A fehérhegyi csata (1620) utáni Habsburg-berendezkedés következményei a cseh társadalom szerkezetét és a cseh nyelv helyzetét egyaránt alapvetően átalakították. A A harmincéves háború és a fehérhegyi csata alfejezetben tárgyalt események nyomán a cseh rendi állam összeomlott, a protestáns elit elhagyta az országot vagy áttért a katolikus hitre, a cseh nyelv pedig fokozatosan elveszítette korábbi adminisztratív és műveltségi pozícióját. A 17–18. században a cseh nyelv mindenekelőtt a vidéki lakosság mindennapi beszélt nyelve volt, míg a hivatalos érintkezés, a felsőoktatás és a városi polgári kultúra nyelve a német lett. Az a folyamat, amelyet a későbbi történetírás cseh nemzeti ébredésként (české národní obrození) nevez, nem egyszerűen a nyelv és a kultúra újjáéledése volt, hanem a modern nemzeti identitás kialakulásának kora is. Fontos hangsúlyozni, hogy a „nemzeti ébredés” fogalma maga is a 19. századi nemzeti gondolkodás terméke; a korabeli szereplők nem feltétlenül modern nemzeti keretben értelmezték saját tevékenységüket. Az alábbiakban a nyelv, a nemzeti mozgalom, az iparosodás és a városi társadalom átalakulásának összefüggéseit vizsgáljuk, kitérve arra is, hogy a folyamatot milyen források alapján ismerjük, és mely értelmezési viták övezik.
A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke (1648) megszilárdította a Habsburgok örökös tartományi uralmát a cseh korona országaiban. Az 1627-es megújított országgyűlési alkotmány (Obnovené zřízení zemské) a cseh rendek hatalmát formálissá tette, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban a német nyelv vált uralkodóvá. A cseh nyelvű írásbeliség azonban nem szűnt meg: a katolikus egyház, különösen a jezsuita rend, továbbra is használt cseh nyelvű katekizmusokat, prédikációkat és vallásos irodalmat, mert a vidéki hívek többsége csak csehül értett. A 17–18. századi barokk cseh irodalom – például a jezsuita Bohuslav Balbín (1621–1688) nyelvvédő írása, a Dissertatio apologetica pro lingua Slavonica, praecipue Bohemica – később fontos hivatkozási ponttá vált a nemzeti ébredés hívei számára. Balbín latinul írt, és a cseh nyelv védelmét elsősorban a katolikus vallásosság megőrzésének szolgálatába állította, nem pedig modern nemzeti célok érdekében.
A 18. század második felében a felvilágosult abszolutizmus reformjai – II. József uralkodása alatt – a közigazgatás egységesítését és a német nyelv terjesztését tűzték ki célul. Az 1781-es türelmi rendelet és a jobbágyrendelet a társadalom alsóbb rétegeinek helyzetét javította, de a nyelvhasználatban a német hegemóniát erősítette. A cseh nyelv presztízse olyan mélyre süllyedt, hogy a 18. század végén számos értelmiségi a nyelv kihalásától tartott. Ezt a képet azonban árnyalni kell: a cseh nyelvű paraszti kultúra, a népi vallásosság és a szóbeli hagyomány végig fennmaradt, és a városokban is léteztek cseh nyelvű közösségek, különösen a szolgálók, iparoslegények és kiskereskedők körében. A nemzeti ébredés tehát nem a semmiből teremtette a cseh nyelvet, hanem egy meglévő, de alacsony presztízsű nyelvi gyakorlatra épített.
A cseh nemzeti ébredés első szakaszát gyakran a tudós felvilágosodás (osvícenství) korának nevezik. A 18. század utolsó harmadában cseh és német ajkú tudósok egyaránt elkezdték a cseh történelem, nyelv és irodalom rendszeres kutatását. E munka részben a korabeli európai történeti és filológiai irányzatokhoz kapcsolódott, amelyek a nemzeti múlt feltárását a felvilágosult tudásanyag részének tekintették.
