A kozákok felemelkedése a kora újkori Kelet-Európa egyik legösszetettebb társadalom- és hadtörténeti folyamata. A 16. század második felétől a Dnyeper alsó folyása mentén kialakuló katonai-vállalkozói közösségek nem csupán a lengyel–litván állam, az Oszmán Birodalom, a Krími Kánság és a Moszkvai Állam közötti határvidék szereplői voltak, hanem fokozatosan saját politikai intézményeket, vallási-kulturális identitást és a fennálló társadalmi renddel szembeni alternatív hatalmi modellt hoztak létre. A fejezet a kozák közösségek kialakulását, a zaporizzsjai szics megszerveződését, a lengyel–litván államon belüli jogi és katonai integráció kísérleteit, valamint az 1648-as Bohdan Hmelnickij vezette felkelés okait és következményeit tárgyalja. A téma közvetlenül kapcsolódik a Galícia–Volhínia és a tatár hódítás alfejezethez, mivel a mongol hódítás utáni hatalmi vákuum és a déli határvidék tartós katonai bizonytalansága teremtette meg azt a földrajzi és társadalmi teret, amelyben a kozákság megszületett. A kozák kérdés megértése elengedhetetlen a későbbi Hetmanátus és a felosztás fejezethez: az 1654-es perejaszlavi szerződésig vezető út, az ukrán—orosz kapcsolat hosszú távú keretei és a bal parti, illetve jobb parti Ukrajna közötti szakadás mind az 1648-as felkelés nyomán bekövetkező hatalmi átrendeződésből fakadt.
A kozák (ukránul козак, oroszul казак, lengyelül kozak) szó török eredetű, jelentése körülbelül ’szabad, független harcos’ vagy ’határőr’. A kifejezés a 15–16. századi forrásokban a déli sztyeppei határvidék különböző, nem letelepedett életmódú, fegyveres közösségeit jelölte, függetlenül azok etnikai, nyelvi vagy vallási hátterétől. A korabeli krónikák és hivatalos iratok gyakran nem etnikai, hanem társadalmi-foglalkozási kategóriaként használták a szót: kozák lehetett szökött jobbágy, elszegényedett nemes, lengyel, ukrán, litván, tatár, zsidó vagy bármely más csoport tagja, aki a határvidék fegyveres, önkormányzó életmódjához csatlakozott. A modern nemzeti történetírások – ukrán, lengyel, orosz – később eltérően értelmezték a kozákság etnikai jellegét; a szűkebb értelemben vett ukrán kozákság a Dnyeper középső és alsó folyása mentén szerveződött, de ez a meghatározás is a 19. századi nemzetépítés visszavetített kategóriája, a 16–17. századi valóság ennél képlékenyebb volt.
A kozákság kialakulásának földrajzi kerete a Vad Mezők (ukránul Дике поле, lengyelül Dzikie Pola) elnevezésű határterület volt, amely a Dnyeper alsó folyásától a Don és a Donyec vidékéig húzódott. Ez a térség a 13–14. századi mongol hódítás után nem tartozott stabilan egyetlen állam fennhatósága alá sem. A Krími Kánság adóztató és rabszolgaszerző portyái, a lengyel–litván határvédelem hiányosságai, valamint a letelepedett földművelő társadalom vonzó célponttá váló települései olyan állandó bizonytalanságot teremtettek, amelyben a helyi lakosság a mindennapi túlélés érdekében kénytelen volt katonai jellegű, önellátó, erősen mobil közösségekbe szerveződni. A lengyel–litván állam délkeleti határvidékén a 16. század folyamán a jobbágyi terhek elől menekülő parasztok, a szolgálati nemesség tagjai, valamint a városi szegénység egy része is a sztyeppére vándorolt, ahol a letelepedett társadalmi hierarchiától távol próbált megélhetést találni.
