A 20. század első felében Kelet-Közép-Európa határai radikálisabban változtak, mint a megelőző évszázadokban. Az első világháború után felbomlott birodalmak helyén létrejött nemzetállamok határai etnikailag vegyes területeket vágtak át, és a nemzeti homogenitás megteremtésére irányuló állami politikák új típusú kényszermigrációt indítottak el. A második világháború alatt a területi annexiókat és megszállásokat tömeges kitelepítések, deportálások és népirtás kísérte, míg az 1945 utáni békerendezés a határok átrendezését a lakosság nagyarányú cseréjével kapcsolta össze. Ez az alfejezet az 1918–1948 közötti időszak határváltozásait és népességáttelepítéseit mutatja be, hangsúlyozva, hogy a határ nem csupán térképi vonal, hanem a lakosság mindennapi életét és az etnikai viszonyokat is átalakító intézmény. A folyamatok szorosan kapcsolódnak a krími tatárok 1944-es deportálásához, amelyet a Krími tatárok és a déli régió tárgyal, valamint a a versailles-i rend és a nemzetállamok és a Holocaust és a népességáttelepítések fejezetekben bemutatott eseményekhez.
Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések – köztük a versailles-i békeszerződés (Treaty of Versailles, 1919), a Saint-Germain-i békeszerződés (Treaty of Saint-Germain-en-Laye, 1919), a Trianoni békeszerződés (Treaty of Trianon, 1920) és a Neuillyi békeszerződés (Treaty of Neuilly-sur-Seine, 1919) – elvileg a nemzeti önrendelkezés (national self-determination) elvét követték. A gyakorlatban azonban a győztes hatalmak stratégiai, gazdasági és geopolitikai szempontjai gyakran felülírták az etnikai elvárásokat. A létrejött határok számos helyen metszették a nyelvi és vallási választóvonalakat, ami tartós feszültségeket szült.
A versailles-i rendezés a régióban három nagy birodalom – az Orosz Birodalom, a Habsburg Monarchia és a Német Birodalom – felbomlásának nyomán húzta meg az új államhatárokat. Lengyelországot a Curzon-vonal (Curzon Line) javasolta keleti határként, ám a tényleges határt az 1921-es rigai béke (Peace of Riga) a Curzon-vonaltól mintegy 250 kilométerrel keletebbre, a lengyel–szovjet háború eredményeként húzta meg. Ez a határ mintegy 4–5 millió ukrán, fehérorosz és zsidó lakost juttatott lengyel fennhatóság alá. A balti államok – Észtország, Lettország és Litvánia – függetlenné válásával a határok viszonylag rövidek voltak, de Litvánia és Lengyelország között Vilnius (Wilno) hovatartozása éles vitát váltott ki: a lengyel erők 1920-ban elfoglalták a várost, és a Želigowski-lázadás néven ismert akcióval létrehozták a Lengyelországhoz csatolt Közép-Litvániát (Litwa Środkowa), amelyet 1922-ben formálisan is Lengyelországhoz csatoltak. Csehszlovákia határai között a németek lakta Szudétavidék (Sudetenland) került az új államhoz, ami a csehszlovák–német viszonyt terhelte; a lengyel–csehszlovák vitát Teschen (Český Těšín / Cieszyn) hovatartozása 1920-ban ideiglenesen, majd 1938-ban véglegesen, Lengyelország javára döntötte el. Románia az 1920-as trianoni békeszerződéssel megszerezte Erdélyt, a Bánság keleti részét, a Partiumot és a székely területeket, ami a magyar–román határvitát intézményesítette.
A határkijelöléshez kapcsolódóan a győztes hatalmak a kisebbségek védelmére kisebbségi szerződéseket (minority treaties) írattak alá az új vagy megnagyobbodott államokkal. Ezek a szerződések rögzítették a nyelvi, vallási és oktatási jogokat, ám a végrehajtásuk gyenge volt, és a nemzetállami többségek gyakran a kisebbségi jogok korlátozására törekedtek. A szerződések ráadásul aszimmetrikusak voltak: a nagyhatalmakra – például Németországra vagy a Szovjetunióra – nem vonatkoztak, ami aláásta legitimitásukat a régióban.
