A mai Ukrajna területén a 19. században nem beszélhetünk egységes politikai vagy közigazgatási térről. A későbbi ukrán etnográfiai nyelvterület túlnyomó része az Orosz Birodalom fennhatósága alatt élt, míg a nyugati peremvidék – Galícia, Bukovina és a Magyar Királysághoz tartozó Kárpátalja – a Habsburg Monarchia, illetve a magyar Szent Korona országaiban helyezkedett el. Ez a megosztottság nem csupán a hatalmi hovatartozást határozta meg, hanem a társadalmi szerkezetet, a vallási intézményeket, a jobbágyfelszabadítás ütemét, az urbanizációt és a nemzeti mozgalmak kibontakozásának feltételeit is. A korábbi fejezet A Hetmanátus és a felosztás bemutatta, hogyan számolták fel a kozák autonómiát és hogyan kerültek a jobbparti területek a Lengyel–Litván Köztársaság felosztása révén a cári birodalomhoz. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, hogyan szerveződött a két birodalmi keret a 19. század folyamán, milyen regionális különbségek alakultak ki, és miért vált a regionalizmus a későbbi ukrán nemzeti ébredés egyik legfontosabb örökségévé.
A cári adminisztráció a 18. század végétől kormányzóságokra (gubernija, ukránul hubernija) osztotta az általa ellenőrzött keleti szláv területeket. A balparti Ukrajna, azaz a Dnyeper keleti partján fekvő egykori Hetmanátus területe a 19. század elejére elsősorban a Csernyihivi, a Poltavai és a Harkovi kormányzóságra tagolódott. A jobbparti területek – Kijevi, Volhíniai és Podóliai kormányzóság – a lengyel–litván állam felosztásai (1772, 1793, 1795) után kerültek orosz fennhatóság alá. A déli sztyepp, amelyet a cári hivatali nyelv Új-Oroszországnak (Novorosszija) nevezett, a 18. század végi orosz–oszman háborúk során meghódított terület volt; adminisztratív egységei közé tartozott a Herszoni, a Jekatyerinoszlavi és a Tauriai kormányzóság, valamint a 1812-ben az Oszmán Birodalomtól megszerzett Besszarábia. A Szloboda-Ukrajna nevű, Harkiv központú terület korábban kozák ezredekre épülő autonómiával bírt, de a kozák ezredeket már a 18. század második felében felszámolták, és a területet kormányzósági rendszerbe illesztették.
A cári hivatali terminológia a mai Ukrajna keleti szláv, helyi nyelvjárásokhoz kötődő lakosságát kisoroszoknak (malorosszy) nevezte, nem ukránoknak. Ez a kategória egy államnemzeti felfogást tükrözött, amely a nagyoroszokat, a kisoroszokat és a fehéroroszokat egyetlen orosz nemzet ágaiként tartotta számon. A 19. század folyamán a helyi értelmiség egy része is használta a „kisorosz” elnevezést, míg az „ukrán” megnevezés a század második felében fokozatosan vált a nemzeti mozgalom önazonosító fogalmává. A hivatalos cári besorolás ugyanakkor nem pusztán névhasználati kérdés volt: beépült az iskolai nyelvpolitikába, a cenzúrába és a birodalmi statisztikába, és a későbbi ukrán nemzeti ébredés során éles viták tárgyát képezte.
A közigazgatási egységek élén kormányzók álltak, alattuk a járások (ujezd) helyezkedtek el. A paraszti közösségek a földesúri hatóság és a cári közigazgatás kettős ellenőrzése alatt éltek. A városok egy része magisztrátusi joggal bírt, de a lakosság túlnyomó többsége vidéken, mezőgazdaságból élt. A cári rendszer centralizált volt, a helyi autonómiákat – a hetmanátust, a szloboda kozák ezredeket, a zaporizzsjai hadat – fokozatosan felszámolta. Ez a centralizáció a 19. század első felében is folytatódott, és a régiók közötti különbségeket elsősorban a gazdasági szerkezet, a birtokviszonyok és a vallási hovatartozás tartotta fenn.
