Az első világháborús összeomlás és a rövid életű független ukrán államalakulatok kudarca után Ukrajna keleti és középső területein a bolsevik hatalomátvétel fokozatosan intézményesült. Az 1917–1921 közötti forradalmi és polgárháborús időszak – amelyet az előző alfejezet Az első világháború és a függetlenségi kísérletek tárgyalt – után az 1920-as években új államszervezeti keret alakult ki. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan jött létre a szovjet Ukrajna mint formálisan saját köztársaság a Szovjetunión belül, milyen nemzetiségpolitikai kísérlet volt az ukránizáció (ukrainizacija), és hogyan vezetett a sztálini fordulat a kollektivizáláshoz (kolektivizacija) és az 1932–1933-as holodomorhoz (Holodomor). A téma nemcsak Ukrajna 20. századi történetének egyik legfontosabb szakasza, hanem a szovjet rendszer általános természetének – a birodalmi központ és a nemzeti köztársaságok közötti feszültségnek, a paraszti társadalom elleni erőszaknak és az éhínség értelmezésének – modellje is.
A polgárháború utolsó szakaszában a bolsevikok által ellenőrzött ukrajnai területeken 1919 januárjában kikiáltották az Ukrán Szocialista Tanácsköztársaságot (Ukrajinszka Szocialisztyicsna Ragyanszka Reszpublika, USZRR). A kikiáltás azonban jó ideig inkább politikai deklaráció volt, mint valós államhatalom: a frontok gyors mozgása, a fehér és a lengyel erők előretörése, valamint a helyi paraszti lázadások miatt a bolsevik közigazgatás többször összeomlott. Az 1921-es rigai béke után a szovjet-orosz és lengyel fennhatóság határa a mai Ukrajna nyugati területeit kettévágta: Volhínia és Galícia nagy része Lengyelországhoz került, míg a Dnyeper menti középső és keleti országrészek a szovjet köztársaság részei lettek.
1922 decemberében az Ukrán SZSZK egyike volt a Szovjetuniót megalapító négy köztársaságnak (az Oroszországi SZSZSZK, a Belorusz SZSZK és a Kaukázusontúli SZSZSZK mellett). A szovjet alkotmányos formák szerint az Ukrán SZSZK szuverén nemzeti köztársaság volt, saját kormánnyal, népbiztosok tanácsával és formálisan saját külügyi jogkörökkel is. A gyakorlatban a köztársasági intézmények a moszkvai Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) Párt döntéseit hajtották végre; a párt tagozatai Ukrajnában is centralizált irányítás alatt működtek. Ez a kettősség – a nemzeti atribútumok látványos jelenléte és a valódi döntéshozatal centralizáltsága – végigkísérte a szovjet Ukrajna történetét.
A korai szovjet ukrán kormányzatnak egyszerre kellett megbirkóznia a háború utáni gazdasági összeomlással, az 1921–1922-es éhínséggel, a paraszti fegyveres ellenállással és a városi munkásság gyengeségével. A bolsevik párt ukrajnai tagságának összetétele már a kezdetektől sajátos volt: a tagok jelentős része nem ukrán anyanyelvű, hanem orosz, zsidó vagy más nemzetiségű volt, és a pártapparátus nyelve az orosz maradt. A vidéki ukrán lakosság, amely a köztársaság népességének túlnyomó többségét adta, gyanakvással vagy nyílt ellenségeskedéssel viszonyult az élelmiszer-rekviráló különítményekhez és a kommunista hatalomhoz.
A szovjet vezetés az 1920-as évek elején felismerte, hogy a nemzeti kérdést nem lehet csupán elnyomással kezelni. Az 1923-ban meghirdetett korenizacija („gyökeresítés”, korenizacija) politika célja az volt, hogy a párttól távol maradt nem orosz lakosságot a saját nyelvén, saját kultúráján keresztül közelítse a szovjethatalomhoz. Ennek ukrajnai változata volt az ukránizáció (ukrainizacija), amelyet 1923 és 1933 között, változó intenzitással hajtottak végre.
