A 19. századi ukrán nemzeti ébredés csak a két birodalmi keret – az Orosz Birodalom és a Habsburg Monarchia – eltérő feltételei között érthető meg. Az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vált a helyi, gyakran „kisorosznak” vagy „ruténnek” nevezett népesség egy része egy modern ukrán nemzeti mozgalom hordozójává, miközben a paraszti tömegek identitása továbbra is elsősorban helyi, felekezeti és rendi kötődéseken alapult. A folyamat középpontjában a nyelv, az irodalom, az oktatás és az értelmiségi hálózatok álltak; ezeket a cári kormányzat egyre keményebb rendeletekkel próbálta visszaszorítani, míg a Habsburg Galíciában a forradalom és az alkotmányos élet szűk, de valós teret nyitott a szervezkedésnek.
A modern ukrán nemzeti mozgalom egyik alapfeltétele az volt, hogy a helyi népnyelv – amelyet a hivatalos orosz nemzetépítés „kisorosz nyelvjárásnak” tekintett – irodalmi és tudományos használatra alkalmassá váljon. Az ukrán nyelvű irodalom úttörője Ivan Kotljarevszkij (Іван Котляревський) volt, akinek 1798-ban megjelent Eneida (Енеїда) című travesztiája a népi beszédet emelte irodalmi rangra. Ez dokumentált irodalomtörténeti tény; hatását azonban ma is vitatják a kutatók, mert a szöveg egyszerre parodisztikus és lokális, vagyis nem feltétlenül egy nemzeti program első darabja.
Az 1820–1830-as években a harkovi romantikus kör – olyan szerzőkkel, mint Petro Hulak-Artemovszkij (Петро Гулак-Артемовський) és Hrihorij Kvitka-Osznovjanenko (Григорій Квітка-Основ’яненко) – már tudatosan gyűjtötte a népdalokat, és az élő beszéden alapuló prózát, illetve drámát hozott létre. A gyűjtőmunka a herderi népszellem-gondolat helyi alkalmazása volt, ám a forrásokból nem dönthető el egyértelműen, hogy a szerzők „kisorosz” regionális irodalmat vagy önálló nemzeti irodalmat akartak-e teremteni. A mai szakirodalmi konszenzus szerint e két cél gyakran keveredett, és a „kisorosz” önmeghatározás hosszú ideig párhuzamosan élt az ukránnal.
A nyelvkérdés azért vált központivá, mert az Orosz Birodalomban a hivatalos álláspont a hármas orosz nemzet koncepciójára épült: eszerint a „nagyorosz”, a „kisorosz” és a „fehérorosz” egyetlen orosz nemzet ágai, saját irodalmi nyelvük tehát nem lehet. Ezt az álláspontot a cári adminisztráció a 19. század közepéig nem foglalta mindig egységes rendeletbe, de az iskolai és egyházi nyelvhasználatban az orosz irodalmi normát érvényesítette. A dokumentált tények közé tartozik, hogy az ukrán nyelvű egyházi és világi kiadványok cenzúrája a 19. század első felében esetleges volt, ám a feszültség az 1830-as évek lengyel felkelése után nőtt, amikor a cári kormány a nyugati kormányzóságokban minden helyi különállást gyanakodva figyelt.
Tarasz Hrihorovics Sevcsenko (Тарас Григорович Шевченко, 1814–1861) nem egyszerűen költő volt, hanem a modern ukrán nemzeti emlékezet egyik központi alakja. Életrajzának főbb adatai dokumentáltak: jobbágycsaládban született a Kijevi kormányzóságban, fiatalon festőtehetsége révén felszabadították, a szentpétervári művészeti akadémián tanult, 1840-ben jelentette meg Kobzar (Кобзар) című verseskötetét, 1847-ben a Cirill és Metód Testvériség (Кирило-Мефодіївське братство) titkos társaság ügyében letartóztatták, majd katonának küldték, és csak 1857-ben szabadult. 1861-ben halt meg, röviddel a jobbágyfelszabadítás előtt.
