Az 1914 és 1920 közötti időszak Észtföld számára a birodalmi keretek felbomlásának és az állami önállóság megszerzésének időszaka. Az előző alfejezetben A nemzeti ébredés tárgyalt nyelvi, kulturális és társadalmi mozgósítás 1914-ben még nem vezetett állami programhoz; a háború, a forradalmak és a nagyhatalmi összeomlás azonban olyan helyzetet teremtett, amelyben az észt politikai elit viszonylag rövid idő alatt kikiálthatta a függetlenséget, majd fegyveres harcban védte meg azt. E fejezet elsődleges kérdése ezért nem csupán az, hogy 1918. február 24-én mit hirdettek ki Tallinnban, hanem az is, hogyan vált a kikiáltásból tényleges állami hatalom, milyen belső és külső erők ellenében, és milyen bizonytalanságok kísérik ma is e folyamat értelmezését.
A cári Oroszország 1914. évi mozgósítása Észtföldet és Észak-Livóniát hadműveleti hátországgá alakította. A mai Észtország területe ekkor két orosz közigazgatási egységhez tartozott: az Észtföldi Kormányzósághoz (észtül Eestimaa kubermang, németül Gouvernement Estland) és a Livóniai Kormányzóság északi, többségében észt lakosságú részéhez. A háború első éveiben a front nem érte el az északi balti területet, de a mozgósítás és a hadigazdaság közvetlenül érintette a falusi és városi lakosságot: tízezres nagyságrendben soroztak be észt férfiakat az orosz hadseregbe, rekviráltak lovakat és élelmiszert, és a rigai front közeledésével menekültek érkeztek dél felől. A hadiállapot korlátozta a sajtót és a közéletet, miközben a balti német kisebbség lojalitását az orosz hatóságok egyre gyanakvóbban ítélték meg, noha a balti német elit egy része továbbra is a cári államot szolgálta. E megállapítások az orosz katonai és közigazgatási iratokból, valamint észt nyelvű visszaemlékezésekből dokumentálhatók; a besorozottak és a háborús gazdasági károk pontos száma azonban becslés, mivel a cári statisztikák töredékesek.
A fordulatot az 1917. februári forradalom hozta. Az Orosz Ideiglenes Kormány 1917 tavaszán – egyes források szerint a korabeli orosz Julián-naptár szerint március 30-án – rendeletileg egyesítette az Észtföldi Kormányzóságot és az észak-livóniai észt lakta területeket, és így első ízben hozott létre egységes észt nemzeti területi közigazgatási egységet. A döntés a korszak oroszországi adminisztratív autonómia-hullámának része volt, nem pedig a függetlenség elismerése, de alapot adott az észt politikai elitek intézményes működéséhez. 1917 nyarán összeült az Észt Ideiglenes Tartományi Gyűlés (Maapäev), amely az általános, egyenlő és titkos választójog alapján – a nőkre is kiterjedő szavazati joggal – jött létre. A gyűlés pártjai között a szociáldemokraták mellett a földműves-érdekeket képviselő agráriusok és mérsékelt nemzeti csoportok is helyet kaptak, a bolsevikok pedig kisebbségben maradtak. Ennek a testületnek a választásai és ülései dokumentált események, jegyzőkönyvei fennmaradtak.
A tartományi gyűlésben hamarosan két meghatározó irányzat kristályosodott ki. Jaan Tõnisson és köre a balti németséggel szemben is érvényesíthető észt polgári nemzeti irányt képviselt, míg Konstantin Päts a földművesek és a gyakorlati közigazgatás szükségleteit hangsúlyozta. A gyűlésben jelen lévő szociáldemokraták – köztük August Rei – az általános választójog, a földkérdés és a munkásvédelem radikálisabb programjával léptek fel. Ez a hárompólusú, de még nem modern értelemben vett pártstruktúra a későbbi államalapítás politikai tartalékát képezte. A nők választójoga az oroszországi 1917-es forradalmi rendelkezésekből öröklődött, és a Maapäevben, majd az 1919-es Alkotmányozó Gyűlésben is voltak női képviselők; jelenlétük a korszak demokratikus nyitásának fontos, bár gyakran alábecsült eleme.
