A szovjet korszak utolsó évtizedeit tárgyaló A szovjet Ukrajna a háború után alfejezetben láttuk, hogy az 1980-as évek végén a glasznoszty és a peresztrojka miként lazította fel a szovjet rendszer merev kereteit, és hogyan erősödött meg a nemzeti mozgalom. Ez az alfejezet az 1991-es függetlenség kikiáltásától a 2004-es narancsos forradalomig és annak utóéletéig vezeti az olvasót. A korszak két nagy kérdése: hogyan alakult ki az önálló ukrán állam a posztszovjet térben, és miért bizonyult a demokratikus áttörés a 2000-es évek közepén törékenynek. A fejezet nem a mai ukrán nemzeti narratívát kívánja igazolni, hanem a dokumentált folyamatokat, a politikai szereplők mozgásterét és a társadalmi elvárásokat elemzi, különös tekintettel a források bizonytalanságaira.
A szovjet hatalom összeomlásával párhuzamosan az Ukrán SZSZK Legfelsőbb Tanácsa 1991. augusztus 24-én függetlenségi nyilatkozatot (ukránul: Акт проголошення незалежності України) fogadott el. A döntést a moszkvai augusztusi puccskísérlet bukása utáni vákuumban hozták meg, és a képviselők 346 igen szavazattal, ellenszavazat nélkül hagyták jóvá. A nyilatkozat ugyan jogi értelemben azonnal hatályba lépett, de a kormányzat december 1-jére országos népszavazást írt ki, hogy megerősítse legitimitását. A referendumon – a hivatalos adatok szerint – a választópolgárok mintegy 84%-a vett részt, és a résztvevők 90%-a támogatta a függetlenséget. Ezt az arányt a későbbi ukrán történetírás gyakran egységes nemzeti akaratként mutatja be, ám a regionális bontás ennél árnyaltabb képet ad: a nyugati területeken (például Lemberg / Lviv környékén) a támogatottság gyakorlatilag teljes volt, míg a Krímben és egyes keleti régiókban a részvétel és az igenek aránya alacsonyabb maradt. Ez a regionális megosztottság a későbbi politikai törésvonalak egyik alapjává vált.
A népszavazás napján elnökválasztást is tartottak, amelyen Leonyid Kravcsuk, a Legfelsőbb Tanács korábbi elnöke a szavazatok több mint 60%-át szerezte meg. Ellenfele, Vjacseszlav Csornovil, az 1980-as évek ellenzéki mozgalmának egyik vezetője mintegy 23%-ot kapott. Kravcsuk győzelme azt jelezte, hogy a szovjet elitek jelentős része sikeresen átmentette pozícióját az új államba – ez a folytonosság a későbbi posztszovjet politikai kultúra egyik meghatározó vonása lett. A függetlenséget a nemzetközi közösség viszonylag gyorsan elismerte: az 1991 decemberi Belavezszkai Megállapodás (ukránul: Біловезька угода), amely a Szovjetunió felbomlását rögzítette, Ukrajna részvételével jött létre, bár Kravcsuk aláírása utólag vitatott értelmezési keretbe került, mivel egyes elemzők szerint a szovjet rendszer felszámolását a tagköztársaságok elitjei közös döntésként legitimálták.
A függetlenség jogi alapjait a szovjet alkotmányból örökölt Legfelsőbb Tanács és az 1991 decemberében megválasztott elnök együtt alakította. Az új állam nem rendelkezett önálló hadsereggel, valuta- vagy vámhatárokkal, és a szovjet gazdasági kapcsolatok hálózata továbbra is meghatározó maradt. A politikai berendezkedés kezdetben vegyes volt: az 1990-es évek elején a parlamentáris elemek erősebbek voltak, mint a későbbi elnöki rendszerben. A politikai pártok gyengék és személyközpontúak voltak; a kommunista utódpártok és a nemzeti demokratikus erők közötti versengés a posztszovjet országokra jellemző mintát követte.
