A második világháború ukrajnai története nem érthető meg csupán a frontvonalak mozgásából vagy a nagyhatalmi döntésekből. A háború itt több, egymással összefonódó konfliktust jelentett: szovjet–német háborút, megszálló igazgatások versengését, a zsidóság szisztematikus megsemmisítését, lengyel–ukrán etnikai polgárháborút, valamint az ukrán nacionalista mozgalom és a szovjet állam közötti, a háború alatt és után is folytatódó fegyveres küzdelmet. Az előző alfejezetben A szovjet Ukrajna kialakulása tárgyalt szovjet politika – a kollektivizálás, az 1932–1933-as éhínség és a Nagy Terror – jelentősen meghatározta a lakosság háborús tapasztalatait és a megszállókkal szembeni kezdeti viszonyulást is.
A második világháború lengyelországi kezdete közvetlenül érintette a mai Nyugat-Ukrajna területét. Az 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov–Ribbentrop-paktum titkos kiegészítő jegyzőkönyve a náci Németország és a Szovjetunió között felosztotta Lengyelországot és a balti térséget. A paktum szövege ma ismert, bár a szovjet vezetés 1989-ig tagadta a titkos záradék létezését – ez a tagadás az emlékezetpolitika egyik vitatott eleme volt.
A Wehrmacht 1939. szeptember 1-jei lengyelországi támadása után a Vörös Hadsereg szeptember 17-én lépte át a lengyel–szovjet határt, és megszállta a mai Nyugat-Ukrajna nagy részét: Galíciát (ukránul: Галичина, Halychyna) és Volhíniát (ukránul: Волинь, Volyn). A szovjet hatóságok ezt a lengyel állam összeomlásával és a helyi lakosság védelmével indokolták; a nemzetközi jog szempontjából a bevonulás agressziónak minősült, de a szovjet narratíva „felszabadító hadjáratról” beszélt.
A megszállt területeken a szovjet hatalom gyorsan bevezette a sztálini intézményrendszert. A nyugat-ukrajnai annexió során 1939 októberében „népakarat-kinyilvánító” választásokat tartottak, amelyek eredményét előre meghatározták; a dokumentált tény, hogy a választási jegyzőkönyvek szerint a részvétel és az igen szavazatok aránya irreálisan magas volt, a szovjet választási gyakorlat ismert mintáját követte. A területet hivatalosan beolvasztották a Szovjetunióba, és a Ukrán SZSZK részeként szervezték újjá.
A szovjet hatalom a lengyel állami intézményeket felszámolta, a lengyel és ukrán politikai, kulturális és egyházi elitet részben letartóztatta, részben pedig 1940–1941 folyamán tömegesen deportálta. A deportálások négy nagy hullámban zajlottak, és a becslések szerint a kelet-lengyel területekről – túlnyomórészt a mai Nyugat-Ukrajnából – 300 000 és 800 000 közötti embert hurcoltak el Szibériába, Kazahsztánba és a szovjet Távol-Keletre. A pontos szám máig vitatott, mert a szovjet levéltári iratok hiányosak, és a lengyel kutatások gyakran magasabb, a posztszovjet ukrán kutatások alacsonyabb becsléseket közölnek. A deportáltak között lengyelek, ukránok, zsidók és más csoportok egyaránt voltak; a szovjet politika nem etnikai alapon szelektált, hanem osztály- és politikai kategóriák szerint.
A szovjet uralom alatt a nyugat-ukrajnai társadalomban egyszerre jelentkezett a megtorlástól való félelem és a szovjet rendszerrel szembeni mély bizalmatlanság. Az 1939–1941 közötti időszakot a helyi lakosság egy része a lengyel uralom végét és a szovjet elnyomás kezdetét egyszerre élte meg. Az ukrán nacionalista mozgalom – amely a lengyel állam ellen harcolt – a szovjet megszállást is ellenségesnek tekintette, és illegalitásba vonult.