A Nagy Orosz Forradalom 1917. novemberi bolsevik hatalomátvétele (a Gergely-naptár szerint november 7., az orosz Julián-naptár szerint október 25.) éles törésvonalat hozott. A helyi bolsevik erők megkísérelték a szovjethatalom átvételét, a Maapäev azonban 1917. november 15-én kinyilvánította, hogy Észtföldön egyedüli legfőbb hatalom. A bolsevik vezetés ezt nem ismerte el, a gyűlést feloszlatta, a kormányzati szervek egy részét pedig a szovjetek vették át. A Maapäev tagjai illegalitásba vonultak, de a gyűlés idősebbek tanácsa felhatalmazást adott egy szűkebb bizottságnak arra, hogy szükség esetén az ország nevében lépjen fel. Ez a jogfolytonossági konstrukció később az 1918. februári függetlenségi kiáltvány egyik politikai forrása lett; értelmezése azonban vitatott, mert a bolsevik hatalom szemszögéből a Maapäev döntése illegitim volt, a nemzeti elit szerint viszont éppen ez a testület képviselte a választott észt többséget.
A bolsevik uralom hónapjai alatt megkezdődött az észt nemzeti katonai szervezkedés is. Már 1917 tavaszától alakultak észt nemzeti katonai egységek az orosz hadsereg keretein belül, és ezek az egységek – bár az oroszországi hadsereg felbomlásával párhuzamosan meggyengültek – a későbbi függetlenségi háború tisztikarának és katonai magjának fontos utánpótlását adták. A nemzeti egységek létrehozása részben a forradalmi orosz hadvezetés nemzetiségi politikájának következménye volt, részben pedig az észt politikai vezetők tudatos államépítési törekvése. A folyamat forrásai, például a katonai bizottságok iratai, részben fennmaradtak, de a nemzeti egységek tényleges létszámáról és harcképességéről csak hozzávetőleges adatok állnak rendelkezésre.
A világháború katonai erőviszonyai 1917 őszén közvetlenül elérték Észtföld szigeteit. A német haditengerészet és hadsereg 1917. októberi Albion hadművelete során elfoglalta a Nyugat-észt szigetvilágot (Saaremaa, Hiiumaa, Muhu), ami megmutatta, hogy a német keleti front stratégiai céljai között a balti partvidék ellenőrzése is szerepel. Az orosz hadsereg és flotta visszavonult; a szigeteken német katonai közigazgatás alakult. Az esemény nem csupán a világháború része volt, hanem előjelezte a szárazföldi Észtföld megszállásának lehetőségét is. A szigetlakók emlékiratai szerint a megszállás már az első hetekben rekvirálásokkal, mozgáskorlátozásokkal és a civil élet felbomlásával járt; a pontos károk azonban csak helyi forrásokból becsülhetők.
1918 elején a breszt-litovszki béketárgyalások megszakadása után a német hadsereg nagy offenzívát indított a keleti fronton. A szovjet-orosz csapatok és a helyi bolsevik erők nem tudták tartani a területet; a németek 1918 februárjában elfoglalták a mai Észtország szárazföldi részét is. A Breszt-litovszkban 1918. március 3-án aláírt szovjet–német békeszerződésben Szovjet-Oroszország lemondott Észtföldről és Livóniáról, ami a megszállásnak formális keretet adott. A dokumentált szerződésszöveg alapján Észtföld német ellenőrzés alá került, noha az észt politikai erők ezt soha nem ismerték el, és a nemzetközi jogi érvényét is vitatták, mivel a szovjet kormány a szerződést később érvénytelennek tekintette.
Ebben a hatalmi vákuumban – az orosz csapatok visszavonulása és a német bevonulás közötti rövid időszakban – került sor az észt függetlenség kikiáltására. 1918. február 24-én Tallinnban a Maapäev felhatalmazott bizottsága kiadta a Kiáltvány Észtföld valamennyi népéhez című dokumentumot (Manifest kõigile Eestimaa rahvastele). A fennmaradt szöveg kimondta Észtföld független, demokratikus köztársasággá alakulását, polgári és vallási szabadságjogokat ígért, és radikális földreformot helyezett kilátásba. A kiáltványt minden Észtföldön élő néphez intézte, tehát nem kizárólag az észtekhez, ami a korszak nemzeti önrendelkezési nyelvezetének megfelelően a területi államiságot hangsúlyozta. Ugyanezen a napon megalakult az Ideiglenes Kormány, élén Konstantin Päts miniszterelnökkel; a külügyi tárca élére Jaan Poska került, aki az észt delegációk későbbi diplomáciai munkájában is kulcsszerepet játszott. A kormánynévsor azonban alig egy napig működhetett nyilvánosan, mert a német csapatok még aznap bevonultak Tallinnba. A kiáltvány egyik szerzője, Karl Ast és a kormány miniszterelnök-helyettese, Jüri Vilms már az illegalitás időszakának meghatározó alakjaivá váltak; Vilms 1918 tavaszán Finnország felé távozott, és eltűnt, halálának körülményei máig nem teljesen tisztázottak.
