Szlovákia 1993-as önállósodása után A független Szlovákia első évei egy olyan állam képét mutatta, amelyet a nemzetközi szervezetek gyakran „demokratikus hiányosságokkal” jellemeztek. A Vladimír Mečiar nevéhez kötődő kormányzati időszak alatt az ország lemaradt a visegrádi partnerekhez képest, és 1997-ben a NATO madridi csúcstalálkozóján, valamint az Európai Unió luxemburgi csúcstalálkozóján is kimaradt a bővítés első köréből. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan változott meg a szlovák politika iránya 1998 után, milyen reformok alapozták meg az integrációt, és miért jelentett a 2004-es kettős csatlakozás egyszerre szakítást a korábbi elszigeteltséggel és új típusú kihívások kezdetét.
Az 1998-as időszak dokumentált tényként kezelhető fordulópontja az, hogy a Mečiar-féle kormányzás utolsó éveiben a szlovák belpolitika polarizációja odáig jutott, hogy az ellenzéki pártok széles, ideológiailag heterogén koalíciót hoztak létre. Ez a szövetség a HZDS (Hnutie za demokratické Slovensko – Mozgalom a Demokratikus Szlovákiáért) választási győzelmének megakadályozására, valamint az alkotmányos és intézményi működés korrekciójára szerveződött. A választási eredmények szoros küzdelmet mutattak, de a HZDS, amely a voksok legnagyobb egyedi hányadát szerezte, nem tudott kormányt alakítani, mert az ellenzéki tömb együttesen nagyobb parlamenti többséggel bírt. Ez a fejlemény önmagában is jelzi a két háború közötti és a kommunista időszakhoz képest eltérő politikai logikát: a formális választási győzelem nem jelentett automatikus kormányzati hatalmat.
Az 1998-ban alakult kormány élén Mikuláš Dzurinda állt, aki a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) és később a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió (SDKÚ) politikusaként vált ismertté. Fontos hangsúlyozni, hogy a „jobboldali” vagy „liberális–konzervatív” címkék ebben az időszakban nem fedik pontosan a mai pártpolitikai kategóriákat, mivel a koalícióba baloldali, liberális, kereszténydemokrata és polgári politikai erők egyaránt beletartoztak. A közös cél nem egy egységes ideológiai program, hanem az integrációs lemaradás felszámolása és a jogállami működés helyreállítása volt. A kormánytöbbség saját kommunikációjában és a nemzetközi értékelésekben egyaránt azt hangsúlyozta, hogy Szlovákia „visszatér Európába”, ez azonban emlékezetpolitikai és politikai önértelmezés, nem pedig mérhető történelmi kategória.
A kormányváltás nem írható le kizárólag belpolitikai folyamatként. A NATO 1997-es madridi és az EU 1997-es luxemburgi döntései egyértelmű jelzést adtak arról, hogy Szlovákia nem teljesítette a tagság politikai feltételeit. Az Egyesült Államok és a nyugat-európai államok diplomáciai csatornákon keresztül is bírálták a szlovák kormányzati gyakorlatot, különösen a titkosszolgálat politikai szerepvállalását, a média nyomás alá helyezését és a kisebbségi kérdés kezelését. Az 1998-as fordulatot tehát nemcsak a belső ellenzék, hanem a nemzetközi környezet is elősegítette. Ez a tényező a térségben általános jelenség volt, de Szlovákia esetében az uniós és NATO-tagság feltételessége különösen erős külső ösztönzőként hatott.
A választások utáni első lépések közé tartozott az alkotmányos és jogszabályi keretek módosítása, a köztársasági elnök megválasztásának kérdése, valamint a média és a közigazgatás függetlenségének megerősítése. A dokumentált intézkedések közé sorolható a közvetlen elnökválasztás bevezetése, amely 1999-ben lépett életbe, és amelynek következtében Rudolf Schuster lett az első közvetlenül választott szlovák államfő. A közvetlen elnökválasztás bevezetése alkotmányos reform volt, de értelmezése vitatott: egyes elemzők szerint a parlamentáris rendszer arányos jellegének megtartása mellett szimbolikus, míg mások szerint a fékek és ellensúlyok megerősítése felé mutatott.
