Míg az előző alfejezet a nemzeti ébredés eszmei és kulturális folyamatait vizsgálta, a 19. század második felének gazdasági és társadalmi átalakulása legalább ugyanolyan mélyreható volt. Az ukrán területek iparosodása, a vasúthálózat kiépülése, a városok növekedése és a tömeges kivándorlás alapvetően rajzolta át a régió társadalmát, és hosszú távon meghatározta a 20. századi konfliktusok és fejlődési pályák kereteit.
A Donyec-medence (ukránul Donecький басейн, oroszul Донецкий бассейн, röviden Donbász) szén- és vasérclelőhelyei a 19. század közepéig nagyrészt kiaknázatlanok voltak. A kitermelést először a krími háború (1853–1856) utáni orosz kormányzati politika ösztönözte, amely a déli területek stratégiai fejlesztését tűzte ki célul. Az 1860-as évektől külföldi – elsősorban francia, belga, brit és német – tőke áramlott a szénbányászatba és a vasgyártásba. A legjelentősebb korai vállalkozás a walesi John Hughes nevéhez fűződik, aki 1869-ben alapította meg vasgyárát és bányásztelepét Juzovka (oroszul Юзовка, ma Doneck) településen. A donbászi iparvidék a század utolsó évtizedeire az Orosz Birodalom egyik legfontosabb nehézipari központjává vált; a kitermelt szén és vasérc az orosz gazdaság növekedésének egyik motorja lett. A termelési adatok forrása azonban elsősorban a vállalati és kormányzati jelentések, amelyek pontossága változó, és a modern kutatások ezeket gyakran csak becslésként kezelik.
A donbászi bányák és kohók munkássága rendkívül heterogén volt. A szakképzetlen munkások nagy része a környező ukrán falvakból, illetve az Orosz Birodalom központi, orosz lakosságú területeiről érkezett. A munkakörülmények a korban általánosan rossz színvonalúak voltak: hosszú munkaidő, alacsony bérek, balesetveszély, egészségtelen lakhatás jellemezte a bányatelepeket. A 19. század végén és a 20. század elején a donbászi munkások körében sztrájkok és szocialista agitáció bontakozott ki, amely szorosan kapcsolódott az oroszországi forradalmi mozgalmakhoz. Az etnikai arányokról szóló korabeli adatok pontatlanok, de a városi és ipari népességben az orosz nyelv fokozatosan dominánssá vált, míg a környező vidék többnyire ukrán maradt. Ez a nyelvi és etnikai kettősség hosszú távon befolyásolta a régió identitását.
Odessza (ukránul Одеса, oroszul Одесса) alapítását 1794-re teszik, de a város a 19. században vált a Fekete-tenger egyik legjelentősebb kereskedelmi kikötőjévé. A fellendülés alapja a hátország termékeny feketeföldi területeinek gabonatermelése volt: a búza és más gabonafélék Odesszán keresztül jutottak el a nemzetközi piacra, elsősorban Nyugat-Európába. A város 1819 és 1858 között részleges szabadkikötői státust élvezett, ami tovább ösztönözte a kereskedelmet és a bevándorlást.
Odessza lakossága a század folyamán gyorsan nőtt: a 19. század eleji néhány ezer főről a század végére becslések szerint 400–500 ezerre. A város etnikai és vallási összetétele rendkívül sokszínű volt. Az oroszok és ukránok mellett jelentős zsidó, görög, örmény, olasz, francia, német, bolgár és román közösségek éltek itt. A zsidó lakosság aránya különösen magas volt – a század végén a város lakosságának talán egyharmadát is elérte, bár a pontos számok vitatottak, mivel a korabeli népszámlálások a vallást és az anyanyelvet eltérően rögzítették.
A város kulturális élete pezsgő volt: színházak, opera, irodalmi körök és nyomdák működtek, amelyek a korabeli Orosz Birodalomban kivételes sokszínűséget képviseltek. Ugyanakkor Odessza az etnikai feszültségek színtere is volt. A zsidó lakosság ellen a 19. század folyamán több pogrom (tömeges erőszakhullám) tört ki: 1821-ben, 1859-ben, 1871-ben, 1881-ben és 1905-ben. Az 1905-ös pogrom különösen súlyos volt; az áldozatok számáról a becslések 300 és 1000 között mozognak, a korabeli források ellentmondásosak. A pogromok hátterében a gazdasági verseny, az antiszemita propaganda és a hatóságok gyakori passzivitása állt. A modern történetírás ezeket az eseményeket nem elszigetelt helyi kitörésekként, hanem a birodalmi társadalom mélyebb válságainak tüneteként értelmezi.
Kijev (ukránul Київ) a középkori Kijevi Rusz egykori központja volt, de a 19. században az Orosz Birodalom egyik regionális adminisztratív és vallási központjaként működött. A város a Dnyeper jobb partján fekszik, stratégiai és kereskedelmi szempontból fontos helyen. Az orosz ortodox egyház egyik legfontosabb központja volt, különösen a Pecserszka Lavra (barlangkolostor) zarándokhelyként vonzotta a hívőket az egész birodalomból.