A német megszállás 1918 tavaszától novemberig megszüntette az észt állami szervek működési lehetőségét. Az Ideiglenes Kormány egy része illegalitásba vonult, más tagjai Finnországba, Svédországba vagy Nyugat-Európába menekültek; Päts német fogságba került, és több hónapot börtönben töltött. A megszálló hatóságok az Ober Ost keleti katonai közigazgatás részeként kormányoztak, német nyelvű rendeleteket adtak ki, rekvirálták az élelmiszert, és megtiltották az észt nemzeti politikai tevékenységet. Az iskolákat és a sajtót erőteljesen ellenőrizték, és a háborús hiánygazdálkodás mellett az 1918. évi influenzajárvány – a „spanyolnátha” – tovább súlyosbította a lakosság helyzetét. A balti német elit egy része – elsősorban a lovagi rendek és nagybirtokos családok – a német megszállástól remélte egy Balti Hercegség (Vereinigtes Baltisches Herzogtum) létrehozását, amely a balti tartományokat a Német Birodalomhoz kötötte volna. A terv dokumentumai fennmaradtak, de érdemes óvatosan fogalmazni: a balti németek nem alkottak egységes politikai tábort, sokan a cári Oroszország hívei maradtak, mások mérsékelt autonómiát tartottak volna elfogadhatónak. Az észt lakosság többsége a megszállást idegen uralomként élte meg; ezt az élelmiszerhiány, a kényszermunkák és a földbirtokosok visszatérésének fenyegetése erősítette.
A német katonai összeomlás 1918 novemberében újabb fordulatot hozott. A Németországban kirobbant forradalom és a november 11-i fegyverszünet után a megszálló csapatok fokozatosan átadták a közigazgatást a helyi erőknek. A német kivonulás üteme hónapokig vitatott maradt, de a Tallinnban rejtőzködő Ideiglenes Kormány 1918. november második felében, Päts kiszabadulása után újra átvette a végrehajtó hatalmat. A kiáltvány tehát ekkor vált tényleges állami aktussá, nem pedig február 24-én. Ez a kronológiai különbség fontos a történeti értelmezésben: a nemzeti emlékezet a február 24-i dátumot ünnepli, a tényleges állami hatalom megszilárdulása azonban november és az azt követő fegyveres hónapok kérdése volt.
Az észt államiságnak nem csupán a német megszállás hiányzó elismerésével kellett szembenéznie, hanem a szovjet-orosz expanzióval is. A breszt-litovszki béke érvényét a német vereséggel megszűntnek tekintő szovjet-orosz kormány a volt birodalom nyugati határainak visszaszerzésére törekedett. A Vörös Hadsereg 7. hadserege 1918 novemberében támadást indított Észtföld ellen. A hagyományos észt periodizáció a függetlenségi háború (Vabadussõda) kezdőnapját 1918. november 28-ra teszi, amikor a Vörös Hadsereg megtámadta Narvát, bár a szovjet csapatok egyes források szerint már november 22-én átlépték a határt. Narva november 29-én elesett, és még aznap a helyi bolsevik vezetők – elsősorban Jaan Anvelt – kikiáltották az Észtországi Munkáskommünt (Eesti Töörahva Kommuun), amelyet Szovjet-Oroszország elismert. Ez az aktus a szovjet történetírásban az észt szovjet hatalom első kikiáltásaként jelent meg, az észt történeti emlékezetben pedig egy idegen hatalom bábjaként; a két értelmezés közötti feszültség ma is része az emlékezetpolitikának.