Az 1998 és 2002 közötti időszak gazdasági és intézményi lépései nem kizárólag az integrációról szóltak, de attól elválaszthatatlanok voltak. A kormánykoalíció a stabilizáció és a szerkezeti reformok kettős stratégiáját követte, miközben a nemzetközi pénzügyi intézményekkel és az Európai Unióval folyamatos egyeztetéseket folytatott. A reformok pontos hatása a mai napig vita tárgya a szlovák történetírásban és közgazdasági elemzésekben, mert a makrogazdasági mutatók javulása és a társadalmi költségek párhuzamosan jelentek meg.
Az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való közeledés Szlovákia számára már nem a nulláról indult 1998-ban, de a politikai feltételek teljesítése korábban akadozott. Az 1993 és 1997 közötti időszakban az ország aláírt ugyan társulási megállapodást, bizonyos nyitási lépéseket is tett, de a politikai kritériumok, különösen a demokratikus intézmények működése, a jogállamiság és a kisebbségi jogok terén a nemzetközi értékelések ismétlődően hiányosságokat állapítottak meg. Ez a megállapítás dokumentált bizottsági és NATO-nyilatkozatokon alapul, nem csupán utólagos történészi konstrukció.
1998 után a csatlakozási folyamat felgyorsult. Az Európai Bizottság éves országjelentései a koppenhágai kritériumok teljesítését vizsgálták, különös tekintettel a politikai feltételekre. A jelentések műfaji sajátossága, hogy értékelő dokumentumok, amelyek a tagállamok és a Bizottság hivatalos álláspontját közvetítik. A történészi elemzésben ezért elsődleges forrásnak számítanak, de nem tekinthetők semleges leírásnak, mert a bővítéspolitikai érdekek is befolyásolták megfogalmazásukat. A szlovák kormányzati dokumentumok és az ellenzéki kritikák ezzel szemben a belső politikai viták lenyomatai.
A NATO-csatlakozás előkészítése katonai és politikai dimenzióval is bírt. A tagsági akcióterv keretében Szlovákia vállalta a fegyveres erők átalakítását, a civil kontroll megerősítését és a védelmi költségvetés fokozatos átstrukturálását. A szlovák hadsereg létszámának és eszközparkjának csökkentése, valamint a professzionális állomány irányába való elmozdulás az 1990-es évek végén kezdődött el, és a 2000-es évek első felében folytatódott. A katonai reform pontos adatai kapcsán óvatosan kell fogalmazni, mert a védelmi kiadások és a haderő-átalakítás részletes statisztikái különböző forrásokban eltérő módszertannal szerepelnek. A fő irány azonban nem vitatott: a egyetemleges védelmi képesség helyett a NATO-kompatibilis, kisebb, de hatékonyabb erők irányába mozdult el az ország.
A politikai feltételek közül kiemelkedett a magyar kisebbség helyzete. Szlovákia déli sávjában jelentős magyar nemzetiségű lakosság élt, és a kisebbségi nyelvhasználat, az oktatás, valamint a területi közigazgatás kérdése a szlovák–magyar diplomáciai kapcsolatok központi témája volt. Az 1998-as kormányváltás után a magyar pártok – elsősorban a Magyar Koalíció Pártja (SMK) – kormányzati szerepet vállaltak, és ennek keretében kisebbségi törvényeket fogadtak el. A dokumentált tény az, hogy a kormányprogramban megjelent a kisebbségi nyelvhasználati törvény előkészítése, valamint a kisebbségi kulturális és oktatási jogok bővítésének ígérete. Ugyanakkor a megvalósítás részletei és a törvény hatóköre körül éles politikai vita alakult ki, amelyben a szlovák nacionalista erők és a magyar szervezetek eltérően értékelték az eredményt.
