Ahogy az A bársonyos forradalom és a szlovák állam alfejezet bemutatta, Csehszlovákia 1993. január 1-jén bekövetkezett békés felbomlása nem egyetlen társadalmi mozgalom követelése volt, hanem a cseh és a szlovák politikai elitek közötti alkotmányos és hatalmi patthelyzet következménye. Az új Szlovák Köztársaság (Slovenská republika) tehát úgy lépett a nemzetközi porondra, hogy a lakosság jelentős része nem vett részt döntő módon a szétválásról szóló folyamatban, és a függetlenség körüli politikai küzdelem azonnal összekapcsolódott a demokratikus intézmények, a kisebbségi jogok és a gazdasági átalakulás kérdéseivel. A jelen alfejezet az 1993 és 1998 közötti időszakot tárgyalja, amelyet a magyar nyelvű szakirodalom gyakran a Mečiar-korszak néven emleget, és amely a szlovák politikai emlékezetben máig az egyik legvitatottabb időszak.
A független Szlovákia jogi alapjait az 1992. szeptember 1-jén elfogadott alkotmány (Ústava Slovenskej republiky) teremtette meg, amelyet a még csehszlovák keretek között működő Szlovák Nemzeti Tanács (Slovenská národná rada) fogadott el. Az alkotmány a Szlovák Köztársaságot parlamentáris köztársaságként határozta meg, és a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa (Národná rada Slovenskej republiky) lett az egykamarás törvényhozó testület. A köztársasági elnököt a parlament választotta, ami már az 1990-es évek elején feszültséget hordozott, mert a pártpolitikai megosztottság miatt a tisztség betöltése többször hónapokig húzódott. Az állami szuverenitás jelképei – a zászló, a címer, a himnusz és a szlovák korona (slovenská koruna, Sk) – gyorsan megszülettek, de a szlovák társadalom identitáspolitikai vitái nem zárultak le. A szétválás a cseh és szlovák kormányzati döntések nyomán jogilag viszonylag rendezetten zajlott, ám a folyamat demokratikus legitimációja gyenge maradt: az 1992-es szlovákiai választások ugyan a Hnutie za demokratické Slovensko (HZDS) – azaz a Mozgalom a Demokratikus Szlovákiáért – relatív győzelmét hozták, de a szétválásról népszavazást nem tartottak, és a közvélemény-kutatások szerint a lakosság számottevő része a föderáció fenntartását támogatta volna. Ezt a módszertani bizonytalanságokkal terhelt közvélemény-adatot a korszak szlovák politikatudományi irodalma rendszeresen hangsúlyozza, és a „bársonyos válás” (zamatový zánik) kifejezés éppen a békés, ám a széles társadalmi részvételt mellőző jelleget fedi.
A függetlenség első éveiben a politikai rendszert Vladimír Mečiar személye és a HZDS dominanciája határozta meg. Mečiar 1990-től kezdve folyamatosan a szlovák politika középpontjában állt; 1992 júniusában a HZDS a szavazatok relatív többségét szerezte, és Mečiar előbb a szlovák, majd 1993-tól a független szlovák kormány miniszterelnöke lett. 1994-ben rövid időre megbukott, de az 1994. őszi előrehozott választások után újra kormányt alakított, ezúttal a Szlovák Nemzeti Párttal (Slovenská národná strana, SNS) és a Szlovákiai Munkásszövetséggel (Združenie robotníkov Slovenska, ZRS). A kormánykoalíció a mandátumok többségét birtokolta, és a korszakban a demokratikus intézmények fokozatos gyengülését hozta.