Az orosz birodalmi népszámlálások és revíziós összeírások (revizija) adó- és katonai nyilvántartási célokat szolgáltak, nem etnikai önbesorolást rögzítettek. A lakosság nyelvét és vallását a helyi közigazgatás becsülte, ezért a későbbi történeti rekonstrukciók csak óvatosan használhatják ezeket az adatokat. A jobbágyság eltörlése 1861-ben az Orosz Birodalom egész területén, így az ukrán kormányzóságokban is megszüntette a földesúri joghatóságot. A reform azonban megváltási fizetési kötelezettséggel járt, a közösségi földbirtoklás – az obscsina – pedig továbbra is erősen korlátozta az egyéni mobilitást. A paraszti földéhség, különösen a sűrűn lakott jobbparti kormányzóságokban, a század végére állandó társadalmi feszültségforrássá vált.
A Habsburg Monarchia keleti tartományaiban a mai Ukrajna nyugati területeihez tartozó régiók éltek. A legnagyobb közülük Galícia volt, amelynek hivatalos neve Galíciai és Lodomeriai Királyság (németül Königreich Galizien und Lodomerien) volt. Ez a tartomány a Lengyel–Litván Köztársaság felosztásakor jött létre, és a 19. században a Monarchia egyik legnépesebb, ugyanakkor egyik legszegényebb agrárterületének számított. Földrajzilag két, meglehetősen eltérő jellegű részre oszlott: a nyugati, Krakkó vonzáskörzetébe tartozó területeken a lengyel lakosság volt többségben, míg a keleti, Lviv (lengyelül Lwów, németül Lemberg) körüli járásokban a rutén/ukrán ajkú parasztság adta a lakosság legnagyobb csoportját. A tartományi közigazgatásban és a nagybirtokos társadalomban a lengyel nemesség (szlachta) meghatározó szerepet játszott, míg a földművelő parasztság zöme rutén anyanyelvű volt.
Galícia történetében az 1848-as forradalom és az áprilisi törvények meghatározó fordulatot jelentettek: a robotot eltörölték, a parasztok személyileg felszabadultak, a földesúri bíráskodás megszűnt. A reform azonban nem szüntette meg a birtokmegoszlás egyenlőtlenségét. A nagybirtok továbbra is a lengyel arisztokrácia kezében maradt, a paraszti törpebirtokok és a földnélküli mezőgazdasági munkások tömege aligha tudott megélni a saját parcellájából. A tartományi gyűlésben a lengyel elit dominált, a rutén képviselet a század második felében is csak kisebbségi pozícióban tudta megjeleníteni a paraszti és értelmiségi igényeket. Az 1867-es kiegyezés után Galícia a dualista Monarchia osztrák felének része maradt, és a birodalmi rendszeren belül viszonylag széles tartományi autonómiával rendelkezett, de ez az autonómia a lengyel nemesség érdekeit szolgálta elsősorban.
Bukovina története sajátos utat követett. A terület 1774/75-ben került a Habsburgokhoz, és 1849-től önálló koronatartományként, Bukovinai Hercegség (németül Herzogtum Bukowina) néven működött. Etnikailag a tartomány rendkívül vegyes volt: románok, ukránok/rutének, németek, zsidók, lengyelek, magyarok, szlovákok és más csoportok éltek egymás mellett. Az ukrán lakosság elsősorban a tartomány északi részén koncentrálódott, míg a déli területeken a román többség dominált. A vallási térkép is összetett volt: ortodox, görögkatolikus, római katolikus és zsidó közösségek osztoztak a tartományon. A kortárs és későbbi leírások gyakran a bukovinai nemzetiségi türelmet emelik ki, de ez a viszonylagos egyensúly inkább a birodalmi adminisztráció tudatos egyensúlyozásának, semmint a feszültségek hiányának volt az eredménye. A század végén itt is megjelentek az ukrán nemzeti mozgalom első intézményes formái.
