Az 1918-ban kikiáltott Csehszlovák Köztársaság Európa egyik legfiatalabb államaként úgy lépett a nemzetközi porondra, hogy politikai elitje egyetlen „csehszlovák” nemzet létezésére alapozta az állam legitimitását. Ez az elképzelés a cseh és a szlovák társadalom egy részének támogatását bírta, ám a valós etnikai, nyelvi és regionális különbségeket sok tekintetben elfedte. A közös állam első két évtizede ezért nem csupán az intézményépítésről és a demokratikus konszolidációról szólt, hanem arról is, hogy a „csehszlovák” identitás mennyire tudott gyökeret verni a csehek, a szlovákok és a jelentős lélekszámú nemzeti kisebbségek körében. Ez a feszültség 1938-ra a közös állam belső válságává mélyült, és közvetlenül hozzájárult a területi széthulláshoz.
A Csehszlovák Köztársaság (Československá republika, ČSR) megalakulása 1918. október 28-án, Prágában történt, amikor a Csehszlovák Nemzeti Bizottság kikiáltotta a független államot. A prágai eseményekkel párhuzamosan a szlovák politikai reprezentáció egy része 1918. október 30-án Turócszentmártonban elfogadta a Turócszentmártoni Nyilatkozatot (Martinská deklarácia), amely kinyilvánította a szlovák nemzet csatlakozását a csehszlovák államhoz. Fontos azonban megjegyezni, hogy a nyilatkozat nem volt minden szlovák politikai erő által támogatott, és a szlovák társadalomban az önálló szlovák államiság vagy a Magyar Királyságon belüli autonómia hívei is jelen voltak. A csehszlovák államiság nemzetközi elismerését a háború alatt kialakult emigráns mozgalom – élén Tomáš Garrigue Masarykkal, Edvard Benešsel és Milan Rastislav Štefánikkal – érte el, elsősorban Franciaország, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok támogatásával.
Az államalapítás ideológiai alapját a csehszlovákizmus (čechoslovakismus) jelentette. Ez a doktrína azt feltételezte, hogy a csehek és a szlovákok egyetlen nemzet két ágát alkotják, ezért az állam nemzetállamként, nem pedig kétnemzetiségű államként határozható meg. A csehszlovákizmusnak volt egy politikai és egy nyelvi/etnográfiai változata: az előbbi a közös állam létét indokolta, az utóbbi pedig azt állította, hogy a szlovák nyelv a cseh nyelvjárások egyike. Ez az elképzelés a cseh politikai elit többsége számára természetes volt, és Masaryk is úgy vélte, hogy a szlovákok a cseh nemzet részét képezik. A szlovák társadalomban azonban a csehszlovákizmus már az 1920-as évektől komoly vitákat váltott ki: a szlovák autonomista mozgalom, különösen Andrej Hlinka Szlovák Néppártja (Hlinkova slovenská ľudová strana, HSĽS) elutasította az egységes nemzet koncepcióját, és Szlovákia területi autonómiáját követelte. A tudományos konszenzus ma már egyetért abban, hogy a csehszlovákizmus elsősorban politikai konstrukció volt, amely a szlovákok nyelvi és kulturális önállóságát nem ismerte el, de abban is egyetértés van, hogy a szlovák nemzeti mozgalom a 19. század végére már határozottan elkülönült a csehtől. A kérdés továbbra is vitatott abban a tekintetben, hogy a csehszlovákizmus mennyiben volt őszinte meggyőződés, és mennyiben szolgálta a cseh politikai dominancia fenntartását.
A közös állam kikiáltásakor a cseh és szlovák területek között jelentős gazdasági, társadalmi és vallási különbségek húzódtak. Csehország, Morvaország és Szilézia cseh lakta részei iparosodott, viszonylag fejlett régiót alkottak, míg Szlovákia túlnyomórészt agrárjellegű volt, nagybirtokokkal és erős egyházi befolyással. A szlovák politikai elitnek kevés tapasztalata volt a modern közigazgatásban, mivel a Magyar Királyság keretében a szlovák nemzeti intézmények kiépítése korlátozott volt. A prágai kormány ezért a kezdeti években cseh tisztviselőket küldött Szlovákiába, ami sérelmeket szült a szlovák értelmiség egy részében. Ezt a gyakorlatot a szlovák autonomista sajtó gyakran „cseh gyarmatosításként” értelmezte, míg a prágai kormányzat éppen a közigazgatás megerősítését és a modernizációt hangsúlyozta. Ez a tapasztalat hosszú távon erősítette a szlovák nemzeti öntudatot, és hozzájárult az autonómiatörekvések folyamatos napirenden tartásához.
