1918 fordulóján a szlovák politikai közösség számára nem az volt a fő kérdés, hogy kiválik-e a Magyar Királyságból, hanem az, hogy milyen állami keretben, milyen nemzeti elismeréssel és milyen viszonyban a cseh politikai vezetéssel képzeli el a jövőjét. Az alábbi alfejezet azt vizsgálja, hogyan jött létre Csehszlovákia, és miért vált a „szlovák kérdés” az új állam egyik legsúlyosabb belső feszültségévé. A téma közvetlen előzménye a szlovák nemzeti ébredés, amelyet a szlovák nemzeti ébredés tárgyal: az ott bemutatott nyelvi-kulturális mobilizáció itt politikai államalapító kontextusba kerül. A fejezetben megkülönböztetjük a dokumentált eseményeket (hadüzenet, hadsereg bevonulása, törvények, választási iratok), a politikai döntések értelmezését, valamint azokat a vitákat, amelyek a későbbi szlovák és cseh emlékezetpolitikában ma is jelen vannak.
A szlovák területek 1918 előtt a Magyar Királyság részét képezték, ezért a csehszlovák államalapítás jogi és diplomáciai előkészítése nem a hazai alkotmányos intézményekben, hanem emigrációs bizottságokban és antantbarát körökben zajlott. A Csehszlovák Nemzeti Tanács (csehül Československá národní rada) 1916-ban Párizsban vált a legfontosabb emigráns szervvé, élén Tomáš Garrigue Masaryk (1850–1937), Edvard Beneš (1884–1948) és a szlovák Milan Rastislav Štefánik (1880–1919) állt. A hármas vezetés azt az üzenetet közvetítette az antant felé, hogy a csehek és a szlovákok közös állami érdekkel rendelkeznek, és hogy ez az állam a Monarchia ellenében is életképes. A szövetséges hatalmak elismerése fokozatos volt: a francia kormány 1918 júniusában, a brit kormány augusztusban, az amerikai kormány szeptemberben ismerte el a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot az új állam ideiglenes kormányaként. Az 1918. október 18-i Washingtoni nyilatkozat (Washingtonská deklarace) pedig formálisan is kimondta a független csehszlovák állam létrehozásának szándékát.
A szlovák emigránsok számára azonban a közös állam tartalma korántsem volt egyértelmű. Az amerikai szlovák szervezetek jelentős része a magyarországi szlovák mozgalom korábbi elvárásait vitte tovább: önálló szlovák egyházmegyét, nyelvi-kulturális intézményeket, a magyar kormányzat helyett valódi szlovák részvételt a közigazgatásban. Az 1918. május 30-án Pittsburghben aláírt Pittsburghi Egyezmény (Pittsburská dohoda) ezt az autonómiapárti várakozást rögzítette. Az aláírók között szerepelt Masaryk is, aki ezzel az amerikai szlovák ligáknak tett politikai gesztust. A szöveg „a cseh és szlovák nemzet szövetségi államában” említette a szlovákokat, és kilátásba helyezte, hogy Szlovákia saját közigazgatással, országgyűléssel és bírósági rendszerrel rendelkezik majd. Ez a dokumentum azonban nem volt nemzetközi szerződés, hanem politikai emlékirat, amelyet sem a későbbi alkotmányozó testület, sem a párizsi békekonferencia nem emelt jogerőre. A cseh központi kormányzat a dokumentumot a háborús emigrációs szervezés szükségszerű engedményének tekintette, míg a szlovák autonómiamozgalom később folyamatosan hivatkozott rá mint ígéretre, amelyet a Prágából irányított állam nem váltott be. A Pittsburghi Egyezmény státusza tehát a dokumentált aláírás és a későbbi értelmezési vita kettősségében áll: nem kétséges, hogy aláírták, az viszont vitatott, hogy jogilag kötelezte-e az új államot.