Az ukránizáció három fő területre terjedt ki. Az első a közigazgatás és a pártapparátus ukránosítása volt: a hivatalos ügyintézésben, a tanácsokban és a bíróságokon fokozatosan bevezették az ukrán nyelv használatát, és előírták, hogy a tisztviselőknek meghatározott határidőn belül meg kell tanulniuk ukránul. A második az oktatás és a kultúra ukránosítása volt: az iskolák többségét ukrán tannyelvűvé alakították, ukrán nyelvű sajtót, könyvkiadást, színházat és tudományos intézményeket hoztak létre. A harmadik az ukrán nemzeti elitek felemelése volt: a párt- és állami vezetésbe tudatosan vontak be ukrán származású kádereket, részben hogy ellensúlyozzák a korábbi orosz túlsúlyt, részben hogy a rezsim helyi hitelességét növeljék.
Az ukránizáció rövid távon látványos eredményeket hozott. Az 1920-as évek végére az ukrán iskolák aránya az Ukrán SZSZK-ban a becslések szerint meghaladta a 80%-ot, a felsőoktatásban is megjelent az ukrán nyelvű képzés, és a könyvkiadásban az ukrán címek aránya jelentősen nőtt. Az irodalmi és művészeti életben – amelyet a korabeli szovjet terminológia ukrán reneszánsznak nevezett – olyan írók és értelmiségiek kaptak teret, mint Mikola Hviljovij (Mykola Khvyliovyi), Valerjan Pidmohilnij vagy Pavlo Ticsina. Az ukrán történettudomány, a helytörténet és a nyelvtudomány intézményesülése is ebbe a folyamatba illeszkedett.
Ugyanakkor az ukránizáció korlátait is fontos látni. A hadseregben, a vasútnál, a nehéziparban és a pártszervezet felsőbb szintjein az orosz nyelv dominanciája fennmaradt, mivel ezeket az ágazatokat össz-szövetségi érdekűnek tekintették. A városi lakosság – különösen a nagyvárosok orosz és zsidó többségű rétegei – körében az ukrán nyelv térnyerése ellenállásba ütközött. A vidéki ukrán parasztság ugyan nyelve szerint ukrán volt, de a modern nemzeti azonosságtudat kialakulása lassú és egyenetlen maradt; a szovjet hatóságok által támogatott „ukrán szocialista nemzetépítés” tehát nem azonosítható a 19. századi nemzeti ébredés folytatásával, hanem inkább egy új, politikai-ideológiai keretek közötti identitásformálás volt.
Az ukránizáció megítélése a mai napig vitatott. A történetírás egy része szerint az 1920-as évek politikája valódi lehetőséget adott az ukrán nyelv és kultúra intézményesülésére, és a későbbi sztálini fordulat ezt az ígéretet fojtotta meg. Más értelmezések hangsúlyozzák, hogy az ukránizáció soha nem kérdőjelezte meg a szovjet politikai és gazdasági rendszert, és lényegében a kommunista hatalom legitimálásának eszköze volt. E két álláspont nem egymást kizáró, de a hangsúlyok különböznek.
Az 1920-as évek végén a szovjet vezetés irányvonala alaposan megváltozott. Az 1927–1928-as gabonabegyűjtési válság, a NEP (új gazdasági politika) lebontása és az erőltetett iparosítás első szakaszának feszültségei nyomán Sztálin és szövetségesei mind a parasztsággal, mind a nemzeti elitekkel szemben keményebb politikát hirdettek. Az ukránizációval szemben a párton belül már korábban is élénk ellenkezés mutatkozott: orosz központi tisztviselők, hadseregbeli káderek és egyes ukrán kommunisták is azzal vádolták a programot, hogy „nacionalista elhajlást” erősít.