A Kobzar első kiadása dokumentált irodalomtörténeti esemény; a kötet a népi kobzos énekes alakját kapcsolta össze a történelmi emlékezettel, a szabadságvággyal és a társadalmi igazságossággal. Sevcsenko költészete a paraszti nyelvet olyan esztétikai és erkölcsi magasságba emelte, amely korábban az ukrán nyelvű írásbeliségben nem volt jellemző. Ugyanakkor az, hogy Sevcsenko milyen mértékben volt „ukrán nemzeti költő” a maga korában, vitatott értelmezési kérdés: a 19. században a birodalmi orosz kultúrában is tehetséges „délorosz” költőként tartották számon egyesek, és csak fokozatosan vált a modern ukrán nemzeti kánon első számú szerzőjévé.
A Cirill és Metód Testvériség 1845–1847 között működő titkos értelmiségi köre fontos dokumentumokat hagyott hátra, köztük a Knyihy buttja ukrajinszkoho narodu (Книги буття українського народу, „Az ukrán nép létkönyvei”) című programiratot. A szöveg a szláv népek testvériségét és egy föderatív szláv államszövetség eszméjét hirdette, amelyben az ukránoknak saját helyük lenne. A program szerzősége és pontos tartalma körül vita van, de az bizonyos, hogy a cári rendőrség a kört leleplezte, tagjait letartóztatta, és Sevcsenkót a legsúlyosabban büntette. A történészek egy része szerint a testvériség súlya a nemzeti mozgalomban utólag felnagyított; mások hangsúlyozzák, hogy dokumentumai először fogalmazták meg a modern ukrán politikai önállóság gondolatát. Ez utóbbi állítás emlékezetpolitikai és történeti vita tárgya.
Sevcsenko emlékezete a 19. század végétől fokozatosan kultikus lett: temetése 1861-ben politikai eseménnyé vált, sírja Kanyiv mellett zarándokhellyé, a Kobzar pedig a nemzeti azonosság jelképévé. Ez a folyamat már a modern ukrán emlékezetpolitika része, és nem tévesztendő össze a korabeli társadalmi hatással, amelyet a cenzúra és az írástudatlanság erősen korlátozott. A parasztok nagy része valószínűleg nem olvasta Sevcsenko verseit; a művek elsősorban értelmiségi körökben és később az iskolai kánonon keresztül terjedtek.
Az oktatás a nemzeti ébredés legérzékenyebb terepe volt, mert itt dőlt el, hogy a falusi és városi fiatalok milyen nyelven és milyen történelmi keretben tanulnak. A cári kormányzat a 19. század közepéig nem tiltotta meg teljesen az ukrán nyelvű elemi oktatást, de az állami iskolákban az orosz volt a tanítás nyelve, és a hivatalos tankönyvek a „kisorosz” nyelvet csak népies mellékágként kezelték. A vasárnapi iskolák mozgalma az 1850-es évek végén, a reformkorszakban átmenetileg teret adott a helyi nyelvű olvasásnak és írásnak, de ezt a hatóságok hamarosan korlátozták.
A fordulópontot a lengyel 1863–1864-es felkelés jelentette, amely után a cári kormány minden, a nyugati peremvidékeken jelentkező regionális törekvést potenciális szeparatizmusként kezelt. 1863-ban Pjotr Valuev belügyminiszter körlevele (Валуєвський циркуляр) kimondta, hogy „kisorosz nyelv nem volt, nincs és nem is lehet”, ezért az ukrán nyelvű vallási és iskolai kiadványok nyomtatását megtiltotta. Ez dokumentált jogforrás; a körlevél pontos szövege ismert. Ugyanakkor a rendelet végrehajtása nem volt tökéletesen következetes, és a tudományos publikációk egy része továbbra is megjelenhetett. A történészek között vita van arról, hogy a Valuev-körlevél inkább adminisztratív óvatosság vagy tudatos nyelvgyilkos program volt-e; a kortárs hatás mindenesetre a nyelvi nyilvánosság beszűkülése volt.
