Ahogyan az Iparosodás, migráció és városok alfejezet bemutatta, a 19. század utolsó harmadában az ukrán területek gazdasági szerkezete és városi társadalma gyors átalakuláson ment át. A bányászat, a vasútépítés és a cukorgyártás által felfűtött régió 1914-ben a két nagy birodalom – az Orosz Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia – ütközőzónájává vált. A világháború nem egyszerűen katonai események sorozata volt: a frontok többször áthaladtak a lakosságon, a megszállások új hatalmi viszonyokat teremtettek, a birodalmi keretek meggyengülése pedig megnyitotta az utat az önálló ukrán államiság kísérletei előtt. Ez az alfejezet az 1917 és 1921 közötti forradalmi átmenetet tárgyalja, amikor az ukrán területeken több, egymással vetélkedő hatalmi központ jött létre, és a függetlenségi törekvések végül katonai vereséget szenvedtek. Az ukrán eseményeket nem lehet kizárólag a nemzeti történelem szempontjából bemutatni: a paraszti földéhség, a munkástanácsok, a zsidó lakosság védelmi és önvédelmi törekvései, valamint a lengyel, orosz és román állami érdekek egyaránt alakították a korszakot. A dátumoknál a Gergely-naptárt használjuk; a korabeli orosz források gyakran a Julián-naptár szerint kelteznek, ami 1918 elején 13 napos eltérést jelent.
Az első világháború az ukrán lakosságú területeket a korábbinál sokkal közvetlenebbül érintette. A keleti front (Восточный фронт) harcai 1914 augusztusában kezdődtek: az orosz csapatok betörtek a Monarchia északkeleti tartományaiba, Kelet-Galíciába (Східна Галичина, Schidna Halicsina) és Bukovinába (Буковина). Az osztrák–magyar hadsereg a korai vereségek után visszavonult, és a cári hatóságok 1914 őszétől 1915 tavaszáig megszállták a régiót. A megszállás alatt az orosz katonai közigazgatás az ukrán nyelvű intézményeket és a görögkatolikus egyház (Українська греко-католицька церква) hálózatát a politikai megbízhatatlanság jelképének tekintette: egyes egyházi vezetőket letartóztattak, iskolákat zártak be, és a helyi közigazgatásban az orosz nyelvet erőltették. Ezek az intézkedések nem voltak egységesek, és a források tanúsága szerint a hátországban a katonai szükségállapot miatt a civil lakosság jogvédelme erősen korlátozott volt.
1915 májusában a központi hatalmak ellentámadása, a gorlicei áttörés (Ofensywa gorlicka, Gorlice–Tarnów offenzíva) nyomán az orosz hadsereg kivonult Galícia nagy részéből. A frontvonal a háború további szakaszában a mai Ukrajna nyugati területein húzódott, miközben a hadműveletek időnként mélyen benyúltak Volhínia és Podólia felé. 1916 nyarán a Bruszilov-offenzíva (Брусиловський прорив) visszafoglalta Bukovina és Kelet-Galícia egyes részeit, de a front lényegében megmerevedett. A háború a civil lakosságot mindkét oldalon menekülések, rekvirálások, járványos betegségek és a hadigazdaság kényszerei révén sújtotta; a nők a falvakban és a városokban gyakran a korábban férfiak által végzett mezőgazdasági és ipari munkát vették át.
A háborús gazdaság az ukrán területeken a mezőgazdasági kivitelt is visszavetette. A hadseregek rekvirálásai, a lovak és igásállatok elhajtása, valamint a munkaerő elvonása miatt 1916–1917-re a vetésterület és a termésátlag csökkent; a városokban élelmiszerhiány és infláció alakult ki. A menekültek százezres nagyságrendben mozogtak a frontvonalak között, a becslések tág határok között mozognak, mivel a mozgó frontok miatt a nyilvántartások hiányosak. A hadifoglyok és a kényszermunkások tömegei szintén a lakosság összetételét változtatták.
