A második világháború után az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság a Szovjetunió egyik legnagyobb és gazdaságilag legfontosabb tagköztársaságává vált, ugyanakkor a háborús pusztítás, a sztálini elnyomás és a fegyveres nemzeti ellenállás felszámolása mély nyomot hagyott. Az 1945–1989 közötti időszak az iparosítás, az urbanizáció, a disszidens mozgalom és a csernobili katasztrófa révén egyszerre a szovjet modernizáció és a rendszer belső eróziójának története. Ez az alfejezet azt mutatja be, hogyan épült újjá Ukrajna a háború után, hogyan alakult át társadalma, és milyen feszültségek vezettek a szovjet rendszer hanyatlásához. Az előző alfejezet A második világháború és a nacionalista mozgalom a háborús megszállást és a szovjetellenes fegyveres ellenállást tárgyalta; itt a szovjet hatalom megszilárdulásától a rendszer végórájáig követjük a folyamatokat.
A háború Ukrajna területén okozta a legnagyobb pusztítást a szovjet tagköztársaságok közül. A Wehrmacht és a Vörös Hadsereg között hullámzó front, a megszállás, a partizánháború és a szovjet visszafoglalás együttesen városok, falvak, ipari létesítmények és közlekedési hálózatok megsemmisüléséhez vezetett. A hivatalos szovjet becslések szerint több mint 700 város és városi település, valamint több tízezer falu rongálódott meg vagy semmisült meg; a hidak, vasútvonalak és bányák egy része használhatatlanná vált. A Dnyeper-vízerőművet, a szovjet iparosítás egyik szimbólumát a visszavonuló német erők robbantották fel, és a donyeci szénmedence bányáit is részben elárasztották.
Az újjáépítés a negyedik ötéves terv (1946–1950) keretében, központi irányítással indult meg. A szovjet gazdaságpolitika a nehézipart, az energetikát és a bányászatot részesítette előnyben, miközben a lakossági fogyasztás és a lakásépítés háttérbe szorult. A helyreállításban a helyi lakosság mellett kényszermunkát végző hadifoglyok és a Gulag-táborok rabjai is részt vettek. A szovjet propaganda az újjáépítést hősi feladatként mutatta be, de a valóságban az életkörülmények rendkívül kemények voltak: a városokban a lakások egy része romos maradt, az élelmiszerellátás akadozott, és a vidéken a begyűjtési rendszer ismét a paraszti termelés szinte teljes elvonására épült.
A háború utáni években Ukrajnát ismét éhínség sújtotta. Az 1946–1947. évi éhínség részben az aszály, részben a kötelező gabonabegyűjtés és az export miatt alakult ki. A becslések szerint több százezer ember halt éhen, bár a pontos áldozatszám máig vitatott, mert a szovjet hatóságok eltitkolták a katasztrófát, és a haláleseteket gyakran más okokhoz sorolták. Az éhínség különösen a déli és keleti területeket, valamint a vidéki lakosságot sújtotta.
A háború utáni területi rendezésben Ukrajna nyugati határa lényegesen megváltozott. A szovjet–lengyel határ a Curzon-vonalhoz közeli vonalon állapodott meg, így Kelet-Galícia és Volhínia nagy része a szovjet Ukrajna része maradt, illetve oda került. 1945-ben a szovjet–csehszlovák szerződés értelmében Kárpátalja is az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz csatlakozott. Ezzel a mai Ukrajna nyugati határai nagyjából kialakultak, bár a helyi lakosság – köztük a ruszinok, magyarok, románok és szlovákok – számára ez új politikai és közigazgatási keretet jelentett. A korábbi lengyel, csehszlovák és román fennhatóságú területek lakosságának egy részét kitelepítették, illetve lakosságcsere-egyezmények keretében áttelepítették. A görögkatolikus egyházat 1946-ban Lvivben tartott, az állambiztonsági szervek által ellenőrzött „zsinaton” erőszakkal beolvasztották az orosz ortodox egyházba, ami a vallási élet és a nyugat-ukrajnai társadalom átalakításának egyik legjelentősebb eseménye volt.