Az első fontos alak Gelasius Dobner (1719–1790), a prágai piarista gimnázium tanára, aki a cseh történelem kritikai forráskutatásának megalapozója lett. Dobner latin nyelvű forráskiadásaiban a cseh középkori krónikákat és okleveleket rendezte sajtó alá, és megkérdőjelezte a korábbi legendás elbeszéléseket, például a cseh államalapításról szóló mítoszokat. Munkája a későbbi pozitivista történetírás előfutára volt.
Josef Dobrovský (1753–1829) a szláv filológia megalapítójaként vált ismertté. Ő maga német anyanyelvű volt, és tudományos munkáit főleg latinul és németül írta. Fő műve, a Geschichte der böhmischen Sprache und Literatur (1792) és a Lehrgebäude der böhmischen Sprache (1809) a cseh nyelv rendszeres leírását adta. Dobrovský a cseh nyelv jövőjét illetően pesszimista volt, és a nyelvújító törekvésekkel szemben is fenntartásait hangoztatta, mert azokat mesterségesnek tartotta. Mégis, grammatikája és irodalomtörténeti áttekintése a későbbi nemzeti mozgalom számára nélkülözhetetlen tudományos alapot jelentett.
A korszak másik fontos intézménye a Cseh Királyi Tudós Társaság (Královská česká společnost nauk), amely 1784-ben alakult meg. Ez a testület – bár hivatalos nyelve a német volt – a cseh történelem és nyelv iránti érdeklődés központjává vált. A társaság kiadványai, a Abhandlungen és a Pojednání, számos cseh történeti és filológiai tanulmányt jelentettek meg, és a tudományos élet fórumát biztosították.
A 19. század első felében a cseh nemzeti mozgalom súlypontja a nyelv kérdésére helyeződött. A nyelvújítás (jazykové obrození) programjának legjelentősebb képviselője Josef Jungmann (1773–1847) volt. Jungmann abból a meggyőződésből indult ki, hogy a cseh nyelv csak akkor válhat modern nemzeti nyelvvé, ha képes kifejezni a tudomány, a művészet és a közélet teljes fogalmi készletét. Ennek érdekében tudatos nyelvfejlesztésbe kezdett: új szavakat alkotott, régies kifejezéseket elevenített fel, más szláv nyelvekből kölcsönzött, és tükörfordításokat készített a német terminusok alapján.
Jungmann 1811-ben jelentette meg Milton Elveszett paradicsom című eposzának cseh fordítását, amely a cseh költői nyelv megújításának programadó alkotása lett. Legnagyobb vállalkozása azonban az ötkötetes cseh–német szótár (Slovník česko-německý, 1834–1839) volt, amely mintegy 120 000 szócikket tartalmazott, és a modern cseh szókincs alapvető forrásává vált. Jungmann emellett Historie literatury české (1825) című irodalomtörténeti munkájával a cseh irodalmi hagyomány folytonosságát igyekezett bizonyítani.
A nyelvújítás vitákat váltott ki. A konzervatívabb tudósok – Dobrovský is – bírálták a mesterséges szóalkotást és a túlzott purizmust. A fiatalabb értelmiség azonban lelkesedett a program iránt, mert a cseh nyelv felemelését a nemzeti önállóság kulcsának tekintették. A nyelvújítás eredményeként a cseh nyelv fokozatosan visszahódította az irodalmi és tudományos élet területeit, és a 19. század közepére már folyóiratok, szépirodalmi művek és tankönyvek tucatjai jelentek meg csehül.
A nyelvújítás társadalmi bázisa szélesebb volt, mint az első tudós generációé. Az 1830-as évektől cseh nyelvű olvasókörök, színházi előadások és közművelődési egyesületek hálózata épült ki. A cseh nemzeti mozgalom (české národní hnutí) fokozatosan túllépett a szűk értelmiségi körökön, és a városi kispolgárság, a vidéki papság és a tanítóréteg körében is híveket szerzett.
A nyelv mellett a nemzeti mozgalom intézményesülése biztosította a folyamat tartósságát. 1818-ban alapították meg a Cseh Királyi Múzeumot (Vlastenecké muzeum v Čechách, ma Nemzeti Múzeum) Prágában, amely a cseh természeti, történeti és kulturális emlékek gyűjtésére vállalkozott. A múzeum 1827-től megjelenő folyóirata, a Časopis Společnosti vlasteneckého muzea v Čechách (1831-től Časopis Českého muzea) a cseh tudományos élet legfontosabb orgánuma lett. Szerkesztője, František Palacký (1798–1876) a cseh történetírás atyjaként ismert.