A náci Németország 1941. június 22-én indította meg a Barbarossa hadműveletet (németül: Unternehmen Barbarossa), amelynek egyik fő iránya Ukrajnán keresztül vezetett. A Wehrmacht gyors előrenyomulása nyomán a szovjet csapatok kénytelenek voltak feladni a nyugati területeket, és 1941 őszére szinte egész Ukrajna német vagy szövetséges megszállás alá került.
A megszállt ukrán területeket a nácik nem egységes igazgatás alatt tartották. A legnagyobb egység a Reichskommissariat Ukraine volt, amelynek központja Rivnében (ma Rivne) volt, és amely nagyjából a mai Ukrajna középső és keleti részét foglalta magában, kivéve a hadműveleti zónát. Galíciát a lengyelországi Főkormányzóság (németül: Generalgouvernement) ötödik kerületeként csatolták be. Észak-Bukovinát és Besszarábiát Románia szállta meg, és a román igazgatás alatt Transznisztria (románul: Transnistria) néven a Dnyeszter és a Déli-Bug közötti területet is megszállva tartotta. Kárpátalját Magyarország szállta meg 1939 tavaszán, majd 1944-ig magyar közigazgatás alatt állt.
A német megszálló politika alapvetően kizsákmányoló és fajelméleti jellegű volt. A helyi lakosságot – különösen a szlávokat – alacsonyabb rendűnek tekintették, és a gazdasági erőforrások, elsősorban a mezőgazdasági termények kiszállítására koncentráltak. A nácik a kolhozrendszert formálisan megtartották, mert az megkönnyítette a beszolgáltatás ellenőrzését. Ugyanakkor a szovjet terror által sújtott vidéki lakosság egy része kezdetben felszabadítóként fogadta a német csapatokat, abban a reményben, hogy a kolhozok feloszlatásával visszakapja földjét. Ez a remény azonban hamar szertefoszlott: a rekvirálások, a kényszermunka és a megtorlások a megszállókkal szembeni ellenállást erősítették.
A német hatóságok a helyi közigazgatásban korlátozott mértékben alkalmaztak ukrán segéderőket, de valódi autonómiát nem adtak. A Reichskommissariat Ukraine vezetője, Erich Koch nyíltan ellenséges volt minden ukrán önállósági törekvéssel szemben. A megszállás alatt a városokban éhínség, a vidéken pedig tömeges rekvirálás pusztított. A német politika a helyi lakosságot szisztematikusan alárendelte a háborús gazdaság igényeinek.
A második világháború ukrajnai eseményei közül a legnagyobb emberi katasztrófát a zsidóság szisztematikus megsemmisítése, a Holokauszt (héberül: soá, azaz katasztrófa) jelentette. A háború előtt a mai Ukrajna területén – az 1939-es és 1940-es határváltozások után – hozzávetőleg 2,7 millió zsidó élt; ez a szám becslés, mert a szovjet népszámlálási adatok nem mindig tükrözik az etnikai önbesorolást, és a háborús migráció is módosította a lélekszámot.
A tömeggyilkosságok már 1941 nyarán, a német csapatok előrenyomulásával párhuzamosan megkezdődtek. A Einsatzgruppen (németül: bevetési egységek) – a náci biztonsági rendőrség és az SD mobil gyilkolóosztagai – a Wehrmacht nyomában haladva tömegesen végeztek ki zsidókat, kommunistákat és más „nemkívánatosnak” minősített személyeket. A gyilkosságokban részt vettek a német rendőri alakulatok, a Waffen-SS egységei, valamint helyi kollaboráns milíciák is, amelyeket a megszálló hatóságok szerveztek vagy tűrtek el. A helyi lakosság egy része segítette a zsidókat, más része közömbös maradt, megint mások pedig aktívan részt vettek a kiszolgáltatottak elárulásában vagy kifosztásában – ez a háború utáni emlékezetben mindmáig fájdalmas és vitatott kérdés.
