Az észt függetlenségi háborút lezáró tartui béke után az észt politikai elit olyan államberendezkedést választott, amely Európa egyik legradikálisabb parlamentáris modelljének számított. Az 1920-as évek Észtországa nem csupán egy új, független állam megalapításának időszaka volt, hanem egyben kísérleti terep is: a törvényhozás túlsúlyára épülő köztársaság, a kisebbségi kulturális autonómia és az agrárreform egyaránt azt a kérdést vetette fel, hogy egy kis, többnemzetiségű, a háborúból és forradalomból kilépő társadalom képes-e stabil demokráciát fenntartani. Jelen alfejezet 1920-tól 1934-ig követi nyomon ezt a kísérletet, a közvetlen előzményt pedig az Az első világháború és a függetlenség alfejezet tárgyalja.
Az Észt Köztársaság első alaptörvényét az alkotmányozó gyűlés 1920-ban fogadta el, és az új alkotmány tudatosan szakított mind a monarchikus hagyománnyal, mind az elnöki rendszerrel. Dokumentált tény, hogy az alaptörvény egykamarás törvényhozást hozott létre: a Riigikogu (észtül Riigikogu, szó szerint „államgyűlés”) száztagú parlamentként működött, amelyet arányos választási rendszerben választottak. A képviselői helyek elosztása a pártlistákra leadott szavazatok arányát követte, ami a korabeli Európában korszerűnek számított, ugyanakkor többpárti, töredezett parlamentet eredményezett.
Az alkotmány legszembetűnőbb vonása az önálló államfői tisztség hiánya volt. A végrehajtó hatalom feje a riigivanem (észtül riigivanem, magyarul „államvén” vagy „állami vén”) elnevezést viselte, aki egyszerre töltötte be a kormányfő és az államfő bizonyos reprezentatív feladatait. A riigivanem a Riigikogu bizalmától függött: a parlament választotta, és bármikor megbuktathatta, ha a kormány elveszítette a többség támogatását. A kormány tagjait szintén a Riigikogu hagyta jóvá, és a miniszterek a parlamentnek voltak felelősek. A riigivanemnek nem volt vétójoga a törvényhozás döntéseivel szemben, és nem oszlathatta fel a parlamentet. Ezt a rendszert a történeti irodalom gyakran „abszolút parlamentarizmusnak” nevezi, mivel a hatalommegosztás klasszikus fékjei – például egy erős államfő vagy egy második kamara – hiányoztak.
A korszak politikai gondolkodói a megoldást részben a népszuverenitás radikális értelmezéséből vezették le. A dokumentált alkotmányszöveg szerint a népszavazás (rahvahääletus) intézménye is bekerült az alaptörvénybe: bizonyos kérdésekben a választópolgárok közvetlenül dönthettek, és a parlament által elfogadott törvények egy részét népszavazásra lehetett bocsátani. Ez a megoldás nem csupán elméleti lehetőség maradt: az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején az alkotmányreform-viták során a népszavazás vált a politikai küzdelmek legfontosabb eszközévé. A történészi konszenzus szerint azonban a népszavazás intézménye a gyakorlatban inkább erősítette a politikai instabilitást, mert lehetővé tette, hogy a parlamenti patthelyzeteket a pártok a választók elé vigyék.
Az 1920-as alkotmány értékelése a mai napig vitatott. Egyes történészek szerint a radikális parlamentarizmus a demokratikus elkötelezettség jele volt, és a korszak első éveiben valódi politikai részvételt biztosított. Mások – különösen a két világháború közötti észt jobboldali szerzők – azt hangsúlyozzák, hogy a gyenge végrehajtó hatalom folyamatos kormányválságokhoz vezetett, és kiszolgáltatta az államot a pártérdekeknek. Ez utóbbi érv később az 1934-es autoriter fordulat egyik hivatkozási alapjává is vált, ezért az értelmezés nem csupán történeti kérdés, hanem emlékezetpolitikai állítás is.
Az észt pártrendszer az 1920-as években több, viszonylag kis szervezetre tagolódott, amelyek közül egyik sem tudott tartósan egyedül kormányozni. A legfontosabb politikai erők közé tartozott az Észt Néppárt (Eesti Rahvaerakond), amely elsősorban a városi középosztályt és az értelmiséget képviselte; az Észt Munkapárt (Eesti Tööerakond), amely a reformista baloldal és a mérsékelt szociálreform híveit tömörítette; valamint a Földművesek Gyűlése (Põllumeeste Kogud), amely a vidéki birtokos parasztság érdekeit jelenítette meg. Az Észt Szociáldemokrata Munkáspárt (Eesti Sotsiaaldemokraatlik Tööliste Partei) a munkásság egy részét szervezte, de a kommunista erőkkel való viszonya folyamatos feszültséget okozott.