Palacký 1836-ban kezdte meg főműve, a Dějiny národu českého v Čechách a v Moravě (A cseh nemzet története Cseh- és Morvaországban) című monumentális munka kiadását. A mű a cseh nemzeti identitás alapvető történeti elbeszélésévé vált. Palacký a cseh történelmet a német világgal szembeni demokratikus és szabadságszerető küzdelemként értelmezte, és ennek a szemléletnek a csúcspontját a A huszita forradalom alfejezetben tárgyalt huszita mozgalomban látta. Palacký értelmezése szerint a husziták a vallási reform mellett a cseh nemzeti önállóság és a társadalmi igazságosság ügyét is képviselték. Ez a narratíva hosszú időre meghatározta a cseh nemzeti önképét, ugyanakkor kritikát is kapott a későbbi történetírástól, amely a huszita mozgalom vallási és társadalmi sokszínűségét hangsúlyozta.
A kulturális élet másik fontos színtere a színház volt. A prágai Nemzeti Színház (Národní divadlo) alapkövét 1868-ban tették le, megnyitására 1881-ben került sor, de az épület néhány hónappal később leégett. Az újjáépített színházat 1883-ban adták át. A Nemzeti Színház a cseh nyelvű színjátszás és opera otthona lett, és a nemzeti összefogás szimbólumává vált. Az 1860-as években Bedřich Smetana (1824–1884) operái – mindenekelőtt Az eladott menyasszony (1866) – a cseh zenei nyelv megteremtésében játszottak hasonló szerepet. A zene, a képzőművészet és az irodalom a nemzeti identitás kifejezésének eszközei lettek, és a nemzeti mozgalom a kultúra révén széles tömegeket tudott megszólítani.
A cseh nyelvű sajtó fejlődése szintén a nemzeti mozgalom erősödését jelezte. A 19. század első felében a cenzúra korlátozta a politikai újságírást, de a harmincas évektől számos irodalmi és közművelődési folyóirat jelent meg. Karel Havlíček Borovský (1821–1856) újságíró, költő és szatirikus az 1840-es években a Pražské noviny szerkesztőjeként a cseh közvélemény formálásának egyik legfontosabb alakja lett. Havlíček a liberális, alkotmányos és nemzeti reformok híve volt, és éles bírálattal illette a Habsburg abszolutizmust. 1851-es letartóztatása és brixeni internálása a Bach-korszak elnyomó politikájának jelképévé vált. Havlíček tevékenysége azt mutatta, hogy a nemzeti mozgalom immár nem csupán kulturális ügy, hanem politikai követeléseket is megfogalmaz.
A cseh nemzeti ébredés társadalmi-gazdasági hátterét az iparosodás és a városiasodás biztosította. A Habsburg Birodalmon belül a cseh korona országai a 19. század első felében a leggyorsabban iparosodó régiók közé tartoztak. A textilipar, a szénbányászat, a vas- és acélgyártás, valamint a gépgyártás fejlődése munkaerőt vonzott a városokba. A vasúthálózat kiépülése – például a Bécs–Prága–Drezda vonal (1851) – tovább gyorsította az integrációt.
A városok növekedése megváltoztatta a nyelvi és társadalmi viszonyokat. Prága 1800 körül még nagyrészt német nyelvű város volt, de a 19. század közepére a cseh ajkú lakosság aránya meghaladta a németekét. A bevándorló parasztok és ipari munkások révén a cseh nyelv a városi mindennapokban is teret nyert. Hasonló folyamat játszódott le Brno, Plzeň, Liberec és Ostrava városában is, bár a városok etnikai összetétele területenként eltérő maradt. A németajkú polgárság sokáig megőrizte gazdasági és kulturális fölényét, de a cseh középosztály – ügyvédek, orvosok, tanárok, vállalkozók – fokozatosan megerősödött, és a nemzeti mozgalom hordozójává vált.