A Magyar Királyság északkeleti vármegyéi – Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros – alkották azt a területet, amelyet a 19. században általában Kárpátaljaként vagy a hivatalos magyar nyelvben „ruténföldként” emlegettek. A helyi keleti szláv lakosságot ruszinoknak (Ruthenen) nevezték; nyelvük a keleti szláv nyelvjárási kontinuum kárpáti ágához tartozott. Ez a régió gazdaságilag a Habsburg Monarchia egyik legelmaradottabb területe volt, hegyvidéki mezőgazdasággal, pásztorkodással és idénymunkával. A görögkatolikus egyház itt is meghatározó szerepet játszott az identitás fenntartásában; a papok és tanítók jelentették azt a vékony értelmiségi réteget, amely a század második felétől kapcsolatba került a galíciai és oroszországi ruszin/ukrán mozgalmakkal. A magyar állam nemzetiségi politikája a század végétől egyre erőteljesebb asszimilációs nyomást gyakorolt, főként az iskolai oktatás és a hivatali nyelvhasználat terén.
Az Orosz Birodalom ukrán kormányzóságai a 19. század második felében az egyik legfontosabb mezőgazdasági termelőterületté váltak. A feketeföld-övezet (csernozjom) gabonatermelése – különösen a déli sztyeppén – a Fekete-tengeri kikötőkön, elsősorban Odeszán, Mikolajiven és Herszonon keresztül kapcsolódott a nemzetközi piachoz. A jobbparti kormányzóságokban a cukorrépa-termelés és a cukorgyártás fejlődött jelentőssé, míg a Donyec-medence (a Jekatyerinoszlavi kormányzóság keleti része) a szén- és vasércbányászat, valamint a kohászat révén a birodalom egyik ipari központjává nőtte ki magát. A Krivij Rih-i vasérclelőhelyekre és a donyeci szénre épülő iparosodás nagyrészt külföldi – francia, belga, brit – tőke bevonásával ment végbe. A vasútépítés, például a Harkiv–Kijev és a Harkiv–Odesza vonalak kiépítése, a század második felében összekapcsolta a mezőgazdasági termelőterületeket a kikötőkkel és a birodalmi központokkal.
Az iparosodás ugyanakkor nem szüntette meg a vidéki társadalom nyomasztó földéhségét. Az 1861-es jobbágyfelszabadítás után a parasztok megváltási terhei és a közösségi földbirtoklás kötöttségei miatt sokan idénymunkára kényszerültek, vagy a városokba, illetve a déli iparvidékekre vándoroltak. A munkásság etnikailag vegyes volt: orosz bevándorlók mellett ukrán parasztok, zsidó kézművesek és más csoportok dolgoztak a bányákban és gyárakban. A kortárs egészségügyi és szociális leírások dokumentálják a nők és gyermekek nehéz munkakörülményeit, a hosszú munkaidőt és a lakhatási válságot. A tengerentúli kivándorlás az orosz ukrán kormányzóságokból kisebb mértékű volt, mint a Habsburg Galíciából, de a század végén már itt is megindult, részben a nyugati tartományokon keresztül, részben közvetlenül a fekete-tengeri kikötőkből.
A Habsburg oldalon Galícia a Monarchia legtúlnépesedettebb agrárrégiójaként a mezőgazdasági termelés alacsony hozamaival és a földbirtokmegoszlás rendkívüli egyenlőtlenségével küzdött. A robot 1848-as eltörlése a parasztokat személyileg felszabadította, de a földhöz jutás korlátozott maradt; a közös legelők és erdők használati jogai körüli viták pedig további feszültségeket szültek. Az iparosodás lassú volt, és elsősorban a kőolaj-kitermelésre (Drohobych, Boryslav környékén), a faiparra, valamint a helyi élelmiszer- és textiliparra épült. A vasúthálózat kiépítése – a Bécs–Krakkó–Lviv–Csernovic vonal – a század második felében javította a közlekedési kapcsolatokat, de a peremterületek továbbra is elszigeteltek maradtak. A túlnépesedés és a földhiány következtében Galíciából a század utolsó évtizedeiben tömeges kivándorlás indult az Egyesült Államokba, Kanadába és Latin-Amerikába. Ez az elvándorlás különösen a rutén/ukrán paraszti lakosságot érintette, és a későbbi ukrán diaszpóra egyik alapját képezte.