A kisebbségi kérdésben a nemzetközi nyomás szerepe nem elhanyagolható, de nem szabad túlhangsúlyozni a külső tényezőket. A szlovák belpolitika szereplői maguk is felismerték, hogy az integrációs célok eléréséhez a kisebbségi jogok terén hiteles előrelépés szükséges. Ez a felismerés azonban nem volt egységes, hiszen a koalíción belül is feszültségek voltak a magyar pártokkal való együttműködés miatt. A „standard európai kisebbségvédelem” fogalma a politikai diskurzusban gyakran elfedte azt a tényt, hogy az európai államok gyakorlata sem egységes, és a kisebbségi jogok tartalma országonként változó.
A tagság elnyeréséhez nemcsak a politikai kritériumoknak kellett megfelelni, hanem az uniós joganyag átvétele is folyamatos munkát igényelt. A szlovák közigazgatásban létrejöttek az integrációs koordináció intézményei, és a jogharmonizáció üteme felgyorsult. Ez a folyamat technikai jellegűnek tűnhet, de valójában komoly politikai döntéseket takar: a szabályozási kérdések – például a környezetvédelem, a versenyjog, a mezőgazdasági támogatások vagy a regionális politika – mind-mind olyan területek, ahol a szlovák érdekek és a közösségi szabályok ütközhettek. A csatlakozási tárgyalások zárt ajtók mögött folytak, így a részletek csak részben ismertek a nyilvános dokumentumokból. A történészi rekonstrukció ezért szükségszerűen töredékes, és a döntéshozatal belső vitái gyakran nem dokumentáltak.
A NATO-tagság felé vezető út 1999 és 2004 között párhuzamosan zajlott. A prágai csúcstalálkozón 2002-ben a NATO meghívta Szlovákiát a csatlakozási tárgyalásokra, ami jelentős diplomáciai siker volt. Ez a meghívás azt követően történt, hogy a szlovák kormány demonstrálta a kollektív védelmi szervezet iránti elkötelezettségét, többek között a koszovói missziókban és a nemzetközi műveletekben való részvétellel. Fontos látni, hogy a NATO-bővítés nem kizárólag technikai folyamat volt, hanem a biztonságpolitikai megfontolások, az orosz–amerikai viszony és a közép-európai stabilitás kérdései is befolyásolták. A szlovák közvéleményben a NATO-tagság támogatottsága a 2000-es évek elején emelkedett, de a társadalom egy része szkeptikus maradt, részben a Jugoszlávia elleni 1999-es légicsapások miatt, részben a semlegesség hagyománya miatt.
A Dzurinda-kormány reformpolitikája gyakran példaként jelenik meg a posztszocialista átalakulásban, de ez a kép leegyszerűsítő. A reformok nem egyetlen koherens tervből következtek, hanem a koalíciós alkuk, a nemzetközi elvárások és a gazdasági kényszerek együttes eredményei voltak. A kormányzati időszak első szakaszában (1998–2002) a fő hangsúly a jogállami korrekcióra, a kisebbségi feszültségek enyhítésére és az integrációs feltételek teljesítésére esett. A második Dzurinda-kormány (2002–2006) ezzel szemben a gazdasági liberalizáció, az adóreform és a szociális rendszer átalakítása irányába mozdult el, ami nagyobb társadalmi konfliktusokat okozott.
Az adóreform, amely az egykulcsos adó bevezetésével járt, nemzetközi figyelmet kapott, és a szlovák gazdaságpolitikai modell egyik szimbólumává vált. Az egykulcsos adó ténye dokumentált, de hatásainak megítélése vitatott. Egyes elemzők szerint a reform javította a versenyképességet és a külföldi befektetések beáramlását, mások szerint a társadalmi különbségek növelésével járt, és a szociális ellátórendszer terhére hajtotta végre a stabilizációt. Ez utóbbi álláspontot a szakszervezetek és a baloldali kritikusok hangoztatták, míg a kormánypárti közgazdászok a növekedés élénkítését emelték ki. A történészi értékelésnek jeleznie kell, hogy a makrogazdasági adatok – a GDP-növekedés, a munkanélküliség, az infláció – önmagukban nem döntik el, hogy a reform összességében „sikeres” volt-e, mert a siker kritériumai értékfüggők.