A szovjet előrenyomulás 1918 decemberében gyorsan teret nyert: a Vörös Hadsereg elfoglalta Tartut, Võrut, Pärnut és a keleti, délkeleti területeket, miközben a kommün Tallinn felé közeledett. Az Ideiglenes Kormány Tallinnba szorult, és súlyos fegyver-, élelmiszer- és katonahiánnyal küzdött. A polgárháborús törésvonalak nem egyszerűen etnikaiak voltak: a bolsevik oldalhoz elsősorban a nagyipari munkások, a szegényparasztság, a Vörös Hadsereg orosz alakulatai és a helyi orosz kisebbség egy része tartozott, míg a nemzeti kormányt a földművesek, a középrétegek és a nemzeti mozgalom mérsékelt és baloldali szárnyai támogatták; a szociáldemokraták egy része ingadozott a szovjet és a nemzeti alternatíva között. A bolsevik oldal támogatottsága tehát társadalmi, ideológiai és helyenként etnikai metszetek szerint tagolódott; ezt a kortárs visszaemlékezések és katonai iratok is tükrözik, de a pontos arányok nem rekonstruálhatók teljes biztonsággal.
A fordulat 1918 decemberében és 1919 januárjában következett be. Az Ideiglenes Kormány Johan Laidoner tábornokot nevezte ki főparancsnokká, akinek nevéhez a hadsereg megszervezése és az ellentámadás irányítása fűződik. A hadsereg alapját a nemzeti önkéntesek mellett a hazatérő észt katonák, a diákok, a tanítók és a gazdálkodók adták; a kormány általános mozgósítást hirdetett. A tengeri és logisztikai támogatást a brit haditengerészet biztosította: brit cirkálók érkeztek Tallinnba, fegyvert és utánpótlást hoztak, és jelenlétük megakadályozta a bolsevik flotta beavatkozását. A britek szerepe dokumentált haditengerészeti iratokban, de a korabeli brit és észt beszámolók eltérően hangsúlyozzák a segítség mértékét; abban azonban tudományos konszenzus van, hogy a brit támogatás érdemben hozzájárult a védelem sikeréhez.
Az észt ellentámadás 1919 januárjában felszabadította Rakverét, majd Narvát, és márciusra a Vörös Hadsereget a mai Észtország területének nagy részéről kiszorította. A harcok azonban nem értek véget, mert a front áttevődött Dél-Észtországból Észak-Lettországba. A pajui csata (Paju lahing) 1919. január 31-én Valga mellett az észt hadsereg egyik legvéresebb ütközete volt, és a lettországi bolsevik erőkkel szembeni harcot nyitotta meg. Az észt hadsereg ezt követően a lett nemzeti erőkkel szövetségben részt vett a lett szabadságharcban, ami világossá teszi, hogy a Vabadussõda nem kizárólag belső konfliktus volt, hanem a balti térség szovjetellenes háborúinak egyik frontja. A bizonytalanság itt a halotti és sérülti adatokra vonatkozik: a katonai veszteségek, becslések szerint néhány ezer észt katona életét követelték, de a forrástípusok (kórházi naplók, ezredjelentések, későbbi névjegyzékek) nem teszik lehetővé pontos összegzés megadását.
Külön említést érdemel az észt hadsereg szerepe a lettországi balti német katonai erők elleni hadjáratban. 1919 júniusában a német Balti Landeswehr (Baltische Landeswehr) és a szabadcsapatok – amelyek a lett kormánnyal szemben is felléptek – előretörtek Észak-Lettországban. Az észt–lett erők a võnnui (cēsisi) csatában (észtül Võnnu lahing, lettül Cēsu kaujas) 1919. június 19–23. között döntő győzelmet arattak. Az ütközet nem csupán a bolsevikellenes harcot árnyalja: itt a német katonai hatalom visszatérési kísérletével szemben védték meg a balti államok szuverenitását. A győzelem napja Észtországban ma is hivatalos emléknap; ennek megítélése azonban Lettországban és Németországban eltérő hangsúlyú emlékezetpolitikai vitákkal terhelt. A szöveg szempontjából fontos, hogy az észt hadsereg tevékenysége túlnyúlt a mai észt határokon, ami megerősíti a régió államalakulatainak összefonódó történetét.