A belföldi szlovák politikai közvélemény háború végi hangulata ennél óvatosabb volt. A Magyar Királyság területén működő Szlovák Nemzeti Párt (szlovákul Slovenská národná strana) a háború utolsó évében, 1918 tavaszán még nem hirdette meg a Magyarországtól való elszakadást, hanem a nemzetiségi autonómiát és a szlovák nyelvű iskolarendszer bővítését követelte. A fordulat az 1918. május 24-i turócszentmártoni gyűlés (zhromaždenie v Turčianskom Svätom Martine) irányába mutatott: itt a szlovák politikai erők már nyíltan beszéltek arról, hogy a magyar fennhatóság alól a Monarchia összeomlása esetén távozniuk kell. A döntő dokumentum az 1918. október 30-i Turócszentmártoni nyilatkozat (Martinská deklarácia) lett, amelyet a Szlovák Nemzeti Tanács fogadott el. A nyilatkozat kimondta, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács a szlovák nemzet egyedüli képviselője, és a szlovákok a cseh nemzettel közös államot alkotnak. A szöveg érdekessége, hogy nem használta a „Csehszlovákia” kifejezést, hanem „a cseh és szlovák nemzet közös államáról” beszélt, és hangsúlyozta, hogy a szlovák nemzet saját nyelve, kultúrája és intézményei révén válik az állam egyenrangú tagjává. A nyilatkozat ugyanakkor semmilyen hatalmi eszközzel nem rendelkezett: valódi közigazgatást, katonaságot vagy rendvédelmet a szlovák területeken ekkor még a magyar államapparátus tartott fenn, amely az összeomló kettős monarchia részeként gyorsan vesztette irányítási képességét.
A függetlenség kikiáltása tehát két pólusból indult: a külföldi emigrációból és a belföldi szlovák elitből. A kettő között a háború végéig nem alakult ki teljes egység. A Csehszlovák Nemzeti Bizottság Prágában 1918. október 28-án vette át a hatalmat, és még aznap törvényt fogadott el az önálló csehszlovák állam létrehozásáról. Ez a prágai törvényhozás azonban nem tartalmazott szlovák képviselőket, és a szlovák területek fölött a tényleges ellenőrzés még napokig, sőt hetekig bizonytalan maradt. A magyar kormány utolsó, Károlyi Mihály vezette időszaka tárgyalni próbált a nemzetiségi vezetőkkel, de a csehszlovák hadsereg bevonulása ezt a lehetőséget lezárta. A prágai Nemzeti Bizottság 1918 novemberében Vavro Šrobárt (1867–1950) bízta meg a szlovák ügyek irányításával, és a csehszlovák csapatok decemberben fokozatosan megszállták a mai Szlovákia területét. A hivatalos csehszlovák fennhatóság tehát nem belső szlovák közigazgatási átmenetből, hanem katonai-logisztikai bevonulásból született, ami a későbbi szlovák autonómista kritika egyik fontos érve lett.
Az 1918 és 1920 között kiépülő Csehszlovák Köztársaság jogi-ideológiai alapja a csehszlovakizmus (csehül čechoslovakismus, szlovákul čechoslovakizmus) volt. Ez az irányzat arra a feltételezésre épült, hogy a csehek és a szlovákok egyetlen politikai nemzetet alkotnak, amelynek két nyelvi ága van: a cseh és a szlovák. Az elmélet gyökerei a 19. századi cseh és szlovák kulturális együttműködésig nyúltak vissza, de államalkotó ideológiává csak 1918 után vált. A csehszlovakizmus a cseh politikai elit többségének és néhány szlovák értelmiséginek is az érdekét szolgálta: az új állam nemzetiségi statisztikájában a „csehszlovák” kategória döntő többséget mutatott a németekkel, magyarokkal, lengyelekkel és ruszinokkal szemben. Ez a demográfiai érvelés a párizsi békekonferencián is fontos szerepet játszott, mert a csehszlovák delegáció így bizonyíthatta, hogy az új állam nem csupán a cseh nemzetállam kiterjesztése, hanem a többségi nemzet saját állama.
A szlovák politikai elit jelentős része azonban nem fogadta el a csehszlovakizmust. A katolikus pap és politikus Andrej Hlinka (1864–1938) vezette szlovák mozgalom már az államalapítás első hónapjaiban szembefordult azzal az értelmezéssel, amely szerint a szlovákok csak a csehszlovák nemzet egyik ágát képezik. Hlinka korábban a szlovák nemzeti mozgalom egyik legismertebb alakja volt: a turócszentmártoni nemzeti mozgósításban, a szlovák egyházi autonómia követelésében és a magyar választási küzdelmekben szerzett országos hírnevet. 1918 decemberében Hlinka a párizsi békekonferenciához utazott, hogy a szlovák autonómia ügyét közvetlenül az antant hatalmak elé tárja. Ez a lépés a prágai kormányzat számára kínos volt, mert a csehszlovák delegáció azt akarta bemutatni Párizsban, hogy a szlovákok lelkesen támogatják az egységes államot. Hlinka párizsi útja tehát a szlovák kérdés első éles konfliktusát hozta felszínre.
