A csehszlovák köztársaság A csehszlovák köztársaság által megteremtett intézményi és jogi keret 1938 őszén, alig húsz évvel az államalapítás után összeomlott. A müncheni egyezmény nem csupán területi veszteséget jelentett, hanem a nemzetközi jogi rend és a kollektív biztonság elvének látványos kudarcát is. Az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vezetett a Szudétanémet Párt (Sudetendeutsche Partei, SdP) követeléseitől az út a nagyhatalmi döntésig, milyen következményekkel járt a határvidék elvesztése, és hogyan alakult át a maradék cseh-morva terület előbb egy autoriter második köztársasággá, majd 1939 márciusában a Cseh–Morva Protektorátussá (Protektorát Čechy a Morava). A háborús megszállás időszaka egyszerre foglalja magában a náci terror, a kényszermunka, a gazdasági kifosztás és a fokozatosan kibontakozó cseh ellenállás történetét, valamint a zsidó és roma lakosság szisztematikus üldözését és megsemmisítését.
Az 1930-as évek közepére a csehszlovákiai német kisebbség politikai képviselete radikálisan átalakult. Az 1933-ban alapított Szudétanémet Párt Konrad Henlein vezetésével kezdetben autonómia-követelésekkel lépett fel, de a párt mögött egyre nyíltabban a nemzetiszocialista Németország állt. Az 1935-ös parlamenti választásokon az SdP a német szavazatok mintegy kétharmadát szerezte meg, és a csehszlovák parlament legerősebb pártja lett. Ez az eredmény nem jelentette automatikusan a német lakosság egységes náci elkötelezettségét – a választói motivációk között a gazdasági válság hatása, a prágai centralizmus bírálata és a nemzeti sérelmek egyaránt szerepeltek –, de a párt vezetése 1937-től egyértelműen Berlin irányvonalát követte.
A nemzetközi helyzet 1938 tavaszán éleződött ki. Az Ausztria bekebelezése (Anschluss) után Csehszlovákia stratégiai helyzete drámaian romlott: az ország három oldalról – Németország, a frissen annektált Ausztria és a németbarát Magyarország felől – fenyegetetté vált. A csehszlovák kormány mozgósítási képessége jelentős volt, a határ menti erődrendszer kiépítése pedig komoly védelmi beruházást jelentett, ám a nyugati nagyhatalmak – elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország – nem kívántak háborút vállalni Csehszlovákiáért. A brit miniszterelnök, Neville Chamberlain által képviselt appeasement (engedménypolitika) abból a feltételezésből indult ki, hogy a német követelések végesek, és hogy a határkiigazításokkal elkerülhető a nagy európai konfliktus.
Az 1938. májusi részleges csehszlovák mozgósítás átmenetileg lehűtötte a kedélyeket, de a nyár folyamán a szudétanémet területeken fokozódtak az incidensek. A müncheni egyezményt (Münchner Abkommen, Mnichovská dohoda) 1938. szeptember 29–30-án írta alá Németország, Olaszország, Nagy-Britannia és Franciaország. Csehszlovákia képviselői nem voltak jelen a tárgyaláson; az egyezmény szövegét utólag közölték a prágai kormánnyal. Az egyezmény értelmében Csehszlovákia köteles volt átadni Németországnak a túlnyomórészt németek lakta határterületeket, a Szudétavidéket. A döntés dokumentált ténye mellett az értelmezés vitatott: a kortárs cseh és szlovák közbeszédben azóta is „árulásként” (zrada) emlegetett esemény, míg a nyugati történetírás jelentős része a háború elkerülésének illuzórikus reményéből, a katonai felkészületlenségből és a közvélemény háborúellenességéből vezeti le a döntést.
A müncheni egyezmény következményei azonnaliak voltak. 1938. október 1–10. között a Wehrmacht megszállta a Szudétavidéket. Lengyelország a vitatott Teschen-vidéket (Zaolzie) szállta meg, Magyarország pedig az első bécsi döntés (1938. november 2.) értelmében a dél-szlovákiai, túlnyomórészt magyarok lakta sávot csatolta magához. Csehszlovákia elvesztette területének mintegy 30 százalékát, lakosságának körülbelül egyharmadát, valamint ipari kapacitásának és határ menti védelmi rendszerének meghatározó részét. A statisztikai adatok becslések; az 1930-as népszámlálásból kiinduló számítások szerint mintegy 3,6–3,8 millió német lakos került Németországhoz, de a kitelepülő csehek és szlovákok, valamint a német lakosságon belüli migráció miatt a pontos érték bizonytalan.