A krími félsziget 1954-ben került az Oroszországi Szovjet Szövetséges Szocialista Köztársaságtól az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz. A döntést formálisan a perejaszlavi szerződés 300. évfordulójára hivatkozva hozták meg, és a szovjet legfelsőbb tanács elnökségi rendelete formájában erősítették meg. A lépés hátterében a szovjet vezetés politikai és adminisztratív szempontjai álltak; a Krím státusza a későbbiekben – különösen a Szovjetunió felbomlása után – komoly viták forrása lett. A félszigeten élő krími tatárok 1944-es deportálása után a terület etnikai összetétele jelentősen megváltozott: elsősorban orosz és ukrán telepesek érkeztek, a visszatérő tatárokat pedig hosszú ideig nem engedték vissza.
Sztálin 1953-as halála után a szovjet politikai rendszerben fokozatos enyhülés kezdődött. Nyikita Hruscsov, aki 1938 és 1949 között – rövid megszakítással – az ukrán kommunista párt első titkára volt, előbb a szovjet vezetés egyik meghatározó alakja, majd 1953 után első titkára lett. Hruscsov ukrajnai kapcsolatai részben hozzájárultak ahhoz, hogy a krími félszigetet 1954-ben Ukrajnához csatolták, és hogy az ukrán káderpolitikában bizonyos nemzeti szempontok is érvényesülhettek. Ugyanakkor a desztalinizáció nem jelentette a nemzeti kérdés liberalizálását: a szovjet hatalom továbbra is gyanakvással figyelte az ukrán értelmiség és a nyugat-ukrajnai társadalom körében megjelenő nemzeti törekvéseket.
Az 1956-os XX. pártkongresszuson Hruscsov elítélte a sztálini személyi kultuszt, ami a politikában és a kultúrában a nyilvánosság bizonyos bővülését hozta. A szovjet Ukrajnában ez a folyamat mérsékeltebb volt, mint Moszkvában, de lehetővé tette a háború alatt betiltott művek egy részének újrakiadását, és az értelmiség körében vitákat indított el a nemzeti múlt értelmezéséről. A hivatalos ideológia azonban továbbra is a szovjet internacionalizmust és a „népek barátságát” hirdette, és minden olyan kezdeményezést, amely az ukrán nemzeti identitás erősítését célozta, nacionalizmusnak bélyegzett.
Az 1960-as évek elején az ukrán kulturális életben rövid időre megjelent egy fiatal értelmiségi generáció, az úgynevezett hatvanasok (ukránul шістдесятники, sesztyagyasztniki). Írók, költők, művészek és tudósok egy része a szovjet kereteken belül, de a nemzeti hagyományokhoz és a modern európai kultúrához kapcsolódva próbált érvényt szerezni a szólásszabadságnak és az ukrán nyelvnek. A hivatalos kultúrpolitika ezt a mozgásteret az évtized közepétől fokozatosan felszámolta; több alkotót letartóztattak, elhallgattattak vagy emigrációba kényszerítettek.
A szovjet Ukrajna gazdasági fejlődése az 1950-es és 1960-as években a nehézipar további bővítésére épült. A Donyec-medence továbbra is a szénbányászat, a vas- és acélgyártás központja maradt, a Dnyeper menti iparvidékeken pedig energetikai, vegyipari és gépipari létesítmények sűrűsödtek. Az 1950-es évek végén és az 1960-as években új iparvárosok nőttek ki a földből, és a meglévő nagyvárosok – Kijev, Harkiv, Dnyipropetrovszk, Zaporizzsja – lakossága gyorsan növekedett. A szovjet iparosítás a termelési mutatókban látványos eredményeket hozott, de a fejlődés extenzív jellegű volt: a növekedés nagyrészt a munkaerő és az erőforrások bevonásán alapult, nem a hatékonyság javulásán.