A város modernizációja lassabban indult, mint a déli kikötővárosoké vagy a donbászi ipartelepeké. Az 1834-ben alapított Szent Vlagyimir Egyetem (ma Kijevi Nemzeti Egyetem) a régió szellemi életének egyik központjává tette. A vasút megjelenése az 1860-as évek végén és az 1870-es években azonban döntő fordulatot hozott: Kijevet összekötötte Moszkvával, Odesszával és Harkovval, ami felgyorsította a kereskedelmet és az iparosodást. A város lakossága a század második felében gyorsan nőtt; 1860 körül még csak mintegy 100 ezer lakost tartottak számon, 1900 körül pedig már 250 ezer körül mozgott a becslések szerint.
Kijev társadalma is multietnikus volt: oroszok, ukránok, zsidók és lengyelek éltek itt. A zsidók aránya a 19. század végén jelentős volt, bár a letelepedési övezet (oroszul черта оседлости) korlátozásai miatt nem minden városrészben telepedhettek le. Kijevben is törtek ki pogromok, például 1881-ben és 1905-ben. A város egyúttal az ukrán nemzeti mozgalom egyik fontos központja is lett, noha az ukrán nyelv nyilvános használatát az orosz hatóságok korlátozták (például az 1876-os emsi ukáz, amely megtiltotta az ukrán nyelvű kiadványok és színdarabok egy részét). A város így egyszerre volt az orosz birodalmi adminisztráció, az ukrán kulturális ébredés és a zsidó közösség egyik otthona.
A vasúthálózat kiépülése az ukrán területeken az 1860-as években kezdődött, és a 19. század végére a régió gazdasági integrációjának meghatározó elemévé vált. Az első fontos vasútvonalak közé tartozott az Odessza–Balta vonal (1865) és a Kijev–Odessza vonal (1870). A hálózat gyorsan bővült: az 1870-es években a Harkov–Moszkva és a Kijev–Varsó vonalak, az 1880-as években pedig a Donyec-medencét bekapcsoló szárnyvonalak épültek ki. A századfordulóra a régiót viszonylag sűrű vasúthálózat szőtte át, amely összekötötte a mezőgazdasági termelőterületeket a kikötőkkel és az ipari központokkal.
A vasút forradalmasította a gabonaexportot. A korábban lassú és drága szekeres szállítás helyett a termény gyorsan és olcsón jutott el a fekete-tengeri kikötőkbe, ami növelte a mezőgazdasági termelés nyereségességét és elősegítette a paraszti gazdaságok árutermelővé válását. A vasút a nehézipar fejlődését is támogatta, mivel a szén és a vasérc szállítására használták; a bányák és kohók gyakran közvetlenül a vasútvonalak mentén települtek.
A vasútépítés hatalmas munkaerőt igényelt, és sok paraszt számára átmeneti jövedelemforrást biztosított. A vasúti csomópontok – Harkov, Jekatyerinoszlav (ma Dnyipro), Poltava, Kijev, Odessza – városok növekedését serkentették. A vasút a birodalmi ellenőrzés eszköze is volt: a hadsereg gyors mozgatását tette lehetővé, ami a 19. század végi és a 20. század eleji konfliktusokban (például az 1905-ös forradalom idején) stratégiai jelentőségűvé vált. A vonalak építése és üzemeltetése azonban gyakran külföldi tőkével és állami támogatással történt, ami a gazdasági függőség új formáit hozta létre.
A 19. század utolsó évtizedeiben és a 20. század elején tömeges kivándorlás indult meg az ukrán területekről. Az okok összetettek voltak: a vidéki túlnépesedés és földhiány, az 1861-es jobbágyfelszabadítás utáni nehéz gazdasági helyzet, a magas adók, a rossz termés és az időszakos éhínségek, valamint a politikai és vallási üldöztetés. A zsidó lakosság esetében a letelepedési övezet korlátozásai, a pogromok és az állami diszkrimináció különösen erős kivándorlási nyomást gyakoroltak.
A kivándorlók fő célországai az Egyesült Államok, Kanada, Brazília és Argentína voltak. A zsidó kivándorlók nagy része az Egyesült Államokba ment; a kelet-európai zsidó diaszpóra kialakulásában az 1881–1914 közötti hullám meghatározó volt. Az ukrán paraszti kivándorlók közül sokan Kanadába (a kanadai prérire) és Brazíliába mentek. A kivándorlási hullám méretét csak becsülni lehet: a 19. század végétől az első világháborúig akár több millió ember is elhagyhatta a régiót, de a statisztikák pontatlanok, mert a hatóságok gyakran nem rögzítették megbízhatóan a nemzetiséget, és sok kivándorló illegálisan távozott.
A kivándorlás fontos gazdasági és társadalmi következményekkel járt. A hazautalások (a kint dolgozók pénzküldeményei) bevételeket hoztak a hátramaradt családoknak, és hozzájárultak a vidéki gazdaság túléléséhez. A kivándorlás csökkentette a helyi munkaerőpiac terhelését, ugyanakkor hosszú távon gyengítette a helyi közösségeket. A kivándorlási ügynökök tevékenysége gyakran visszaélésekkel járt, mivel hamis ígéretekkel csábították el a tájékozatlan embereket. A kivándorlás nemcsak az orosz fennhatóságú területekről, hanem a Monarchia alatt álló Galíciából is folyt; Galíciából különösen sok zsidó és ukrán lakos vándorolt ki, részben a szegénység, részben az etnikai feszültségek miatt.