Csehszlovákia határait a Saint-Germain-i békeszerződés (1919) és a trianoni békeszerződés (1920) rögzítette. Az ország magában foglalta Csehországot, Morvaországot, a volt Osztrák-Szilézia egy részét, Szlovákiát és Kárpátalját (Podkarpatská Rus). A békerendszer a győztes hatalmak érdekei szerint alakította ki a határokat, és a csehszlovák delegáció – elsősorban Beneš – sikeresen érvelt a történelmi határok és a stratégiai-gazdasági szempontok mellett. A békeszerződések egyben kisebbségvédelmi kötelezettségeket is előírtak Csehszlovákia számára: a Saint-Germain-i szerződés 1919. szeptember 10-én kelt kisebbségvédelmi rendelkezései garantálták a nemzeti, nyelvi és vallási kisebbségek jogait, és a Népszövetség ellenőrzése alá helyezték azok betartását.
Az ország etnikai összetétele rendkívül heterogén volt. Az 1921. évi csehszlovák népszámlálás adatai – amelyek önbevalláson alapultak, és a „csehszlovák” kategóriát használták – szerint a lakosság megközelítőleg 13,6 millió főt tett ki. Ebből a magukat csehszlováknak vallók aránya mintegy 66 százalék volt, a németeké 23 százalék, a magyaroké 5,5 százalék, a ruszinoké 3,4 százalék, a zsidóké (nemzetiségként vallva) 1,3 százalék, a lengyeleké 1 százalék, a romáké pedig a becslések szerint 0,5–1 százalék körül mozgott, bár a népszámlálások a romákat gyakran nem vették számba önálló kategóriaként. Ezek a számok becslések, mivel az 1921-es és az 1930-as népszámlálások módszertana eltért, és a nemzetiség bevallása különösen a zsidók, a romák és a vegyes házasságban élők esetében erősen függött a társadalmi elvárásoktól. A szlovákokat a hivatalos statisztika nem különítette el a csehektől, ezért a szlovákok arányát a csehszlovák kategórián belül csak közvetett becslésekkel lehet meghatározni; a szakirodalomban általában 15–16 százalékra teszik az ország lakosságán belül.
A nemzeti kisebbségek közül a németek (Deutsche) alkották a legnagyobb csoportot, és elsősorban a határ menti területeken, a később „Szudétavidékként” (Sudetenland) ismert régióban koncentrálódtak, Csehország északi, nyugati és déli peremén, valamint Morvaország és Szilézia határövezeteiben. A német lakosság 1918 előtt az Osztrák–Magyar Monarchia domináns etnikumához tartozott, és az új államban hirtelen kisebbségi helyzetbe került. A prágai kormányzat és a német pártok viszonya ambivalens volt: a német szociáldemokraták és a német keresztényszociálisok egy része kezdetben hajlandó volt az együttműködésre (ők alkották az „aktivista” pártokat), míg a német nacionalista erők elutasították az államhoz való lojalitást. Az 1920-as években a német pártok közül több részt vett a kormánykoalíciókban, és a német nyelvű oktatási és kulturális intézmények viszonylag széles autonómiát élveztek, ám a csehszlovák államnyelv elsőbbsége, a földreform intézkedései és a közigazgatási gyakorlat számos német sérelmet okozott. A földreform (1919–1920) a nagybirtokok felosztását irányozta elő, és mivel a nagybirtokosok jelentős része német vagy magyar arisztokrata volt, a német és magyar közösségek ezt etnikai alapú kisajátításként élték meg. Ezt az értelmezést a csehszlovák kormány vitatta, hangsúlyozva a reform szociális célját.