A legismertebb tömeggyilkosság Kijev mellett, a Babij Jar (ukránul: Бабин Яр) nevű szakadékban történt 1941. szeptember 29–30-án. A német jelentések szerint két nap alatt 33 771 zsidót gyilkoltak meg; ezt a számot a német források rögzítették, és a történettudomány általában elfogadja, bár a pontos áldozatszám a későbbi kivégzésekkel együtt magasabb is lehet. Babij Jar a Holokauszt egyik ikonikus helyszíne lett, de a szovjet korszak emlékezetpolitikája hosszú ideig nem emelte ki a zsidó áldozatok specifikus sorsát.
A zsidóság megsemmisítése Ukrajnában több hullámban zajlott. A keleti és középső területeken a zsidókat gyakran lakóhelyükön, nyílt tömeggyilkosságokban ölték meg, míg a nyugati területeken – különösen Galíciában – előbb gettókba zárták őket, majd onnan szállították megsemmisítő táborokba, elsősorban Bełżecbe és Sobibórba. A galíciai zsidóság egy részét a janowskai kényszermunkatáborban és más helyeken gyilkolták meg. A román megszállás alatt álló Transznisztriában a zsidókat tömegesen deportálták és táborokban, gettókban tartották, ahol az éhínség, a járványok és a kivégzések tizedelték őket; a román hatóságok felelőssége ma is kutatott és vitatott téma.
A meggyilkolt zsidók számát a mai Ukrajna területén a történészek általában 1,5–1,6 millióra becsülik, de ez a szám bizonytalan, mert a szovjet és a német dokumentumok hiányosak, és a háborús halálozások más kategóriákkal is összefonódnak. A Holokauszt ukrajnai lefolyásának kutatását a szovjet korszakban akadályozták, mert a hivatalos emlékezet a zsidó áldozatokat gyakran egyszerűen „szovjet polgárokként” tüntette fel. A rendszerváltás után a levéltári kutatások és a helyi kezdeményezések jelentősen bővítették az ismereteket, de a helyi kollaboráció mértéke és a kortársak felelőssége továbbra is érzékeny emlékezetpolitikai vita tárgya.
A háború alatti ukrán nacionalista mozgalom története szorosan összefonódik a szovjet és német megszállással, és ma is az egyik legvitatottabb fejezete az ukrán történelemnek. A mozgalom gyökerei az 1920-as évekre nyúlnak vissza, amikor a lengyel és szovjet uralom alatt élő ukrán nacionalisták fegyveres és illegális szervezeteket hoztak létre. Az Ukrán Nacionalisták Szervezete (ukránul: Організація українських націоналістів, rövidítve OUN) 1929-ben alakult meg, és célja a független ukrán állam létrehozása volt, szükség esetén fegyveres eszközökkel.
Az OUN 1940-ben kettészakadt. A radikálisabb, fiatalabb generációt képviselő Sztepan Bandera (ukránul: Степан Бандера) követői OUN-B néven, a mérsékeltebb, idősebb Andrij Melnyik (ukránul: Андрій Мельник) hívei pedig OUN-M néven szerveződtek. A szakadás részben taktikai, részben személyi okokra vezethető vissza, és a két frakció a háború alatt gyakran egymással is versengett.
A náci Németország már a háború előtt kapcsolatot tartott az ukrán nacionalistákkal, és az OUN egyes körei abban reménykedtek, hogy a Szovjetunió elleni háborúban a németek szövetségeseként független ukrán államot hozhatnak létre. 1941. június 30-án, Lviv elfoglalása után az OUN-B aktivistái Jaroszlav Sztecko (ukránul: Ярослав Стецько) vezetésével kikiáltották a független ukrán államot, és bejelentették, hogy az új állam együttműködik a náci Németországgal. A német hatóságok azonban nem ismerték el a kikiáltást: Bandera, Sztecko és több más vezetőt letartóztattak, és koncentrációs táborba zártak. A náci politika nem engedte meg az önálló ukrán államiságot; a megszállt területeket gyarmatként kezelték.
