A perejaszlavi egyezményt hosszú ideig a „két szláv testvérnép” egyesítésének, illetve az orosz befolyás alá került kozák autonómia kezdetének egyaránt tekintették. Az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vált a Bohdan Hmelnickij vezette kozák felkelésből létrejött Hetmanátus (Hetmanщина) a Lengyel–Litván Köztársaság és az Orosz Cárság közötti vetélkedés ütközőzónájává, majd hogyan szilárdult meg a Dnyeper menti felosztás, amely a 17. század végétől a 18. század elejéig a balparti Hetmanátus fokozatos moszkvai beolvasztásához vezetett. A folyamat megértéséhez fel kell idézni a kozákok felemelkedését A kozákok felemelkedése, mert a perejaszlavi fordulat éppen a kozák haderő stratégiai helyzetéből és a lengyel–litván állam belső válságából következett.
Az 1648-ban kitört Hmelnickij-felkelés kezdeti katonai sikerei ellenére a kozák haderő 1653-ra stratégiailag kimerült. A lengyel–litván hadsereg ellentámadása, a krími kánság megbízhatatlan szövetsége és a belső társadalmi feszültségek arra kényszerítették a hetmant, hogy külső védnökséget keressen. A választás kezdetben nem volt egyértelmű: tárgyalások folytak az oszmán fennhatóságról, az erdélyi fejedelemmel való együttműködésről és a moszkvai cárral való kapcsolatfelvételről is. A döntő tényező az ortodox vallási közösség és a cári hatalom katonai potenciálja volt: a moszkvai állam (Moskovszkoje carstvo) már régóta igyekezett kiterjeszteni befolyását a Dnyeper bal partjára, ahol a lakosság többsége ortodox szláv ajkú volt, és a lengyel–litván állam katolikus–uniós egyházpolitikáját egyre inkább idegen uralomként élte meg.
Az 1654. január 8-án (a julián naptár szerint, a Gergely-naptár szerint január 18-án) tartott perejaszlavi gyűlés (Perejaszlavszka rada) keretében a kozák sztarsina, a regiszterezett kozákok egy része és a helyi lakosság képviselői hűségesküt tettek Alekszej Mihajlovics cárnak. Az eseményt a szakirodalom gyakran „perejaszlavi szerződésnek” vagy „egyezménynek” nevezi, ám a megnevezés félrevezető: a találkozó jegyzőkönyve és az eredeti okmány nem maradt fenn, a későbbi másolatok pedig jelentősen eltérnek egymástól. A kozákok értelmezése szerint a cár védnökséget ígért a kozák haderő, a hetmani intézmény és az ortodox egyház számára, megtartva a belső önkormányzati jogokat; a moszkvai udvari értelmezés szerint viszont a kozák terület a cári birodalom részévé vált, és a hetman alárendeltje lett a cárnak. Ez az értelmezési különbség a következő évtizedek politikai küzdelmeinek egyik alapja lett.
A perejaszlavi fordulat következményeként a cári sereg hadba lépett a Lengyel–Litván Köztársaság ellen, és ezzel a kozák–lengyel konfliktus regionális háborúvá szélesedett. A moszkvai beavatkozás egyúttal a kozák elitek belső megosztottságát is felszínre hozta: Hmelnickij számos támogatója a cári védelemben a túlélés zálogát látta, míg mások a cár növekvő hatalmi igényeitől tartottak, és a lengyel–litván állammal való kiegyezést vagy a török orientációt részesítették volna előnyben. A 17. század közepén a modern nemzeti tudat még nem létezett; a politikai lojalitás sokkal inkább a vallási hovatartozáson, a lokális autonómián és a katonai hatalmi viszonyokon alapult.