A kozák közösségek kialakulásáról a legkorábbi írásos említések a 15. század végéről, a 16. század elejéről származnak. A lengyel királyi kancellária iratai, a litván nagyfejedelmi udvar levelezése és a krími kánsággal folytatott diplomáciai tárgyalások jegyzőkönyvei egyaránt utalnak a határvidéken tevékenykedő, fegyveres, hajózó közösségekre. 1492-ben egy krími panasz említ kijevi és cserkaszi kozákokat, akik egy török hajót támadtak meg a Dnyeperen. Ez a forrás a kozákság korai tengeri és folyami hadviselésének egyik első írásos bizonyítéka. A rendszeres kozák tevékenység azonban csak az 1550-es évektől vált a lengyel–litván állam belpolitikájának és diplomáciai kapcsolatainak visszatérő elemévé. A kozákok ekkor már nem csupán elszigetelt portyázó csoportokként, hanem a Dnyeper alsó szakaszán, a zuhatagokon túl (ukránul за порогами, azaz ’a zuhatagok mögött’) létrehozott Zaporizzsjai Szics (ukránul Запорізька Січ) körül szerveződő közösségként tűntek fel.
A zaporizzsjai szics kifejezés egyszerre jelentett katonai tábort, erődített települést és politikai intézményt. A szó maga a ’kivágott, irtott erdőrész’ jelentésű szláv tőből ered, utalva a folyami szigeteken és a sztyeppei erdős-ligetes területeken kialakított, fából és földsáncokból emelt erődítések jellegére. Az első szics állandóbb jellegű központja a Dnyeper egyik szigetén, Hortycja szigetén jött létre az 1550-es években. A helyválasztás katonai szempontból rendkívül előnyös volt: a zuhatagok megnehezítették a nagyobb hajóhadak közlekedését, a szigeten pedig a környező mocsarak és folyóágak biztosítottak védelmet. A Hortyciján létrehozott erődítést a hagyomány Dmitro Visneveckij (lengyelül Dymitr Wiśniowiecki), egy volhíniai mágnás személyéhez köti, aki 1556–1557 körül kozák csapatok élén hadjáratokat vezetett a Krími Kánság ellen. Visneveckij alakját az ukrán történelmi emlékezet a kozák hősiesség egyik első szimbólumaként tartja számon, ám a róla szóló források töredékesek, és életrajza a későbbi legendaképzés elemeivel keveredik.
A Szics belső szervezete a korabeli európai államokétól eltérő, katonai demokrácia jellegű modell volt. A közösség teljes jogú tagjai, a kozák testvérek részt vehettek a legfőbb döntéshozó testület, a közgyűlés (ukránul рада, azaz rada) ülésein, ahol nyílt szavazással, kiáltással vagy fegyveres demonstrációval választották meg a katonai vezetőt, a hetmant (ukránul гетьман, lengyelül hetman), valamint a többi tisztségviselőt: az írnokot, a bírót, a zászlótartót és a tüzérségi parancsnokot. A döntéshozatal módja nem felelt meg a modern demokratikus választásoknak: a gyűlések gyakran kaotikusak voltak, a kisebbségi véleményeket erőszakkal is elhallgattathatták, a hetmanok hivatali ideje pedig bizonytalan, gyakran puccsszerű leváltásokkal tarkított volt. Mégis, a Szics intézményi modellje gyökeresen eltért a környező monarchikus és nemesi társadalmak gyakorlatától, ezért a kortárs megfigyelők – lengyel nemesek, francia és olasz utazók, török diplomaták – egyszerre csodálták és elítélték.
A kozák közösség gazdasági alapját a folyami kereskedelem, a halászat, a vadászat, a sókereskedelem, valamint a hadizsákmány és az abból származó javak képezték. A Dnyeper a korabeli Kelet-Európa egyik legfontosabb kereskedelmi útvonala volt: a folyón szállították északról délre a fát, a szőrmét, a gabonát és a mézet, délről északra pedig a sót, a bort és a keleti árukat. A zuhatagok környéki átrakodás és hajózás különleges szakértelmet igényelt, amelyet a helyi kozák közösségek monopolizáltak. A török és krími hajók elleni támadások – az úgynevezett csajka (ukránul чайка) típusú, gyors, alacsony merülésű hajókkal – nem csupán zsákmányszerzésből, hanem a déli kereskedelem ellenőrzéséért folytatott küzdelemből is fakadtak. A kozák tengeri portyák rendszeresen elérték az oszmán partvidéket, Sinope, Trabzon és akár Isztambul környékét is, ami a lengyel–litván állam és az Oszmán Birodalom közötti diplomáciai feszültség állandó forrásává tette a kozák kérdést.