A magyar kisebbség (Maďari) döntően Dél-Szlovákiában, a Csallóközben, a Gömör–Kishont és Nógrád déli sávjában, valamint Kárpátalja déli részén élt. Létszámuk az 1921-es népszámlálás szerint mintegy 745 000 fő volt, de a magyar becslések ennél magasabb számot valószínűsítettek, mivel sok magyar anyanyelvű lakos a csehszlovák népszámláláson nem magyarnak vallotta magát, vagy a „csehszlovák” kategóriába sorolták. A magyar közösség politikai képviseletét az Egyesült Magyar Párt (1920–1938, később Egyesült Magyar Párt néven) látta el, amelynek célja a trianoni határok revíziója volt. A csehszlovák állam a magyar nyelvű oktatást fokozatosan csökkentette: míg az 1910-es években a magyar nyelvű iskolahálózat kiterjedt volt, az 1920-as évekre a magyar tannyelvű iskolák száma jelentősen visszaesett, részben a csehszlovák nyelvű iskolák előnyben részesítése miatt. A magyar kisebbség helyzete a két világháború között folyamatos feszültségforrás maradt, és a budapesti kormányzat aktívan támogatta a magyar közösség sérelmeit.
A ruszinok (Rusíni, más néven rutének) Kárpátalján éltek, és a békeszerződések értelmében Csehszlovákia vállalta, hogy a területnek autonómiát biztosít. Ezt az ígéretet azonban az 1920-as csehszlovák alkotmány nem teljesítette; az autonómia csak 1938 őszén, a müncheni válság hatására valósult meg részlegesen. A ruszin közösség társadalmilag és gazdaságilag elmaradott régióban élt, ahol a földreform és az infrastrukturális beruházások lassan haladtak. A ruszin nemzeti mozgalom megosztott volt: egy része az ukrán orientációt, más része az orosz orientációt, harmadik része a helyi ruszin identitást hangsúlyozta. A csehszlovák kormányzat ezt a megosztottságot időnként saját céljaira is felhasználta, támogatva a lojális csoportokat.
A zsidó közösség (Židé) Csehszlovákia-szerte jelen volt, de a legnagyobb közösségek Prágában, Brünnben, Pozsonyban, Kassán és Kárpátalja városaiban éltek. A zsidók nemzetiségi bevallása megoszlott: sokan csehszlováknak, németnek vagy zsidónak vallották magukat, attól függően, hogy az asszimiláció melyik irányát választották. A csehszlovák állam a zsidó vallást elismert felekezetként kezelte, és a zsidó közösség jogi helyzete jobb volt, mint a szomszédos országokban. Ugyanakkor a gazdasági válság időszakában, különösen az 1930-as évek második felében, az antiszemitizmus erősödött, elsősorban a szélsőjobboldali mozgalmak és a szlovák autonómia mozgalom egyes szárnyai körében. A roma közösségekről kevés hivatalos adat áll rendelkezésre; a romák Szlovákia és Kárpátalja elmaradottabb vidékein éltek, és a két világháború közötti időszakban folyamatos diszkriminációval, valamint időszakos hatósági zaklatással szembesültek.
A Csehszlovák Köztársaság 1920. február 29-én elfogadott alkotmánya a francia köztársasági modellre épült: parlamentáris kormányzás, kétkamarás törvényhozás, erős végrehajtó hatalommal, de a nemzetiségi kérdést illetően a „csehszlovák nemzet” egységét rögzítette. Az alkotmány nem ismerte el a szlovákokat, németeket, magyarokat és ruszinokat külön nemzetiségként a jogi értelemben, bár a kisebbségvédelmi szerződés bizonyos nyelvi jogokat biztosított. Ezt a kettősséget a korabeli és a későbbi kritikák egyaránt élesen bírálták: a német és magyar kisebbség sérelmezte, hogy a kisebbségi jogok gyakorlati érvényesítése a helyi közigazgatás diszkréciójától függött, a szlovák autonomisták pedig az alkotmányos önállóság hiányát kifogásolták.