Az 1929–1930-tól kibontakozó kampány a burzsoá nacionalizmus ellen – amelynek jelszavai az ukrán értelmiség ellen irányultak – gyakorlatilag megfordította az ukránizáció lendületét. 1932–1933-ban tömegessé váltak azok a letartóztatások és kirakatperek, amelyekben ukrán írókat, tanárokat, nyelvészeket és párttagokat vádoltak meg fiktív szervezkedéssel. Az ukrán nyelvű oktatás és kultúra intézményei közül sok bezárt, átszervezték vagy orosz tannyelvűvé alakították át őket. A visszarendeződés nem jelentette ugyan a formális államnyelvi státus megszüntetését, de a gyakorlatban az orosz nyelv dominanciája ismét megerősödött, és a „nacionalista” jelző politikai bűncselekménnyé vált.
Fontos azonban elkerülni a leegyszerűsítő képet, amely szerint az ukránizációt egyetlen tollvonással megszüntették. A folyamat egyenetlen volt: vidéken az ukrán iskolák jelentős része még éveken át működött, és a helyi káderpolitika sem simult ki azonnal. A fordulat mégis egyértelműen a központi, oroszosító irányvonalat erősítette, és előkészítette a későbbi, a nemzeti kulturális intézményeket sújtó terrorhullámot.
A szovjet gazdaságpolitika 1928–1929-től a mezőgazdaság kollektivizálására (kolektivizacija) tért át. Ennek lényege a paraszti egyéni gazdaságok erőszakos vagy kényszerű egyesítése volt kolhozokba (kolhoz, kollektív gazdaság) és szovhozokba (állami gazdaság). A cél kettős volt: egyrészt a mezőgazdasági termények állami ellenőrzés alá vonása és az iparosítás költségeinek fedezése, másrészt a vidéki társadalom átalakítása a hatalommal szemben álló, önálló paraszti birtokos réteg felszámolásával.
A kollektivizálást a kuláktalanítás (rozkurkulennya, oroszul raskulachivanie) kísérte. A „kulák” (kurkul) kategória lazán meghatározott, gyakran önkényesen alkalmazott fogalom volt: ide soroltak viszonylag tehetősebb parasztokat, de gyakran olyan szegényebb családokat is, amelyek ellenálltak a beszolgáltatásnak vagy a kolhozba lépésnek. A kuláknak nyilvánított családokat kifosztották, házaikból elűzték, és tömegesen deportálták az északi, szibériai vagy távol-keleti kényszermunkatáborokba és különleges telepekre. A deportáltak száma csak az Ukrán SZSZK területéről százezres nagyságrendű volt; a pontos adatok ma is bizonytalanok, mert a szovjet nyilvántartások részben hiányosak, részben szándékosan pontatlanok.
A kollektivizálás az 1930-as év során vált igazán erőszakossá. A helyi pártszervek és a rendőri-katonai egységek a beszolgáltatási kvótákat gyakran a helyi termelési lehetőségeket meghaladó mértékben emelték, és aki nem teljesített, azt „szabotőrnek” vagy „kuláknak” bélyegezték. A paraszti ellenállás passzív formája – a vetésterület csökkentése, a termény elrejtése, az állatállomány levágása – tovább rontotta a termelést, de a hatóságok ezt nem vették figyelembe, hanem újabb rekvirálásokkal válaszoltak. A kolhozosítás aránya az 1930-as évek elején drámaian megugrott: a szovjet statisztikák szerint 1931-re az ukrajnai vetésterület jelentős része kolhozok kezében volt, ám ezek a számok a felülről diktált tervteljesítés miatt erősen torzíthatnak.
A holodomor kifejezés (ukránul holodomor, szó szerint „éhhalál”) az 1932–1933-ban az Ukrán SZSZK-ban és részben a szomszédos kubáni, észak-kaukázusi és Volga-vidéki területeken bekövetkezett tömeges éhínségre utal. Az éhínség nem természeti katasztrófa volt, hanem a szovjet állam gabonabegyűjtési politikájának és a kollektivizálás erőszakos végrehajtásának következménye. Ezt a megállapítást ma a nemzetközi történettudomány túlnyomó része elfogadja; ami vitatott, az a szándékosság mértéke és az, hogy a szovjet vezetés kifejezetten az ukrán nemzeti csoport elpusztítására törekedett-e.