A lengyel–litván állam vezetői számára a zaporizzsjai kozákság kettős problémát jelentett. Egyrészt a kozákok hatékony védelmi erőt képviseltek a krími tatár portyákkal szemben; másrészt viszont a kozákok önálló külpolitikája – a török és tatár területekre mért csapások – folyamatosan fenyegette a Portával fennálló, amúgy is törékeny békét. A megoldásként kínálkozó regisztrált kozákság intézménye azt célozta, hogy a kozákok egy korlátozott létszámú, zsoldot kapó, a királyi hatalomnak alárendelt csoportját bevonják a hivatalos állami haderőbe, a többieket pedig jobbágysorba kényszerítsék vagy kitelepítsék. Az első regisztrált kozák egységeket 1572-ben, Zsigmond Ágost lengyel király és litván nagyfejedelem idején hozták létre, mintegy 300 fővel. A regiszterbe – azaz a fizetett kozákok névjegyzékébe – való felvétel komoly kiváltságot jelentett: adómentességet, saját bíráskodást és földhasználati jogot biztosított. A regisztrált kozákok a lengyel király hadseregének kötelékében harcoltak, parancsnokuk a király által kinevezett kozák sztaroszt, később a hetman volt. A regisztrált és a regiszteren kívüli kozákok közötti különbségtétel azonban a valóságban elmosódott: a regiszterbe kerülő kozákok egy része továbbra is részt vett a szabad portyákban, míg a regiszterből kiszorultak gyakran a Zaporizzsjai Szicsbe vagy a határ menti szloboda-településekre menekültek.
A 16. század végén és a 17. század elején a kozák kérdés a lengyel–litván állam belső politikai életének egyik legfontosabb törésvonalává vált. A kozákok részt vettek a livóniai háborúban, a moldvai hadjáratokban és a Moszkvai Állam elleni intervencióban is. Ugyanakkor a lengyel nemesség jelentős része ellene volt a regisztrált kozákok létszámának emelésének, mert attól tartott, hogy a kozák kiváltságok tovább erodálják a jobbágytartó nemesi rend társadalmi monopóliumát, és katonai konkurenciát jelentenek a nemesi felkeléssel szemben. A kozák követelések – a regiszter bővítése, a fizetés rendszeres biztosítása, a kozák bíráskodás kiterjesztése, a vallási jogok tiszteletben tartása – rendre a lengyel–litván országgyűlés, a szejm elé kerültek, de a testület ritkán és részlegesen teljesítette azokat. A feszültség több kozák felkeléshez vezetett már az 1590-es években, majd 1625-ben, 1630-ban, 1637–38-ban is. Az 1638-as felkelés leverése után a lengyel hatóságok drasztikusan korlátozták a kozák önkormányzatot: a regisztrált kozákok létszámát 6 000 főre csökkentették, a hetmani tisztséget királyi biztosokkal váltották fel, a kozák bíráskodást pedig a lengyel nemesi törvénykezés alá rendelték. A kortársak által arany béke néven emlegetett, 1638-tól 1648-ig tartó időszak a lengyel nemesi szempontból a kozák autonómia felszámolásának sikeres korszakaként tűnt fel, a valóságban azonban a kozák társadalom alacsony intenzitású forrongását és a sérelmek felhalmozódását hozta.