A külföldi működőtőke beáramlása jelentős mértékben megnőtt a 2000-es évek elején, különösen az autóipari beruházásoknak köszönhetően. A Volkswagen pozsonyi gyárának bővítése, a trnavai PSA Peugeot Citroën és a zsolnai Kia üzemek létesítése regionális és országos szinten is átalakította a foglalkoztatási szerkezetet. A beruházások ténye dokumentált, de a hatások regionális megoszlása egyenetlen volt. A nyugati országrészben a gazdasági növekedés gyorsabb volt, míg a keleti és déli régiókban a munkanélküliség tartósan magas maradt. Ez a területi aszimmetria a későbbi politikai megosztottság egyik forrása lett, és nem vezethető vissza kizárólag a 2000-es évek reformjaira, hiszen a régiók közötti különbségek már a két háború közötti időszakban és a kommunista korszakban is léteztek Csehszlovákia közös állama.
A szociális rendszer átalakítása magában foglalta a nyugdíjrendszer részleges magánosítását, a munkanélküli ellátások szigorítását és az egészségügyi finanszírozás átalakítását. Ezek a lépések a „jóléti állam karcsúsítása” kategóriájába sorolhatók, de a magyarázatuk nem kizárólag ideológiai. A költségvetési hiány csökkentése és az euró bevezetésének előkészítése szintén fontos motiváció volt. Az euró bevezetésének céldátuma 2009-re esett, és a reformok egy része ennek a feltételét képezte. A maastrichti kritériumok teljesítése valójában arra kényszerítette a kormányt, hogy a fiskális fegyelmet elsődleges céllá tegye. Így az euróbevezetés nem csupán gazdasági, hanem politikai integrációs projekt is volt, amelynek társadalmi költségeit a reformok viselték.
A közigazgatási reform keretében az országot nyolc kerületre osztották, és létrejöttek a regionális önkormányzatok. Ez a lépés a regionális politika EU-konform kialakításához is szükséges volt, mivel az uniós strukturális alapok lehívása területi adminisztrációt igényel. A megyerendszer kialakítása körül vita volt arról, hogy a régiók határai mennyire felelnek meg a történelmi vagy etnikai elveknek. A magyar kisebbség szervezetei például azt kifogásolták, hogy a kerülethatárok gyengítették a magyar többségű területek politikai súlyát. A közigazgatási beosztás tehát nem semleges technikai kérdés volt, hanem a kisebbségi politika és a területi hatalommegosztás eszköze is.
A reformok társadalmi fogadtatása vegyes volt. A 2002-es és 2006-os választások eredményei azt mutatják, hogy a kormánypártok támogatottsága nem omlott össze, de a szociálisan érzékeny választók egy része a baloldali és nacionalista erőkhöz pártolt. A választási statisztikák nyilvánosak, de az egyéni motivációkra vonatkozó következtetések óvatosságot igényelnek: a szavazói magatartás nem vezethető le közvetlenül a gazdasági mutatókból. A közvélemény-kutatások ebben az időszakban azt jelezték, hogy a lakosság többsége támogatja az EU-csatlakozást, ugyanakkor jelentős aggodalmak voltak az áremelkedések, a mezőgazdasági verseny és a szuverenitás csökkenése miatt.
A szlovák EU-tagságról 2003 májusában ügydöntő népszavazást tartottak. A referendum kiírása a csatlakozási szerződés aláírása után történt, ami jogi és politikai vitákat vetett fel. A kérdés arra vonatkozott, hogy az ország az Európai Unió tagjává váljon-e. A részvételi arány és az eredmény azt mutatta, hogy a szavazók többsége támogatta a csatlakozást. A pontos számok nyilvánosak, de a népszavazási részvétel értelmezése már vitatottabb: egyes elemzők a magas támogatottságot, mások az alacsonyabb részvételt emelték ki, attól függően, hogy a legitimitást milyen mércével mérték. A népszavazás intézménye a szlovák alkotmányos rendben más funkciót töltött be, mint a magyar vagy a lengyel gyakorlatban, ezért az összehasonlítás torzíthat.