Az 1920. február 29-én elfogadott csehszlovák alkotmány a központosított államszerkezetet szentesítette. Az alkotmány preambuluma a „csehszlovák nemzet” nevében beszélt, és nem ismerte el a szlovákokat önálló politikai nemzetként. Az ország közigazgatási egységei a tartományok (cseh, morva, sziléziai, szlovák és kárpátaljai terület) voltak, de ezek nem rendelkeztek önálló törvényhozással. A szlovák területeken a prágai minisztériumok alá rendelt hivatalok működtek, amelyekben a szlovák nyelvű ügyintézés ugyan lehetséges volt, de a vezető pozíciók jó részét cseh tisztviselők töltötték be. Ennek oka részben az volt, hogy az új állam nem bízott a magyar fennhatóság alatt szocializálódott szlovák hivatalnokrétegben, részben pedig az, hogy a cseh közigazgatási és oktatási kapacitás erősebb volt, így a központi államépítés gyorsabb megoldásnak tűnt. A prágai kormányzat ezt a gyakorlatot a modernizáció és a közigazgatási megbízhatóság logikájával indokolta; az autonómista szlovák ellenzék viszont a nemzeti elnyomás bizonyítékát látta benne. A két értelmezés a mai történészi vitákban is jelen van.
A szlovák társadalmon belül a csehszlovakizmushoz való viszony nem egységesen alakult. Az evangélikus értelmiség egy része, amely a 19. században a cseh–szlovák nyelvi közeledés híve volt, elfogadta az egységes nemzeti keretet. A katolikus papság és a hozzá kötődő vidéki társadalom viszont kulturálisan és politikailag is idegenkedett attól a cseh liberális és antiklerikális közegtől, amely az új állam oktatási és egyházpolitikáját meghatározta. Az 1920-as évek során a szlovák társadalomban ez a törés egyre inkább a Hlinka-féle Szlovák Néppárt (szlovákul Hlinkova slovenská ľudová strana, HSĽS) és a központi pártok közötti szembenállásként jelent meg. A HSĽS 1925-ös választási programjában már nyíltan követelte a szlovák autonómiát, a szlovák nyelv kizárólagos használatát Szlovákiában, valamint a szlovák katolikus egyház önálló egyházmegyéjét. A párt emellett a csehszlovák államot a liberális, polgári és szekuláris irányultság miatt bírálta, ami nem azonos a mai értelemben vett jobboldalisággal: a HSĽS korai szakaszában a katolikus szociális érzékenység és a nemzeti sérelem politikája keveredett.
A magyar kisebbség helyzete a szlovák kérdést tovább bonyolította. A trianoni békeszerződés értelmében a mai Szlovákia déli sávjában jelentős magyar nyelvű lakosság maradt az új állam területén. A csehszlovák állam az 1920-as nyelvtörvényben a „csehszlovák” nyelvet tette államnyelvvé, ami a gyakorlatban a cseh és a szlovák nyelvű hivatali ügyintézést jelentette. A magyar nyelvű közösség számára ez a magyar iskolák és a helyi közigazgatás visszaszorulásával járt, bár a kisebbségi jogok formális biztosítékai a békeszerződésben szerepeltek. A szlovák autonómiamozgalom egyes képviselői hajlamosak voltak a magyar kisebbséget a régi magyar államhatalom örökségeként kezelni, mások pedig a közös szlovák–magyar lokális együttélés pragmatikusabb szabályait keresték. A fejezet keretében fontos hangsúlyozni, hogy a magyar kisebbség története nem azonos a budapesti revíziós politika történetével; a helyi magyar közösségek életét a paraszti gazdálkodás, a városi polgárság, az egyházak és a közoktatás hétköznapi viszonyai alakították.
Csehszlovákia első éveit a külső határok bizonytalansága és a belső konszolidáció párhuzamosan jellemezte. A párizsi békekonferencia a csehszlovák állam javára hagyta jóvá a Magyar Királyság északi területeinek elcsatolását, de a határok végleges meghúzása hónapokig tartott. Az 1919 tavaszi magyar–csehszlovák háború részeként a magyar Vörös Hadsereg észak felé támadott, és rövid időre kikiáltotta a Szlovák Tanácsköztársaságot (szlovákul Slovenská republika rád), amely júniusban a mai Kelet-Szlovákiában működött. Ez a formáció nem a szlovák nemzeti függetlenség, hanem a magyarországi tanácshatalom föderatív törekvéseinek eszköze volt, és néhány hét alatt összeomlott. Az esemény a szlovák társadalmi viszonyokról is sokat elárul: a vidéki lakosság egy része közömbösen fogadta, más része elutasította a vörös katonai hatalmat, míg a munkás- és szegényparaszti rétegek helyi támogatása korlátozott maradt. A rövid életű tanácsköztársaság emléke a későbbi kommunista történetírásban kapott pozitív hangsúlyt, a szlovák nemzeti narratívában viszont a magyar hatalom visszatérésének kísérleteként jelent meg.