A háborús erőszak etnikai és vallási törésvonalakat is felerősített. A cári hatóságok a határ menti zsidó közösségeket gyakran kollektíve gyanúba fogták, és kitelepítéseket, kényszerlakhelyeket alkalmaztak. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében szolgáló ukrán katonák egy része – különösen az 1914-ben létrehozott Ukrán Szics-lövészek (Українські січові стрільці, Ukrajinszki szicsovi sztrilci) egysége – a Monarchia iránti lojalitás és az ukrán nemzeti célok közötti feszültségben mozgott. A háború tehát nem egyszerűen birodalmi konfliktus volt, hanem a helyi társadalmakban korábban felhalmozódott nemzeti, szociális és vallási feszültségeket is felszínre hozta.
Az 1917. évi februári forradalom megdöntötte a cári rendet Oroszországban. Ukrajnában a hatalomvákuumot a helyi politikai és társadalmi szervezetek hamar érzékelték. 1917. március 17-én Kijevben a különböző ukrán szervezetek képviselőiből megalakult a Központi Rada (Центральна Рада, Centralna Rada), amelynek elnöke a nemzeti mozgalom ismert történésze, Mihajlo Hrusevszkij (Михайло Грушевський) lett. A Rada kezdetben nem volt formális kormány, hanem a politikai közvéleményt szervező testület, amely a katonák, a parasztok, a munkások és az értelmiség küldötteit tömörítette; összetétele fokozatosan bővült. A vidéki területeken ezzel párhuzamosan a helyi tanácsok és a katonai bizottságok olyan hatalmi gócokat alkottak, amelyek fölött a központi szervek csak korlátozott ellenőrzést gyakoroltak.
A Központi Rada a nyár folyamán a nemzeti autonómia programját fogalmazta meg. A négy univerzál (Універсал, Univerzal) nevű kiáltvány közül az első 1917. júniusában kimondta, hogy az ukrán népnek joga van saját életét rendezni, de nem szándékozik elszakadni Oroszországtól. A második, 1917. júliusi univerzál az Ideiglenes Kormánnyal való megegyezés keretében területi önkormányzati jogkört kapott, de a vita a hatáskörökről továbbra is fennmaradt. A bolsevikok 1917. novemberi petrográdi hatalomátvétele után a Központi Rada a harmadik univerzálban (1917. november 20-án) kikiáltotta az Ukrán Népköztársaságot (Українська Народна Республіка, Ukrajinszka Narodna Reszpublika; rövidítve UNR), de még az orosz föderáció keretében. Végül a negyedik univerzál, 1918. január 22-én, az UNR teljes függetlenségét is kimondta.
A Központi Rada társadalompolitikája a korszak forradalmi körülményeihez képest óvatos volt. A földkérdésben elvileg a nagybirtokok szétosztását ígérte, de a végrehajtást a hadi helyzetre és az alkotmányozó gyűlésre halasztotta; a vidéki parasztok egy része ezért saját kezébe vette a földfoglalást. A Rada emellett kísérletet tett a nemzeti kisebbségek – zsidók, lengyelek, oroszok – személyi autonómiájának (національно-персональна автономія) bevezetésére, ami a korszakban a nemzeti kérdés egyik leginnovatívabb, bár a háborús viszonyok között alig intézményesült megoldása volt. Ez a program nem a mai értelemben vett nemzetállami homogenizációt, hanem a soknemzetiségű terület egyenjogú csoportjainak önkormányzatát célozta.
A Rada működésében a városi értelmiség mellett a paraszti küldöttek és a katonatanácsok szerepe fokozatosan nőtt. A földtörvény-tervezet a nagybirtokok kisajátítását helyezte kilátásba, de a kártalanítás és a végrehajtás részletei miatt a paraszti mozgalom nem várta meg a törvényi rendezést. 1917 őszére a vidéki területeken a földfoglalások gyakorlata terjedt el, ami a Rada és a helyi földbirtokosok közötti konfliktust élezte. A városi munkástanácsok sok helyen a Központi Radával párhuzamosan működtek, és a hatalom tényleges gyakorlása a helyi fegyveres erők jelenlététől függött.