A 19. század végére a városok lakossága jelentősen megnőtt, és a városi társadalom erősen rétegzetté vált. A felső réteget a kereskedők, gyárosok, magas rangú hivatalnokok és földbirtokosok alkották; a középső réteghez a kispolgárok, mesteremberek, tanárok, orvosok és alsóbb hivatalnokok tartoztak; a legalján a munkások, szolgák, házalók és munkanélküliek helyezkedtek el. A városi szegénység, a zsúfolt lakhatás, a rossz higiénia és a járványok (kolera, tífusz) állandó problémát jelentettek.
A városi lakosság etnikai összetétele élesen eltért a vidékitől. A nagyvárosokban – Odessza, Kijev, Harkov, Jekatyerinoszlav – az oroszok és a zsidók aránya magas volt, míg az ukránok gyakran kisebbségben éltek. Ez a jelenség a 19. századi ukrán nemzeti mozgalom egyik strukturális gyengeségét jelentette: a városi értelmiség és polgárság jelentős része oroszul beszélt, orosz kultúrájú volt, vagy asszimilálódott, míg az ukrán nyelv és identitás elsősorban a falvakban őrződött meg. A modern ukrán történetírás ezt a folyamatot gyakran a birodalmi központ asszimilációs politikájának hatásaként értelmezi, bár az etnikai határok a mindennapi életben gyakran folyékonyabbak voltak, mint a későbbi nemzeti narratívák feltételezik.
A zsidó közösség a városi kereskedelemben, a kézműiparban és a szabadfoglalkozásokban (orvos, ügyvéd, író) felülreprezentált volt, de a letelepedési övezet korlátozásai miatt sokan nyomorban éltek a városi negyedekben. A zsidó lakosság koncentrációja és a korabeli antiszemita propaganda gyakran tette a zsidókat bűnbakká a gazdasági nehézségek idején, ami a pogromok mellett a mindennapi diszkriminációban is megnyilvánult.
A munkásság gyorsan nőtt, különösen a donbászi iparvárosokban. A munkások életkörülményei rendkívül rosszak voltak: hosszú munkaidő, alacsony bérek, balesetveszély, hiányos egészségügyi ellátás. Ez a helyzet a szocialista és forradalmi eszmék terjedésének kedvezett; az 1890-es évektől munkáskörök, szakszervezetek és illegális politikai csoportok alakultak. A nők helyzete a városi társadalomban különösen kiszolgáltatott volt: sokan gyárakban dolgoztak alacsony bérért, vagy háztartási alkalmazottként, cselédként voltak kénytelenek megélni, gyakran kiszolgáltatva a munkaadóiknak.
A 19. századi iparosodás, migráció és városiasodás forrásai elsősorban hivatalos orosz birodalmi statisztikák, vállalati jelentések, városi összeírások, valamint kortárs sajtóbeszámolók és útleírások. Ezek a források azonban több szempontból is korlátozottak. A népszámlálási adatok a vallást és az anyanyelvet rögzítették, de az etnikai kategóriák nem felelnek meg a mai fogalmaknak; a „kisorosz” (ukrán), „nagyorosz” (orosz), „fehérorosz” és más besorolások gyakran politikai célokat szolgáltak. A termelési és kereskedelmi adatok pontossága változó, a vállalatok gyakran aluljelentették a munkáslétszámot vagy a baleseteket.
Különösen vitatott a pogromok áldozatainak száma: a korabeli hatósági jelentések, a sajtó és a későbbi visszaemlékezések adatai jelentősen eltérnek egymástól. A modern kutatások jellemzően tartományokban adják meg a becsléseket, és hangsúlyozzák a források hiányosságát. A kivándorlási statisztikák is pontatlanok, mivel a célországok bevándorlási nyilvántartásai és a kibocsátó országok adatai nem mindig egyeznek, és sok illegális kivándorló nem szerepelt a hivatalos regiszterekben. A donbászi iparvidék etnikai összetételére vonatkozó adatok szintén becsléseken alapulnak, mivel a munkásság folyamatosan cserélődött, és a nemzetiségi önbevallás nem volt egységes.
A városi fejlődés társadalomtörténeti megítélése a szakirodalomban folyamatosan finomodik. A korábbi nemzeti keretű elbeszélések gyakran szemben állították egymással az eloroszosodott várost és az ukrán falut, míg az újabb kutatások a városi terekben zajló kulturális keveredést, a többnyelvűséget és a hibrid identitásokat is vizsgálják. Az emlékezetpolitikai viták – például a donbászi munkásmozgalom vagy az odesszai multikulturalizmus örökségéről – tovább bonyolítják a képet, ezért az állításokat mindig forráshoz és időponthoz kötve kell kezelni.