A gazdasági átmenet Ukrajnában a posztszovjet tér egyik legnehezebb folyamata volt. A szovjet tervgazdaság összeomlása, a rubelzóna fenntartásának kísérlete, majd az 1996-os hrivnya (ukránul: гривня) bevezetése olyan makrogazdasági sokkokkal járt, amelyek a lakosság többségét mélyen érintették. A hivatalos statisztikák szerint az ukrán GDP 1990 és 1999 között mintegy 60%-kal csökkent, bár a nem megfigyelt gazdaság és a túlélési stratégiák miatt a valós visszaesés egyes becslések szerint ennél kisebb volt. Az infláció 1993-ban elérte az évi 10 000%-ot is, ami gyakorlatilag megsemmisítette a megtakarításokat, és az bartergazdaság (ukránul: бартер) elterjedéséhez vezetett. Az állami vállalatok privatizációja – különösen az 1990-es évek közepétől – rendkívül egyenlőtlenül zajlott: a nagy energetikai, bányászati és fémipari cégek gyakran politikai kapcsolatokkal rendelkező üzletemberek vagy volt igazgatók kezébe kerültek. Ez a folyamat hozta létre az oligarchia (ukránul: олігархія) jelenségét, amelyben a gazdasági hatalom és a politikai befolyás szorosan összefonódott.
A gazdasági adatok bizonytalansága jelentős, mert a szovjet utódállamok statisztikai rendszerei az átmenet első éveiben nem tudták megbízhatóan mérni a magánszektort, a feketegazdaságot vagy a háztartási termelést. A nemzetközi pénzügyi szervezetek (IMF, Világbank) által közölt számok sem mindig egyeznek, és a későbbi ukrán kormányok érdeke is fűződhetett a válság mélységének vagy a kilábalás ütemének sajátos ábrázolásához. Ami dokumentált tény, hogy a piaci reformok – az árak liberalizálása, a külkereskedelem felszabadítása, a valutareform – 1994 és 1996 között felgyorsultak, és 2000 körül a gazdaság újra növekedésnek indult, részben a világpiaci acél- és vegyipari árak emelkedése miatt.
A társadalmi következmények súlyosak voltak: a hivatalos munkanélküliség a kilencvenes évek végén 10% körül mozgott, de a rejtett alulfoglalkoztatottság és a kényszerű részmunkaidő ennél nagyobb arányt takart. A szegénység – a háztartási jövedelmek kupakja alapján – a lakosság csaknem egyharmadát érintette, és a posztszovjet országokra jellemző halandósági válság (a felnőtt férfiak halálozási arányának megugrása) Ukrajnában is megfigyelhető volt. A nők és a gyermekek aránytalanul viselték a szociális ellátórendszer leépítésének terheit; a gyermekszegénység különösen a bányavidékeken és a vidéki régiókban vált súlyossá. Ezt a folyamatot a korabeli szociológiai felmérések és a nemzetközi jelentések dokumentálták, de a pontos számok vitatottak, mert a kutatás módszertana és a definíciók országonként eltértek.
Az 1994-es elnökválasztáson Leonyid Kucsma, az egykori miniszterelnök és a rakétagyártásban érdekelt menedzser legyőzte Kravcsukot. Kucsma kezdetben a gazdasági reformok felgyorsítását ígérte, és első ciklusában valóban sikerült stabilizálnia a valutát és elindítania a privatizáció második hullámát. Ugyanakkor az 1996-os alkotmány elfogadása után az elnöki hatalom jelentősen megerősödött: a kormány alakítása, a miniszterelnök kinevezése és a regionális kormányzók kinevezése mind az államfő hatáskörébe került. Ez a szuperelnöki (ukránul: суперпрезидентська) rendszer a későbbi politikai viták egyik fő témája lett.
Kucsma második ciklusa (1999–2004) a politikai pluralizmus fokozatos visszaszorulásával járt. A média – különösen a televízió – egyre inkább az elnöki adminisztráció érdekeit szolgálta; a kritikus újságírókat fenyegetés, bírósági zaklatás vagy fizikai támadás érte. A 2000-es évek elején több újságíró, köztük Heorhij Gongadze eltűnése és meggyilkolása – amelynek körülményei a mai napig nem tisztázottak – országos és nemzetközi felháborodást váltott ki. Az ügyben nyilvánosságra kerültek olyan hangfelvételek, amelyek állítólag Kucsma elnököt és belső körét hozták összefüggésbe a bűncselekménnyel; ezek hitelessége azonban a bírósági eljárásokban soha nem nyert teljes körű bizonyítást. A Kucsma-gate (ukránul: Кучмагейт) kifejezés az elnöki hatalom körüli korrupció és a sajtószabadság korlátozásának szimbólumává vált.
Mindazonáltal Kucsma időszakában Ukrajna külpolitikailag egyensúlyozni próbált Oroszország és a nyugati intézmények között. A 2000-es évek elején az EU-val kötött partnerségi és együttműködési megállapodás aláírása, a NATO-val folytatott párbeszéd, valamint a FÁK-tagság egyszerre volt jelen. Az ország földrajzi helyzete és az energetikai függőség (különösen a földgázimport) miatt ez a kettősség a belpolitika állandó konfliktusforrása maradt. A gazdasági növekedés 2000–2004 között évi 5–8% körül mozgott, ami az oligarchák meggazdagodását, de a középrétegek egy részének lassú emelkedését is lehetővé tette.