A szigorítás 1876-ban az Emszki ukáz (Емський указ) formájában érte el tetőpontját. II. Sándor cár az ukrán nyelvű könyvek behozatalát, a színpadi előadásokat, a nyilvános felolvasásokat és az elemi iskolai tanítást egyaránt betiltotta, és korlátozta a nyomdai tevékenységet. Az ukáz szövege fennmaradt, és jogi dokumentumként hivatkozható; hatását azonban a kutatók eltérően értékelik, mert a Galíciával való élénk csempészet és a kéziratos terjedés részben ellensúlyozta a tiltást. Az oroszországi ukrán értelmiség egy része kénytelen volt Galíciába, illetve nyugat-európai emigrációba vonulni, ami a mozgalom súlypontjának fokozatos áthelyeződéséhez vezetett.
A Habsburg Monarchiában egészen más feltételek alakultak. Az 1848-as forradalom idején a galíciai rutének – ahogy a helyi keleti szláv lakosságot hivatalosan nevezték – először léptek fel önálló politikai tényezőként. A dokumentált események közé tartozik, hogy 1848 májusában Lembergben (mai Lviv, Львів) megalakult a Legfelsőbb Rutén Tanács (Головна Руська Рада, Holovna Ruska Rada), amely a ruténeket a lengyelektől különálló nemzetiségként határozta meg, hűséget fogadott a Habsburg uralkodónak, és követelte Kelet-Galícia közigazgatási elkülönítését a lengyel többségű Nyugat-Galíciától. A tanács kérte a jobbágyterhek eltörlését, az anyanyelvi iskolákat és a hivatalos nyelvhasználatot.
Az 1848-as eseményeket gazdag levéltári anyag dokumentálja: a tanács jegyzőkönyvei, kiáltványai, a bécsi parlamentbe választott képviselők beszédei. Ugyanakkor a kutatók óvnak attól, hogy a Holovna Ruska Rada fellépését mai értelemben vett ukrán nemzeti programként értelmezzük. A korabeli szóhasználatban a „ruszin” (rutén) identitás vallási és helyi keretekben mozgott, és a tanács vezetői elsősorban a görögkatolikus papságból és a szerény értelmiségből kerültek ki. A birodalomhoz való hűség hangsúlyozása taktikai választás volt a lengyel nemesi dominanciával szemben, nem feltétlenül a modern nemzeti szuverenitás igénye.
Az 1848-as forradalom fontos vívmánya a jobbágyfelszabadítás, amelyet a bécsi kormányzat a paraszti támogatás megnyerése érdekében már 1848 tavaszán elrendelt. Ez dokumentált törvényi tény, és a galíciai rutén parasztok számára közvetlenül érzékelhető változást hozott. A felszabadítás azonban nem szüntette meg a földhiányt és a szegénységet, így a paraszti tömegek részvétele a nemzeti mozgalomban korlátozott maradt. A magyarországi rutén (ruszin) területeken az 1848–1849-es polgárháború eltérő helyzetet teremtett, de ez a kérdés túlmutat jelen alfejezet keretein; annyi azonban bizonyos, hogy a magyarországi ruszin értelmiség egy része hasonló nyelvi-kulturális ébredésen ment keresztül, és kapcsolatban állt a galíciai körökkel.
A forradalom leverése után a neoabszolutizmus visszaszorította a politikai életet, de az 1848-ban kivívott alkotmányos tapasztalat és a nyelvi nyilvánosság intézményei – például az első rutén nyelvű újság, a Zorja Halycka (Зоря Галицька, „Galíciai Hajnal”) – nem tűntek el nyomtalanul. Az 1860-as években, a Habsburg Monarchia alkotmányos átalakulásával a galíciai ukrán mozgalom új lendületet kapott, bár a lengyel arisztokráciával való versengés továbbra is meghatározta a kereteket.
A 19. század második felében az ukrán nemzeti mozgalom intézményesülése két eltérő pályán haladt. Az Orosz Birodalomban a nyilvános egyesületalapítás lehetősége minimális volt, ezért a mozgalom hromadák (громади, „közösségek”) nevű féllegális vagy titkos értelmiségi körökben szerveződött. A legjelentősebb a Kijevi Hromada (Київська громада), amely az 1860-as években kezdett működni, és tagjai között voltak etnográfusok, történészek, írók. A hromadák vasárnapi iskolákat, népművelő köröket és könyvkiadást szerveztek, amíg a cári rendeletek ezt lehetetlenné nem tették. A taglétszámokról pontos statisztika nincs, mert a szervezetek illegális jellege miatt a források töredékesek; a kutatók ezért becslésekre kénytelenek hagyatkozni.