Kárpátalja gazdasági elmaradottsága még Galíciáénál is súlyosabb volt. A hegyvidéki mezőgazdaság, az erdőgazdálkodás és az idénymunka alacsony jövedelmet biztosított, a régió a magyar állami és a helyi földesúri terhek alatt nyögött. A század végén innen is erős kivándorlás indult, főleg Észak-Amerikába. Bukovina gazdaságilag szintén agrárjellegű maradt, bár a fa- és sókitermelés, valamint a kisvárosi kézműipar némi kiegészítő jövedelmet jelentett.
A 19. századi ukrán területek etnikai és vallási képe rendkívül összetett volt, és nem azonos a mai nemzeti kategóriákkal. A Dnyeper menti régiókban a lakosság többsége ortodox keresztény volt; a jobbparti kormányzóságokban ugyanakkor nagy létszámú lengyel földbirtokos elitet és jelentős zsidó városi lakosságot találunk. A cári birodalom letelepedési övezete (cherta osedlosti) a nyugati kormányzóságokban, köztük a jobbparti ukrán területeken korlátozta a zsidó lakosság letelepedési szabadságát. A zsidók többsége nem szerezhetett földet, ezért elsősorban a városokban és a kisvárosokban (shtetl) koncentrálódott, és kereskedelemből, kézműiparból, kocsmárosságból élt. A nagyvárosokban – Kijevben, Odeszában, Harkivban – a zsidó lakosság aránya a század végére jelentőssé vált, bár a cári hatóságok gyakran külön engedélyhez kötötték a letelepedést.
A jobbparti kormányzóságok görögkatolikus egyházát a cári hatóságok 1839-ben, a polocki zsinat után hivatalosan felszámolták, és híveit az orosz ortodox egyházba kényszerítették. Ez a folyamat a kortárs egyházi források szerint részben erőszakos nyomással járt, és a pontos léptékét a későbbi történetírás is vitatottan ítéli meg. A balparti területeken az ortodox egyház már korábban is domináns volt, ott a görögkatolikus jelenlét kisebb jelentőségű volt. A cári iskolapolitika és cenzúra a kisorosz nyelvjárások nyilvános használatát fokozatosan korlátozta – az 1863-as (Valujev-utasítás) és az 1876-os (Emszi ukáz) rendelkezések a szépirodalmi és iskolai használatot is szigorúan szabályozták. Az ukrán nyelvű nyomtatás betiltása a század második felében a nemzeti mozgalom fejlődését a birodalmon belül súlyosan akadályozta.
A Habsburg területeken a görögkatolikus egyház nemcsak megmaradt, hanem a 19. században a ruszin/ukrán identitás egyik legfontosabb intézményes bázisává vált. A görögkatolikus papság biztosította a helyi értelmiség első nemzedékeit, akik a nyelv, a történelem és a vallási hagyomány ápolásában játszottak szerepet. Galíciában a római katolikus egyház a lengyel nemesség és a lengyel városi lakosság egyháza volt, míg az ortodox egyház csak Bukovinában és néhány kisebb közösségben volt jelen. A zsidó lakosság Galíciában is a városok és a shtetlek meghatározó csoportját alkotta; a cári korlátozásoknál rugalmasabb, de foglalkozási és társadalmi értelemben hasonló szerkezetű közösségekben élt. A német telepesek – a 18–19. századi Habsburg- és cári gyarmatosítás nyomán – Galíciában, Bukovinában, Besszarábiában és a déli kormányzóságokban hoztak létre sajátos, nyelvi-vallási szigeteket, amelyek a 20. századi kitelepítésekig fennmaradtak.