A keleti fronton 1919 folyamán bonyolult viszony alakult ki a fehér orosz Északnyugati Hadsereggel és annak vezetőjével, Nyikolaj Jugyenyics tábornokkal. A fehér orosz erők Észtország területét használták bázisként, és a szovjet hatalom megdöntésére törekedtek. Az észt kormány kezdetben támogatta jelenlétüket, de a viszony feszült volt, mert a fehér orosz vezetők nem ismerték el Észtország függetlenségét, hanem az egységes, nem bolsevik Oroszország helyreállítását tekintették célnak. 1919 őszén a fehér oroszok Petrográd elleni hadjárata kudarcba fulladt; a visszavonuló csapatok észt területre szorultak, ahol részben lefegyverezték őket. E fejlemény azt mutatja, hogy az észt függetlenségi harc nem egyszerűen „fehérek kontra vörösek” polgárháború volt, hanem a nemzeti önállóság biztosításának küzdelme is a potenciálisan ugyancsak restauratív orosz fehér mozgalommal szemben. A fehér orosz–észt tárgyalások jegyzőkönyvei fennmaradtak, de a felek szándékainak értelmezése vitatott.
A háború idején a hátországban is mély társadalmi átalakulás kezdődött. A nők nagy számban vettek részt a kórházi ápolásban, az élelmezés megszervezésében, a mezőgazdasági munkákban és a katonai adminisztrációban; egyesek a hadsereg segédszolgálatában teljesítettek szolgálatot. A hadiállapot és a hiánygazdálkodás különösen a szegényparasztságot és a városi munkásokat sújtotta, miközben a földreform ígérete a kormány egyik legerősebb mozgósító eszközévé vált. A bolsevik és az észt nacionalista erők közötti erőszak – kivégzések, megtorlások, helyi leszámolások – mindkét oldalon hagyott sebeket; ezek pontos áldozatszáma máig bizonytalan, mivel a halotti nyilvántartások hiányosak, és az események emlékezetét a későbbi állami narratívák is formálták. A trauma áldozatközpontú bemutatása ezért nem pótolható egyszerű számadatokkal.
A háború alatt az észt államiság ideiglenes intézményei mellett megkezdődött a demokratikus berendezkedés kialakítása. 1919. április 5–7-én választásokat tartottak az Alkotmányozó Gyűlésbe (Asutav Kogu), amelyben – a korban szokatlanul széles, nőkre is kiterjedő választójog alapján – a pártok arányos képviselete valósult meg. A gyűlés 1919-ben ideiglenes alkotmányt fogadott el, megerősítette a függetlenséget, és radikális földreformot indított: a nagybirtokok döntő részét – köztük a balti német nemesi birtokokat – állami kisajátítás alá vonta, és a földet a gyakran nincstelen parasztoknak és a háborús veteránoknak juttatta. A földreform társadalmi hatása jelentős volt, mert az új állam számára a függetlenségi háború nemcsak katonai, hanem szociális küzdelemként is megjelent; a balti német birtokos elit gazdasági pozíciói ezzel megtörtek. A reform jogi aktusai dokumentáltak, de a végrehajtás ütemére és méltányosságára vonatkozó megítélések ma is vitatottak.
A fegyveres konfliktus fokozatosan béketárgyalásba fordult, miután a szovjet-orosz kormány katonailag kudarcot vallott, és diplomáciailag is érdekeltté vált a frontok rendezésében. Az észt delegációt Jaan Poska és Ants Piip vezette; a szovjet delegációt Adolf Joffe irányította. 1919 decemberében fegyverszünet lépett életbe, majd 1920. február 2-án Tartuban aláírták a tartui békeszerződést (Tartu rahu). A szerződés érdemi magja: Szovjet-Oroszország elismerte Észtország függetlenségét, lemondott a volt orosz birodalmi területre vonatkozó jogairól, és meghatározta a két állam határát. A határvonal jórészt a Narva folyónál és a Peipus-tónál húzódott, de az észt fél megkapta a folyó jobb partján fekvő Ivangorod (észtül Jaanilinn) térségét, valamint a délkeleti, orosz és szetu lakosságú Petserimaa régiót is. Ez utóbbi területi rendelkezések túlnyúltak a szigorúan észt nyelvterületen, és máig ható viták forrásai: az 1940-es évek szovjet határmódosításai nyomán Ivangorod és Petserimaa nagy része az Orosz Szocialista Szövetségi Szovjet Köztársasághoz került, amit a mai Észtország jogilag nem ismer el, bár a nemzetközi gyakorlatban az 1944 utáni határ a de facto érvényes. A tartui béke ezáltal egyszerre dokumentált nemzetközi jogi aktus és olyan emlékezetpolitikai hivatkozási pont, amelyet a különböző felek eltérően értelmeznek.