A müncheni döntés utáni rövid időszakot a cseh történetírás második köztársaságnak (Druhá republika) nevezi. Az államforma formálisan köztársaság maradt, ám a politikai rendszer autoriter irányba tolódott. Edvard Beneš köztársasági elnök 1938. október 5-én lemondott és emigrációba vonult; helyét Emil Hácha foglalta el. A parlament gyakorlati szerepe beszűkült, a politikai pártok egy részét összevonták vagy betiltották, és megerősödött a szélsőjobboldali, antiszemita retorika. A szlovák autonómia iránti törekvések ugyanekkor intézményes formát öltöttek: 1938 novemberében Szlovákia autonómiát kapott, a Kárpátalja pedig hasonló státuszt nyert. Ez a föderalizációs lépés a csehszlovák állam gyengülésének és a belső nemzeti feszültségeknek egyszerre volt jele.
A második köztársaság kérészéletűnek bizonyult. 1939. március 14-én – német nyomásra – a szlovák országgyűlés kikiáltotta a független Szlovák államot (Slovenský štát, lásd A szlovák állam 1939–1945). Kárpátalját Magyarország szállta meg. Március 15-én a Wehrmacht bevonult a maradék cseh-morva területre, és Hitler prágai tartózkodása alatt kihirdették a Cseh–Morva Protektorátus létrehozását. A protektorátus formálisan autonóm közigazgatással rendelkezett, élén az államelnöknek nevezett Hácha állt, valójában azonban a hatalmat a birodalmi protektor (Reichsprotektor) és a német közigazgatás gyakorolta. A protektorátus jogállása a nemzetközi jog szempontjából vitatott: Csehszlovákia de jure megszűnését a nyugati hatalmak nem ismerték el, és a Beneš vezette emigráció erre az álláspontra építette a későbbi államrestaurációt.
A Protektorátus lakosságának túlnyomó többsége cseh nemzetiségű volt, mintegy 7,3–7,5 millió fő (az 1939. évi becslések szerint). A náci megszállási politika kezdettől fogva kétarcú volt. Egyfelől a cseh lakosságot a munkaképes és szakképzett munkaerő bázisaként, a német hadigazdaság kiszolgálójaként kezelték. Az ipari üzemeket – különösen a fegyvergyártásban kulcsfontosságú Škoda műveket és a Brno környéki hadiipart – fokozatosan a német haditermelés szolgálatába állították. A munkakötelezettség, a kötelező beszolgáltatás és az élelmiszerjegy-rendszer a hétköznapok részévé vált. A cseh mezőgazdaságnak a német városok ellátásában is szerepet kellett vállalnia. Másfelől a megszállók hosszú távú germanizációs célokat hirdettek: a cseh értelmiség, az iskolarendszer és a nemzeti kultúra fokozatos visszaszorítását tervezték, bár ennek megvalósítása a háborús körülmények között részleges maradt.
A megszállás első hónapjait a politikai rendőrségi, a Gestapo és az SS által végrehajtott letartóztatási hullámok jellemezték. A náci terror célpontjai elsősorban a kommunisták, a szociáldemokraták, a cseh értelmiség, az egyetemi oktatók és a nemzeti szervezetek vezetői voltak. Az 543/1939 Sb. kormányrendelet alapján a zsidó lakosságot fokozatosan kizárták a gazdasági életből, az állami szolgálatból és az iskolákból. Ez a jogfosztási folyamat dokumentált jogi lépések sorozata volt, nem pedig spontán erőszak. A zsidó vagyon aryanizálása – azaz nem zsidó, elsősorban német vagy cseh szereplők kezébe adása – a megszállás gazdasági rendszerének integráns részét képezte. Az árja-elkobzások mértékére vonatkozó becslések erősen szórnak; a legóvatosabb szakirodalmi álláspontok szerint a zsidó tulajdon túlnyomó része 1942-re nem zsidó kézbe került, de a források hiányosak.