A városiasodás üteme felgyorsult. Míg az 1959. évi szovjet népszámlálás szerint a köztársaság lakossága mintegy 42 millió fő volt, addig az 1989. évi népszámlálás már nagyjából 51,5 millió főt regisztrált. A városi lakosság aránya az 1950-es évek végétől meredeken emelkedett, és az 1980-as évek végére a lakosság több mint kétharmada városokban élt. A tömeges lakásépítés az 1950-es évek végétől a hruscsovka (oroszul хрущёвка) lakótelepek formájában valósult meg: ezek az alacsony költségű, panelos vagy téglás épületek gyorsan enyhítették a lakásínséget, de minőségük és élettartamuk korlátozott volt. A városokba áramló vidéki lakosság gyakran szűkös körülmények között élt, és az ipari központokban a lakáskiutalás, a munkahelyi ellátás és a hivatalos regisztráció rendszere határozta meg a mindennapokat.
A mezőgazdaság a szovjet modell keretein belül működött tovább. A kolhozok (oroszul колхо́з) és szovhozok (oroszul совхо́з) rendszere a háború után is fennmaradt, és az állami begyűjtés, a tervutasítások, valamint a paraszti háztáji gazdaságok kettőssége jellemezte. Az 1950-es években Hruscsov mezőgazdasági reformjai – a kukoricatermesztés erőltetése, a szűzföldek feltörése – átmenetileg növelték a termelést, de a strukturális problémákat nem oldották meg. Az 1960-as évektől a szovjet mezőgazdaság egyre inkább importra szorult, és Ukrajnában is gyakoriak voltak az élelmiszerhiányok. A vidéki lakosság folyamatosan csökkent: a fiatalok a városokba költöztek, a falvak öregedtek, és a hagyományos paraszti életmód felbomlott.
Az iparosítás súlyos környezeti károkat okozott. A Donyec-medencében a bányászat és a kohászat légszennyezése, a Dnyeper menti vízgyűjtő területek vegyi terhelése, valamint a mezőgazdasági vegyszerezés következményei hosszú távon is hatottak. A szovjet gazdaságpolitika a termelési célokat mindenek fölé helyezte, és a környezetvédelmi szempontok gyakorlatilag hiányoztak a tervezésből.
A szovjet nacionalitáspolitika formálisan elismerte az ukrán nyelvet és kultúrát, az oktatásban és a hivatali életben bizonyos fokú kétnyelvűséget tartott fenn, ugyanakkor a gyakorlatban egyre erősebben érvényesült az orosz nyelv dominanciája. A városokban, a párt- és állami szervekben, a hadseregben és a felsőoktatásban az orosz volt a fő érintkezési nyelv. Az ukrán nyelvű iskolák száma fokozatosan csökkent, különösen a nagyvárosokban, ahol a szülők gyakran az orosz nyelvű iskolákat választották a jobb továbbtanulási és munkalehetőségek reményében.
Az 1958-as szovjet oktatási reform formálisan lehetővé tette a szülőknek, hogy gyermekeik oktatási nyelvét megválasszák. A gyakorlatban ez az intézkedés az oroszosítás egyik fontos eszközévé vált, mert a közigazgatási nyomás és a társadalmi mobilitás logikája az orosz nyelv választását erősítette. Az 1970-es években a szovjet ideológia egyre hangsúlyosabban hirdette a „szovjet nép” (oroszul советский народ) koncepcióját, amely a nemzeti különbségek elhalványítását és a közös szovjet identitás kialakítását célozta. Ennek jegyében a nemzeti nyelvek használatát a hivatalos életben tovább szűkítették.