A kommunista mozgalom a függetlenség első éveiben illegalitásba szorult. Dokumentált tény, hogy az 1924. decemberi kommunista puccskísérlet – amelyet a szovjet-oroszországi támogatással hoznak összefüggésbe – súlyos politikai megrázkódtatást okozott, és megerősítette a radikális baloldallal szembeni bizalmatlanságot. A puccs bukása után az észt hatóságok fokozottan üldözték a kommunista szervezkedést, és a kommunista párt a két világháború közötti időszakban nem vehetett részt nyíltan a választásokon. A puccskísérlet pontos külföldi hátterére vonatkozó források részben hiányosak, ezért a történészi értékelésben vita van arról, hogy mennyire volt közvetlen moszkvai irányítású akció, és mennyire támaszkodott helyi elégedetlenségre.
A választási részvétel a korszakban viszonylag magas volt, de a sokpárti parlamentben ritkán alakult ki stabil többség. A kormánykoalíciók gyakran átalakultak, és a riigivanem személye is sűrűn változott. A történeti irodalomban közkeletű megállapítás, hogy az 1920-as évek Észtországában „kormányválságok sora” jellemezte a politikai életet, ugyanakkor a pontos kormányváltások számát eltérően közlik a különböző összefoglalók. A dokumentált parlamenti jegyzőkönyvek és a kormánylisták alapján azonban egyértelmű, hogy a kabinetek élettartama gyakran csak hónapokban volt mérhető.
A széttöredezettség ellenére a demokratikus intézményrendszer 1920 és 1934 között működött: a választásokat megtartották, a sajtó széles körben szabadon működött, és a politikai viták – bár élesek voltak – alapvetően a parlamenten belül zajlottak. A nők választójoga már az alkotmányozó gyűlés választásán érvényesült, és az 1920-as alaptörvény is fenntartotta azt. Ez a szabály a korabeli Európában viszonylag korainak számított, bár a női képviselők aránya a gyakorlatban alacsony maradt. A politikai rendszer tehát formálisan inkluzív volt, de a tényleges döntéshozatalban továbbra is a férfiak, elsősorban a középosztályi és paraszti elitek domináltak.
Az emlékezetpolitikai vitákban az 1920-as évek parlamenti időszakát gyakran „a demokrácia aranykoraként” idézik fel, különösen az 1940 utáni szovjet megszállás és a kommunista diktatúra árnyékában. Ez a kép ugyanakkor leegyszerűsítő: a kortársak közül sokan éppen a parlament gyengeségét, a pártviszályokat és a gazdasági válság kezelésének nehézségeit érzékelték meghatározónak. A történeti értékelésnek ezért különbséget kell tennie az intézményi demokrácia fennállása és a politikai stabilitás hiánya között.
A független Észtország nem volt egynemű nemzetállam, bár az államalkotó észtek alkották a lakosság többségét. A korszak meghatározó kisebbségi csoportjai közé tartoztak a balti németek (baltisakslased), az oroszok (venelased), a parti svédek (rannarootslased) és a zsidók (juudid). A balti németek különösen fontos szerepet játszottak a középkori és újkori Észtország történetében, hiszen évszázadokon át ők alkották a földbirtokos és városi elitet; ezt az örökséget az A balti népek és a keresztes hódítás alfejezet mutatja be. A függetlenség kikiáltása után az új észt állam számára az egyik legfontosabb belpolitikai kérdés az volt, hogyan viszonyuljon ehhez a korábban uralkodó helyzetű csoporthoz és a többi kisebbséghez.
Az 1925-ben elfogadott kulturális autonómia törvény (kultuurautonoomia seadus) a korszak európai kisebbségvédelmi jogalkotásának egyik legismertebb, gyakran hivatkozott példája lett. A törvény lehetővé tette, hogy az egyes nemzeti kisebbségek – amennyiben egy adott létszámnál nagyobb közösséget alkottak – saját kulturális önkormányzatot hozzanak létre. Ez a testület jogosult volt a közösség tagjainak nyilvántartására, iskolák fenntartására, kulturális intézmények működtetésére, valamint a közösségi célokra adó kivetésére a saját tagjaira. A törvény tehát személyi elvű autonómiát biztosított, nem pedig területi autonómiát: az önkormányzat nem egy adott földrajzi területhez kötődött, hanem az egyéni identitásválasztáshoz.
Dokumentált tény, hogy a törvény alapján elsőként a balti német közösség hozott létre kulturális önkormányzatot, és a zsidó közösség is élt ezzel a lehetőséggel. A német kulturális önkormányzat iskolákat, színházat és más intézményeket tartott fenn, ami lehetővé tette, hogy a korábbi elitcsoport – gazdasági hatalmának jelentős csökkenése ellenére – megőrizze kulturális intézményeit. A zsidó kulturális önkormányzat a jiddis és héber nyelvű oktatás, valamint a vallási élet támogatásában játszott szerepet. Az orosz kisebbség esetében a kulturális autonómia bevezetése körül viták alakultak ki, részben az orosz közösség belső megosztottsága, részben az orosz ortodox egyházzal és a szovjet állammal való kapcsolat politikai érzékenysége miatt.