A Mečiar-kormányok politikai stílusát a szakirodalom a demokratikus jogállamiság (právny štát) szempontjából problematikusnak tekinti. A koalíció a parlamentben többször a házszabályok megkerülésével, sürgősségi eljárásokkal és az ellenzéki képviselők jogainak korlátozásával élt. A Szlovák Információs Szolgálat (Slovenská informačná služba, SIS) – a titkosszolgálat – egyre inkább a belpolitikai ellenfelek megfigyelésére és megfélemlítésére használt eszközzé vált. A korszak legismertebb, dokumentált epizódja Michal Kováč köztársasági elnök fiának, ifj. Michal Kováčnak 1995. augusztusi elrablása volt, amelyet a későbbi bírósági eljárások és parlamenti vizsgálatok részben a SIS-hez kötöttek, bár a jogi felelősség megállapítása a vádemelések elhúzódása és a bizonyítékok hiánya miatt nem zárult egyértelműen. A média helyzete is romlott: a kormányhoz kötődő tulajdonosi körök megerősödtek, a közszolgálati média pedig a kormányzati kommunikáció csatornájává vált. A nemzetközi szervezetek, mindenekelőtt az Európa Tanács és az Európai Bizottság jelentései ezt az időszakot a demokratikus deficit (democratic deficit) kifejezéssel írták le. A tudományos konszenzus szerint a Mečiar-korszak a liberális demokrácia eróziójának példája volt, ám annak megítélése, hogy „versengő autoritarizmusról”, „illiberális demokráciáról” vagy egyszerűen a demokratikus konszolidáció elhúzódásáról beszéljünk-e, vitatott. Mečiar hívei a korszakot a nemzeti szuverenitás és a szlovák államiság védelmeként értelmezték, és a mai napig a szlovák belpolitika törésvonalai közé tartozik.
A kisebbségi kérdés a független Szlovákia első éveinek egyik legsúlyosabb belpolitikai és nemzetközi konfliktusa lett. Az 1991. évi népszámlálás szerint a lakosság mintegy 10,8 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek; a roma közösség hivatalos aránya 1,6 százalék volt, de a népszámlálási önbevallás korlátai miatt a becslések ennél jóval magasabb, 5–7 százalékos arányt is valószínűsítenek. A rutén (rusín) kisebbség elismertsége szintén vita tárgya volt, mivel a hivatalos nemzetiségi kategóriák nem mindig tették lehetővé a külön identitás rögzítését. A Mečiar-koalíció kisebbségpolitikája a szlovák nemzetállam építésének logikáját követte, és a kormányzati retorikában a „nemzeti érdek” védelme összekapcsolódott a kisebbségi jogok korlátozásával.
A magyar kisebbség politikai képviseletét az Együttélés (Spolužitie), a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (Maďarské kresťanskodemokratické hnutie, MKDH) és a Magyar Polgári Párt (Maďarská občianska strana, MOS) látta el, amelyek az 1990-es évek közepétől a parlamenti ellenzékben foglaltak helyet. A korszak legnagyobb kisebbségi konfliktusát az 1995. évi államnyelvtörvény (zákon o štátnom jazyku) váltotta ki. A jogszabály a szlovák nyelvnek elsőbbséget biztosított a hivatali érintkezésben, az oktatásban és a közterületi feliratokon, és a kisebbségi nyelvek használatát szűken szabályozta. A törvényt a magyar kisebbség szervezetei a nyelvi jogok visszaszorításaként értékelték, és a nemzetközi szervezetek is bírálták. Ugyanakkor a szlovák–magyar kormányközi kapcsolatok nem szakadtak meg: 1995. március 19-én Párizsban aláírták a szlovák–magyar alapszerződést (Zmluva o dobrom susedstve a priateľskej spolupráci), amely a határok kölcsönös elismerését és a kisebbségi jogok általános védelmét rögzítette. A szerződés és a nyelvtörvény párhuzamos létezése jól mutatja, hogy a korszak kisebbségpolitikája egyszerre volt a nemzetközi kötelezettségek teljesítésének kényszerpályája és a belpolitikai nacionalizmus eszköze. A vitatott értelmezés szerint a kormány a külföldi nyomás ellensúlyozására írta alá a szerződést, miközben belpolitikailag a kisebbségi jogokat szűkítő intézkedéseket hozott.
A roma közösség helyzete a Mečiar-korszakban különösen súlyos volt. A roma lakosság a gazdasági átalakulás vesztesei közé tartozott, tömeges munkanélküliséggel, területi szegregációval és az oktatási rendszerben megjelenő diszkriminációval. A kormányzati politika nem alakított ki átfogó integrációs stratégiát, és a helyi önkormányzatokban gyakoriak voltak a romák elleni diszkriminatív intézkedések. A nemzetközi emberi jogi jelentések – például az Európa Tanács keretében működő bizottságok és a Helsinki Bizottság anyagai – rendszeresen dokumentálták az erőszakos fellépéseket, a lakóhelyi szegregációt és a rendőri túlkapásokat. Ugyanakkor a korszak szlovákiai közbeszédében a romaellenesség gyakran a „szociális probléma” retorikájába csomagolódott, és a demokratikus ellenzék egy része sem volt mentes a romaellenes előítéletektől. Ennek a korszaknak a roma története szorosan összefügg a Zsidók és a Holocaust tematikus fejezetben később tárgyalt kirekesztési mintázatokkal, de itt elsősorban a posztkommunista átmenet szociális és faji egyenlőtlenségeként értelmezendő.