A cseh lakosság ellenállása a megszállás alatt sokrétű volt. A nyílt, fegyveres ellenállás csekély lehetőségekkel rendelkezett, mivel a protektorátus területe viszonylag kicsi, sűrűn lakott és a német rendőri erők által erősen ellenőrzött volt. A legfontosabb ellenállási csoportosulások a következők voltak:
A passzív ellenállás mindennapi formái – a német nyelvű feliratok elkerülése, a cseh kultúra rejtett ápolása, az iskolai oktatás lassítása – a lakosság szélesebb rétegeit érintették. A prágai Károly Egyetem bezárása (1939. november 17.) és kilenc diák kivégzése után a hallgatói ellenállás mártírhagyománya a cseh nemzeti emlékezet központi elemévé vált. Az 1942. május 27-i Heydrich-merénylet – amelynek során a brit kiképzésű cseh és szlovák ejtőernyősök halálosan megsebesítették Reinhard Heydrich helyettes birodalmi protektort – a cseh ellenállás legismertebb fegyveres akciója. A merénylet megtorlása, a lidicei és ležákyi tömeggyilkosság (1942. június) a megszállás brutalitásának szimbólumává vált. A két falu elpusztításának áldozatszáma pontosan dokumentált (Lidice esetében 173 férfi kivégzése, a nők és gyermekek deportálása), de a merénylet katonai értelmének megítélése a történészek körében vitatott: egyesek a cseh ellenállás önfeláldozását hangsúlyozzák, mások a megtorlás aránytalanságából fakadó morális dilemmát emelik ki.
A zsidó lakosság üldözése a protektorátusban fokozatosan, de jóval gyorsabban radikalizálódott, mint a háború előtti időszakban. Az 1930-as csehszlovák népszámlálás szerint Csehország és Morvaország területén mintegy 118 000 izraelita vallású személy élt, de a nürnbergi törvények logikáját követő náci meghatározás ennél több embert, becslések szerint 130–140 ezer főt minősített zsidónak. A közösség döntően városi, prágai koncentrációjú volt, de jelentős zsidó lakosság élt Brnóban, Ostravában, Olmützben (Olomouc) és a kisebb városokban. A protektorátus zsidó lakosságának körülbelül háromnegyede cseh vagy német nyelvű asszimiláns volt, a maradék jiddis anyanyelvű, keleti bevándorló hátterű csoport.
A jogfosztás 1939–1941 közötti szakaszában a zsidókat eltávolították a közéletből, a gazdaságból és az oktatásból. A kitelepítések, a lakhelyelhagyási tilalmak és a gettósítás fokozatosan szűkítették az életlehetőségeket. A náci vezetés 1941 őszén döntött a protektorátus zsidó lakosságának tömeges deportálásáról. Ennek előkészítéseként jött létre a theresienstadti gettó (Terezín), a prágától északra fekvő egykori katonai erődvárosban. A gettó kettős funkciót töltött be: egyfelől gyűjtő- és átmenőtábor volt a keleti megsemmisítő táborok felé, másfelől a náci propaganda számára „mintatáborként” szolgált, amelyet – különösen az 1944-es Nemzetközi Vöröskereszt-látogatás idején – a külvilág megtévesztésére használtak. A terezíni viszonyok valósága ennek ellenére a zsúfoltság, az éhezés, a járványok és a tömeges halálozás voltak.
A deportálások 1941. november és 1945 között szinte folyamatosan zajlottak. Az első transzportok a megszállt Lengyelország területén létesített gettókba – elsősorban Łódźba (Litzmannstadt) – irányultak, majd 1942-től a megsemmisítő táborok célpontjai Auschwitz-Birkenau, Treblinka, Majdanek és Sobibór lettek. A pontos áldozatszám a források hiányos volta miatt becslés tárgya. A cseh történeti szakirodalom konszenzusa szerint a protektorátus területéről deportált zsidók körülbelül 80 000, a Csehszlovákiához tartozó Kárpátaljáról pedig további mintegy 100 000 ember vesztette életét. A cseh és morva zsidó közösség túlélési aránya alacsonyabb, mint a nyugat-európai zsidóságé, de magasabb, mint a lengyelországi zsidóságé. A túlélők számát mintegy 14 000–15 000 főre becsülik, beleértve a rejtőzködőket, a vegyes házasságban élőket és a koncentrációs táborokból visszatérőket.