Galíciában az alkotmányos monarchia lehetővé tette nyilvános kulturális egyesületek alapítását. 1868-ban Lembergben létrejött a Proszvita (Просвіта, „Felvilágosodás”) társaság, amely olvasóköröket, könyvtárakat és népoktatási programokat működtetett. Ez dokumentált egyesület-alapítási tény, és a Proszvita gyorsan a galíciai ukrán nemzeti mozgalom egyik legfontosabb intézményévé vált. A társaság tevékenysége azonban folyamatos viták tárgya volt: a lengyel tartományi hatóságok gyanakodva figyelték, a görögkatolikus egyházon belül pedig egyesek túl világiasnak tartották.
A tudományos élet intézményesülése szintén Galíciában haladt előre. 1873-ban megalakult a Sevcsenko Tudományos Társaság (Наукове товариство імені Шевченка), amely később akadémiai jellegű kutatóintézetté nőtte ki magát. Ez az intézmény a történettudomány, a nyelvészet és a néprajz területén alapozta meg a modern ukrán tudományosságot. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a társaság munkája a 19. században még nem ért el nemzetközi elismertséget, és a legtöbb kiadványa szűk szakmai közönséghez jutott el.
A mozgalmon belül két fő irányzat feszült egymásnak. A ruszofil (moszkvofil) irányzat hívei a galíciai ruténeket az összorosz nemzet részének tekintették, és az orosz irodalmi nyelvet tartották a műveltség egyetlen hiteles normájának; ezzel szemben az ukranofil (narodnyik) irányzat a helyi népi nyelvet és a modern ukrán irodalmi normát képviselte. A két csoport közötti vita a korabeli sajtóban és egyesületi életben jól dokumentált, ám a hétköznapi hívek körében a megosztottság sokáig kevésbé volt éles. A ruszofil irányzat az 1860–1870-es években még erős volt, különösen az idősebb papság és a konzervatív értelmiség körében, de fokozatosan teret vesztett, ahogy az ukrán nyelvű irodalom és sajtó megerősödött.
A 19. század utolsó harmadában az oroszországi ukrán mozgalomra a túlélés és a kényszerű emigráció nyomta rá bélyegét. Az Emszki ukáz után sokan Galíciába költöztek, ahol a Habsburg alkotmányos keretek szabadabb nyilvánosságot biztosítottak. Az emigráció pontos létszámát nem ismerjük, de a levelezésből és a kiadói tevékenységből egyértelmű, hogy a galíciai központok – Lemberg, Csernovic, majd a Bukovinai Hercegség fővárosa – a mozgalom új súlypontjaivá váltak.
A korszak kiemelkedő értelmiségije volt Mihajlo Drahomanov (Михайло Драгоманов, 1841–1895), történész és publicista, aki a kijevi hromada tagjaként kezdte pályáját, majd emigrációban, Genfben és később Szófiában fejtett ki politikai publicisztikát. Drahomanov a föderalizmus, az önkormányzatiság és a szociális reform eszméit kapcsolta össze az ukrán kérdéssel. Írásai elsődleges forrásként szolgálnak a korabeli ellenzéki gondolkodás rekonstruálásához, de az olvasottságuk a cári Ukrajnában a cenzúra miatt korlátozott volt. A Drahomanov-életmű értékelése a mai napig megosztja a kutatókat: egyesek a modern ukrán politikai gondolkodás atyját látják benne, mások túl elvontnak és gyakorlatiatlannak tartják elképzeléseit.
A századforduló előtt jelentkezett a fiatalabb írónemzedék, köztük Ivan Franko (Іван Франко, 1856–1916) és Leszja Ukrajinka (Леся Українка, 1871–1913). Franko költő, prózaíró és publicista, aki a galíciai ukrán mozgalomban a modern, szociálisan érzékeny irányzatot képviselte; munkássága a 19. század utolsó évtizedeiben kezdődött. Leszja Ukrajinka tevékenysége már átnyúlik a 20. századba, de az 1890-es években megjelent versei és drámái a nyelvi és nemzeti kérdést a szimbolista modernség eszközeivel dolgozták fel. E szerzők fontossága a nemzeti kánonban vitathatatlan, de a korabeli széles körű ismertségük méréséhez kevés megbízható adat áll rendelkezésre; a kiadási példányszámokra vonatkozó állítások gyakran utólagos becsléseken alapulnak.