A független Szlovákia gazdasági kiindulópontja kedvezőtlen volt. A csehszlovák föderatív állam szétválása után a szlovák gazdaság elveszítette a csehországi ipari termeléshez kapcsolódó beszállítói láncok egy részét, és a korábban a közös állam keretében működtetett nehézipar és fegyvergyártás a posztszovjet piacok összeomlásával jelentős válságba került. A nagyszabású privatizáció (kupónová privatizácia) – a kuponos privatizáció – a csehszlovák korszakban kezdődött, de a szlovák kormány azt már a függetlenség első éveiben saját politikai logikája szerint módosította. A folyamatot a későbbi vizsgálatok és a szakirodalom a politikai klientelizmus és a korrupció melegágyának tekintik: a HZDS-hez kötődő vállalkozói körök gyakran kedvezményes feltételekkel jutottak állami vagyonhoz, és a privatizációs bevételek elszámolása körül számos visszaélés történt. A veszteségek pontos mértéke vitatott, mert a tranzakciók dokumentációja hiányos, és a későbbi perek gyakran elhúzódtak. Annyi bizonyos, hogy a korszakban a vagyonkoncentráció és a gazdasági hatalom politikai összefonódása a posztkommunista átmenet egyik legsúlyosabb strukturális problémája lett.
A makrogazdasági adatok szerint a szlovák gazdaság az 1990-es évek első felében több évben is visszaesett, a munkanélküliség országos átlaga meghaladta a 10 százalékot, egyes dél- és kelet-szlovákiai régiókban pedig a 20 százalékot is elérte. A hivatalos statisztikák módszertani változásai miatt az idősorok pontosan nehezen összehasonlíthatók, de a regionális különbségek – különösen Kelet-Szlovákia, a Gömör-Kishont régió és a déli, magyarlakta területek leszakadása – egyértelműen kirajzolódnak. A társadalmi elégedetlenséget tovább fokozta, hogy a gazdasági reformok terheit a bányászok, a kohászok és a textilipari munkások viselték, miközben a politikai elit egy része látványosan meggazdagodott. A szakszervezetek többször sztrájkot hirdettek, de a kormány a munkaügyi konfliktusokat gyakran a „nemzeti érdek” retorikájával próbálta semlegesíteni. A paraszti gazdaságok helyzete sem volt kedvező: a szövetkezetek átalakulása és a földtulajdon rendezése lassan haladt, a vidéki eladósodás pedig növekedett.
A Mečiar-kormányok belpolitikai gyakorlata és kisebbségpolitikája közvetlenül kihatott Szlovákia nemzetközi pozíciójára. A visegrádi együttműködés – amelyet Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország 1991-ben alapított – a szétválás után négy országra bővült, de a szlovák részvétel a Mečiar-korszakban feszültté vált. A szlovák kormány és a szomszédos országok viszonyát a kisebbségi viták, a történelmi sérelmek és a belpolitikai konfrontáció terhelték. A NATO- és az EU-integráció kérdésében Szlovákia 1997-ben súlyos vereséget szenvedett: az 1997. júliusi madridi NATO-csúcs és az 1997. decemberi luxembourgi EU-csúcs döntései nyomán Csehország, Lengyelország és Magyarország bekerült a NATO-bővítés első körébe, illetve az EU-csatlakozási tárgyalások első csoportjába, Szlovákia azonban kimaradt. A döntést az európai és észak-atlanti szervezetek azzal indokolták, hogy a szlovák kormány nem teljesítette a demokratikus jogállamisággal, a kisebbségi jogok védelmével és a média szabadságával kapcsolatos kritériumokat. A szakirodalom egyetért abban, hogy ez a kimaradás nagyrészt a Mečiar-kormány politikájának következménye volt, bár a visegrádi országok közötti gazdasági teljesítménybeli különbségek is szerepet játszottak. A szlovák kormány a döntéseket méltánytalan külföldi beavatkozásként értékelte, és a nemzetközi szervezetek bírálatát a „szlovák szuverenitás” elleni támadásként kommunikálta. Ez a narratíva a hazai közvélemény egy részében visszhangra talált, és a korszak emlékezetpolitikai vitáinak egyik fontos forrása.