A trianoni békeszerződést 1920. június 4-én írták alá. A szlovák területek számára ez a dokumentum a csehszlovák államhatalom nemzetközi elismerését jelentette, ugyanakkor rögzítette a kisebbségi védelmi kötelezettségeket is. A csehszlovák delegáció a békekonferencián a szlovákság kérdését elsősorban a „csehszlovák nemzet” egységének narratíváján keresztül mutatta be. A szlovák autonómiamozgalom viszont azt várta, hogy az új állam alkotmányos berendezkedése biztosítja a szlovák területi önkormányzatot, ahogyan a Pittsburghi Egyezményben remélte. Ehelyett az 1920-as alkotmány a csehszlovakizmus talaján álló centralizált rendszert épített ki. A szlovák autonómia tehát nem csak a HSĽS kampánytémája volt; a kérdés az államalapítás pillanatától kezdve a cseh és szlovák politikai elitek közötti bizalomhiány egyik legfontosabb jele.
A szlovák területek társadalmi szerkezete az első köztársaság éveiben jelentős átalakuláson ment keresztül. A korábbi magyar hivatali elit távozása vagy visszaszorulása miatt új hivatalnokréteget kellett kialakítani. A cseh tisztviselők, tanárok, mérnökök és orvosok Szlovákiába érkezése számos területen valóban hozzájárult az iskolahálózat, az egészségügy és a közlekedés fejlesztéséhez. Egyes becslések szerint az 1920-as évek elején több tízezer cseh állami alkalmazott dolgozott Szlovákiában; pontos számadatok azonban nehezen rekonstruálhatók, mert a csehszlovák hivatali statisztikák nem mindig választották külön a származást a nyelvi hovatartozástól. A szlovák autonómiamozgalom ezt a cseh jelenlétet gyarmatosításként értékelte, a prágai kormányzat pedig a szakértelem és a modernizáció szükséges eszközeként. A két értelmezés ma is a történészi viták tárgya: a gazdasági és kulturális modernizáció ténye nehezen vitatható, annak nemzeti következményei viszont eltérően ítélhetők meg.
Az 1920-as években a szlovák politika formálisan a csehszlovák parlamentáris demokrácián belül működött. A Szlovák Néppárt az 1920-as választásokon a szlovák területeken a szavazatok tekintélyes részét szerezte meg, de országos szinten nem tudott kormányzati pozíciót elérni. A csehszlovák pártrendszer ugyanis az országos választókerületi logikára épült, így a szlovák regionális témák gyakran háttérbe szorultak a cseh többségi pártok programjában. A HSĽS ezért fokozatosan radikalizálódott: 1925-ben Hlinka vezetésével a párt elhagyta a csehszlovák egységpárti retorikát, és a szlovák autonómia követelését tűzte zászlajára. A párt programja a szlovák nyelv hivatalos státuszát, a szlovák katolikus egyházi önkormányzatot, a földreform szlovák ellenőrzését és a cseh hivatalnokok fokozatos kivonását követelte. A földreform ügye azért volt kényes, mert a magyarországi nagybirtokok felosztása a csehszlovák állam irányításával történt, ami a szlovák paraszti rétegek számára egyszerre hozott gazdasági nyereséget és állami függőséget.
A HSĽS politikai stílusát a vallási-kulturális sérelmek és a nemzeti önmeghatározás retorikája határozta meg. Hlinka mint katolikus pap a szlovák falusi társadalomban különösen erős mozgósító erővel bírt. A párt agrárkatolikus bázisa mellett fokozatosan megszólította a városi kispolgárság és a katolikus értelmiség egy részét is. Ugyanakkor a HSĽS nem volt egységes szervezet: mérsékelt tagjai a parlamenti tárgyalások hívei voltak, míg a radikális szárny a csehszlovák állammal való éles konfrontációt, sőt az autonóm Szlovákia kiépítését sürgette. A párt folyamatosan hivatkozott az 1918-as turócszentmártoni nyilatkozatra és a Pittsburghi Egyezményre, mint olyan alapokmányokra, amelyek szerint Szlovákia belépése a közös államba feltételes és önrendelkezési jogokkal védett volt. A cseh politikai elit ezzel szemben az 1920-as alkotmányt tartotta irányadónak, amely a csehszlovák nemzet egységére épült.