A csatlakozási szerződés aláírása 2003. április 16-án Athénban történt, együtt a többi bővítési ország szerződéseivel. Ez az aktus diplomáciai formalitásnak tűnhet, de valójában hosszú tárgyalási folyamat lezárását jelentette. A szlovák tárgyalási pozíciót az jellemezte, hogy az ország igyekezett elkerülni az átmeneti mentességeket, és teljes jogú tagságra törekedett. Ez a stratégia összhangban volt a „mintaországi” ambícióval, de nem volt kockázatmentes, mert a felkészülés időkerete szoros volt. Az uniós joganyag átvételének üteme az utolsó években felgyorsult, ami a közigazgatás kapacitásait próbára tette.
A NATO-csatlakozási szerződés ratifikálása 2004 tavaszán, a washingtoni szerződés letéteményese felé történő okirat letéttel vált jogilag teljessé. Szlovákia 2004. március 29-én vált a NATO tagjává, néhány héttel az EU-tagság előtt. Ez a sorrend politikai jelentőséggel bírt, mert a biztonsági garancia megelőzte a gazdasági és jogi integrációt. A kettős tagság párhuzamos ütemezése tükrözte a szlovák politikai elit azon törekvését, hogy az ország egyszerre „térjen vissza” a nyugati biztonsági és gazdasági struktúrákba. Ez a „visszatérés” kifejezés azonban pontatlan, hiszen a független Szlovákia korábban soha nem volt ilyen szervezetek tagja, legfeljebb a Csehszlovákia részét képező állam nemzetközi kapcsolataihoz képest értelmezhető.
A tagság elnyerése után a csatlakozási folyamat nem zárult le, csak új szakaszba lépett. Az uniós intézményekben való részvétel, a strukturális alapok felhasználása, a schengeni övezethez való csatlakozás előkészítése és a közös mezőgazdasági politika bevezetése mind további feladatokat jelentett. A NATO-tagság pedig a kollektív védelmi kötelezettségek mellett a hosszú távú katonai modernizáció folytatását igényelte. A csatlakozás tehát nem egy pillanat, hanem egy hosszabb, a 2000-es évek közepéig, sőt egyes területeken azon túl is tartó folyamat volt.
A 2002-es választások után a kormányzati összetétel megváltozott, és a reformpolitika hangsúlyai eltolódtak. A Dzurinda vezette második kormányban a magyar párt már nem kapott helyet, ami a kisebbségi politika terén visszafogottabb megközelítést eredményezett. A kormánykoalíció centrumjobb pártokból állt, és a gazdasági liberalizáció programját erőteljesebben képviselte. A privatizáció felgyorsult, az állami vagyon értékesítése körül pedig visszaélésekről és átláthatósági hiányosságokról szóló beszámolók láttak napvilágot. A korrupciós vádak egy része későbbi bírósági eljárásokban vagy újságírói oknyomozásokban dokumentált, más része politikai értékelés, amelyet a történetírásnak óvatosan kell kezelnie.
A reformok radikalizálódásának példája az egészségügyi rendszer átalakítása volt, amely bevezette a vizitdíjat és a gyógyszer-térítési díjakat. A lépés célja a rendszer túlkeresletének csökkentése és a fenntarthatóság javítása volt, de a lakosság számára közvetlenül érzékelhető terhet jelentett. Az egészségügyi reform társadalmi hatásai a mai napig vitatottak, és a későbbi kormányok részben visszavonták vagy módosították az intézkedéseket. A visszavonás ténye jelzi, hogy a reformok nem voltak visszafordíthatatlanok, és a szlovák társadalom egy része nem fogadta el azokat.
A munka törvénykönyve módosítása a foglalkoztatási rugalmasság növelését célozta, de a szakszervezetek szerint a munkavállalói jogok gyengülését okozta. A munkajogi vita jól mutatja, hogy a „versenyképesség” és a „szociális védelem” közötti feszültség nem objektív gazdasági törvényszerűség, hanem politikai döntések következménye. A szlovák munkavállalók egy része a reformok haszonélvezője volt, például a gyorsan növekvő ipari ágazatokban, más része azonban a bizonytalan foglalkoztatás és a csökkenő ellátások miatt kiszolgáltatottabbá vált.