1932 nyarán és őszén, miután a gyenge termés és a paraszti ellenállás miatt a beszolgáltatás akadozott, Moszkva rendeletekkel szigorította a gabonabegyűjtést. Az augusztusi és decemberi párthatározatok – köztük az 1932. decemberi, a „feketelistás” falvak elleni intézkedés – blokáddal, a helyi élelmiszer-készletek teljes elkobzásával és a lakosság kiéheztetésével fenyegették a nem teljesítő területeket. Az 1932. őszén bevezetett gabonabegyűjtési törvény a kolhozoktól és egyéni gazdáktól követelte a termény meghatározott részének leadását; aki nem adta le, attól a hatóságok erőszakkal vették el a vetőmagot és a háztartási tartalékot is.
A begyűjtési kampány idején a parasztok közül sokan megpróbáltak a városokba menekülni, ám 1933 elején bevezették a belső útlevélrendszert (propiszka), amely a falusi lakosságot gyakorlatilag a lakóhelyéhez kötötte, és megakadályozta, hogy az éhezők a városokba jussanak élelemért. A határokat lezárták, a gabonakészleteket fegyveres őrséggel védték. A halálozás 1933 tavaszán tetőzött: a kimerült, ödémás emberek tömegesen haltak meg a falvakban, az utcákon és a temetőkben. A halottak eltemetésére sok helyen már nem maradt erő; egyes visszaemlékezések kannibalizmus eseteiről is beszámolnak, bár ezek forrásértéke nehezen ellenőrizhető.
Az áldozatok számáról máig nincs teljes egyetértés. A leggyakrabban idézett becslések 3 és 4 millió közötti halálos áldozattal számolnak az Ukrán SZSZK területén, de egyes kutatások ennél alacsonyabb (2,5 millió körüli) vagy magasabb (5 milliót megközelítő) számokat is valószínűsítenek. A különbségek részben abból adódnak, hogy a szovjet népszámlálási adatok és anyakönyvi bejegyzések hiányosak, a halálozási okok nyilvántartása pontatlan, és a 1937-es titkos népszámlálás eredményeit a hatalom megsemmisítette. A demográfiai becslések ezért mindig bizonytalansági sávval közölhetők.
A holodomor megítélése a történetírásban és az emlékezetpolitikában is éles viták tárgya. A dokumentált tény az, hogy 1932–1933-ban az Ukrán SZSZK-ban és más szovjet területeken tömeges éhínség pusztított, és hogy a szovjet hatóságok a begyűjtést erőszakkal, a helyi lakosság élelmiszerhez jutását akadályozva hajtották végre. Azt is bizonyítják levéltári dokumentumok, hogy a szovjet vezetés ismerte a helyzetet, és mégsem állította le időben a begyűjtést; egyes dokumentumok szerint Sztálin és közvetlen munkatársai a „szabotázs” elleni harc jegyében további szigorítást rendeltek el.
A vitatott kérdés az, hogy a szovjet vezetés kifejezetten az ukránok mint etnikai közösség elpusztítására törekedett-e. A népirtás minősítés mellett érvelő történészek – például Robert Conquest és James Mace – azt hangsúlyozzák, hogy a begyűjtési politika aránytalanul sújtotta az ukrán területeket, és hogy az ukrán nemzeti elitek elleni párhuzamos támadás együttesen egy nemzetellenes szándékra utal. Ezzel szemben más kutatók, például Lynne Viola vagy Nicolas Werth, inkább a szovjet parasztellenes politika össz-szövetségi összefüggéseit emelik ki, és arra mutatnak rá, hogy hasonló módszerekkel sújtottak más, nem ukrán területeket is. Ők a holodomort a sztálini gazdaságpolitika szélsőségesen erőszakos, de elsősorban nem etnicid szándékú következményeként értelmezik.