A szlovák kérdés nemcsak a HSĽS ügye volt. A Szlovák Nemzeti Párt és a szociáldemokrata mozgalom szlovák szárnya is küzdött a szlovák nyelvű oktatás és a helyi önkormányzat bővítéséért. A különbség abban állt, hogy ezek az erők hajlandóbbak voltak a csehszlovák állam keretei között dolgozni, míg a HSĽS az autonómiát a nemzeti fennmaradás feltételeként mutatta be. A csehszlovákiai német kisebbségi pártokkal való esetleges együttműködés ugyancsak megjelent a parlamenti gyakorlatban, de a szlovák autonómiamozgalom számára a német nacionalista irányzatokkal való nyílt szövetség 1933-ig nem vált stratégiai céllá. A nemzetiszocialista hatalomátvétel után a HSĽS egyes köreiben a német példa a „nemzeti önállóság” radikális megoldásaként tűnt fel, de ez a fordulat a későbbi évek, nem pedig az államalapítás első szakaszának története.
A szlovák zsidó közösség helyzete az 1918 utáni években szintén a szlovák kérdés része volt. A zsidóság a szlovák területeken korábban a magyar politikai és gazdasági élet, a német nyelvű városi kultúra, illetve a helyi ortodox hagyományok között helyezkedett el. Az 1920-as évek szlovák nacionalista mozgalmai a zsidóságot gyakran az idegen, „magyarón” vagy „kiváltságos” városi réteghez sorolták. Ez a sztereotípia nem volt azonos a modern faji antiszemitizmussal, de a kirekesztő nyelvi és vallási előítéletek jelen voltak. A cseh liberális politikai kultúra általában erősebb védelmet nyújtott a zsidó közösségeknek, mint a szlovák katolikus mozgalom, de a csehszlovák állam sem tudta felszámolni a mindennapi diszkriminációt. A zsidóság azonosulása az új állammal így ellentmondásos volt: egy része a csehszlovák modernizációban látott lehetőséget, más része a magyar vagy a német kulturális keretben őrizte identitását.
Az alfejezet elsődleges forrásainak köre viszonylag jól dokumentált: a Washingtoni nyilatkozat, a Pittsburghi Egyezmény, a Turócszentmártoni nyilatkozat, az 1920-as csehszlovák alkotmány, a trianoni békeszerződés, valamint a szlovák és cseh parlamenti iratok. Ezek a szövegek hitelesen hozzáférhetők, de egymástól eltérő politikai nyelvezetük miatt értelmezésük folyamatos vita tárgya. A legnagyobb bizonytalanságot a háború végi hatalmi átmenet helyi eseményei jelentik: a csehszlovák hadsereg bevonulásának pontos katonai és polgári következményeit, a helyi erőszakos eseményeket és a közigazgatási átszervezés társadalmi hatásait a levéltári források egyenetlenül világítják meg. A szlovák lakosság 1918–1920 közötti politikai hangulatáról szóló állítások ezért gyakran a későbbi pártpolitikai publicisztikára vagy visszaemlékezésekre támaszkodnak, amelyek a szlovák autonómiaküzdelem vagy a csehszlovák államhűség utólagos önigazolásai lehetnek.
A csehszlovakizmus megítélése a mai szlovák és cseh történetírásban sem egységes. A cseh szakirodalom egy része az új államot a demokratikus jogállam és a modernizáció sikertörténeteként mutatja be, amelyben a szlovák önrendelkezés kérdése a két világháború közötti időszak feszültsége volt. A szlovák történészek jelentős része viszont a csehszlovakizmust olyan ideológiaként elemzi, amely a szlovák nemzeti identitás rovására erősítette a cseh nemzetállami logikát. A kiegyensúlyozott értelmezés szerint a csehszlovák állam egyszerre hozott valódi intézményi modernizációt és a szlovák politikai elit egy részének csalódottságát; a két folyamat nem zárja ki egymást.
Az áldozatszámok és a bevonulás alatti erőszak kérdése rendkívül bizonytalan. A csehszlovák katonai konszolidáció során történtek halálesetek és atrocitások, de a dokumentált esetek száma a későbbi politikai emlékezetben felnagyítódhatott vagy éppen elhallgatódhatott. A fejezet ezért nem közöl pontatlan „több száz” vagy „több ezer” áldozatra vonatkozó becslést, mert az erre vonatkozó szakirodalom nem rendelkezik megbízható, településszintű konszenzussal. A bizonytalanság jelzése nem a tények tagadása, hanem a forráskritikai álláspont része.