A bolsevikok oroszországi hatalomátvétele után az ukrajnai városi szovjetek egy része is a hatalom megragadására törekedett. 1917 decemberében a harkovi bolsevik vezetésű kongresszus a szovjet hatalom kikiáltásával párhuzamosan létrehozta az Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaságot (Українська Соціалістична Радянська Республіка, Ukrajinszka Szocialisztyicsna Ragyanszka Reszpublika; későbbi rövidítése USzSZK). A tényleges katonai erő azonban nagyrészt az oroszországi Vörös Gárdától és a balti tengerészek egységeitől érkezett. 1918 januárjában a szovjet csapatok északkelet felől benyomultak az UNR területére; a kijevi ellenállás egyik emlékezetes, de katonailag korlátozott jelentőségű eseménye a krutyi csata (Бій під Крутами) volt 1918. január 29-én, ahol ukrán diákokból és kadétokból álló egység feltartóztatta a bolsevik előrenyomulást. Az esemény ténye dokumentált, de a résztvevők száma és a csata szimbolikus értelmezése a mai ukrán emlékezetpolitika vitatott pontja.
A harkovi szovjet kormány társadalmi bázisa elsősorban a nagyvárosi munkásság és az orosz nyelvű városi lakosság volt, míg a vidéki ukrán parasztság nagy része bizalmatlan maradt. A bolsevikok a földosztás azonnali végrehajtását ígérték, ami rövid távon népszerűséget hozott, de a városi élelmiszer-rekvirálás hamar ellenállást váltott ki. Az 1918. januári kijevi bevonulás után a szovjet hatóságok a politikai ellenfelekkel szemben erőszakot alkalmaztak; az események pontos áldozatszámai máig vitatottak.
A Központi Rada a katonai nyomás alatt különbéke-tárgyalásokat kezdett a központi hatalmakkal. Az UNR és a központi hatalmak közötti breszt-litovszki béke aláírására 1918. február 9-én került sor; a szerződésben Németország és szövetségesei elismerték az UNR-t, az ukrán kormány pedig élelmiszer-szállításokat ígért. A bolsevik Oroszország által aláírt breszt-litovszki béke (1918. március 3.) után a központi hatalmak katonái fokozatosan megszállták az ukrán területeket, és a Központi Rada visszatérhetett Kijevbe. A megszállókkal való együttműködés azonban törékeny volt: a német és osztrák–magyar hatóságok a gabonarekvirálást a helyi lakossággal szemben erőszakkal hajtották végre, ami parasztfelkelésekhez vezetett.
A Hetmanátus időszakában a megszállók által kikényszerített élelmiszer-szállítások a vidéki lakosságot ismételten felkelésre késztették. A német és az osztrák–magyar hadsereg megtorló akciói falvak tucatjait érintették; a dokumentált esetek mellett a becsült áldozatok száma bizonytalan. A városi munkásság körében a szakszervezetek és a bolsevik sejtek sztrájkokat szerveztek, de a megszállás alatt a katonai igazgatás ezeket gyakran megtorlással válaszolta.
A német vereség a nyugati fronton 1918 őszén meghatározta a Hetmanátus sorsát. Szkoropadszkij 1918. november 14-én kísérletet tett egy oroszországi föderációs fordulatra, de ez a lépés csak felgyorsította a bukását. A megszálló csapatok kivonulása után az ukrán ellenzéki erők – a korábbi Rada politikusai, a nemzeti mozgalom aktivistái, valamint a paraszti felkelők – közös fellépéssel megdöntötték a Hetmanátust.