A nemzetiségi politika az ukrán többség mellett a köztársaság területén élő kisebbségeket is érintette. Az orosz lakosság aránya a háború utáni betelepítések és a városi migráció következtében növekedett, különösen a keleti ipari vidékeken és a Krímben. A zsidó lakosság létszáma a holokauszt és a háború utáni kivándorlás miatt jelentősen csökkent. Az 1970-es évektől, amikor a Szovjetunió bizonyos feltételekkel engedélyezte a zsidó kivándorlást Izraelbe és más országokba, több tízezer ukrajnai zsidó hagyta el a köztársaságot. A krími tatárok visszatérését a szovjet hatóságok 1944-es deportálásuk után hosszú ideig adminisztratív eszközökkel akadályozták; a szervezett visszatelepülés csak az 1980-as évek végén, a peresztrojka időszakában vált lehetővé. Kárpátalján a magyar kisebbség megőrizte nyelvét és intézményeit, de a szovjet határok közé kerülés után a helyi társadalom is alkalmazkodott a szovjet politikai és gazdasági keretekhez.
Az 1960-as évektől a szovjet Ukrajna társadalma fokozatosan urbanizálódott, és a fogyasztási színvonal – bár a nyugati országokhoz képest alacsony – a háború utáni évekhez viszonyítva javult. A lakosság nagy része állami lakásokban élt, a fogyasztási cikkekhez való hozzáférés azonban egyenetlen volt, és a hiánygazdaság állandó jellemzője maradt a mindennapoknak. A sorban állás, a protekció, a feketepiac és az árnyékgazdaság a hétköznapi élet szerves részét képezte. Az 1970-es években – a Brezsnyev-korszakban – a gazdasági növekedés lelassult, és a rendszer egyre inkább a stagnálás, a korrupció és az adminisztratív tehetetlenség jellemezte. Ezt a szakaszt a szakirodalom gyakran pangásnak (oroszul застой, zasztój) nevezi.
A nők társadalmi helyzete a szovjet ideológia szerint az egyenjogúságon alapult: a nők tömegesen dolgoztak az iparban, az oktatásban, az egészségügyben és a mezőgazdaságban. A gyakorlatban azonban kettős teher nehezedett rájuk, mivel a hivatalos munka mellett a háztartás és a gyermeknevelés feladatainak nagy része is rájuk hárult. A szovjet nőpolitika nem számolta fel a nemi hierarchiákat, és a döntéshozó pozíciókban a nők aránya alacsony maradt. A születésszabályozás lehetőségei korlátozottak voltak, és az abortusz – hosszú ideig a fogamzásgátlás egyik fő eszköze – a nők egészségét is veszélyeztette.
A vallási élet szűk keretek között működött. A szovjet állam hivatalosan ateista ideológiát hirdetett, és az egyházakat adminisztratív eszközökkel ellenőrizte. Az ortodox egyház a háború alatt kapott bizonyos működési lehetőséget, de a hívők és a papság folyamatos megfigyelés alatt állt. A görögkatolikus egyházat 1946-ban erőszakkal felszámolták, hívei egy része azonban illegalitásban vagy az ortodox egyház keretein belül őrizte hagyományait. A katolikus és protestáns közösségek, valamint a zsidó vallási élet is korlátozottan működhetett. A fiatalok számára a Komszomol (oroszul комсомол) ifjúsági szervezet jelentette a hivatalos közösségi keretet, de a részvétel sokak számára formális volt.
Az 1960-as évek közepétől a szovjet Ukrajnában kialakult egy szűk, de jelentős értelmiségi ellenzéki mozgalom. A hatvanasok generációjából kinőtt disszidensek egy része a szocialista rendszeren belül követelt reformokat és a nemzeti jogok tiszteletben tartását, mások az emberi jogok egyetemes normáira hivatkozva bírálták a szovjet gyakorlatot. A mozgalom tagjai között írók, költők, történészek, jogászok, munkások és diákok is voltak. A legismertebb alakok közé tartozott Vjacseszlav Csornovil, Ivan Dziuba, Vaszil Szusz, Levko Lukjanenko és a tábornokból lett jogvédő Petro Hrihorenko.