A Mečiar-korszak belső ellenzéke fokozatosan felismerte, hogy a demokratikus választási győzelemhez szükség van a széttagolt pártok együttműködésére. 1997–1998 folyamán a parlamenti és parlamenten kívüli ellenzéki erők – köztük a kereszténydemokrata KDH, a szociáldemokrata SDĽ, a liberális DSS és a magyar koalíciós pártok – tárgyalásokat kezdtek egy közös választási szövetség létrehozásáról. A civil társadalom – különösen a diákmozgalmak, a független média és a nem kormányzati szervezetek – szintén mozgósított: aláírásgyűjtések, tüntetések és választási részvételre buzdító kampányok jelezték a demokratikus fordulat társadalmi támogatottságát. Az 1998. szeptemberi parlamenti választásokon a Szlovák Demokratikus Koalíció (Slovenská demokratická koalícia, SDK) – amely a kereszténydemokraták, a liberálisok és a szociáldemokraták egy részét tömörítette –, valamint a Magyar Koalíció Pártja (Strana maďarskej koalície, SMK) és további ellenzéki erők elegendő mandátumot szereztek a kormányváltáshoz. A HZDS ugyan ismét a legnagyobb párt lett, de nem tudott kormányt alakítani. A választásokat nemzetközi megfigyelők jelenlétében tartották, akik a szavazás lebonyolítását alapvetően szabadnak és tisztességesnek minősítették, bár a kampányidőszak médiaviszonyait már bírálták. Az új kormányt Mikuláš Dzurinda vezette, és a koalíciós partnerek elkötelezték magukat a demokratikus intézmények megerősítése, a kisebbségi jogok bővítése és az EU- és NATO-integráció felgyorsítása mellett. Az 1998-as fordulat a szlovák politikatudományi irodalomban a demokratikus konszolidáció kezdetét jelenti, de a Mečiar-korszak öröksége – a pártrendszer törésvonalai, a korrupciós hálózatok és a nacionalista politikai diskurzus – tovább élt, és a későbbi fejezetekben is fontos viszonyítási pont marad.
A független Szlovákia első éveinek rekonstrukciója elsősorban a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának jegyzőkönyveire, a Szlovák Statisztikai Hivatal választási és népszámlálási adataira, a kormányzati rendeletek és törvények szövegeire, valamint a korszak sajtójának – így a SME, a Pravda és a magyar nyelvű Szlovákiai Magyar Újság – tudósításaira támaszkodik. A nemzetközi szervezetek, mindenekelőtt az Európa Tanács, az Európai Bizottság és az EBESZ jelentései fontos forrásai a kisebbségi jogok és a demokratikus intézmények állapotának. A Mečiar-korszak belső történéseiről később parlamenti vizsgálóbizottsági anyagok, bírósági iratok és résztvevői memoárok is keletkeztek, de ezek elfogultsága és a hozzáférhetőség korlátai miatt a titkosszolgálati visszaélések teljes körű feltárása a mai napig nem zárult le. A privatizációs veszteségek és a korrupciós ügyek számszerűsítése a dokumentáció hiányosságai miatt erősen vitatott; a későbbi becslések gyakran politikai célzatúak. A választási eredmények pontos arányai a hivatalos jegyzőkönyvekben szerepelnek, de a kerekítések és a módszertani különbségek miatt a szakirodalomban némileg eltérő számokkal találkozhatunk. A kisebbségi sérelmek dokumentálása a jogszabályok és a nemzetközi jelentések révén viszonylag jól megítélhető, ám annak értékelése, hogy a kormány szándékosan diszkriminált-e, vagy csupán a nemzetállami építkezés általános európai mintáit követte, a történészi viták tárgya. A Mečiar-korszak emlékezete a szlovák közéletben ma is megosztott: egyesek a nemzeti szuverenitás védelmezőjeként, mások a demokratikus jogállamiság aláásójaként tekintenek vissza rá.