A 2004-es elnökválasztás a posztszovjet ukrán politika egyik legnagyobb konfliktusát hozta. A két fő jelölt: Viktor Janukovics, Kucsma támogatottja, Donyeck régió egykori kormányzója, és Viktor Juscsenko, aki korábban jegybankelnök és miniszterelnök volt, és aki a reformokat, a nyugati orientációt és a demokratikus jogok védelmét hangsúlyozta.
A kampány során Juscsenko 2004 szeptemberében súlyosan megbetegedett; az orvosi vizsgálatok később dioxinmérgezést állapítottak meg. Az ügyben a mai napig nincs jogerős ítélet, és a felelősök kiléte vitatott. A mérgezés politikai fegyverként szolgált Juscsenko kampányában, és széles nemzetközi visszhangot kapott, de a büntetőeljárás akadozott, részben azért, mert a nyomozás során a bizonyítékok megsemmisítésére vagy manipulálására utaló jelek merültek fel. A mérgezés ténye dokumentált orvosi lelet, de az elkövető(k) és a megrendelő(k) személye máig ismeretlen – emlékezetpolitikai állítás, hogy ez kizárólag az orosz vagy a kucsmai elit műve lett volna, noha a gyanú ebbe az irányba mutatott.
A választás első fordulóját október 31-én tartották; egyik jelölt sem szerzett többséget. A november 21-i második fordulóban a hivatalos eredmény szerint Janukovics kapott 49,46%-ot, Juscsenko pedig 46,61%-ot. Ez az eredmény a nyugati régiókban és a fővárosban azonnali tiltakozást váltott ki, mivel a független megfigyelők, köztük az EBESZ és számos ukrán civil szervezet széles körű választási csalásokat dokumentált: hamisított jegyzőkönyveket, többszörös szavazást, a választói névjegyzékek manipulálását és a keleti régiókban a részvételi arányok irreális növekedését. A választási bizottság hivatalos adatait a későbbi bírósági döntés is megbízhatatlannak minősítette, de a csalás pontos mértéke nem számszerűsíthető, mert a jegyzőkönyvek egy része megsemmisült vagy utólag módosult.
A tiltakozások – amelyek narancsos forradalom (ukránul: Помаранчева революція) néven váltak ismertté – november 22-étől hetekig tartottak Kijevben és több nagyvárosban. A demonstrálók békés úton, sátrakkal, folyamatos jelenléttel és polgári engedetlenséggel követelték a választás érvénytelenítését és új szavazást. A tiltakozás becsült résztvevői száma a csúcsponton több százezer fő volt, de a pontos létszám vitatott; a szervezők és a rendőrség becslései nagyságrendileg eltértek. A tüntetéseket a nyugati régiók és Kijev mellett a középső országrészben is támogatták, míg a keleti és déli területeken Janukovics mögött szerveztek ellentüntetéseket. A politikai megosztottság tehát nem egyszerűen kelet–nyugat szembenállást jelentett, hanem a regionális elitek, a nyelvi kérdés és a gazdasági érdekek bonyolult összjátékát.
A Legfelsőbb Bíróság december 3-án érvénytelenítette a második forduló eredményét, és 2004. december 26-ára ismételt második fordulót írt elő. Ezen Viktor Juscsenko a szavazatok mintegy 52%-át szerezte meg Janukovics 44%-ával szemben. Az új választás lebonyolítását a nemzetközi megfigyelők összességében tisztességesebbnek minősítették, bár kisebb szabálytalanságok továbbra is előfordultak.
A narancsos forradalom eredményeként létrejött kormányzat azonban nem tudta tartósan átalakítani az ukrán politikai rendszert. Juscsenko elnök és Julija Timosenko (ukránul: Юлія Тимошенко) miniszterelnök közötti személyi és politikai konfliktus 2005-ben nyilvánosságra került, és ez a belső feszültség folyamatosan gyengítette a reformkoalíciót. A 2006-os parlamenti választásokon Janukovics Régiók Pártja (ukránul: Партія регіонів) szerezte a legtöbb mandátumot, és Janukovics rövid időre miniszterelnök lett, majd 2007-ben előrehozott választások következtek. Az instabil kormányzati ciklusok alatt az alkotmányos reform – amely 2006-ban csökkentette az elnöki jogköröket a parlament javára – nem hozott tartós konszenzust, mert az alkotmányos szabályok értelmezése folyamatos viták tárgya maradt.