A Hmelnickij-felkelés (ukránul Хмельниччина, lengyelül powstanie Chmielnickiego) kitörésének okai összetettek, és nem vezethetők vissza kizárólag egyetlen személyes sérelemre. Az 1638-as intézkedések nyomán a kozák társadalom politikai, jogi és gazdasági mozgástere drasztikusan beszűkült. A regisztrált kozákok kiváltságos helyzete a földbirtokos nemesség és a városi patrícius réteg rovására erősítette a társadalmi feszültségeket, míg a regiszteren kívüli kozákok jobbágyosítása a határvidéki szabad parasztság létfeltételeit fenyegette. A feszültséget súlyosbította a vallási megosztottság: az 1596-os breszti unió létrehozta a pápai fennhatóságot elfogadó, de a keleti liturgiát megtartó görögkatolikus (más néven uniátus) egyházat, a lengyel–litván állam ortodox lakosságának jelentős része azonban az uniót az ortodox identitás és a ruszin (ukrán–fehérorosz) kulturális hagyomány elleni támadásként élte meg. Az ortodox egyházi hierarchia visszaszorítása, a nagyvárosi ortodox iskolák megszüntetése, a kolostorok és egyházi birtokok katolikus vagy uniátus kézre adása a kozák társadalom vezető rétegeiben is vallási-világnézeti ellenállást szított.
A geopolitikai környezet is kedvezett a kozákok mozgósításának. A 17. század közepén a Lengyel–Litván Köztársaság déli és keleti határai mentén folyamatos volt a krími tatár portyák veszélye, a Moszkvai Állam pedig a szmolenszki vereségek után lassan kiheverte a 17. század eleji zűrzavart, és érdeklődve figyelte a lengyel–litván állam keleti tartományainak viszonyait. A Krími Kánság – a saját szempontjából – hajlandó volt időszakos katonai szövetségre lépni a kozákokkal, ha az a lengyel–litván állam gyengítését és az adófizetési kötelezettségektől való szabadulást ígérte. Az 1648-as helyzet tehát olyan hatalmi vákuumot és társadalmi-vallási feszültséget kombinált, amely egyetlen személyes ügyből rövid idő alatt általános felkeléssé válhatott.
Bohdan Hmelnickij (ukránul Богдан Хмельницький, lengyelül Bohdan Chmielnicki) személyes sérelme pontosan ebbe a robbanásveszélyes kontextusba illeszkedett. Hmelnickij 1595 körül született a jobb parti Ukrajnában, egy köznemesi családban. Tanulmányait valószínűleg a kijevi ortodox iskolában kezdte, majd a lwówi jezsuita kollégiumban folytatta; katonai pályáját a lengyel–litván hadseregben kezdte, részt vett a cecorai csatában (1620) és a chocimi háborúban (1621), ahol apja is elesett. Hmelnickij 1638 körül a csihirini kozák ezred írnoka, majd századosa lett, és egy közepes méretű birtokot örökölt Szubbotiv faluban. 1646–47-ben a csihirini sztaroszt, Daniel Czapliński – aki a lengyel nemesi hivatali elit képviselője volt – vitatta Hmelnickij birtokjogát, elfoglalta Szubbotivot, és a források szerint Hmelnickij élettársát vagy második feleségét is elűzte. Hmelnickij a királyi udvarban keresett jogorvoslatot, de nem kapott elégtételt; a lengyel helyi hatóságok 1647-ben börtönbe is vetették, ahonnan kiszabadulva a Zaporizzsjai Szicsbe menekült, ahol a kozák közösség hamarosan hetmanná választotta. Ez a személyes sérelem a korabeli politikában széles körben ismertté vált, és a kozákok között a lengyel nemesi jogrend igazságtalanságának szimbólumává lett. A történeti irodalomban vitatott, hogy Hmelnickij már kezdetben a lengyel–litván rend elleni általános felkelésre törekedett-e, vagy csupán a birtokvitát kívánta rendezni; az 1647 végén a kozákok és a krími tatárok között megkezdett tárgyalások mindenesetre azt mutatják, hogy a hetman már ekkor katonai szövetségeseket keresett.