A közös állam közigazgatási berendezkedése centralizált volt. Az 1920-as években a történelmi tartományok – Csehország, Morvaország-Szilézia, Szlovákia és Kárpátalja – eltérő jogállással rendelkeztek, de a valódi hatalom Prágában összpontosult. Szlovákia élére a kormány teljhatalmú minisztert (ministr s plnou mocou pre správu Slovenska) nevezett ki, aki 1928-ig közvetlenül irányította a szlovákiai közigazgatást. Ez az intézmény a szlovák autonómia igényét még inkább sértette, mert a szlovák területeket gyakorlatilag gyarmati mintára kormányozta. 1928-ban közigazgatási reformot hajtottak végre, amely négy tartományt hozott létre: Csehországot, Morvaország-Sziléziát, Szlovákiát és Kárpátalját. Ez a reform bizonyos decentralizációt hozott, de a tartományi gyűlések hatásköre korlátozott maradt, és a prágai kormány továbbra is domináns szerepet játszott. A szlovák politikai életben a centralizáció kérdése folyamatos feszültséget okozott. A HSĽS 1925-ben került először a parlamentbe, és attól kezdve rendszeresen a szlovák autonómiát követelte. A párt katolikus, konzervatív és erősen nacionalista profilú volt, és bár egyes szakaszokban hajlandó volt kormányzati részvételre is, alapvetően a prágai központosítással szemben határozta meg magát. A HSĽS mellett léteztek más szlovák pártok is, például a csehszlovák orientációjú szlovák néppártok, de az 1930-as évekre a HSĽS vált a szlovák elégedetlenség fő képviselőjévé.
A nemzetiségi kérdés gyakorlati kezelését nagyban befolyásolta az 1920. évi nyelvtörvény (jazykový zákon), amely a „csehszlovák” nyelvet nyilvánította az állam hivatalos nyelvévé. A törvény szerint a nemzeti kisebbségek nyelvei azokban a járásokban használhatók a hivatalos érintkezésben, ahol az adott kisebbség aránya elérte a 20 százalékot. Ez a küszöb azonban sok kisebbségi településen nem érvényesült maradéktalanul, és a gyakorlatban a német és magyar lakosság gyakran szembesült azzal, hogy anyanyelvén nem tudott hivatalos ügyeket intézni. A nyelvtörvény a csehszlovák államépítés szerves része volt, és a csehszlovák identitás megerősítését szolgálta, de a kisebbségek körében a diszkrimináció érzését erősítette.
A gazdasági integráció szempontjából Csehszlovákia a Monarchia egyik legfejlettebb ipari térségét örökölte, ami a cseh országrészeknek kedvezett. Szlovákia és Kárpátalja gazdasága a korábbi magyar állam perifériáján helyezkedett el, és az új államhatárok elvágták a hagyományos piacoktól. A prágai kormányzat jelentős beruházásokat hajtott végre Szlovákiában és Kárpátalján, de ezek a fejlesztések nem tudták teljesen ellensúlyozni a strukturális elmaradottságot. A szlovák nacionalista diskurzusban a gazdasági lemaradást gyakran a cseh politika rovására írták, bár a szakirodalom rámutat arra, hogy a különbségek már a Monarchia idején is fennálltak, és a csehszlovák kormányzat összességében növelte a szlovákiai oktatási és egészségügyi ellátást. Ez a vita a mai napig része a cseh-szlovák történelmi emlékezetnek.
Az 1930-as évek közepétől a csehszlovák nemzeti kérdés drámai módon kiéleződött. A gazdasági világválság különösen súlyosan érintette a határ menti, németek lakta iparvidékeket, ahol a textil-, üveg- és porcelánipar összeomlása tömeges munkanélküliséget okozott. A német lakosság körében a radikális nacionalizmus megerősödött, és 1935-ben a Szudétanémet Párt (Sudetendeutsche Partei, SdP) – Konrad Henlein vezetésével – a csehszlovákiai német szavazatok abszolút többségét szerezte meg a parlamenti választásokon. A párt kezdetben csak a német autonómiát követelte, de a náci Németország befolyása alatt fokozatosan a csehszlovák állam területi feldarabolását tűzte ki célul. 1938 elején Henlein meghirdette a karlsbadi programot (Karlovarský program), amely nyíltan a német területek teljes önkormányzatát és a külpolitikai irányváltást követelte. Ez a radikalizálódás dokumentált tény, de az értelmezése vitatott abban a tekintetben, hogy a SdP követelései mennyiben voltak őszinte tárgyalási alapok, és mennyiben szolgáltak a náci Németország beavatkozásának ürügyéül.