A két háború közötti időszakban a határok körüli viták nem csupán diplomáciai síkon zajlottak, hanem helyi konfliktusokban, népszavazásokban és lakossági mozgásokban is testet öltöttek. A népszavazás (plebiscite) eszközét a versailles-i rendezés több vitatott területen alkalmazta, legismertebb példaként Felső-Sziléziában (Upper Silesia / Górny Śląsk), ahol 1921-ben a szavazás után a területet Németország és Lengyelország között osztották fel. A optálás (option) intézménye lehetővé tette, hogy a határváltozással érintett lakosok válasszanak állampolgárságot, és adott esetben áttelepüljenek. A gyakorlatban azonban az optálás jogi keretei gyakran nem védték meg a kisebbségeket a kényszertől vagy a megfélemlítéstől.
A határok meghúzása és a nemzetállami politikák következtében a régióban jelentős önkéntes és kényszerű migráció indult meg. A lengyel–szovjet háború nyomán a lengyelek egy része elhagyta a szovjet fennhatóság alá került keleti területeket, míg az ukrán és fehérorosz lakosság egy része a lengyel állam területére került. A Baltikumban a balti németek (Deutschbalten) helyzete vált kérdésessé, miután a balti államok függetlenné váltak; a német ajkú elit korábbi kiváltságai megszűntek, és a két világháború közötti időszakban több hullámban Németországba távoztak. A román állam területén a magyar, német és zsidó kisebbségek aránya magas volt, és a román kormányok centralizáló, asszimilációs politikája állandó feszültséget okozott.
A két világháború közötti népszámlálási adatok politikai fegyverré váltak. A kormányok gyakran a saját etnikai csoportjuk javára torzították a besorolást, például a nyelvi kritériumokat úgy alakították, hogy a vegyes identitású lakosságot a többségi nemzethez sorolják. A statisztikai becslések ezért gyakran nem tükrözik a tényleges etnikai viszonyokat, és a kisebbségi szervezetek saját, gyakran magasabb számokat közöltek. Ez a bizonytalanság a későbbi területi vitákban is szerepet kapott.
A második világháború kitörését közvetlenül megelőző Molotov–Ribbentrop-paktum (Molotov–Ribbentrop Pact, 1939) titkos záradékai a régió nagy részét Németország és a Szovjetunió közötti érdekszférákra osztották. Ennek következményeként 1939 szeptemberében a szovjet csapatok megszállták Kelet-Lengyelországot, majd a balti államokat 1940-ben annektálták. A szovjet hatóságok a megszállt területeken tömeges deportálásokat hajtottak végre: a balti államokból, Kelet-Lengyelországból és Besszarábiából százezreket hurcoltak Szibériába és Közép-Ázsiába. A Besszarábia (Basarabia) és Észak-Bukovina 1940-es szovjet elfoglalása a moldovai és ukrán etnikai viszonyokat rendezte át.
A náci Németország területi politikája Lengyelországban a Generalgouvernement (Generalne Gubernatorstwo) létrehozását és a nyugati lengyel területek birodalmi bekebelezését hozta. A birodalomhoz csatolt területeken – például a Reichsgau Wartheland és a Danzig-Westpreußen tartományokban – a lengyel és zsidó lakosságot tömegesen kitelepítették, hogy helyet csináljanak a keletről betelepített németeknek. A Generalplan Ost néven ismert hosszú távú terv a szláv lakosság rabszolgasorba vetését, kitelepítését és részleges megsemmisítését irányozta elő; bár teljes egészében soha nem valósult meg, a háború alatt a náci megszállás alatt álló területeken a lengyel, ukrán, fehérorosz és zsidó lakosság ellen irányuló tömeges erőszak mindennapos volt.