A kérdés tehát nyitott, és a tudományos konszenzus csak a legalapvetőbb tényekre terjed ki. A „népirtás” kifejezés használata jogi és politikai következményekkel is jár: Ukrajna 2006-ban törvényben ismerte el a holodomort az ukrán nép elleni népirtásként, és több más állam parlamentje is hasonló nyilatkozatot fogadott el. A nemzetközi jogi szakértők egy része azonban vitatja, hogy az 1948-as ENSZ-egyezmény értelmében vett bizonyítási küszöb elérhető lenne. Ezt a különbséget a tankönyvben is érdemes érzékeltetni: az emlékezetpolitikai minősítés nem feltétlenül azonos a történettudományi vagy jogi minősítéssel.
A holodomort követő években a szovjet hatalom konszolidálta a kolhozrendszert. A parasztság erőszakos átalakítása után a mezőgazdaság állami ellenőrzés alá került, de termelékenysége hosszú távon alacsony maradt. A vidéki társadalom szerkezete gyökeresen megváltozott: a korábbi faluközösségek, a gazdálkodói hagyományok és a helyi autonómia formái felszámolódtak. A túlélők generációja számára a holodomor traumája olyan emlékezeti réteget hozott létre, amelyet a szovjet rendszer évtizedeken át elhallgattatott, és amely csak a peresztrojka és a függetlenség után válhatott nyilvános témává.
A demográfiai következmények is súlyosak voltak: az 1930-as évek elején megszakadt a népességnövekedés, a születésszám visszaesett, és a vidéki térségek egy része évtizedekre elveszítette korábbi lakosságát. A holodomor emellett hozzájárult ahhoz, hogy az ukrán nemzeti mozgalom a szovjet rendszerrel szembeni ellenállás egyik szimbólumává vált, bár a nyílt politikai ellenállás az 1930-as években alig volt lehetséges. A túlélők elbeszélései, a templomi anyakönyvek és a későbbi kutatások játszottak kulcsszerepet abban, hogy az éhínség emléke fennmaradjon.
A szovjet Ukrajna kialakulásáról, az ukránizációról és a kollektivizálásról rendelkezésre álló források nagy része szovjet állami, párt- és rendőrségi iratanyag, amelyet a rendszerváltás után részben megnyitottak a kutatók előtt. A dokumentált tényekhez tartoznak a párthatározatok, rendeletek, statisztikai jelentések és a helyi tanácsi jegyzőkönyvek, bár ezek megbízhatósága változó: a jelentések gyakran szépítették a helyzetet, vagy éppen ellenkezőleg, a „szabotázst” hangsúlyozták. A becslések – például a holodomor áldozatszáma – a demográfiai modellekre, a népszámlálási adatokra és a későbbi levéltári kutatásokra épülnek, ezért mindig bizonytalansági sávval értelmezendők. A viták egy része forráshiányból, más része a kutatói értelmezési keretek különbségéből fakad.
Az ukránizáció kapcsán a legfontosabb bizonytalanság a program tényleges társadalmi hatókörére vonatkozik: nem tudjuk pontosan, milyen mértékben vált az ukrán nyelv a mindennapi élet nyelvévé a városokban, és mennyire maradt felszínes a hivatali ukránosítás. A holodomor kapcsán a forráskritikának különösen óvatosnak kell lennie: a szovjet időszakban a hivatalos narratíva tagadta vagy bagatellizálta az éhínséget, ezért a nyilvános emlékezet hosszú ideig csak illegális vagy emigráns forrásokból táplálkozott. A visszaemlékezések értékesek, de a traumák természete miatt pontatlanok lehetnek. Az emlékezetpolitikai állítások – például a „holodomor mint ukrán holokauszt” párhuzam – nem helyettesítik a történeti elemzést, és kritikával kezelendők.