Az 1654-ben kirobbant lengyel–orosz háború (1654–1667) a térség addigi legnagyobb katonai konfliktusa volt. A cári csapatok kezdetben elfoglalták Szmolenszket, majd benyomultak a Litván Nagyfejedelemség területére, míg a kozák haderő a Dnyeper jobb partján próbálta megszilárdítani a Hetmanátus ellenőrzését. A háború azonban hamarosan többfrontos konfliktussá vált: 1655-ben Svédország megtámadta a Lengyel–Litván Köztársaságot, és az úgynevezett „özönvíz” (potop) során a svéd haderő Varsót és Krakkót is elfoglalta. A lengyel–litván állam belső válsága lehetőséget adott a cári és a kozák erőknek, de a svéd előrenyomulás a moszkvai udvart is aggodalommal töltötte el, mert a Baltikum és a lengyel területek svéd ellenőrzése a cári hatalom érdekeit is fenyegette.
A háború menete során a kozák haderő belső egysége tovább bomlott. Hmelnickij 1657-ben bekövetkezett halála után a hetmani tisztséget rövid egymásutánban több kozák vezető töltötte be, és a frakciók közötti harc elmélyült. A cári udvar a választásokba beavatkozva próbálta ellenőrizni a Hetmanátust, ami a kozák elitek egy részének elégedetlenségét váltotta ki. Több hetman, köztük Ivan Vihovszkij, a lengyel–litván állammal való kiegyezést kísérelte meg, ami 1658-ban a hadjácsáti unió (ugoda hadiacka) tervezetéhez vezetett. A megállapodás a rutén vajdaságoknak a Lengyel–Litván Köztársaságon belüli autonómiát ígért volna, ám a kozák társadalom alsóbb rétegei és a cári csapatok jelenléte miatt a terv nem valósult meg. A hadjácsáti unió bukása megmutatta, hogy a Hetmanátus egyik nagyhatalommal sem tudott stabil szövetséget kialakítani.
A háború lezárását az 1667. január 30-án megkötött Andruszovói fegyverszünet (Andruszovszke peremirja) hozta el. A cári és a lengyel–litván fél a Dnyeper mentén osztotta fel a kozák területet: a balparti Ukrajna Kijevvel, Csernyihivvel és a környező régiókkal a cár fennhatósága alá került, míg a jobbparti terület – Kijev kivételével, amelyet ideiglenesen, majd 1686-ban véglegesen a cárnak ítéltek – a Lengyel–Litván Köztársaság része maradt. A jobbparti (Pravoberezsna) és a balparti (Livoberezsna) Ukrajna kifejezések ettől kezdve a politikai és katonai elkülönülés leírására szolgáltak. A fegyverszünet a Dnyeper mentén húzódó határvonalat nemzetközi jogilag is rögzítette, és hosszú távon meghatározta a régió hatalmi szerkezetét.
A felosztás azonban nem csak területi kérdés volt. A Dnyeper átkelőhelyei, a folyami kereskedelem és a sztyeppei határvidék ellenőrzése stratégiai jelentőséggel bírt. A Zaporizzsjai Szics (Zaporozka Szics), a Dnyeper alsó folyásánál élő kozák közösség, formálisan mindkét hatalomtól függetlennek tekintette magát, ám a gyakorlatban hol a cári, hol a lengyel, hol a török orientációjú politika eszközévé vált. A Szics sajátos katonai demokráciája, a beavatottak közössége és a nőket kizáró életmódja a korszakban egyedülálló társadalmi modellt képviselt, amelynek hagyománya a későbbi ukrán történeti emlékezet fontos eleme lett.
A Hetmanátus belső rendje a katonai vezetés, a kozák szabadközösségek és a paraszti tömegek közötti feszültségre épült. A hetman elvileg választott tisztség volt, a gyakorlatban azonban a választásokat gyakran a cári udvar katonai jelenléte, a lengyel diplomácia vagy a kozák elit belső alkui határozták meg. A kozák regiszter (reestr), azaz a katonai szolgálatra feljogosított és fizetést kapó kozákok névjegyzéke, az 1654 utáni években 20 000 és 40 000 fő között mozgott, de a szám folyamatosan vita tárgya volt, mert a regiszterbe való bekerülés jelentette a szabad kozák státusz egyik fő kritériumát.