A tartui béke az észt államiság első de jure nemzetközi elismerését jelentette, és 1920-ban a legtöbb európai állam – ha eltérő ütemben is – követte a szovjet-orosz példát. Ezzel zárult a függetlenségi háború katonai szakasza, bár a háború utáni konszolidáció – a hadsereg leszerelése, a menekültek visszatelepítése, az alkotmány elfogadása – a következő alfejezet A parlamentáris köztársaság tárgya lesz. Érdemes hangsúlyozni, hogy a békeszerződés sikere nem jelentette a belső feszültségek megszűnését, és a szovjet-orosz elismerés sem volt az 1940-es évek szovjet expanziójával szembeni garancia; ezt a későbbi fejezetekben A szovjet Észtország tárgyaljuk.
A Vabadussõda és az 1918–1920-as államalapítás a mai észt emlékezetpolitika központi eseménye. A függetlenség kikiáltását – 1918. február 24-ét – nemzeti ünnepként tartják számon, a háború csatáit pedig az állami szuverenitás és a polgári nemzet győzelmeként ábrázolják. A szovjet korszakban ugyanezen eseményeknek ellentétes előjelű elbeszélése volt hivatalos: a vörös oldal, az Észtországi Munkáskommün és a Vörös Hadsereg előrenyomulása a szocialista forradalom helyi fejezeteként, illetve az antant-intervenció részeként tűnt fel. E két pólus közötti feszültség ma is meghatározza a múzeumok, tankönyvek és emlékművek vitáit. A június 23-i võnnui győzelem napja (Võidupüha) és a február 24-i függetlenség napja az észt állami emlékezet sarokpontjai, ugyanakkor a szovjet múltat hordozó orosz kisebbség egy része számára ezek az ünnepek eltérő jelentéssel bírhatnak.
A történettudomány konszenzusa abban áll, hogy a függetlenség kikiáltása és megvédése nem volt egyetlen okra visszavezethető folyamat. Egyszerre játszottak szerepet a nemzeti mozgalom előzményei A nemzeti ébredés, az orosz birodalom 1917-es felbomlása, a német megszállási vákuum, a szovjet-orosz támadás, a brit támogatás és a belső társadalmi mozgósítás. Az észt nacionalista elit sikerének kulcsa az volt, hogy képes volt a parasztság földéhségét és a nemzeti sérelmeket egyetlen politikai cselekvéssé összekapcsolni, miközben nemzetközi támogatókat talált. Ugyanakkor nem szabad a folyamatot utólag a modern nemzetállam kikerülhetetlen győzelmeként ábrázolni: 1918–1920-ban a kimenetel bizonytalan volt, és a mai értelemben vett demokratikus államrend sem épült ki egyik napról a másikra; az alkotmányos formák és a háborús rendkívüli állapot egyszerre voltak jelen. A következő alfejezet A parlamentáris köztársaság éppen azt vizsgálja majd, hogyan alakult át ez a háborús államalakulat viszonylag stabil parlamenti köztársasággá.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartozik a Kiáltvány Észtföld valamennyi népéhez fennmaradt szövege, az Ideiglenes Kormány és a Maapäev jegyzőkönyvei, a német megszálló hatóságok rendeletei, az észt hadsereg parancsnokságának katonai iratai, a brit haditengerészet jelentései, a szovjet-orosz kormány és a Vörös Hadsereg dokumentumai, valamint az Alkotmányozó Gyűlés jegyzőkönyvei és a tartui béke szövege. Kiegészítő források a korabeli észt, német, orosz és finn sajtó, visszaemlékezések, naplók és a párizsi békekonferencia iratai.
Bizonytalanságok és viták elsősorban a következő pontokon jelentkeznek:
A fenti állítások ezért nem kezelhetők kizárólag egy nemzeti emlékezeti keretben, hanem forráskritikát és több szempontú összevetést igényelnek.