A regionális különbségek növekedése különösen élesen érintette a kisebbségi régiókat. A dél-szlovákiai magyar lakosság és a kelet-szlovákiai roma közösségek a munkanélküliség és a szegénység magas szintjével szembesültek. A roma lakosság társadalmi kirekesztettsége nem új jelenség volt, de a gazdasági átalakulás felerősítette a meglévő egyenlőtlenségeket. A reformok kritikusai szerint a kormány nem fordított kellő figyelmet a leszakadó csoportok felzárkóztatására, míg a kormánypárti érvelés a növekedésből való későbbi részesedést hangsúlyozta. Ez utóbbi állítás empirikus ellenőrzése bonyolult, mert a jövedelmi adatok módszertani bizonytalanságokkal terheltek.
A külföldi befektetések vonzása a gazdaságpolitika központi elemévé vált, és a kormány befektetési ösztönzőket kínált a nagyvállalatoknak. Az autóipari és elektronikai beruházások térségi eloszlása azonban koncentrált volt: Pozsony, Nagyszombat, Zsolna és Nyitra környéke profitált leginkább, míg a keleti országrész lemaradt. A területi egyenlőtlenségek mérésére használt mutatók (munkanélküliségi ráta, egy főre jutó GDP, átlagkereset) mind ezt a megosztottságot mutatják, de a mutatók értelmezése nem egységes. A regionális politika az uniós csatlakozás után a kohéziós támogatások révén próbált korrigálni, de a különbségek csökkentése lassú folyamat volt.
A 2004. május 1-jei EU-csatlakozás és a március 29-i NATO-tagság a szlovák történelem egyik legfontosabb nemzetközi fordulópontja volt. A csatlakozás ténye dokumentált, következményeinek értelmezése viszont sokrétű. A politikai elit a tagságot a „nemzeti újjászületés” és a „Nyugathoz tartozás” jeleként ünnepelte, ami emlékezetpolitikai állítás, nem pedig tényszerű történeti ítélet. A történészi elemzésnek el kell választania a tagság jogi realitását a hozzá kapcsolódó szimbolikus narratíváktól.
A tagság kézzelfogható hatásai közé tartozott a schengeni övezethez való csatlakozás előkészítése, amely 2007-ben valósult meg. A határellenőrzés megszűnése a szomszédos uniós államokkal a mindennapi életben is érezhető változást hozott, különösen a határ menti régiókban. Ugyanakkor a schengeni határok megerősítése Ukrajna felé új típusú elválasztást hozott létre, ami a korábbi, viszonylag átjárható keleti határ megszűnését jelentette. Ez a változás a határ menti kereskedelemre és a családi kapcsolatokra is hatott, és a szlovák–ukrán viszonyban érzékeny kérdéssé vált.
Az uniós strukturális alapok lehívása jelentős infrastrukturális beruházásokat tett lehetővé, de a pályázati rendszer és a forrásfelhasználás körül korrupciós esetek is napvilágot láttak. A támogatások hatékonyságának megítélése a közgazdasági elemzésekben vitatott: egyes tanulmányok a felzárkózást gyorsító tényezőként értékelik, mások a források pazarló felhasználását emelik ki. A történetírás számára ez a vita azt jelzi, hogy a statisztikai adatok és a dokumentált esetek alapján egyaránt megalapozott, de ellentétes értelmezések létezhetnek.
A NATO-tagság a szlovák kül- és biztonságpolitika alapvető átalakulását jelentette. Az ország csapatokat küldött különböző nemzetközi missziókba, és a kollektív védelem elvét alkalmazta a biztonsági tervezésében. A részvétel ténye dokumentált, de a küldetések támogatottsága a közvéleményben változó volt. Az iraki háború kapcsán a szlovák kormány a koalíciós erőkhöz csatlakozott, ami belpolitikai vitákat váltott ki. A katonai szerepvállalás és a békefenntartás közötti különbségtétel a közbeszédben gyakran elmosódott, ami a történeti értékelést is nehezíti.
