katonáknak osztották ki. A reform radikálisan átalakította a vidéki tulajdonviszonyokat, megerősítette a független, nemzeti paraszti osztályt, de gazdasági hatékonysága vitatott: a széttöredezett kisparaszti gazdaságok sokszor alig voltak életképesek.
A gazdaságpolitikában a kormányok az állami beavatkozás és a piaci liberalizmus között ingadoztak. Litvánia hagyományosan mezőgazdasági ország volt, ahol a len, a vaj, a gabona és a fa exportja jelentette a fő devizaforrást. Az ipar fejletlen volt, és nagyrészt Kaunasra, valamint a kisebb városokra koncentrálódott. A litván litas 1922-es bevezetése stabilizálta a pénzügyi rendszert, de az 1920-as évek közepén a mezőgazdasági árak világpiaci zuhanása súlyosan érintette a termelőket. A gazdasági nehézségek tovább növelték a politikai elégedetlenséget.
Az 1926. májusi parlamenti választásokon a baloldali és a kisebbségi pártok – köztük a lengyel és zsidó listák – viszonylag jól szerepeltek, ami aggodalmat keltett a konzervatív és nacionalista körökben. A választások után alakult koalíció, amelyben a szociáldemokraták és a kisebbségi képviselők is részt vettek, megállapodást írt alá a Szovjetunióval, ami tovább élezte a belpolitikai helyzetet. A litván hadsereg tisztikara, a kereszténydemokrata ellenzék és a nacionalista értelmiségiek egy része puccsot szervezett.
Az autoriter rezsim a Nemzeti Újjászületés (Tautinis atgimimas) jelszavával a litván nemzeti egységet hirdette, és a liberális demokráciát, valamint a pártpluralizmust a nemzet gyengeségének okaként ábrázolta. A rezsim ideológiája a tautininkai (nemzetiek) mozgalmához kapcsolódott, de Smetona uralma nem volt totális diktatúra: nem épített ki tömegpártot, nem alkalmazott szisztematikus terrort, és a civil társadalom bizonyos elemei – például az egyház, a helyi önkormányzatok, a szakmai szervezetek – korlátozottan tovább működhettek. A politikai ellenzék azonban csak illegalitásban vagy félillegalitásban tevékenykedhetett, a sajtószabadságot jelentősen korlátozták, és a kommunista, valamint a fájszi szervezeteket betiltották. A rezsim a cenzúra és az állami propaganda eszközeivel nevelte a lakosságot a nemzeti értékekre.
Az 1930-as években a rendszer tovább merevedett. A börtönökben politikai foglyokat tartottak, elsősorban kommunistákat és szociáldemokratákat, de a lengyel és zsidó kisebbségi aktivisták is rendőri zaklatásnak voltak kitéve. A rezsim hivatalosan antiszemita ideológiát nem hirdetett, de a zsidó közösség gazdasági és kulturális autonómiáját fokozatosan szűkítették, és a litván nacionalista sajtóban időnként antiszemita hangok is megjelentek. Az 1938-as alkotmány megerősítette az elnöki hatalmat, és a rendszert formálisan is a nemzeti autoriter állammá alakította.
A két háború közötti Litvánia etnikailag sokszínű volt, bár a litván lakosság aránya viszonylag magas volt. Az 1923-as népszámlálás szerint – amelynek adatai becsléseken és vitatott kategorizációkon alapulnak – a litvánok a lakosság mintegy 80 százalékát tették ki, míg a legnagyobb kisebbségi csoportok a zsidók (kb. 7–8 százalék), a lengyelek (kb. 3–4 százalék), a németek (kb. 4 százalék) és az oroszok (kb. 2–3 százalék) voltak. A nemzetiségi statisztikákban a nyelvi és vallási kategóriák gyakran átfedték egymást, és a besorolás nem volt egyértelmű, különösen a Vilnius-vidék nélküli területeken.