A regiszterezett kozákok alatt elhelyezkedő parasztság (poszpolithi) terhei a 17. század második felében fokozatosan növekedtek. A háborúk során a paraszti gazdaságok gyakran elpusztultak, a kozák elitek pedig – különösen a balparti területeken – egyre nagyobb földbirtokokra tettek szert. A kozák sztarsina (staršina), azaz a tisztségviselői és birtokos elit, fokozatosan a cári nemesi rendbe igyekezett beépülni, miközben a szabad kozák közösségek hagyományos egyenlőség-eszménye háttérbe szorult. Ez a folyamat a 18. század elejére a parasztság jobbágyiasodásának irányába mutatott, bár a klasszikus jobbágyság intézménye a balparti területeken csak később, a cári rendeletek nyomán merevedett meg.
A városok helyzete kettős volt: a magdeburgi joggal rendelkező települések, mint Kijev, Csernyihiv, Poltava vagy Nizsin, önkormányzattal és kereskedői privilégiumokkal bírtak, ám a kozák katonai közigazgatás gyakran átfedte a városi joghatóságot. A zsidó közösségek a 17. század közepén a Dnyeper jobb partján jelentős szerepet játszottak a városi kézművességben, a bérleti gazdálkodásban és a kereskedelemben. A Hmelnickij-felkelés idején több tömeges erőszakhullám érte a zsidó lakosságot; a korabeli zsidó krónikák – elsősorban Nathan Hannover beszámolója – részletesen, de elfogultan dokumentálták a mészárlásokat. A modern történetírás ezeket az eseményeket a kora újkori vallási és etnikai konfliktusok részeként, a lengyel–litván állam társadalmi válságának következményeként értelmezi, nem pedig a kozák fél egyoldalú bűnösségeként. A pontos áldozatszámok nem ismertek; a becslések néhány ezer és több tízezer között mozognak, a források töredékessége miatt.
Az ortodox egyház helyzete a perejaszlavi fordulat után fokozatosan a moszkvai patriarchátushoz való közeledés irányába tolódott el. 1686-ban a korábban konstantinápolyi fennhatóságú kijevi metropólia a moszkvai patriarchátus alárendeltségébe került, ami a vallási intézmények cári ellenőrzésének fontos állomása volt. Az egyházi hierarchián belüli viták, a rutén nyelvű liturgia és a moszkvai egyházi szláv normák közötti feszültségek azonban még évtizedekig fennmaradtak, és hozzájárultak a lokális identitás átalakulásához.
A jobbparti területeken az Andruszovói felosztás után a lengyel–litván fennhatóság ingatag maradt. A kozák elitek egy része a lengyel uralommal szemben az oszmán hűbérességben látta a katonai túlélés egyetlen lehetőségét. Petro Dorosenko, aki 1666-tól jobbparti hetmanként lépett fel, a török szultán fennhatóságát kérte, és a jobb- és balparti területek egyesítését tűzte ki célul. Az oszmán haderő 1672-ben megtámadta a Lengyel–Litván Köztársaság déli területeit, és a bucsácsi béke (1672) értelmében a Podólia régió oszmán uralom alá került, míg a jobbparti kozák terület formálisan a szultán védnöksége alatt állt.
A török orientáció hosszú távon katasztrofálisnak bizonyult. A lakosságot a folyamatos hadjáratok, az adóterhek és a rabszolgaszedő portyák sújtották, a jobbparti terület pedig fokozatosan elnéptelenedett. Ezt a pusztulási periódust a korabeli források és a későbbi történetírás Ruin (Rujina) néven ismerik, amely az 1660-as évektől az 1680-as évekig tartó kaotikus időszakot jelöli. A jobbparti lakosság jelentős része a balparti területre vagy a szlobodai Ukrajnába vándorolt, ami a balparti Hetmanátus demográfiai és gazdasági megerősödéséhez vezetett, miközben a jobbparti falvak és városok elnéptelenedtek.
Az oszmánellenes fordulat a Lengyel–Litván Köztársaság és a Habsburg Monarchia 1683-as bécsi győzelme után erősödött fel. A törökellenes Szent Liga háborúja során a lengyel haderő visszafoglalta Podóliát, és 1686-ban a Lengyel–Litván Köztársaság a moszkvai állammal megkötötte az „örök békét” (Vicsnij mir). Ez a szerződés a cárnak ítélte a balparti Ukrajnát, Kijevet és a zaporizzsjai kozákok területének befolyását, míg a jobbparti terület a lengyel korona alatt maradt. A jobbparti Hetmanátus ezzel gyakorlatilag megszűnt; a régió hosszú időre alacsony népsűrűségű határvidékké vált, amelyben a lengyel, a rutén és a zsidó közösségek mellett a 18. század elejétől új telepesek is megjelentek.