A nők szerepe a nemzeti ébredésben a 19. század végéig többnyire rejtett maradt, de a levelezések és visszaemlékezések szerint a hromadákban és az iskolai mozgalomban nők is tevékenykedtek, elsősorban tanítónőkként, fordítókként és szervezőkként. Leszja Ukrajinka mellett Olha Kobilianszka (Ольга Кобилянська, 1863–1942) említhető, aki bukovinai közegben írt, és a női autonómiát a nemzeti kérdéssel együtt tárgyalta. A nők részvételének szisztematikus kutatása viszonylag későn indult meg, ezért a korai időszakra vonatkozó ismereteink hézagosak.
Az ukrán nemzeti ébredés rekonstruálásához rendelkezésre álló elsődleges források közé tartoznak a cári rendeletek és miniszteri körlevelek (Valuev-körlevél, Emszki ukáz), a galíciai egyesületek alapszabályai és jegyzőkönyvei, a Holovna Ruska Rada 1848-as kiáltványai, valamint a korszak irodalmi és publicisztikai termése. Ezek dokumentált szövegek, de értelmezésük nem mindig egyértelmű: a hivatalos iratok a cenzúra és a politikai célok nyelvén szólnak, az irodalmi művek pedig nem közvetlenül tükrözik a társadalmi valóságot.
A legnagyobb bizonytalanság a paraszti tömegek identitására vonatkozik. A 19. századi falusi lakosság túlnyomó része írástudatlan volt, és önmeghatározását elsősorban a vallás, a település és a rendi állapot alakította. Arra, hogy a parasztok miként nevezték magukat – „ruszin”, „kisorosz”, „ukrán” vagy egyszerűen „helybéli” –, csak közvetett források (néprajzi lejegyzések, egyházi anyakönyvek, iskolai jelentések) adnak támpontot. A modern szakirodalom ezért óvatosan fogalmaz: a nemzeti ébredés a 19. században elsősorban értelmiségi mozgalom volt, és a nemzeti identitás tömeges elterjedése csak a 20. század elején, az iskoláztatás és a sajtó kiszélesedésével gyorsult fel.
Vitatott értelmezési kérdés a cári nyelvtiltások hatékonysága. Egyes történészek szerint a Valuev-körlevél és az Emszki ukáz súlyosan visszavetette az ukrán nyelvű kultúra fejlődését az Orosz Birodalomban; mások arra hívják fel a figyelmet, hogy a nyomtatott anyagok fogyasztása eleve szűk volt, és a tiltás inkább szimbolikus jelentőséggel bírt. Az emlékezetpolitikában a nyelvtiltások a nemzeti elnyomás fontos jelképeivé váltak, és ezt a szerepet a mai ukrán történeti kánon erősen hangsúlyozza. A tankönyvi bemutatásnak ezért meg kell különböztetnie a jogi tényt, a korabeli gyakorlatot és az utólagos jelentéstulajdonítást.
Hasonlóképpen vitatott a Holovna Ruska Rada 1848-as fellépésének értelmezése. A hivatalos ukrán történetírás a modern ukrán politikai önrendelkezés első megnyilvánulásaként ünnepli, míg a kritikai megközelítés hangsúlyozza, hogy a tanács a Habsburg dinasztia iránti lojalitás jegyében cselekedett, és a „rutén” identitás akkor még nem azonos a modern ukrán nemzeti öntudattal. A két álláspont nem zárja ki egymást teljesen, de a források hangsúlyozása eltérő következtetésekhez vezet.
A szervezetek taglétszámára, a kiadványok példányszámára és az iskolai részvételre vonatkozó adatok hiányosak, ezért minden ilyen állítás becslésnek tekintendő. A 19. századi demográfiai és műveltségi statisztikák gyakran nem bontották külön a nemzetiséget, vagy a „kisorosz” kategóriát használták, ami az összehasonlítást tovább nehezíti.