A törvény értékelése a szakirodalomban megoszlik. Egyes szerzők szerint az 1925-ös észt kisebbségi törvény a korszak leginkább előremutató kisebbségvédelmi jogszabályai közé tartozott, és mintaként szolgált más államok számára is. Mások rámutatnak, hogy a kulturális autonómia nem oldotta meg a politikai képviselet hiányát, és nem akadályozta meg a kisebbségek másodrendű helyzetbe kerülését a gazdasági és közigazgatási életben. Fontos továbbá, hogy a törvény nem terjedt ki minden csoportra egyformán: a roma közösség és más, kevésbé intézményesült csoportok gyakorlatilag kívül maradtak a kedvezményezettek körén. A „kisebbség” fogalma ebben a kontextusban nem a mai multikulturális diskurzus kategóriája volt, hanem egy államjogi eszköz, amely a korabeli nemzetiségi viszonyok kezelését szolgálta.
A fiatal észt állam gazdasági alapjait az első világháború és a függetlenségi háború utáni újjáépítés határozta meg. A legnagyobb társadalmi átalakulást az 1919-ben elfogadott földreform (maareform) hozta, amely a nagybirtokok – elsősorban a balti német nemesség birtokainak – kisajátítását rendelte el. A reform célja kettős volt: egyrészt a függetlenséget megelőző társadalmi rend egyik alapintézményének felszámolása, másrészt a szabadságharcban részt vevő katonák és a föld nélküli parasztok földhöz juttatása. A hivatalos földosztási adatok szerint a reform több tízezer új kisbirtok kialakulását tette lehetővé, bár a pontos számok módszertani okokból eltérőek lehetnek, és a történeti irodalomban becslések terjednek.
A földreform következményeit illetően a történészi konszenzus abban áll, hogy a balti német nagybirtokos réteg gazdasági hatalma megtört, és a vidéki társadalom szerkezete alapvetően átalakult. A reform azonban nem csupán gazdasági intézkedés volt, hanem nemzeti szempontból is szimbolikus jelentőséggel bírt: a korábbi uralkodó elit vagyonának újraelosztása az észt nemzetépítés részévé vált. A balti német közösség emlékezetében ez a folyamat sokáig sérelemként élt tovább, míg az észt nemzeti narratívában a függetlenség megszilárdításának egyik pilléreként jelenik meg. Ez az ellentétes emlékezetpolitikai értelmezés a mai napig hat a két közösség múltképére.
Az iparosodás a korszakban egyenlőtlenül haladt előre. Az ország legfontosabb ásványkincse a palaolaj (põlevkivi) volt, amelynek kitermelése Északkelet-Észtországban összpontosult. A palaolajra épülő energiaipar és a fejlődő vegyipar a korszak végére az észt gazdaság egyik meghatározó ágazatává vált. Emellett a faipar, a cellulózgyártás, a textilipar és a gépgyártás is jelentős fejlődésen ment keresztül. A mezőgazdaságban a tejtermelés, a vaj- és szalonnaexport vált a legfontosabb bevételi forrássá, különösen a nyugat-európai piacokon. A külkereskedelem iránya az 1920-as években fokozatosan diverzifikálódott: Németország, Nagy-Britannia és a skandináv országok mellett a Szovjetunió is kereskedelmi partnerként jelent meg, bár ez utóbbi kapcsolat politikai okokból instabil maradt.
A pénzügyi stabilizáció fontos állomása volt, amikor az észt márkát 1928-ban felváltotta az észt korona (Eesti kroon). Az új valuta bevezetése a gazdaságpolitikai hitelesség növelését szolgálta, és a korabeli hivatalos közlemények szerint hozzájárult az árfolyam stabilizálásához. A pontos statisztikai adatok – például az infláció mértéke vagy a nemzeti jövedelem alakulása – a korszakból csak részben állnak rendelkezésre, és a gazdaságtörténeti irodalom a becslések széles skáláját közli. Ezért az 1920-as évek észt gazdasági teljesítményéről csak óvatos következtetések vonhatók le.
Az 1929–1933-as nagy gazdasági világválság súlyosan érintette az észt exportra termelő mezőgazdaságot és az ipart. A mezőgazdasági árak zuhanása elszegényítette a kisbirtokosokat, a munkanélküliség pedig a városokban növekedett. A válság hatására felerősödött a szociális elégedetlenség, és a politikai vita középpontjába a gazdasági önvédelem, a vámpolitika és a szociális kiadások kérdése került. A kormányok sorra próbálkoztak megszorító intézkedésekkel és mezőgazdasági támogatásokkal, de a parlamenti széttöredezettség miatt a hosszú távú válságkezelés nehézkes maradt. Ez a tapasztalat tovább erősítette azokat a hangokat, amelyek a végrehajtó hatalom megerősítését követelték.