A litván állam az 1920-as években a kisebbségi jogok terén viszonylag liberális politikát folytatott. Az 1922-es alkotmány biztosította a kisebbségi nyelvek használatát az oktatásban és a helyi közigazgatásban, és a zsidó közösség széles körű kulturális autonómiát kapott. A zsidó iskolahálózat héber és jiddis nyelvű intézményekből állt, és a zsidó vallási közösségek önállóan működhettek. A lengyel kisebbség helyzetét azonban beárnyékolta a Vilnius-kérdés: a litván hatóságok a lengyeleket gyakran potenciális lojalitási kockázatként kezelték, és a lengyel iskolák támogatását fokozatosan csökkentették. A német kisebbség – amely különösen a Memel-vidéken (Klaipėda régiójában) volt jelentős – a weimari Németország és a litván kormány közötti diplomáciai feszültség forrása volt.
Az 1926-os fordulat után a kisebbségi politika szigorodott. A nemzeti kormányzat a litván nyelv elsőbbségét hangsúlyozta, és a kisebbségi iskolák számát fokozatosan csökkentette. A zsidó közösség gazdasági tevékenységét a litván nacionalista gazdaságpolitika – például a szövetkezetek állami támogatása – hátrányosan érintette. A lengyel kisebbséget továbbra is bizalmatlanul kezelték, és a lengyel kulturális intézményeket korlátozták. A rezsim ugyanakkor nem hajtott végre etnikai tisztogatást, és a kisebbségi csoportok formális jogai soha nem szűntek meg teljesen. A kisebbségi kérdés a litván belpolitika egyik állandó konfliktusforrása maradt, és a nemzetközi fórumokon – különösen a Népszövetségben – a litván kormány gyakran védekezni kényszerült a kisebbségi panaszokkal szemben.
A Memel-vidék (litvánul Klaipėdos kraštas, németül Memelland) a Német Birodalom egykori kelet-poroszországi területe volt, amelyet az 1919-es versailles-i szerződés elválasztott Németországtól, és a Népszövetség fennhatósága alá helyezett. A terület lakossága túlnyomóan német volt, de jelentős litván kisebbséggel. 1923 januárjában a litván kormány – formálisan helyi felkelést színlelve – katonai akcióval megszállta a régiót, és a Népszövetség utólag elismerte Litvánia fennhatóságát, autonóm státuszt biztosítva a területnek. Az 1924-es Memel-egyezmény a régió számára széles körű önkormányzatot garantált, amelynek élén a helyi parlament és a kormányzó állt.
A Memel-vidék a litván gazdaság számára létfontosságú volt, mivel Klaipėda volt az ország egyetlen tengeri kikötője. A német lakosság és a litván kormány viszonya azonban folyamatosan feszült volt: a német pártok a weimari Németországhoz való közeledést vagy legalábbis az autonómia teljes tiszteletben tartását követelték, míg a litván hatóságok a régió szorosabb integrációját szorgalmazták. Az 1930-as években, a náci Németország megerősödésével a terület német lakosságának egy része egyre inkább Berlin felé orientálódott. A litván kormány 1935-ben felfüggesztette a helyi autonómiát, és statáriumot vezetett be, ami nemzetközi tiltakozást váltott ki. A feszültség 1939 márciusában csúcsosodott ki, amikor Németország ultimátumban követelte a régió átadását. Litvánia – nemzetközi támogatás híján – kénytelen volt engedni, és a Memel-vidéket Németországhoz csatolták. Ez Litvánia számára súlyos presztízsveszteséget és gazdasági károkat okozott.
A két háború közötti Litvánia társadalma alapvetően agrártársadalom maradt. A lakosság nagy része falvakban élt, és a mezőgazdasági termelésből, valamint a kézműiparból tartotta fenn magát. Az urbanizáció lassú volt: Kaunas, a tényleges főváros, a népszámlálási adatok szerint 1923-ban körülbelül 90 000 lakosú volt, és a 1930-as évek végére is alig haladta meg a 150 000 főt. A város a litván nemzeti kultúra központjává vált, mivel Vilnius elvesztése után ide összpontosult az állami élet, az oktatás és a sajtó. Kaunasban épültek ki az új kormányzati negyedek, a múzeumok, a színházak és az egyetem, amelyet 1922-ben alapítottak Vytautas Magnus Egyetem néven.