A Hetmanátus elleni felkelést az 1918. november 13-án, Bila Cerkvában létrehozott Direktórium (Директорія, Dyrektorija) irányította. A testület vezetői közé tartozott Volodimir Vinnicsenko (Володимир Винниченко) és Szimon Petljura (Симон Петлюра); az elnöki tisztet kezdetben Vinnicsenko, majd a hadi helyzet súlyosbodásával Petljura töltötte be. A Direktórium csapatai 1918 decemberében bevonultak Kijevbe, és visszaállították az Ukrán Népköztársaság formális folytonosságát. A hatalomátvétel azonban nem hozta el a stabilitást: a vidéki területeken a paraszti mozgalmak, a városokban a munkástanácsok és a helyi katonai parancsnokok párhuzamos hatalmat gyakoroltak, míg a bolsevikok a harkovi kormányt ismét megerősítették.
A nyugati területeken ezzel párhuzamosan egy másik ukrán államalakulat jött létre. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásakor, 1918. november 1-jén az ukrán katonai egységek átvették a hatalmat Kelet-Galícia és részben Bukovina területén. November 13-án kikiáltották a Nyugat-Ukrán Népköztársaságot (Західноукраїнська Народна Республіка, Zachidnoukrajinszka Narodna Reszpublika; rövidítve ZUNR). A ZUNR vezetése a galíciai ukrán lakosságra támaszkodott, de a területén élő lengyel közösség – különösen Lviv (Львів, Lwów, Lemberg) városában – ellenállt. A lengyel–ukrán háború (1918–1919) hamarosan a lengyel hadsereg fölényét hozta: Lvivet a lengyelek 1918 novemberében visszafoglalták, és 1919 nyarára a lengyel erők a Zbrucs folyóig szorították vissza a ZUNR-t.
A két ukrán állam vezetése 1919. január 22-én Kijevben aláírta az egyesülési okmányt (Акт Злуки, Akt Zluky), amely kinyilvánította az UNR és a ZUNR egyesülését. A dokumentált tény a diplomáciai aktus, de a tényleges egyesítés a háborús helyzet és a területi szétszakítottság miatt soha nem valósult meg: a ZUNR kormánya emigrációban folytatta tevékenységét, és a galíciai területek fokozatosan lengyel ellenőrzés alá kerültek. Az egyesülési okmány ennek ellenére a későbbi ukrán nemzeti emlékezetben a területi egység szimbólumává vált, jóllehet tényleges hatalmi tartalma minimális volt.
Az 1919–1920-as időszakban az ukrán területek a polgárháború (Громадянська війна, Hromagyanszka vijna) többfrontos hadszínterévé váltak. A bolsevik Vörös Hadsereg északról és keletről, a fehér erők (Біла армія) – különösen Anton Gyenyikin és később Pjotr Vrangel hadserege – dél felől, a lengyel hadsereg nyugatról, a paraszti anarchista mozgalom – elsősorban Nyesztor Makhno (Нестор Махно) tanácsállama a Zaporizzsjához közeli Guljajpole környékén – pedig a saját, frontoktól függően változó harcát vívta. A városok, köztük Kijev, rövid időn belül többször cseréltek gazdát; a lakosság lojalitása gyakran a helyi túlélési érdekek szerint alakult. A falusi közösségek egy része a „zöld” (paraszti) felkelőcsoportokhoz csatlakozott, amelyek a rekvirálások ellen és a helyi autonómia védelmében ragadtak fegyvert.
A polgárháború alatt a városi lakosság a fűtőanyag- és élelmiszerhiány miatt tömegesen hagyta el a nagyvárosokat, vagy a vidéki terménycsere-kereskedelemre utalt. A falusi közösségek a hadseregek rekvirálásai ellen fegyveres önvédelmet szerveztek. A nők a hátországban a mezőgazdasági termelés és a háztartások fenntartása mellett a hadikórházakban és a jótékonysági hálózatokban is szerepet vállaltak, bár a politikai döntéshozatalból nagyrészt kiszorultak.