A jobbágyfelszabadítás (1848–1849) a parasztság jogi helyzetét rendezte: a jobbágyok szabad földtulajdonosokká váltak, bár a földosztás egyenlőtlen volt, és sok kisbirtokos adósságba került. A vidéki lakosság számára a nemzeti mozgalom elsősorban a nyelvi és kulturális önazonosság megerősítését kínálta, de a politikai részvételhez való viszonyuk sokáig ambivalens maradt. A nemzeti ébredés tehát nem csupán a felső és középosztály ügye volt, hanem fokozatosan a parasztság és a munkásság egy részét is elérte.
A zsidó közösségek helyzete is átalakult a vizsgált időszakban. A 18. század végén II. József türelmi rendelete (1781) enyhítette a korábbi korlátozásokat, és a zsidó lakosság fokozatosan beköltözhetett a városokba, ahol gazdasági és kulturális szerepük nőtt. A 19. században a csehországi zsidók egy része a német nyelvű kultúrához asszimilálódott, más részük a cseh nemzeti mozgalomhoz csatlakozott. E választás a későbbi nemzeti feszültségekben is jelentőséget kapott.
Az 1848-as forradalom a cseh nemzeti mozgalom addigi legnagyobb politikai megnyilvánulása volt. A februári párizsi forradalom hatására Bécsben és Prágában is tömegtüntetések robbantak ki. A cseh liberálisok és radikálisok követelései között szerepelt a cseh tartományok önkormányzatának bővítése, a cseh nyelv hivatalossá tétele, a sajtószabadság és a paraszti terhek eltörlése. A prágai Szent Vencel-fürdőben (Svatováclavské lázně) 1848 júniusában ült össze a szláv kongresszus (Slovanský sjezd), amely a szláv népek egyenjogúságát követelte a Habsburg Birodalmon belül. A kongresszus résztvevői – csehek, szlovákok, lengyelek, horvátok, szerbek – a birodalom föderalizálásának különböző terveit vitatták meg. A cseh liberálisok, mindenekelőtt Palacký, elutasították a német egységtörekvéseket, és a Habsburg Birodalom fenntartását látták a kis nemzetek védelmének eszközéül. Palacký híres levelét a frankfurti parlamenthez 1848. április 11-én írta; ebben azzal érvelt, hogy a cseh nemzet nem kíván csatlakozni a német nemzetállamhoz, és hogy a Habsburg Birodalom fennmaradása a közép-európai stabilitás záloga. A levél a cseh nemzeti mozgalom egyik alapdokumentuma lett.
A prágai júniusi felkelés (1848. június 12–17.) a diákok, munkások és nemzetőrök összecsapása volt a császári katonasággal. A felkelést Alfred Windischgrätz herceg csapatai leverték, és a szláv kongresszus is feloszlott. A forradalom leverése után a Habsburg hatalom megerősítette ellenőrzését, de a jobbágyfelszabadítást nem vonta vissza, és a cseh nyelvű kulturális élet is folytatódhatott. A forradalom tapasztalatai azt mutatták, hogy a cseh nemzeti mozgalom immár nemcsak kulturális, hanem politikai erő is, de a birodalmi keretek megreformálására irányuló törekvések egyelőre kudarcot vallottak.
Az 1848–1849-es forradalmak leverése után a Habsburg Birodalomban a neoabszolutizmus (neoabsolutismus) korszaka következett, amelyet Alexander Bach belügyminiszter nevével szoktak fémjelezni. Az 1850-es években a politikai életet elnyomták, a sajtószabadságot visszavonták, és a cseh nemzeti mozgalom politikai szervezkedése lehetetlenné vált. A kulturális élet azonban tovább fejlődött: a cseh nyelvű irodalom, a színház és a tudományos munka intézményei fennmaradtak, és a nemzeti mozgalom a hétköznapi egyesületek, olvasókörök, dalárdák révén tovább szélesedett.