Az oktatás fejlesztése a nemzetépítés egyik kulcsfontosságú eszköze volt. Az írni-olvasni tudás aránya a 1920-as évek elején viszonylag alacsony volt, de a kötelező elemi oktatás bevezetése és az állami iskolahálózat kiépítése nyomán fokozatosan emelkedett. A litván nyelvű közép- és felsőoktatás intézményei a nemzeti értelmiség utánpótlását szolgálták. A nők műveltsége is javult, bár a felsőoktatásban továbbra is alulreprezentáltak maradtak.
A gazdasági életet a mezőgazdasági szövetkezetek térnyerése jellemezte, amelyeket a kormányzat aktívan támogatott. A Lietūkis nevű, államilag támogatott szövetkezeti hálózat a terményfelvásárlásban és az exportban játszott jelentős szerepet. Az ipar fejlődése szerény volt, főként élelmiszer-feldolgozásra, textilgyártásra és faiparra korlátozódott. A munkásosztály létszáma kicsi volt, és a munkásmozgalom – a kommunisták és a szociáldemokraták – elsősorban a városokban működött, de a politikai elnyomás miatt tevékenységük korlátozott maradt.
A társadalmi életet mélyen áthatotta a katolikus egyház befolyása, különösen a vidéki lakosság körében. A katolikus egyház az állami életben informálisan erős szerepet játszott, és a kereszténydemokrata pártok az egyházi hierarchiával szoros kapcsolatban álltak. Az 1926-os fordulat után az egyház és a rezsim viszonya összetett volt: Smetona nem épített ki totális egyházi befolyást, de az egyház társadalmi tanítása és a nemzeti konzervatív értékrend összhangban állt a rezsim ideológiájával. A protestáns kisebbség – elsősorban a német és a litván evangélikusok – kisebb, de jogilag elismert közösséget alkotott.
Litvánia külpolitikáját a két háború közötti időszakban mindvégig a Vilnius-kérdés határozta meg. Mivel Lengyelországgal a diplomáciai kapcsolatok feszültek voltak – Litvánia hivatalosan hadiállapotban állt Lengyelországgal 1938-ig –, a litván kormány a regionális szövetségekben keresett ellensúlyt. A balti antant (Litvánia, Lettország, Észtország) 1934-ben alakult, de a három balti állam közötti együttműködés soha nem mélyült el igazán, mivel biztonságpolitikai érdekeik és a nagyhatalmakhoz fűződő viszonyuk eltérő volt. Litvánia a Szovjetunióval és Németországgal is viszonylag korrekt kapcsolatokat ápolt, és 1938-ban, a lengyel ultimátumot követően kénytelen volt felújítani a diplomáciai kapcsolatokat Lengyelországgal.
A nemzetközi helyzet romlása az 1930-as évek végén Litvániát is kiszolgáltatottá tette. A Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka 1939. augusztus 23-án Litvániát a német érdekszférába sorolta, de a szeptemberi német–szovjet határ- és barátsági szerződés módosította ezt: Litvánia a szovjet érdekszférába került, kivéve a Memel-vidéket, amelyet Németország kapott meg. A második világháború kitörése után Litvánia eleinte semleges maradt, de a szovjet kormány 1939 szeptemberében és októberében kölcsönös segítségnyújtási szerződést kényszerített ki, amely szovjet katonai támaszpontok létesítését tette lehetővé litván területen. Ez az egyezmény a szuverenitás látszatát megőrizte, de valójában Litvániát a szovjet befolyási övezetbe vonta.