A tagság a szuverenitás kérdését is új megvilágításba helyezte. Az uniós jog elsőbbsége és a közös döntéshozatali eljárások a nemzeti döntéshozatal korlátozását jelentették, amit a tagság ellenzői szuverenitásvesztésként értelmeztek. A támogatók ezzel szemben a szuverenitás „megosztásáról” beszéltek, ami fogalmi vita, hiszen a szuverenitás klasszikus, oszthatatlan értelmezése szerint ez az állítás feszültséget hordoz. A történészi elemzésnek jeleznie kell, hogy a szuverenitás fogalma maga is történetileg változott, és a 20. század végi európai integráció új értelmezési keretet hozott létre.
A 2004-es csatlakozás nem oldotta meg a szlovák–magyar kisebbségi vitákat, de új keretbe helyezte azokat. A két ország uniós tagsága miatt a vitás kérdések egy része uniós fórumokra vagy kétoldalú tárgyalásokra került, és a határviták katonai jelentősége gyakorlatilag megszűnt. Ugyanakkor a kisebbségi jogok tartalma és a magyar közösség intézményes érdekérvényesítése továbbra is konfliktusforrás maradt. Ez azt mutatja, hogy az integráció nem számolja fel a nemzeti és kisebbségi kérdéseket, csak átalakítja azok politikai kereteit.
A Dzurinda-kormány reformjainak és a 2004-es csatlakozásnak a történeti megítélése nem egységes. A kortárs politikai vitákban a reformokat a szlovák „sikertörténet” részeként vagy a „neoliberális sokkterápia” példájaként szokás bemutatni. A történészi elemzésnek mindkét leegyszerűsítést kerülnie kell. A reformok részben valóban hozzájárultak a makrogazdasági stabilizációhoz és a külföldi befektetések vonzásához, de ezzel párhuzamosan társadalmi költségekkel jártak, és a területi egyenlőtlenségeket nem szüntették meg.
A „sikertörténet” narratíva emlékezetpolitikai funkciója az, hogy a szlovák társadalom önképét a posztszocialista átalakulás pozitív példájaként erősítse. Ez a narratíva a 2000-es évek gazdasági növekedésére és az euró 2009-es bevezetésére hivatkozik. Az euró bevezetése valóban fontos lépés volt, de nem bizonyítja automatikusan a korábbi reformok társadalmi igazságosságát. A történeti elemzésnek szét kell választania a gazdasági mutatók alakulását a jóléti és elosztási kérdésektől.
Az ellenkező narratíva, amely a reformokat kizárólag a szociális biztonság lerombolásaként mutatja be, szintén leegyszerűsítő. A szlovák állam a kommunista korszakban sem volt képes a teljes foglalkoztatottság és a bőséges szociális ellátás fenntartására, a rendszerváltás után pedig a korábbi struktúrák fenntarthatatlanná váltak. A reformok tehát nem légüres térben születtek, hanem a gazdasági kényszerek és a nemzetközi feltételek közepette. Ez azonban nem teszi a konkrét döntéseket szükségszerűvé, hiszen azok tartalmát politikai választások határozták meg.
A csatlakozás utáni időszakban a szlovák politikai rendszerben új törésvonalak jelentek meg. A 2006-os választásokon a Robert Fico vezette Smer-SD szerezte a legtöbb szavazatot, és koalícióra lépett a nacionalista SNS-szel, valamint a Mečiar-féle HZDS-szel. Ez a fejlemény sok nyugati elemző számára a „visszarendeződés” jele volt, de a szlovák belpolitika szempontjából a reformok társadalmi elutasításának is olvasható. A Fico-kormány működése a későbbi fejezetek tárgya Szlovákia a 21. században, itt annyit szükséges jelezni, hogy a 2004-es csatlakozás nem zárta le a politikai versengést, és nem tette visszafordíthatatlanná a liberális demokrácia intézményeit.