A disszidens tevékenység fő eszköze a szamizdat (oroszul самиздат) volt: a cenzúrán kívüli, kézzel vagy géppel sokszorosított irodalom terjesztése. Az ukrán szamizdatban versek, esszék, nyílt levelek és történeti tanulmányok jelentek meg, amelyek a nemzeti elnyomást, az oroszosítást, a politikai üldözést és az emberi jogi sérelmeket dokumentálták. 1976-ban az ukrán értelmiség egy csoportja létrehozta az Ukrán Helsinki Csoportot, amely a Szovjetunió által is aláírt helsinki záróokmányban foglalt emberi jogi kötelezettségek betartását követelte. A csoport tagjai rendszeresen jelentéseket készítettek, és a nemzetközi nyilvánossághoz fordultak.
A szovjet hatóságok a disszidens mozgalmat eszközként kezelték a politikai ellenőrzés fenntartásához. A résztvevőket letartóztatták, bíróság elé állították, és gyakran hosszú börtönbüntetésre vagy kényszermunkára ítélték. Az eljárások során az ügyészség és a KGB (oroszul КГБ) politikai vádakat fogalmazott meg, és a bíróságok kiszámíthatóan a hatalom érdekeit szolgálták. A politikai foglyok egy részét pszichiátriai intézetekbe zárták, ahol kényszergyógykezelésnek vetették alá őket. A disszidensek családtagjait is zaklatták, megfigyelték, és gyakran elvesztették állásukat. A mozgalom létszáma a társadalom egészéhez viszonyítva csekély maradt, de hatása a későbbi nemzeti mozgalomra jelentős volt: a disszidensek által megfogalmazott követelések – a nyelvi jogok, a történelmi igazságtétel, a politikai pluralizmus – az 1980-as évek végén tömeges támogatásra találtak.
A baleset következményei hosszú távon is hatottak. A likvidátorok, vagyis a baleset következményeinek felszámolásán dolgozó katonák, tűzoltók, tudósok és munkások – akiknek számát a becslések több százezerre teszik – magas sugárdózist kaptak. A radioaktív szennyezés elsősorban Ukrajna északi részeit, Fehéroroszországot és Oroszország nyugati területeit érintette. A pajzsmirigyrák és más megbetegedések gyakorisága a szennyezett területeken emelkedett, különösen a gyermekek körében. A pontos egészségi következményekről a mai napig vita folyik: a hivatalos szovjet és későbbi ukrán adatok, valamint a nemzetközi becslések eltérő módszerekkel dolgoznak, és a hosszú távú hatások egy része csak fokozatosan vált láthatóvá.
A csernobili katasztrófa politikai jelentősége legalább akkora volt, mint környezeti és egészségügyi hatása. A titkolás, az inkompetencia és a központi irányítás kudarca aláásta a szovjet rendszerbe vetett bizalmat. A katasztrófa nyomán megerősödött a környezetvédelmi mozgalom, és a glasznoszty politikája lehetővé tette a nyilvános vitát a baleset okairól és következményeiről. Csernobil a szovjet rendszer tehetetlenségének és embertelenségének szimbólumává vált, és hozzájárult ahhoz, hogy az ukrán társadalomban felerősödjön a változás iránti igény.
Mihail Gorbacsov 1985-ben meghirdetett reformpolitikája, a peresztrojka (oroszul перестройка, átépítés) és a glasznoszty (oroszul гласность, nyilvánosság) fokozatosan megváltoztatta a szovjet közéletet. A cenzúra enyhült, a sajtóban és a tudományos életben megjelentek a korábban tiltott témák, és a szovjet múlt bírálata is lehetségessé vált. Ukrajnában ez a folyamat a nemzeti kérdés újrafogalmazását hozta magával: a nyelvi jogok, a történelmi emlékezet és a köztársaság önállóságának kérdései a nyilvánosság előtt vitathatóvá váltak.