A parlamentáris rendszerrel szembeni elégedetlenség az 1930-as évek elején új politikai erőt emelt fel: a Szabadságharcosok Szövetsége (Vabadussõjalaste Liit), közkeletű nevén a Vaps mozgalom. A szervezet eredetileg a függetlenségi háború veteránjait tömörítette, de fokozatosan jobboldali, populista tömegmozgalommá alakult, amely az alkotmány radikális átalakítását, erős elnöki hatalmat és a pártrendszer visszaszorítását követelte. A mozgalom retorikájában a parlamenti pártokat a nemzeti érdek elárulóiként állította be, és a gazdasági válság áldozatainak elégedetlenségét használta fel.
A Vaps nyomására az alkotmányreform kérdésében több népszavazást is tartottak. Az 1933 őszén elfogadott alkotmánytervezet a korábbi radikális parlamentarizmussal szakítva erős államelnöki tisztséget hozott volna létre, amely a végrehajtó hatalom központosítását ígérte. A kortárs megfigyelők egy része ebben a demokrácia megerősítését látta, mások viszont a tekintélyelvű fordulat előkészítését. A történészi vita máig nyitott abban a kérdésben, hogy a Vaps valóban széles társadalmi bázissal rendelkezett-e, vagy inkább a politikai elit belső válsága emelte meg jelentőségét.
A parlamentáris köztársaság végét végül nem a választások, hanem egy államcsíny jellegű lépés hozta el. Dokumentált tény, hogy 1934. március 12-én Konstantin Päts – aki ekkor riigivanemként a kormányt vezette – Johan Laidoner tábornokkal együtt kihirdette a szükségállapotot, betiltotta a Vaps mozgalmat, felfüggesztette a pártok működését, és elhalasztotta az elnökválasztást. Az intézkedést hivatalosan azzal indokolták, hogy a Vaps fenyegeti az államrendet, és a demokrácia védelme érdekében van szükség rendkívüli lépésekre. A lépés azonban a gyakorlatban nem a demokrácia megőrzését, hanem egy autoriter rendszer kiépülését nyitotta meg, amelynek részleteit a Päts autoriter rendszere alfejezet tárgyalja.
A 1934. márciusi fordulat értelmezése a mai napig erősen vitatott. Az észt nemzeti emlékezetben a Päts-korszak sokáig ambivalens megítélést kapott: egyesek szerint a szükségállapot megakadályozta a szélsőjobboldali hatalomátvételt, mások szerint viszont éppen ez a lépés számolta fel a demokratikus intézményeket, és készítette elő a későbbi szovjet megszállással szembeni ellenállás gyengülését. A kérdésben a történészi konszenzus csak annyiban áll fenn, hogy az 1934-es események lezárták az 1920-as alkotmányra épülő parlamentáris köztársaság időszakát, és alapvetően átalakították az észt politikai rendszert.
Az 1920–1934 közötti észt parlamentáris köztársaság vizsgálatának elsődleges forrásai közé tartozik az 1920-as alkotmány szövege, az 1925-ös kulturális autonómia törvény, a Riigikogu üléseinek jegyzőkönyvei, a választási statisztikák, a népszámlálási adatok, valamint a kormányrendeletek és hivatalos közlönyök. A politikai viták rekonstruálásához a korabeli észt, német és orosz nyelvű sajtó is fontos forrást jelent. A gazdasági folyamatokra vonatkozóan a statisztikai hivatal kiadványai és a vámtarifa-kereskedelmi jelentések szolgálnak alapul, de ezek a háborús körülmények miatt gyakran hiányosak, és a becslések módszertana nem egységes.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik a kormányválságok pontos száma, mivel a kabinetek megalakulásának és lemondásának időpontjai nem mindig egyértelműen rögzítettek. Az agrárreform hatásának számszerűsítése – például a kisajátított földterület nagysága vagy az új kisbirtokok száma – szintén módszertani nehézségekbe ütközik. A kisebbségi kulturális autonómia gyakorlati működéséről a közösségi levéltárak megőriztek iratokat, de azok feldolgozottsága egyenetlen, és az autonómia sikerének megítélésében a kutatók között vita van. A nagy gazdasági világválság észtországi hatásairól szóló adatok szintén becsléseken alapulnak, és az összehasonlító gazdaságtörténeti elemzések eltérő képet rajzolnak. Az 1934-es események értelmezése pedig – mint említettük – részben emlékezetpolitikai viták tárgya, ezért a történeti leírásnak különösen óvatosnak kell lennie az ok-okozati magyarázatokban.