A háború alatt a határváltozások és a megszállási politikák közvetlenül kapcsolódtak a Holocausthoz és a népességáttelepítésekhez. A zsidó lakosság gettósítása, majd megsemmisítése a régió demográfiai szerkezetét alapjaiban változtatta meg: a lengyel, ukrán, fehérorosz, litván és lett zsidóság döntő többsége a megsemmisítő táborokban vagy tömeges kivégzések során halt meg. A náci megszállók a helyi kollaboráns erőket is bevonták a pogromokba és a deportálásokba, ami a háború utáni emlékezetpolitika egyik legvitatottabb kérdése lett.
A Volhíniai mészárlás (Volyn massacre / Rzeź wołyńska, 1943–1944) a lengyel–ukrán etnikai konfliktus radikális formája volt. A Volhíniában és Kelet-Galíciában élő lengyel lakosság ellen az Ukrán Felkelő Hadsereg (Ukrainska Povstanska Armiia, UPA) hajtott végre tömeges támadásokat, amelyek több tízezer lengyel civil halálát okozták; a lengyel ellenállás válaszcsapásai is sok ukrán áldozatot követeltek. A mészárlás a későbbi határváltozásokkal együtt gyakorlatilag eltörölte a térség több évszázados lengyel–ukrán együttélését.
A háború alatt a határok többször is módosultak. 1940-ben a második bécsi döntés (Second Vienna Award) Észak-Erdélyt Magyarországnak ítélte, míg Dél-Dobrudzsát Románia Bulgáriának adta. 1944–1945-ben a szovjet hadsereg visszafoglalta a korábban Romániához tartozó Besszarábiát és Észak-Bukovinát, és a Szovjetunió részeként megerősítette az 1940-es határokat. A balti államok szovjet megszállása alatt a német megszállás idején a balti németek többségét 1939–1941 között a náci–szovjet megállapodások alapján Németországba telepítették át (Umsiedlung), ami a térség német jelenlétének végét jelentette.
A második világháborút lezáró békerendezés – mindenekelőtt az 1945-ös Potsdami konferencia (Potsdam Conference) – a határok átrendezését összekapcsolta a lakosság nagyarányú, gyakran erőszakos cseréjével. A Szovjetunió nyugati határa a Curzon-vonal mentén rögzült: Lengyelország elvesztette a két világháború közötti keleti területeit, amelyek a Szovjetunióhoz, elsősorban Ukrajnához, Fehéroroszországhoz és Litvániához kerültek. Lengyelország kompenzációként német területeket kapott keleten: az Odera–Neisse-vonal (Oder–Neisse line) lett a lengyel–német határ, ami Szilézia, Pomeránia és Kelet-Poroszország nagy részét Lengyelországnak juttatta. A kelet-poroszországi terület egy részét a Szovjetunió annektálta (Kalinyingrádi terület, korábban Königsberg).
A határváltozásokkal párhuzamosan a szövetséges hatalmak jóváhagyták a német lakosság kitelepítését (expulsion of Germans) Lengyelországból, Csehszlovákiából és a balti államokból. A Beneš-dekrétumok (Benešovy dekrety) Csehszlovákiában rögzítették a német és magyar lakosság vagyonelkobzását és kitelepítését: a szudétanémeteket, akiknek száma a háború előtt mintegy 3 millió volt, 1945–1947 között csaknem teljes egészében kitelepítették. Lengyelországból a becslések szerint 3–4 millió németet telepítettek ki, a balti államokból pedig a megmaradt német lakosság szinte teljesen eltűnt. A kitelepítések során több százezer civil halt meg erőszak, éhezés és betegségek következtében; a pontos áldozatszám vitatott, és a német történetírás, illetve a lengyel, cseh és szlovák emlékezetpolitika eltérően értelmezi.
A szovjet–lengyel határváltozás a lengyel és ukrán lakosság népességcseréjét (population exchange) is magával hozta. Az 1944–1946 közötti időszakban a keleti területekről mintegy 800 ezer–1 millió lengyelt telepítettek át a háború utáni Lengyelországba, miközben az ukrán lakosság egy részét a Szovjetunióba, elsősorban a szovjet Ukrajnába telepítették át. A Lengyelországban maradt ukrán lakosságot 1947-ben az Akcja Wisła (Operation Vistula) keretében erőszakkal szétszórták az ország északi és nyugati területein, hogy megfosszák őket a lengyel–ukrán határ menti területi bázisuktól. Az akció során körülbelül 140 ezer ukránt telepítettek át, gyakran rendkívül rossz körülmények között.