A 19. század végi osztrák és orosz összeírások adatai ezért nem kezelhetők mai értelemben vett nemzetiségi statisztikaként. A besorolás nyelve vagy vallása szerint történt, a „rutén”, „kisorosz”, „lengyel”, „román”, „zsidó” kategóriák pedig nem fedték a helyi önazonosítás sokféleségét. A történeti demográfia ma is becslésekkel dolgozik, és a század folyamán a kategóriák tartalma is változott: a kárpátaljai ruszinok egy része később ukránnak, más része különálló ruszin identitásúnak vallotta magát, a galíciai görögkatolikus papság egy része pedig hosszú ideig „rutén” nemzettudatot hordozott, mielőtt az „ukrán” megnevezés elterjedt volna.
A két birodalom közötti megosztottság és a birodalmi közigazgatási határok erős regionális identitásokat alakítottak ki, amelyek a század végére sem olvadtak egységes nemzeti keretbe. A balparti területeken a kozák múlt, a Hetmanátus emlékezete és a paraszti ortodox hagyomány határozta meg a helyi önképet. A jobbparti kormányzóságokban a lengyel–ukrán együttélés, a zsidó városi hálózat és a nagybirtokos társadalom öröksége érződött. A déli sztyeppén a gyarmatosítás tapasztalata, a Fekete-tengeri kereskedelem és a multietnikus kikötővárosok (Odesza, Mikolajiv, Herszon) formálták a regionális kultúrát. A szloboda-ukrajnai területeken a szabad paraszti és kozák hagyomány a cári jobbágyrendszerbe való betagozódás ellenére is tovább élt.
A Habsburg tartományokban a regionális önazonosság szintén erős volt. Kelet-Galíciában a görögkatolikus vallás és a rutén nyelv a paraszti lakosság mindennapi világát szervezte, míg a politikai és gazdasági hatalom a lengyel nemesség kezében összpontosult. Bukovina etnikai sokszínűsége és a birodalmi adminisztráció egyensúlyozó szerepe sajátos tartományi identitást alakított ki, ahol a felekezetek és nyelvek közötti határok kevésbé voltak merevek. Kárpátalján a ruszin önazonosság a görögkatolikus egyház és a hegyvidéki életmód körül szerveződött, miközben a magyar állami jelenlét egyre inkább asszimilációs nyomást jelentett.
Ezek a regionális identitások nem zárják ki a későbbi ukrán nemzeti mozgalom kialakulását, hanem éppen annak egyik legfontosabb előfeltételét jelentik. Az „ukrán” elnevezés és a közös nyelvi-történeti örökség hangsúlyozása éppen azért vált vonzóvá a 19. század utolsó harmadában, mert a különböző regionális hagyományokat egy tágabb keretben tudta összekapcsolni. A nemzeti ébredés irányzatait, a „kisorosz”, „rutén” és „ukrán” elnevezés körüli vitákat, valamint az értelmiség és a parasztság viszonyát a következő alfejezet A nemzeti ébredés vizsgálja részletesen.
Az alfejezet rekonstrukciója elsősorban a cári orosz revíziós összeírásokon, az osztrák népszámlálásokon (1857-től kezdve), egyházi anyakönyveken, tartományi közigazgatási jelentéseken, városi statisztikákon, valamint korabeli leírásokon, útibeszámolókon és birtokösszeírásokon alapul. A két birodalom statisztikai kategóriái nem etnikai önbesorolásra épültek, hanem nyelvi, vallási és jogi státusra; ezért minden nemzetiségi arányra vonatkozó állítás becslésnek tekintendő. Különösen bizonytalan a zsidó lakosság aránya, mivel a népszámlálások hol anyanyelv, hol vallás szerint kategorizáltak, a letelepedési övezet határai pedig nem voltak statikusak. A görögkatolikus egyház 1839-es felszámolásának pontos mértéke és az áttérés körülményei a kortárs egyházi források és a későbbi történeti viták tükrében eltérően értelmezhetők. A „ruszin” és „ukrán” kategóriák tartalma is változott a század folyamán, ezért a mai visszavetítés elkerülése érdekében a szöveg a korabeli hivatalos megnevezéseket használja, és jelzi, ha a kategória későbbi értelmezések tárgya.