Hmelnickij 1648 tavaszán a Krími Kánsággal kötött szövetséget, amely III. Iszlám Giráj kán személyében a tatár lovasságot bocsátotta a kozákok rendelkezésére. A szövetség taktikai jellegű volt, és hosszú távon megbízhatatlan: a kán elsődleges célja a lengyel–litván állam gyengítése és a hadizsákmány, valamint a kozákok folyamatos ellenőrzés alatt tartása volt. A kozák–tatár sereg 1648 tavaszán a Dnyeper mentén észak felé indult, és 1648. május 16-án a Zsovti Vodi melletti csatában megsemmisítette az ellenük küldött lengyel elitcsapatokat. Két héttel később, 1648. május 26-án a Korszuny-i csatában a kozák–tatár erők újabb jelentős győzelmet arattak: a lengyel fősereg körülzárva megadta magát, a két lengyel vezért, Mikolaj Potockit és Marcin Kalinowskit fogságba vetették. A hírek hatására a jobb parti és bal parti Ukrajnában, valamint a délkeleti lengyel vajdaságokban parasztfelkelések robbantak ki. A felkelés gyorsan túllépett a kozák követelések keretein: a fellázadt parasztok, városi szegények és a kozákok közösen támadták a nemesi kúriákat, katolikus és uniátus templomokat, zsidó közösségeket és a földesúri magtárakat. A 1648-as erőszakhullám – amelyet a zsidó történeti hagyomány gezerot tah ve-tat (gizeyróh tah vötat, azaz ’a [héber év] 408–409-es csapások’) néven őrzött meg – a zsidó közösségek elleni pogromok sorozatát is magával hozta, amelyekben több ezer ember halt meg Nemiriv, Tulcsin, Polonne és más településeken. A források a gyilkosságokat és kényszerített átkereszteléseket tárgyilagos leírásban rögzítik, de a halottak számára vonatkozó becslések rendkívül bizonytalanok, a kortárs krónikák túlzó, a modern becslések széles sávban mozgó adatokkal dolgoznak.
A katonai győzelmeket követően Hmelnickij a kozák államiság intézményesítésére törekedett. A felkelés vezetői a Hetmanátus (ukránul Гетьманщина, azaz Hetmánscsina) elnevezéssel illetett területi-politikai egységet hoztak létre, amely a Dnyeper középső és bal parti vidékére, az úgynevezett kozák Ukrajnára terjedt ki. A katonai közigazgatás alapja a ezredrendszer volt: a hadsereg ezredei egyben területi-polgári közigazgatási egységekként is működtek, élükön az ezredesekkel, akik katonai, bírói és adóbeszedési jogkörökkel rendelkeztek. A Hetmanátus fővárosa Csihirin lett, Hmelnickij székhelye. A kozák vezetés diplomáciai nyitásban is gondolkodott: tárgyalt a Moszkvai Állammal, az Oszmán Birodalommal, a Krími Kánsággal, a moldvai és havasalföldi vajdákkal, valamint a svéd udvarral is. A külpolitikai mozgástér szűk volt, és a szövetségeskeresésben a vallási-kulturális kapcsolat mellett a katonai nyomásgyakorlás és a zsákmány reménye játszotta a fő szerepet.
A felkelés katonai folyamata 1648 és 1654 között rendkívül változó intenzitással zajlott. A kezdeti kozák sikereket 1648 őszén a lengyel–litván hadsereg újjászervezése követte. 1649-ben a zborivi csatában a két fél döntőnek szánt összecsapást vívott, amely a kozák–tatár sereg részleges sikerét hozta, de a tatár kán visszavonulása miatt Hmelnickij kénytelen volt tárgyalásos megoldást elfogadni. Az 1649. augusztusi zborivi egyezmény a regisztrált kozákok létszámát 40 000 főre emelte, elismerte a kozák autonomiát a kijevi, braclavi és csernyihivi vajdaságokban, valamint ígéretet tett az ortodox egyház jogainak bővítésére. Az egyezmény azonban egyik félnek sem adott tartós megoldást: a lengyel nemesség az engedményeket túlzottnak, a kozák vezetés a hatalma határait elégtelennek tartotta. 1651-ben a beresztecskói csatában a lengyel hadsereg döntő vereséget mért a kozák–tatár erőkre; a tatár sereg elhagyta a harcteret, és Hmelnickij is fogságba került rövid időre. A csata után a kozák pozíciók meggyengültek, és a belarusz, valamint a jobb parti területeken a lengyel hadsereg és a helyi nemesség megtorlásai tovább növelték a civil lakosság szenvedését. Az 1651-es bila cserkvai egyezmény már kevesebb engedményt tartalmazott, a regisztrált kozákok létszámát 20 000 főre csökkentette, és szűkebb területre korlátozta a kozák autonómiát.