A 2004-es bővítés a szlovák társadalom egésze számára nem ugyanazt jelentette. A fiatalabb, képzettebb, városi lakosság és a nyugati országrész lakosai általában nagyobb előnyre tettek szert a csatlakozással és a reformokkal, míg a keleti régiók, a roma közösségek és az alacsonyabb iskolai végzettségű munkavállalók helyzete kevésbé javult. Ez a megosztottság nem kizárólag szlovák sajátosság, a régió más országaiban is megfigyelhető volt, de a szlovák esetben a nagyon gyors gazdasági szerkezetváltás felerősítette a különbségeket.
A történészi összegzésnek hangsúlyoznia kell, hogy a 1998 és 2004 közötti időszak tanulmányozása azért fontos, mert megmutatja, hogyan kapcsolódik össze a belpolitikai fordulat, a gazdasági átalakítás és a nemzetközi integráció. A három dimenzió együttes vizsgálata nélkül sem a reformok jellege, sem a csatlakozás jelentősége nem érthető meg. Ugyanakkor a korszak értékelésekor figyelembe kell venni a források természetét: a kormányzati dokumentumok, a nemzetközi jelentések és a közvélemény-kutatások mind más-más nézőpontot tükröznek, és egyikük sem tekinthető a „valóság” kizárólagos lenyomatának.
A 2004-es csatlakozás tényei jól dokumentáltak: a szerződések szövege, a ratifikációs okmányok, a választási eredmények, a népszavazási jegyzőkönyvek és a nemzetközi szervezetek hivatalos közleményei elsődleges forrásként állnak rendelkezésre. A reformintézkedések jogszabályi szövegei szintén nyilvánosak, de a végrehajtás gyakorlata és a társadalmi hatások mérése már nagyobb bizonytalansággal terhelt. A statisztikai adatok – munkanélküliség, GDP-növekedés, egy főre jutó jövedelem – módszertani különbségek miatt eltérő számokat mutathatnak, ezért az elemzésekben a forrást és a számítási módot mindig jelölni kell.
A politikai döntéshozatal belső folyamatai részben rekonstruálhatók a kormányülések jegyzőkönyveiből, a parlamenti viták anyagaiból és a résztvevők későbbi visszaemlékezéseiből. A visszaemlékezések azonban forráskritikát igényelnek, mivel az emlékezet utólagosan színezi a motivációkat, és az önigazolás torzíthatja a képet. A diplomáciai tárgyalások részletei csak annyiban ismertek, amennyiben a felek nyilvánosságra hozták azokat, így a csatlakozási folyamat egyes elemei a mai napig nem dokumentáltak.
A reformok társadalmi hatásainak megítélése a legvitatottabb terület. A makrogazdasági elemzések eltérő következtetésekre jutnak a jövedelmi egyenlőtlenségek alakulásáról, a foglalkoztatás minőségéről és a regionális különbségek okairól. A történetírás itt nem döntheti el a közgazdasági vitát, de jelezheti, hogy a „siker” és a „kudarc” értékelése alapvetően attól függ, milyen szempontokat veszünk figyelembe. A kisebbségi jogok és a roma lakosság helyzete kapcsán a statisztikai adatok hiányosak, mert az etnikai hovatartozás önbevalláson alapul, és a felmérések módszertana változó.
A NATO-tagság katonai és biztonságpolitikai következményei részben minősített adatokat érintenek, így a nyilvános forrásokból csak korlátozottan ismerhetők meg. A missziós részvétel tényei dokumentáltak, de a döntéshozatal belső vitái és a katonai képességek pontos állapota nem mindig rekonstruálható. A történészi elemzésnek ezért különbséget kell tennie a nyilvános deklarációk és a tényleges gyakorlat között, amennyiben a források lehetővé teszik.
A 2004-es csatlakozás hosszú távú hatásai a jelenkori történeti kutatások folyamatos tárgyát képezik. Az uniós tagság gazdasági, társadalmi és politikai következményei nem mérhetők le néhány év távlatában, és a kutatók az idő előrehaladtával újabb forrásokhoz férhetnek hozzá. A jelenlegi ismeretek tehát rugalmasan kezelendők, és a későbbi kutatások módosíthatják a képet.