A korszak legsúlyosabb civil traumái közé tartoztak az antiszemita pogromok. 1918 és 1920 között a zsidó közösségek ellen az erőszakhullám a mai Ukrajna területének számos pontján lezajlott. Az elkövetők között az UNR hadseregének egyes alakulatai, a Fehér Hadsereg egységei, a bolsevikokkal együttműködő vagy éppen ellenük fellázadó paraszti csapatok, valamint helyi bandák egyaránt dokumentáltak. A legnagyobb véráldozattal járó események közé tartozik az 1919. februári proskurivi mészárlás, de a pontos áldozatszám a korabeli nyilvántartások hiányosságai miatt vitatott; a történészi becslések az összesített áldozatokra vonatkozóan gyakran 30 000 és 100 000 közötti sávot adnak meg. A helyi zsidó közösségek önvédelmi egységeket szerveztek, de ezek általában nem tudtak ellenállni a katonai alakulatoknak. A zsidó politikai pártok – a cionisták, a Bund és az ortodox irányzatok – megosztottak voltak abban, hogy az ukrán államisággal vagy a szovjet hatalommal keressenek-e szövetséget; ez tovább nehezítette a közösség kollektív válaszát. A felelősség kérdése a mai napig a nemzeti és emlékezetpolitikai viták egyik legérzékenyebb pontja, és a szakirodalomban sem alakult ki teljes konszenzus az egyes hadseregek parancsnoki felelősségéről.
1920-ban az ukrán függetlenségi törekvések sorsa összekapcsolódott a szovjet–lengyel háborúval (Війна Радянської Росії з Польщею, wojna polsko-bolszewicka). Az UNR vezetése, elsősorban Petljura, 1920. áprilisi varsói szerződésben szövetséget kötött Lengyelországgal: cserébe a lengyel katonai támogatásért elfogadta a lengyel területi igényeket Kelet-Galíciára és Volhínia egy részére. A lengyel–ukrán erők 1920 májusában elfoglalták Kijevet, de a szovjet ellentámadás nyárra visszaszorította őket, és a Vörös Hadsereg egészen Varsóig nyomult előre. Az augusztusi varsói csata (Cud nad Wisłą, Диво на Віслі) után a hadiszerencse megfordult, és a felek 1920 őszén tárgyalóasztalhoz ültek. A párizsi békekonferencia és a nyugati hatalmak az ukrán függetlenséget nem ismerték el, ami tovább szűkítette az UNR diplomaták mozgásterét.
A rigai béke aláírására 1921. március 18-án került sor. A szerződést Lengyelország és a szovjet kormány – a szovjet ukrán képviselők részvételével – kötötte meg; az UNR-t nem ismerték el önálló félként. A béke az ukrán területeket kettévágta: a Dnyeper középső és keleti része, valamint a déli területek a szovjet Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaság fennhatósága alá kerültek, míg Galícia, Volhínia nyugati része és Nyugat-Polesz-je Lengyelországhoz. Bukovinát 1918–1919-ben Románia foglalta el, Kárpátalját pedig Csehszlovákia kapta meg – ezeket a területi változásokat a későbbi nemzetközi szerződések is megerősítették. A rigai béke tehát nem csupán a lengyel–szovjet határt rögzítette, hanem a 20. századra meghatározó ukrán területi megosztottságot is konzerválta.
A rigai béke után a határok mentén a lakosság egy része a nyelvi és vallási kötődések szerint vándorolt át, de szervezett lakosságcseréről nem beszélhetünk; a menekültek visszatérése évekig elhúzódott. A lengyel és a szovjet hatóságok a határ menti területeken a nemzeti lojalitás megerősítését célzó iskolapolitikát és közigazgatási átalakítást hajtottak végre, ami a kisebbségi ukrán lakosság helyzetét hosszú távon meghatározta.