A balparti Hetmanátus a bukásig tartó időszakban viszonylag stabilabb belső rendet épített ki, de ez a stabilitás a cári ellenőrzés fokozódásával járt. A hetmanválasztásokat a cári udvar megerősítése, az adókat és a katonai létszámot szabályozó rendeletek, valamint a moszkvai hivatalnokok jelenléte korlátozta. A 17. század végére a balparti városokban állandó orosz helyőrségek állomásoztak, a kozák haderőt pedig egyre inkább a cári hadsereg kiegészítő elemeként kezelték.
Az 1686-os egyházi alárendelés mellett a cári kormányzat a kis orosz ügyek (malorosszijszkije dela) intézésére külön hivatalt hozott létre, amely a Hetmanátus belügyeibe való beavatkozás eszköze lett. A kozák sztarsina cári szolgálatba való beépülése a 18. század elejére felgyorsult: a birtokadományok és a nemesi rangok fejében a kozák elit egy része lemondott az önálló külpolitikai mozgástérről. A paraszti terhek növekedése a balparti területeken is a jobbágyiasulás irányába mutatott, ami a 18. század folyamán formális jogi rögzítést is kapott. A Hetmanátus belső törvénykezése, a kozák szokásjog és a városi magdeburgi jog párhuzamosan élt, ami a joghatósági viták állandó forrása maradt.
Az utolsó nagyszabású kísérlet a Hetmanátus önállóságának megőrzésére Ivan Mazepa (1639–1709) nevéhez fűződik. Mazepa hosszú hetmansága (1687–1708) alatt a balparti területen kulturális fellendülés ment végbe: ő támogatta a kijevi egyházi iskolákat, a könyvnyomtatást és a templomépítést. Ugyanakkor a cári udvar iránti lojalitása egészen a nagy északi háború (1700–1721) kitöréséig megkérdőjelezhetetlennek tűnt.
A nagy északi háború (Velyka Pivnicsna vijna) során a cári Oroszország és Svédország a balti térség és Kelet-Európa hatalmi rendjéért küzdött. A háború a Dnyeper-menti területeket is elérte, és a cári hadsereg által megszállt balparti Hetmanátus lakosságát a beszállásolás, a rekvirálás és a kényszerű hadiszolgáltatás sújtotta. Mazepa 1708-ban a svéd uralkodóval, XII. Károllyal kötött szövetséget, abban a reményben, hogy a svéd győzelem esetén a Hetmanátus valódi autonómiát nyerhet. A következő évben, 1709. június 27-én (a julián naptár szerint; a Gergely-naptár szerint július 8-án) vívott poltavai csata (Poltavszka bitva) azonban a cári haderő döntő győzelmét hozta. Mazepa és XII. Károly a Moldvai Fejedelemség területére menekült, a hetman pedig még ugyanabban az évben meghalt.
A poltavai vereség a Hetmanátus autonómiájának megtorló felszámolását vonta maga után. Az orosz uralkodó, Nagy Péter a kozák eliteket hűtlenséggel vádolta, a Zaporizzsjai Szicset 1709-ben leromboltatta, a hetmani igazgatást pedig szigorú cári felügyelet alá helyezte. A 18. század folyamán a Hetmanátus intézményei fokozatosan kiüresedtek: a hetmanválasztást 1764-ben végleg megszüntették, a zaporizzsjai kozák közösséget pedig 1775-ben a cári haderő felszámolta. Ezzel párhuzamosan a lengyel–litván állam 1772-es, 1793-as és 1795-ös felosztásai a jobbparti területek döntő részét is az Orosz Birodalomhoz csatolták, így a kozák Ukrajna korábbi felosztása egy nagyobb birodalmi átrendeződés részévé vált.