Az első litván köztársaság 1940-ig tartó története a régió két háború közötti államépítési kísérleteinek egyik sajátos változata. A demokratikus intézmények kiépítése komoly eredmény volt, és a litván politikai elit a parlamentáris rendszert a nyugati normák szerint próbálta működtetni. Azonban a gazdasági nehézségek, a parlamentarizmus törékenysége és a nacionalista nyomás – amelyet a Vilnius-kérdés különösen felerősített – oda vezetett, hogy a demokrácia hamarosan tekintélyelvű rendszernek adta át a helyét. Smetona rendszere nem volt sem náci, sem szovjet típusú totális diktatúra, de a politikai pluralizmust felszámolta, és a nemzeti homogenizáció politikáját folytatta.
A litván történeti emlékezetben az első köztársaság megítélése összetett. A függetlenség kikiáltása és a demokratikus kezdetek a nemzeti büszkeség forrásai, míg az 1926-os puccs és az autoriter korszak értékelése máig vitatott. Egyes történészek a Smetona-korszakot a nemzeti modernizáció és a stabilitás időszakának tekintik, mások a demokrácia elárulásaként ítélik el. A szovjet megszállás utáni emigráns litván közösségekben sokáig a Smetona-rendszer iránti nosztalgia is jelen volt, ami tovább bonyolította a korszak megítélését. Az 1990 utáni litván történetírásban fokozatosan teret nyert az a kiegyensúlyozottabb álláspont, amely a korszakot a maga ellentmondásaival együtt, a kelet-közép-európai autoriter fordulatok tágabb kontextusában értelmezi.
Az első litván köztársaság történetének rekonstrukciója viszonylag jó forrásbázisra támaszkodhat, mivel a litván állam saját levéltárai, törvényei, parlamenti jegyzőkönyvei és sajtója fennmaradtak. A mai litván levéltárakban, valamint a Kaunasban és Vilniusban működő kutatóintézetekben bőséges dokumentumanyag áll rendelkezésre. Ugyanakkor a források egyenetlenek: a demokratikus időszak sajtója szabadabb és sokszínűbb, míg az 1926 utáni időszakból származó hivatalos dokumentumok gyakran a rezsim propagandáját tükrözik, és a cenzúra miatt az ellenzéki hangok csak közvetve rekonstruálhatók.
A népszámlálási adatok, különösen a nemzetiségi összetételre vonatkozóan, módszertani fenntartásokkal kezelendők. A litván, lengyel, zsidó és német lakosság elkülönítése a nyelvi és vallási kritériumok alapján nem mindig egyértelmű, és a korabeli politikai érdekek befolyásolhatták a kategorizációt. A kisebbségi statisztikákban a litván hatóságok gyakran alulbecsülték a lengyel és a zsidó lakosság arányát, míg a lengyel források a litvánokét. A Memel-vidék statisztikái különösen vitatottak.
Az 1926-os puccs körülményei és az autoriter rendszer jellegének értékelése a mai napig vita tárgya a litván történetírásban. A kortárs szereplők emlékiratai, a rezsim hivatalos dokumentumai és a későbbi szovjet propaganda eltérő képet festenek. A szovjet korszak történetírása a Smetona-rendszert fasisztaként ábrázolta, ami a tényeket leegyszerűsítette; a függetlenség visszanyerése utáni litván történetírás pedig hosszú ideig hajlamos volt a rendszer pozitív vonásainak kiemelésére. A mai konszenzus szerint Smetona rendszere autoriter, nacionalista rezsim volt, de nem fasiszta és nem totális diktatúra.
A Vilnius-kérdés és a lengyel–litván konfliktus megítélésében a két ország történetírása sokáig élesen szemben állt egymással. A lengyel források a Vilnius-vidék lengyel többségét hangsúlyozzák, míg a litván források a terület történelmi litván jellegét és a litván lakosság jelenlétét emelik ki. A modern kutatásban a vita már inkább a régió sokszínűségének és a nemzeti kategóriák korabeli rugalmasságának hangsúlyozására irányul.