A német elutasítás után az OUN-B illegalitásba vonult, és 1942 végétől, 1943 tavaszától kezdve katonai szárnya, az Ukrán Felkelő Hadsereg (ukránul: Українська повстанська армія, rövidítve UPA) fegyveres harcot indított. Az UPA parancsnoka 1943-tól Roman Suhevics (ukránul: Роман Шухевич, fedőnevén Tarasz Csuprinka) volt. Az UPA tevékenysége három irányban zajlott: harcolt a német megszállók ellen, harcolt a szovjet partizánok és a visszatérő szovjet hatalom ellen, valamint – és ez a legvitatottabb – etnikai tisztogatásokat hajtott végre a lengyel lakosság ellen Volhíniában és Kelet-Galíciában.
Az UPA és a német erők viszonya ellentmondásos volt. Bár az UPA hajtott végre támadásokat német célpontok ellen, és a németek is indítottak ellene megtorló akciókat, a háború végéhez közeledve – elsősorban a szovjet előretörés miatt – helyi szinten előfordultak taktikai együttműködési megállapodások is. A történettudomány ma is vitatja ezeknek a kapcsolatoknak a mélységét és jelentőségét; a szovjet propaganda „fasiszta kollaboránsként” bélyegezte meg az UPA-t, míg az ukrán diaszpóra egy része hősi függetlenségi harcosként emlékezik rá. Mindkét leegyszerűsítés félrevezető.
A háború alatti ukrán–lengyel etnikai konfliktus a régió történetének egyik legtragikusabb és legvitatottabb fejezete. Volhínia és Kelet-Galícia területe a két világháború között lengyel fennhatóság alatt állt, de a lakosság jelentős része ukrán volt. A lengyel állam asszimilációs politikája, a földreform, a közigazgatási és kulturális korlátozások feszültséget szültek. A szovjet és német megszállás tovább élezte a helyzetet, mert mindkét megszálló hatalom igyekezett kijátszani egymás ellen a helyi etnikai csoportokat.
1943 tavaszán az UPA – részben azzal a céllal, hogy a szovjet visszatérés előtt etnikailag egységes ukrán területet hozzon létre – szisztematikus támadásokat indított a volhíniai lengyel falvak ellen. A támadások során a lengyel lakosságot tömegesen gyilkolták meg, gyakran rendkívüli kegyetlenséggel, és a túlélőket a környék elhagyására kényszerítették. A lengyel áldozatok számát a lengyel történészek általában 40 000 és 100 000 közé teszik, míg az ukrán becslések gyakran alacsonyabbak; a pontos szám soha nem lesz megállapítható, mert a holttestek nagy részét soha nem exhumálták, és a szovjet hatóságok a háború után nem támogatták a dokumentálást.
A lengyel lakosság és a lengyel földalatti mozgalom – elsősorban a Honi Hadsereg (lengyelül: Armia Krajowa, AK) – válaszul megtorló akciókat hajtott végre, amelyek során ukrán civilek is tömegesen estek áldozatul. A lengyel megtorlások áldozatainak számát 10 000 és 20 000 közé becsülik, de ez a szám is vitatott. A konfliktus tehát nem egyirányú volt, hanem kölcsönös etnikai erőszakká fajult, amelyben a polgári lakosság mindkét oldalon szenvedett. A volhíniai mészárlások máig terhelik a lengyel–ukrán kapcsolatokat, és emlékezetpolitikai viták forrása: Lengyelországban népirtásként, Ukrajnában gyakran bonyolultabb, kétoldalú konfliktusként értelmezik.
A volhíniai események értékelésekor a történettudománynak óvatosan kell eljárnia. Dokumentált tény, hogy az UPA 1943-ban tömeges támadásokat hajtott végre lengyel falvak ellen, és hogy a lengyel földalatti erők is követtek el atrocitásokat ukránok ellen. Az viszont vitatott, hogy az UPA vezetése milyen mértékben tervezte meg előre a lengyelek kiirtását, és hogy a támadások mennyire voltak központilag irányítottak. A két világháború közötti lengyel politika és a szovjet, majd német megszállás szerepe a feszültségek kiélezésében szintén tudományos vita tárgya.