A rigai béke a függetlenségi kísérletek katonai és diplomáciai vereségét zárta le. Az UNR hadserege 1921-ben letette a fegyvert, vezetői emigrációba vonultak; Petljura 1926-ban Párizsban merénylet áldozata lett. A szovjet ukrán kormányzat a polgárháború végére fokozatosan felszámolta a vidéki anarchista és paraszti ellenállást, és az 1920-as évek elején az oroszországi mintához hasonló Új Gazdaságpolitika (NEP) keretében próbálta stabilizálni a kiélezett ellátási helyzetet; ennek elemzése a következő alfejezetben (A szovjet Ukrajna kialakulása) következik.
A 1917–1921-es ukrán államkísérletek nem érték el a tartós függetlenséget, de az államiság intézményi és szimbolikus hagyatéka – különösen az UNR és a ZUNR egyesülési aktusa – a későbbi nemzedékek számára hivatkozási ponttá vált. A mai Ukrajnában a szobornosztyi (соборність, „egység”) napja az egyesülési okmány évfordulójára emlékeztet, ami mutatja a korszak emlékezetpolitikai utóéletét. Ugyanakkor a korszak emlékezetét a pogromok és a belső erőszak traumája is terheli, ami a nemzeti narratívákban gyakran háttérbe szorul.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak a Központi Rada négy univerzáléja, a breszt-litovszki és a rigai békeszerződések szövegei, a Hetmanátus kikiáltásával és a Direktórium megalakulásával kapcsolatos kiáltványok, valamint az egyesülési okmány. A katonai események rekonstrukciója nagyrészt hadijelentésekre, a résztvevők visszaemlékezéseire és a későbbi hadtörténeti feldolgozásokra támaszkodik; a visszaemlékezéseket azonban a szerzők utólagos politikai elkötelezettsége torzíthatja, ezért a katonai részleteknél a források közötti ellentmondásokat jelölni kell.
A legsúlyosabb bizonytalanság a polgárháborús erőszak áldozatainak számát érinti. A pogromok áldozataira vonatkozó becslések a túlélők beszámolóira, az áldozati listákra és a későbbi népszámlálási adatokra épülnek, de az 1917–1921 közötti közigazgatási nyilvántartások töredékesek, és az események egy része a későbbi határváltozások miatt nem hagyott egységes levéltári nyomot. A dokumentált tény maga az erőszakhullám megtörténte; a felelősség pontos megoszlása és a szándékosság értelmezése a szakirodalomban vitatott.
A hadműveleti veszteségekre vonatkozó becslések is széles sávban mozognak; a hivatalos hadijelentések gyakran a saját oldal veszteségeit alulbecsülték, a civil áldozatokat pedig nem tartották nyilván. A gazdasági összeomlás mértékéről a vasúti, mezőgazdasági és ipari statisztikák töredékesek, mert a háborús pusztítás és a közigazgatási változások miatt az adatgyűjtés akadozott. A mai történetírás ezért inkább nagyságrendi becsléseket ad, semmint pontos számokat.
A függetlenségi kísérletek értékelése emlékezetpolitikailag is terhelt. A szovjet történetírás az UNR-t és a Hetmanátust egyaránt a „burzsoá nacionalizmus” vagy a külföldi intervenció kiszolgálójaként ábrázolta; a mai ukrán történetírás az államiság modern előfutáraként tekint rájuk. A lengyel történetírás a lengyel–ukrán háború és a rigai béke szempontjából a területi kérdésekre összpontosít, míg a zsidó történeti emlékezet a pogromok áldozatait állítja középpontba. A tankönyv ezeket a nézőpontokat nem rangsorolja, hanem a forrásokhoz kötött, összehasonlító értelmezést kínál; ahol a szakirodalmi viták nem zárultak le, ott ezt explicit módon jelezzük.