A roma Holocaust (a romani nyelvű megnevezésben Porajmos, azaz „elnyelés”) a protektorátus területén kevésbé dokumentált, mint a zsidóüldözés, de a csehszlovák területen élő roma lakosság sorsa ugyanúgy a szisztematikus üldözés és megsemmisítés jegyeit mutatja. Az 1921-es népszámlálás mintegy 8 000 romát regisztrált Cseh- és Morvaországban, de a tényleges szám ennél magasabb lehetett, mivel a népszámlálási kategóriák nem tükrözték az etnikai önbesorolást. 1939-től a romákat kényszerlakhelyre telepítették, majd 1942-ben a protektorátusi hatóságok elrendelték a „cigányok” regisztrálását és koncentrálását. A cseh és morva romák egy részét a hodoníni és letyi úgynevezett „cigánytáborokba” zárták, ahol embertelen körülmények között éltek; a táborok egy részéből Auschwitz-Birkenau „cigánycsaládos táborába” deportálták őket. A cseh területről deportált roma áldozatok számát a szakirodalom 5 000 és 7 000 közé teszi, de a becslések bizonytalansága nagy; az érintettek emlékezete és a történeti kutatás késve, a rendszerváltás után fordult e kérdés felé.
1944 őszétől a protektorátus területe a visszavonuló német hadsereg és a háborús gazdaság egyre kaotikusabb terepévé vált. A szlovák nemzeti felkelés (1944. augusztus–október, lásd A szlovák állam 1939–1945) kudarca után a német megszálló erők Csehszlovákia egész területén fokozták a megtorló intézkedéseket. A szövetséges légitámadások 1944–1945-ben a cseh-morva iparvidékeket sem kímélték; a bombázások áldozatai között civil lakosok is voltak. A keleti front közeledtével a német hatóságok elkezdték a fogolytáborok kiürítését, és a halálmenetek (Todesmärsche) átvezettek a protektorátus területén. A német katonai ellenállás 1945 tavaszán Csehországban még erős maradt; a prágai felkelés (1945. május 5–9.) a megszállás utolsó napjaiban tört ki, és a felkelők – cseh civilek, rendőrök, valamint a németek oldalán álló orosz felszabadító hadsereg (ROA) egyes alakulatai – közötti harcok több ezer áldozattal jártak. A Vörös Hadsereg 1945. május 9-én vonult be Prágába, és ezzel a protektorátus megszűnt. Az 1945–1946-os csehszlovákiai németek kitelepítése – a Beneš-dekrétumok alapján – a csehszlovák állam etnikai homogenizációjának radikális programját indította el, amely a háború utáni rendezés egyik legnagyobb és legvitatottabb fejezete (lásd A kommunista Csehszlovákia és Határváltozások és népességáttelepítések).
A müncheni egyezmény és a protektorátus időszakának forrásai viszonylag bőségesek, de egyenlőtlenül oszlanak meg. A nemzetközi diplomáciai források – a brit, francia, német és olasz kormányiratok, jegyzőkönyvek és emlékiratok – lehetővé teszik a döntéshozatal rekonstruálását, de az egyes szereplők szándékainak értelmezése a brit appeasement-politika, a francia katonai stratégia és a szovjet külpolitika sajátos összjátékában vitatott. A prágai kormány és a szudétanémet mozgalom dokumentumai ugyancsak részben feldolgozottak, de a második köztársaság időszakának egyes iratai hiányosak. A Protektorátus közigazgatási iratai, a Gestapo-jelentések és a náci tervezési dokumentumok sok esetben fennmaradtak, ám a megsemmisítő táborokba irányuló deportálások listái gyakran hiányosak, ami az áldozatszám becslését bizonytalanná teszi. A roma Holocaust forrásbázisa különösen szegényes: a roma közösségek írásos öndokumentációja csekély, a hatósági iratok pedig gyakran megbélyegző, pontatlan kategóriákat alkalmaznak. A cseh történetírásban a legélesebb vita a beneši dekrétumok és a német kitelepítés megítélése körül folyik; ebben a kérdésben a tudományos álláspontok is szorosan összefonódnak a cseh–német és cseh–osztrák emlékezetpolitikai konfliktusokkal.