A német megszállással szembeni szovjet ellenállás egyik fő formája a partizánmozgalom volt. A szovjet vezetés már 1941 nyarán utasítást adott partizáncsoportok szervezésére, és a megszállt területeken, különösen az erdős vidékeken – Volhíniában, Észak-Ukrajnában, a Pripjaty-mocsarak környékén – fokozatosan kiépült a szovjet partizánhálózat. A partizánalakulatok élén olyan parancsnokok álltak, mint Szidor Kovpak (ukránul: Сидір Ковпак) és Alekszej Fjodorov (oroszul: Алексей Фёдоров), akik a szovjet háborús propaganda hőseivé váltak.
A szovjet partizánok elsődleges célja a német utánpótlási vonalak, vasútvonalak és katonai objektumok támadása volt, de tevékenységük a helyi lakosságot is súlyosan érintette. A német megszállók a partizántámadásokra gyakran tömeges megtorlással válaszoltak, felégetve falvakat és kivégezve civil túszokat. A lakosság így kettős nyomás alá került: a németek kollaborációra kényszerítették, a szovjet partizánok pedig a szovjet hatalom iránti lojalitást követelték. Az UPA és a szovjet partizánok között nyílt fegyveres harc bontakozott ki, mivel mindkét fél ugyanazon a területen próbált befolyást szerezni, és ideológiailag is kibékíthetetlenül szemben álltak egymással.
A front 1943–1944 folyamán fokozatosan nyugat felé mozdult. A Vörös Hadsereg a Kurszki csata után lendületbe jött, és 1943 őszén felszabadította Kelet-Ukrajnát, novemberben pedig Kijevet. 1944 tavaszán a szovjet csapatok elérték a nyugati határokat, és a mai Nyugat-Ukrajna területén is megkezdődött a szovjet hatalom visszaállítása. A német megszállás ukrajnai időszaka ezzel lezárult, de a háború emberi és anyagi pusztítása még hosszú ideig meghatározta a térség életét.
A szovjet visszafoglalás során a lakosság egy része üdvözölte a Vörös Hadsereget, mások – különösen azok, akik 1939–1941 között átélték a szovjet terrort – féltek a visszatéréstől. Az UPA és az OUN földalatti hálózata a nyugati területeken tovább folytatta a fegyveres ellenállást, amely egészen az 1950-es évek elejéig elhúzódott. Ez az ellenállás a következő alfejezet A szovjet Ukrajna a háború után egyik központi témája lesz.
A második világháború Ukrajna területét aránytalanul súlyos emberi és anyagi veszteségekkel sújtotta. A becslések szerint a mai Ukrajna területén a háború alatt 6–8 millió ember halt meg, beleértve a katonai és polgári áldozatokat, a Holokauszt zsidó áldozatait, az éhínség és járványok következtében elhunytakat, valamint a kényszermunkára hurcoltakat. Ez a szám tudományos becslés, amely a szovjet hivatalos adatokkal nem mindig egyezik, és a különböző kutatók között jelentős eltérések lehetnek. A háborús halálozások pontos statisztikája a források töredékessége miatt soha nem lesz megállapítható.
A gazdasági károk is óriásiak voltak. A német megszállók szisztematikusan kifosztották az ipari létesítményeket, a mezőgazdasági terményeket és az infrastruktúrát. A visszavonuló német csapatok a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, felrobbantva hidakat, gyárakat, vasútvonalakat. A szovjet hatóságok a háború elején evakuálták az ipari üzemek egy részét az Urálon túlra, de a munkások nagy része a megszállt területen maradt. A nácik tömegesen kényszermunkára hurcolták a helyi lakosságot, különösen a fiatalokat; az úgynevezett Ostarbeiter (németül: keleti munkás) program keretében a megszállt szovjet területekről – elsősorban Ukrajnából – hozzávetőleg 2–3 millió embert szállítottak Németországba, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták őket. A pontos szám vitatott, de a nagyságrend nem kétséges.