Az 1860-as években a Habsburg Birodalom válságai – a szárd–francia–osztrák háború és a belső pénzügyi nehézségek – a politikai liberalizáció irányába hatottak. Az 1861-es februári pátens visszaállította az alkotmányos életet, és a cseh politikai elit újra szervezkedhetett. A cseh nemzeti mozgalom ekkor már tömegmozgalommá vált, amely a városi középosztály, az értelmiség és a vidéki lakosság egy részének támogatását élvezte. A nemzeti ébredés fokozatosan átment a modern politikai nemzetépítésbe, és a cseh politika a Habsburg Birodalmon belüli cseh államjogi kiegyezés követelését fogalmazta meg.
Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés a birodalom dualista átalakítását hozta, ami a cseh politikai elit számára csalódást jelentett, mert nem valósult meg a cseh korona országainak önálló államjogi státusa. Ez a sérelem a későbbi cseh politika egyik fontos mozgatórugója lett, és táplálta a Habsburg Birodalommal szembeni kritikát. Ugyanakkor a 19. század második felében a cseh nyelv a közoktatásban, az igazságszolgáltatásban és a közigazgatás egy részében is teret nyert, ami a nemzeti ébredés intézményi sikerét jelezte.
A cseh nemzeti ébredés rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik. Az elsődleges források közé tartoznak a korabeli nyelvészeti és történeti munkák, mint Dobrovský nyelvtana és irodalomtörténete, Jungmann szótára és fordításai, Palacký történeti műve, Havlíček újságcikkei és levelei, valamint a korszak cseh nyelvű folyóiratai és könyvei. Fontos forráscsoportot alkotnak a hivatalos dokumentumok: a Habsburg hatóságok rendeletei, a népszámlálások és a statisztikai kimutatások. A 19. századi népszámlálási adatok azonban módszertani problémákat vetnek fel: a nyelvi hovatartozást gyakran az „obcovací řeč” (mindennapi beszélt nyelv) kategóriájával mérték, amely nem feltétlenül azonos a modern értelemben vett anyanyelvvel vagy nemzetiséggel. Ezért a korabeli etnikai arányokra vonatkozó becslések bizonytalanok, és a későbbi vitákban gyakran eltérő értelmezéseket támasztanak alá.
A másodlagos szakirodalomban a cseh nemzeti ébredés értelmezése körül élénk vita folyik. A 19. századi és a 20. század eleji cseh történetírás – Palacký és követői – a nemzeti ébredést a cseh nemzet folytonos, a középkorig visszanyúló történetének szerves részévéntekintette. Ezzel szemben a 20. század második felében a nacionalizmuselméletek (például Ernest Gellner, Benedict Anderson, Miroslav Hroch munkái) a nemzeti ébredést a modern nacionalizmus tipikus példájaként értelmezték, amelyben a nyelvészek, történészek és írók aktívan építették a nemzeti identitást, és nem egyszerűen felfedezték azt. Hroch három fázist különített el a nemzeti mozgalmak fejlődésében: a tudós érdeklődés időszakát, a nemzeti agitáció időszakát és a tömegmozgalom szakaszát; a cseh eset e modell egyik klasszikus példája.
Vitatott kérdés továbbá a német–cseh viszony megítélése. A cseh nemzeti történetírás hajlamos volt a Habsburg-uralmat és a németajkú lakosságot a cseh nemzeti fejlődés akadályaként bemutatni. A német nyelvű történetírás viszont gyakran hangsúlyozta a német kultúra és a Habsburg állam modernizáló szerepét. A mai történetírás sokkal inkább a kölcsönhatásokra, az etnikai határok átjárhatóságára és a nyelvhasználat hétköznapi gyakorlatára figyel, és elkerüli a visszavetített nemzeti kategóriák alkalmazását. A cseh nyelvű városi lakosság növekedését például nem lehet kizárólag a nemzeti mozgalom sikerének tulajdonítani, mert a demográfiai és migrációs folyamatok legalább ennyire meghatározóak voltak.
A parasztság és a munkásság részvétele a nemzeti mozgalomban szintén vitatott. Az elitjellegű kulturális mozgalom hatása a vidéki lakosságra fokozatos volt, és a parasztok nemzeti identitása sokáig lokális és vallási elemekkel keveredett. Az 1848-as forradalom eseményeinek értékelése is eltérő: egyes történészek a prágai felkelést a cseh radikalizmus, mások a nemzeti és szociális elégedetlenség egyidejű megnyilvánulásaként értelmezik.