A csehszlovák–magyar lakosságcsere (1947–1948) a szlovákiai magyar lakosság egy részét érintette: a csehszlovák hatóságok a magyar lakosság egy részét Magyarországra telepítették, míg a szlovák lakosság egy része Magyarországról Csehszlovákiába költözött. A lakosságcsere nagyságrendje vitatott: a becslések 70–90 ezer magyar és hasonló nagyságrendű szlovák áttelepüléséről szólnak. A szlovákiai magyar kisebbség helyzete a mai napig emlékezetpolitikai vita tárgya.
A szovjet belső határok átalakítása a balti államokban és Moldovában is a lakosság átrendezésével járt. A balti államok szovjet tagköztársaságokká váltak, és a szovjet hatóságok tömegesen telepítettek be orosz ajkú munkásokat, tisztviselőket és katonákat, ami a lettek, észtek és litvánok arányát jelentősen csökkentette. A Moldáv SZSZK területén a szovjet hatóságok a román nyelvű lakosságot hivatalosan moldovainak minősítették, és a cirill ábécét vezették be; a háború utáni éhínség és a kitelepítések tovább súlyosbították a demográfiai veszteségeket.
A határváltozások és a népességáttelepítések együttes hatása a régió etnikai térképét gyökeresen átalakította. A zsidó lakosság szinte teljesen eltűnt, a német lakosság nagy része kitelepült vagy elmenekült, a lengyelek, ukránok, fehéroroszok és szlovákok új, homogénebb nemzeti területekre koncentrálódtak. A határok 1948-ra – a szovjet blokk belső viszonyaitól eltekintve – nagyjából megszilárdultak, de az etnikai homogenizálás ára hatalmas emberi szenvedés és a kulturális sokszínűség elvesztése volt.
Az alfejezet elsősorban a békeszerződések és nemzetközi egyezmények szövegeire, népszámlálási statisztikákra, a nemzetközi szervezetek – például az ENSZ és a Menekültügyi Főbiztosság – jelentéseire, valamint a kitelepítettek és túlélők visszaemlékezéseire támaszkodik. A másodlagos szakirodalomban a téma feldolgozása bőséges, de a számadatokban és az értelmezésben jelentős eltérések vannak.
A legnagyobb bizonytalanság az áldozatok és a kitelepítettek számát övezi. A német kitelepítések halálos áldozatainak becslése 500 ezer és 2 millió között mozog, attól függően, hogy a háborús haláleseteket, a menekülést és a kitelepítés során bekövetkezett halálokat hogyan választják szét. A lengyel–ukrán lakosságcsere és a Volhíniai mészárlás áldozatszámai szintén erősen vitatottak: a lengyel és ukrán történetírás eltérő, gyakran egymásnak ellentmondó becsléseket közöl. A szovjet deportálások és a náci megszállás alatti veszteségek pontos számbavétele a források megsemmisülése és a politikai manipuláció miatt nehéz.
A lakosságcsere (population exchange) kifejezés önmagában is értelmezési vitát hordoz: a kortárs jogi és diplomáciai nyelv gyakran eufemizmusként használta az erőszakos kitelepítésre, a vagyonelkobzásra és a kényszerű áttelepítésre. A Beneš-dekrétumok, az Akcja Wisła és a szovjet belső határváltozások megítélése a mai napig emlékezetpolitikai vita tárgya: egyes értelmezések a háborús bűnök megtorlásaként, mások kollektív büntetésként vagy nemzeti homogenizáló politikaként írják le őket. A népszámlálási adatok etnikai besorolási kategóriái politikailag terheltek, és a kisebbségi identitások önbevalláson alapuló jellege miatt a statisztikák nem feltétlenül tükrözik a tényleges arányokat.