A szlovák politikai színtéren a HSĽS 1938-ban már nyíltan a szlovák autonómia azonnali megvalósítását követelte. A müncheni egyezmény (1938. szeptember 29–30.) után, amelyben Csehszlovákia kénytelen volt átengedni a Szudétavidéket Németországnak, a szlovák autonómia kérdése is megoldást igényelt. 1938. október 6-án a Szlovák Néppárt és más szlovák pártok a zsolnai egyezményben (Žilinská dohoda) kimondták Szlovákia autonómiáját, és 1938. november 19-én a csehszlovák parlament törvénybe iktatta a szlovák és a kárpátaljai autonómiát. Ezzel a közös állam szerkezete föderatívvá alakult, de ez már a végét jelentette: az első bécsi döntés (1938. november 2.) Dél-Szlovákia és Kárpátalja jelentős, magyarlakta területeit Magyarországnak juttatta, majd 1939. március 14-én Szlovákia kikiáltotta függetlenségét, és Csehország német megszállás alá került. A közös állam összeomlása tehát nem egyszerűen külső nyomás, hanem a belső nemzeti feszültségek kiéleződésének következménye is volt.
Az 1918–1938 közötti csehszlovák nemzeti kérdés rekonstrukciója elsősorban a korabeli jogszabályokra, parlamenti jegyzőkönyvekre, népszámlálási adatokra, a pártok programjaira és a különböző nemzeti közösségek sajtójára támaszkodik. Az elsődleges források közül kiemelkednek az 1920-as alkotmány, az 1920-as nyelvtörvény, a kisebbségvédelmi szerződések, valamint a pártok hivatalos dokumentumai. A másodlagos szakirodalomban a cseh, a szlovák, a német és a magyar történetírás hagyományosan eltérő hangsúlyokat alkalmaz: a cseh történetírás sokáig a demokratikus állam eredményeit emelte ki, a szlovák történetírás a nemzeti elnyomást, a német és magyar történetírás a kisebbségi sérelmeket helyezte középpontba. Az 1989 utáni kutatások ezeket az egyoldalú képeket kezdték árnyalni, de az értelmezési viták továbbra is élnek.
A legnagyobb bizonytalanság a népszámlálási adatok körül van. Az 1921-es és az 1930-as csehszlovák népszámlálások a „csehszlovák” nemzetiséget használták, ami a szlovákok és a csehek megkülönböztetését lehetetlenné teszi. Emellett a nemzetiség bevallása politikai és társadalmi nyomás alatt állt, különösen a magyar kisebbség esetében, ahol az asszimilációs törekvések torzíthatták az adatokat. A zsidók és a romák esetében a hivatalos statisztikák megbízhatósága még alacsonyabb, mivel sokan nem vallották meg identitásukat. A tudományos konszenzus szerint a hivatalos adatok tendenciózusan alulbecsülték a magyar és a német kisebbség arányát, de a pontos eltérést nehéz számszerűsíteni.
Vitatott értelmezési kérdés a csehszlovákizmus megítélése. Egyes történészek szerint a csehszlovák nemzetkoncepció mesterséges és a szlovákokat elnyomó konstrukció volt, míg mások szerint a csehszlovák állam a soknemzetiségű régióban viszonylag demokratikus és jogilag fejlett kereteket teremtett, és a szlovák nemzeti mozgalom is ezen belül erősödhetett meg. Hasonlóképpen vitatott, hogy a német és magyar kisebbségek sérelmei mennyiben voltak valósak, és mennyiben részei a revíziós propagandának. A müncheni egyezményhez vezető út elemzésében a kutatók egyetértenek abban, hogy a nemzetiségi feszültségek valós társadalmi alapokon nyugodtak, de abban is, hogy a náci Németország tudatosan használta fel ezeket a feszültségeket saját terjeszkedési céljaira. Az emlékezetpolitika területén a csehszlovák állam megítélése a mai Csehországban és Szlovákiában is eltér: Csehországban a demokratikus hagyomány részeként, Szlovákiában gyakran a cseh dominancia időszakaként jelenik meg.