A beresztecskói vereség és a korlátozott jogokat biztosító egyezmények után Hmelnickij számára a Moszkvai Állam felé való fordulás vált a leginkább járható úttá. A tárgyalások már 1648 óta folytak, de a moszkvai udvar sokáig óvatosan viselkedett: a Romanov-dinasztia második cárja, Alekszej Mihajlovics csak akkor volt hajlandó a lengyel–litván állammal való szembenállásra, ha a kozákok hajlandók elismerni a cári fennhatóságot. 1654 januárjában a perejaszlavi tanácskozáson a kozák küldöttség hűségesküt tett a cárnak, cserébe pedig a moszkvai fél katonai támogatást és hivatalos szövetséget ígért. A perejaszlavi szerződés pontos tartalma a történettudomány egyik legvitatottabb kérdése: a dokumentum eredeti példánya nem maradt fenn, a fennmaradt másolatok és a későbbi átiratok eltérően fogalmazzák meg a kozák autonómia, a hetmanválasztás jogát, a kozák külpolitikai mozgásteret és az adórendszer kérdéseit. A 19. századi orosz birodalmi történetírás a perejaszlavi eseményeket az orosz–ukrán egység ősi kinyilvánításaként értelmezte; az ukrán nemzeti történetírás ezzel szemben a kényszerű kompromisszumot és az autonómia fokozatos felszámolásának kezdetét hangsúlyozza. A korszerű történettudomány konszenzusa szerint a perejaszlavi egyezmény sem nem volt egyértelmű alávetés, sem nem jelentette a kozák államiság azonnali végét, de hosszú távon a moszkvai befolyás növekedését és a Hetmanátus mozgásterének fokozatos szűkülését indította el.
Az 1648–1654 közötti kozák felkelés és a nyomában járó háborúk alapvetően alakították át Kelet-Európa hatalmi szerkezetét. A Lengyel–Litván Köztársaság, amely a 16. század végén és a 17. század elején regionális nagyhatalom volt, a kozák felkelés, a svéd háborúk (az 1655–1660 közötti özönvíz), valamint a moszkvai és török támadások hatására hosszú hanyatlásnak indult. A felkelés társadalmi hatásai is mélyrehatóak voltak: a jobb parti és bal parti ukrán területek egy részén a földbirtokos nemesség hatalma meggyengült, a paraszti közösségek a kozák önkormányzás bizonyos elemeit vettek át, a városokban pedig a görögkeleti egyház hívei visszanyertek olyan jogokat, amelyeket korábban elvesztettek. Ugyanakkor a felkelés és a háború pusztítása hatalmas emberi szenvedést okozott: a harcok, az éhínség, a járványok és az erőszakhullámok a jobb parti Ukrajna és Kelet-Lengyelország városainak és falvainak jelentős részét elnéptelenítették. A korabeli beszámolók a lakosság tömeges elvándorlását rögzítik: a túlélők egy része a Hetmanátus területére, más részük a szloboda-ukrajnai településekre, megint mások a Krímbe, Moldvába vagy a Lengyel–Litván Köztársaság belső vidékeire menekült.