1989-ben alakult meg a Ruh (ukránul Рух, azaz Mozgalom), amely kezdetben a peresztrojka támogatását és a demokratikus reformokat tűzte zászlajára, de rövid időn belül a nemzeti újjászületés legfontosabb fórumává vált. A szervezet követelte az ukrán nyelv állami nyelvvé nyilvánítását, a történelmi igazságtételt, a csernobili katasztrófa következményeinek feltárását és a politikai pluralizmust. Ugyanebben az évben az ukrán parlament elfogadta azt a nyelvtörvényt, amely az ukránt nyilvánította a köztársaság állami nyelvévé, bár a gyakorlati végrehajtás fokozatos volt. Az ukrán kommunista párt befolyása gyorsan csökkent, és a társadalomban tömeges tüntetések, valamint munkásmegmozdulások jelezték a változás igényét. 1989 júliusában a Donyec-medencében és más ipari központokban bányászsztrájkok törtek ki, amelyek elsősorban gazdasági követelésekkel indultak, de hamarosan politikai töltetet kaptak.
Az 1980-as évek végére a szovjet rendszer Ukrajnában is a felbomlás jeleit mutatta. A gazdasági válság, a központi irányítás hitelvesztése, a nemzeti mozgalom megerősödése és a birodalmi központ gyengülése együttesen olyan helyzetet teremtett, amelyben a köztársaság politikai önállósága egyre inkább reális lehetőséggé vált. Az 1989–1991 közötti átmenet eseményei – a függetlenségi nyilatkozat és a Szovjetunió felbomlása – már a következő alfejezet A függetlenség és a narancsos forradalom témájához tartoznak, de azok gyökerei az itt tárgyalt évtizedekben, különösen a háború utáni elnyomásban, a disszidens mozgalom ellenállásában és a csernobili katasztrófa társadalmi megrázkódtatásában keresendők.
A szovjet Ukrajna történetének rekonstrukciója elsősorban a szovjet állami és pártszervek iratanyagára, a köztársasági statisztikai hivatalok kiadványaira, a sajtótermékekre, valamint a disszidens szamizdat-dokumentumokra épül. A párt- és állambiztonsági iratok részleges megnyitása a Szovjetunió felbomlása után jelentősen bővítette a kutatási lehetőségeket, de az anyagok egy része továbbra is hozzáférhetetlen vagy hiányos. A szovjet statisztikákat a politikai célok torzíthatták, különösen a gazdasági termelés, a mezőgazdasági hozamok és a társadalmi jólét területén. A népszámlálási adatok hasznosak, de a nemzetiségi kategóriák önbevalláson alapultak, és az értelmezésüket befolyásolta a szovjet nacionalitáspolitika is.
A háború utáni éhínség és a politikai elnyomás áldozatainak száma továbbra is vitatott. A szovjet hatóságok szándékosan alacsonyan tartották a hivatalos adatokat, és a halálesetek okainak rögzítése sokszor pontatlan volt. A csernobili katasztrófa egészségi következményeiről a mai napig eltérő becslések léteznek: a hivatalos ukrán és nemzetközi szervezetek adatai módszertani okokból különböznek, és a hosszú távú hatások egy része statisztikailag nehezen elkülöníthető más tényezőktől.
A disszidens mozgalom méretét és társadalmi beágyazottságát nehéz pontosan megbecsülni, mert a résztvevők egy része nem publikált, nem került a hatóságok látókörébe, vagy a későbbi visszaemlékezésekben eltérően értékelte saját szerepét. A szovjet nacionalitáspolitika értékelése szintén vitatott: egyes kutatók a központi oroszosítás erőteljes voltát hangsúlyozzák, mások a köztársasági intézményekben megmaradt ukrán nyelvi és kulturális mozgástér jelentőségét emelik ki. A krími tatárok visszatérésének pontos időbeli lefolyása és az 1954-es krími átadás motivációi szintén értelmezési viták tárgyát képezik.