A háború alatt a városok jelentős része elpusztult. Kijev, Harkiv, Dnyipropetrovszk (ma Dnyipro) és sok más város épületeinek nagy része romokban hevert. A vidéki területeken a falvak százait égették fel, gyakran a partizánháború megtorlásaként. A háború végére a lakosság elszegényedett, az egészségügyi és oktatási intézmények romokban álltak, és a túlélőknek a túlélés napi gondjaival kellett szembenézniük.
A háború társadalmi következményei közé tartozott a lakosság kényszerű mobilitása: milliók menekültek el, lettek kitelepítve, hurcolták el őket kényszermunkára, vagy éppen a front elől menekülve hagyták el otthonaikat. A családok szétszakadtak, a közösségek megsemmisültek. A zsidó közösségek szinte teljesen eltűntek a nyugat-ukrajnai kisvárosokból és falvakból; a háború előtti pezsgő jiddis kultúra nyomai alig maradtak fenn. A lengyel lakosság egy része a volhíniai konfliktus és a szovjet határrendezés nyomán a háború után Lengyelországba települt át, ami tovább alakította a nyugat-ukrajnai etnikai térképet.
A második világháború ukrajnai tapasztalata tehát nem egyszerűen a „nagy honvédő háború” szovjet narratívája volt, hanem egyszerre több rétegű trauma: a szovjet és német megszállás, a Holokauszt, az etnikai erőszak, a kényszermunka és a mindennapi nélkülözés együttese. Ez az összetettség a háború utáni szovjet emlékezetpolitikában sokáig rejtve maradt, és csak a független Ukrajna korszakában vált fokozatosan a nyilvános történelmi diskurzus részévé.
Az alfejezet forrásanyaga rendkívül sokrétű, és a különböző forrástípusok eltérő megbízhatóságúak. A német megszállás dokumentumai – katonai jelentések, Einsatzgruppen-jelentések, közigazgatási iratok – a náci bürokrácia alapossága miatt viszonylag részletesek, de természetesen az elkövetők szemszögéből íródtak, és gyakran eufemisztikus nyelvezetet használnak. A szovjet partizánjelentések és a Vörös Hadsereg dokumentumai a szovjet propaganda torzításait tükrözik, és a veszteségeket sokszor alul- vagy felülbecsülik. Az OUN és az UPA saját dokumentumai – röplapok, parancsok, visszaemlékezések – fontosak, de értelemszerűen elfogultak.
A Holokauszt ukrajnai áldozatainak száma becslés, amely a német jelentéseken, a szovjet rendkívüli állami bizottság anyagain és a túlélők visszaemlékezésein alapul. A pontos számot a források hiányossága miatt nem lehet megállapítani, és a különböző kutatók 1,4 és 1,6 millió közötti értékeket adnak meg. A volhíniai mészárlások áldozatszáma hasonlóan bizonytalan, és a lengyel–ukrán vitákban erősen átpolitizált.
Az ukrán nacionalista mozgalom megítélése a mai napig az egyik legélesebb emlékezetpolitikai vita tárgya a régióban. A szovjet és posztszovjet ukrán narratíva évtizedekig „banderista fasisztaként” bélyegezte meg az OUN-t és az UPA-t, míg a független Ukrajnában egyes politikai erők nemzeti hősként ünneplik őket. A történettudománynak mindkét leegyszerűsítést el kell kerülnie, és a mozgalmat a maga összetettségében kell vizsgálnia: az OUN és az UPA egyszerre volt függetlenségi mozgalom, a náci megszállással szembeni ellenálló erő, és olyan szervezet, amely etnikai erőszakot követett el. Ezeknek a rétegeknek az arányát a történészek továbbra is vitatják.