A Hetmanátus megszűnése nem jelentette a kozák hagyomány eltűnését. A kozák regiszterek, a hetmani udvar kulturális hagyatéka és a Zaporizzsjai Szics emléke a 19. századi nemzeti ébredés korában erőteljesen újjáéledt. A romantikus történetírás a kozák szabadságküzdelmeket a népi ellenállás és az ukrán nemzeti lét korai megnyilvánulásaként értelmezte, míg az orosz birodalmi narratíva a perejaszlavi fordulatot a cári hatalom és az ortodox világ egyesítéseként ünnepelte. A szovjet történetírás a 20. század közepén a „két testvérnép” barátságának igazolására használta az 1654-es eseményeket, ami a mai napig viták forrása.
Az 1654-es perejaszlavi gyűlés és az 1667-es Andruszovói felosztás tehát nem pusztán katonai és diplomáciai események voltak, hanem a Dnyeper-menti társadalom hosszú távú intézményi és kulturális átalakulásának kiindulópontjai. A Hetmanátus a kora újkor egyik legjelentősebb olyan államalakulata volt, amely a kozák katonai autonómia, a paraszti közösségek és a birodalmi hatalmak között próbált lavírozni, és amelynek felbomlása a régió nagyhatalmi felosztásának előfutára lett. A következő alfejezetben Az orosz és osztrák ukrán területek azt vizsgáljuk, hogyan tagolódott be a Hetmanátus és a jobbparti terület két különböző birodalmi keretbe, és milyen társadalmi következményekkel járt ez a 19. század folyamán.
A Hetmanátus történetére vonatkozó elsődleges források közül kiemelkednek a kozák krónikák, például a Szamovidec-, a Hrabjanka- és a Velicsko-krónika. Ezek azonban több évtizeddel az események után, a kozák elit érdekeit szolgáló narratívában íródtak, és gyakran mitizálják a hetmanok szerepét. A lengyel források a kozák felkelést lázadásként és az államrend felbomlásának okaként ábrázolják, míg az orosz udvari iratok a cári védnökség legitimitását hangsúlyozzák. A zsidó krónikák, különösen Nathan Hannover munkája, a zsidó közösségek szenvedéseit dokumentálják, de adataik a szenvedés retorikája miatt nem mindig alkalmasak pontos statisztikai rekonstrukcióra.
A perejaszlavi egyezmény tartalma a legvitatottabb kérdések közé tartozik. Az eredeti oklevél nem maradt fenn, és a későbbi másolatok, valamint a cári levéltári bejegyzések eltérő feltételeket rögzítenek. A történészi konszenzus szerint a megegyezés valószínűleg katonai védnökségi megállapodás volt, amely a hetmani autonómia bizonyos elemeit megőrizte, de nem tartalmazta a cári hatalom teljes szuverenitását, ahogyan a későbbi orosz értelmezés állította. Az ukrán történetírás a perejaszlavi gyűlést katonai szövetségként, nem pedig alávetésként kezeli; az orosz és a szovjet történetírás ezzel szemben a „két szláv testvérnép egyesítését” hangsúlyozta. Mindkét olvasat emlékezetpolitikai célokat is szolgált, ezért a modern szakirodalom a fogalomhasználatot fenntartásokkal kezeli.
A demográfiai adatok, például a Ruin korszakának népmozgása, a zsidó közösségek áldozatszámai vagy a jobbparti elnéptelenedés mértéke, becsléseken alapulnak, és a források töredékessége miatt nagy bizonytalansággal terheltek. A regiszterezett kozákok létszáma is folyamatosan változott, a korabeli kimutatások pedig gyakran túloztak a katonai erő nagyságát illetően. A modern szakirodalom ezért a számszerű adatok helyett a társadalmi folyamatok szerkezeti elemzésére helyezi a hangsúlyt.
A Hetmanátus és a felosztás értelmezése a mai napig kihat az ukrán, az orosz és a lengyel történeti közbeszédre. A perejaszlavi gyűlés évfordulója, a kozák szabadság emléke és a Dnyeper menti felosztás ténye a nemzeti identitások versengő emlékezeti helyeit alkotják. A könyv célja ezért nem egyetlen narratíva elfogadása, hanem a források és az értelmezések több szempontú bemutatása.