A kozák felkelés értelmezése a kortárs és a későbbi történetírásban egyaránt vitatott. A lengyel nemesi források a felkelést lázadásként, a kozákokat barbár és hűtlen alattvalókként ábrázolták, a zsidó krónikák a vallási üldöztetést és a közösségek tragédiáját hangsúlyozták, az ortodox egyházi iratok és a kozák krónikák pedig a lengyel igazságtalanság elleni harcot és az ortodox hit védelmét emelték ki. Az ukrán nemzeti romantika a 19. század folyamán Hmelnickijt nemzeti hőssé formálta, a 20. századi szovjet történetírás a felkelést az osztályharc és a feudális elnyomás elleni felkelésként értelmezte, míg a posztszovjet ukrán történetírás az ukrán államiság egyik előzményeként tekint rá. A modern történettudomány ezeket az értelmezéseket nem zárja ki egymást kizáróan: a Hmelnickij-felkelés egyszerre volt társadalmi protest, vallási-kulturális mozgalom, paraszti felkelés és hatalmi átrendeződés a kelet-európai határvidéken. A történész feladata nem az egyik narratíva győzelmének kimondása, hanem a különböző források és értelmezési keretek módszeres vizsgálata.
A kozákság korai történetére vonatkozó források rendkívül egyenetlenek. A legfontosabb elsődleges források közé tartoznak a lengyel királyi kancellária iratai, a litván nagyfejedelmi udvar levelezése, a szejm határozatai, a krími kánsággal folytatott diplomáciai tárgyalások dokumentumai, valamint a katolikus, ortodox és uniátus egyházi iratok. A kozák belső igazgatási dokumentumok – a hetmanok levelei, a szics belső szabályzatai, a kozák tanácsok határozatai – az 1648 előtti időszakból alig maradtak fenn, mivel a kozák közösségek nem vezettek rendszeres írásbeli ügyvitelt, és a későbbi háborúk során a levéltárak nagy része megsemmisült. A Hmelnickij-felkelés eseményeiről a legfontosabb elbeszélő források a kortárs kozák krónikák, különösen a Szamovidec-krónika (ukránul Літопис Самовидця), valamint a későbbi, 18. századi kozák krónikaírók, Hrihorij Hrabjanka és Szamijlo Velicsko munkái. E krónikák azonban jóval az események után, a kozák elitek politikai érdekeit tükrözve készültek, ezért adataikat más forrásokkal kell összevetni. A lengyel oldalról a korabeli naplók, emlékiratok, a nemesi országgyűlések jegyzőkönyvei és a hadi jelentések adnak részletes képet, de ezek a kozákokat gyakran ellenségként, túlzottan negatívan mutatják be. A zsidó krónikák – elsősorban Nathan ben Mózes Hannover Jawen mecula (’A mélység mocsara’, 1653) című héber nyelvű munkája – a zsidó közösségek elleni erőszak legrészletesebb kortárs leírását adják, de az áldozatszámokra vonatkozó adatai túlzóak, és a mű vallási-megemlékezési céllal íródott.
Az 1648-as és 1649-es csaták, a felkelés katonai eseményeinek részletei számos ponton bizonytalanok. A hadseregek létszámára, a veszteségekre és az áldozatokra vonatkozó becslések a forrásokban 20–30 százalékos vagy még nagyobb eltérésekkel szerepelnek. A zborivi egyezmény, a perejaszlavi szerződés és a többi korszakos diplomáciai megállapodás szövege gyakran csak későbbi másolatokban vagy részleges átiratokban maradt fenn, ezért azok pontos tartalma vita tárgya. A kozák etnikai összetételéről, a felkelés nemzeti jellegéről és a kozák államiság korai intézményeiről a történettudományban nincs konszenzus. Külön vitatott a perejaszlavi tanácskozás értelmezése: az ukrán és az orosz történetírás hagyományos szembenállása mellett a modern kutatás a dokumentumok hiányos volta miatt óvatos, rétegzett értelmezést javasol. A Hmelnickij-felkelés emlékezetpolitikai használata ma is élő: az ukrán állami ünnepek, tankönyvek és emlékművek a kozák harcot az ukrán függetlenségi hagyomány részeként ábrázolják, miközben a lengyel, zsidó és orosz emlékezet eltérő, olykor egymással konfliktusban álló képeket őriz.