A gazdasági világválság 2008–2009-ben súlyosan érintette Ukrajnát: a GDP mintegy 15%-kal zuhant, a valuta árfolyama összeomlott, és az ország IMF-hitelre szorult. A szociális feszültségek, a korrupció és az oligarchák befolyása továbbra is meghatározó maradt. A 2010-es elnökválasztáson Viktor Janukovics a második fordulóban – a hivatalos adatok szerint – 48,95%-ot kapott Timosenko 45,47%-ával szemben. A választást a nemzetközi megfigyelők alapvetően elfogadhatónak minősítették, bár kisebb hiányosságokat jeleztek.
Janukovics visszatérése után az elnöki hatalom ismét megerősödött: a 2006-os alkotmánymódosítást részben visszafordították, a média befolyásolása fokozódott, és Timosenko ellen büntetőeljárás indult, amelyben végül 2011-ben hét év börtönre ítélték – az ügyet a nyugati országok és emberi jogi szervezetek politikai indíttatásúnak tekintették. A demokratikus intézmények gyengülése és a korrupció növekedése előkészítette a következő válságot.
A 2014-es Majdan (ukránul: Майдан Незалежності, azaz a Függetlenség tere, röviden Євромайдан) nem 2013 őszén kezdődött, hanem a 2004-es narancsos forradalom elszalasztott lehetőségeinek, a demokratikus deficitnek és a posztszovjet gazdasági-politikai modell fennmaradásának következménye. Janukovics elnöksége alatt az EU-val folytatott társulási tárgyalások 2013 végén megrekedtek, amikor a kormány bejelentette a társulási megállapodás aláírásának felfüggesztését, és helyette az orosz irányú vámuniós (később Eurázsiai Gazdasági Uniós) közeledést részesítette előnyben. Ez a lépés – amelyet sokan Moszkva nyomására hozott döntésnek láttak – 2013 novemberében békés tüntetéseket váltott ki a kijevi Majdanon. A következő hetekben a tiltakozás kiszélesedett, és amikor a rendőrség erőszakkal lépett fel, a mozgalom politikai jellege megerősödött.
A Majdan eseményeit részletesen a A Majdan és a háború kezdete alfejezet tárgyalja. Itt elegendő annyit rögzíteni, hogy a 2014-es Euromajdan nem csupán az EU-csatlakozásról szólt, hanem a posztszovjet állam működésének alapkérdéseiről: a jogállamiságról, a média szabadságáról, a bírói függetlenségről és a korrupció felszámolásáról. A narancsos forradalom után kialakult remények – a demokratikus intézmények megszilárdulása, a gazdasági modernizáció, az európai integráció – 2013-ra nagyrészt szertefoszlottak. A Majdan ennek a kiábrándultságnak és az újabb politikai megrázkódtatásnak a kifejeződése volt.
Az 1991 és 2014 közötti időszak rekonstrukciójához többféle forrástípus áll rendelkezésre. A jogi aktusok – a függetlenségi nyilatkozat, az 1996-os alkotmány, a választási törvények és a bírósági határozatok – eredeti szövegei ellenőrizhetők, bár a későbbi módosítások és a jogértelmezési viták miatt a normatív tartalom sem mindig egyértelmű. A választási statisztikák a hivatalos jegyzőkönyvekből származnak; a 2004-es második forduló esetében ezeknek a hitelessége dokumentáltan megkérdőjelezhető, ezért az ismételt választás eredményeit kell inkább irányadónak tekinteni. A közvélemény-kutatások (a Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet, a Razumkov Központ és mások felmérései) az egyes időszakokban eltérő mintavételi hibával és politikai érzékenységgel bírnak; a rendszerváltás utáni első évtizedben a válaszok megbízhatósága a társadalmi félelem miatt is korlátozott lehetett.
A nemzetközi szervezetek megfigyelői jelentései – különösen az EBESZ Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Irodája (ODIHR), az Európa Tanács és a Transparency International dokumentumai – hasznos keretet adnak a választási folyamat és a korrupció értékeléséhez, de ezek is szükségszerűen a saját szempontrendszerüket tükrözik. A gazdasági mutatók esetében a hivatalos statisztikai hivatal adatai mellett az IMF és a Világbank számításai eltérhetnek, mert a módszertan és a bázisév változott; a posztszovjet gazdasági visszaesés mértéke például ma is tudományos vita tárgya.
A mérgezéses ügy (Juscsenko elleni dioxintámadás) orvosi dokumentációja részben nyilvános, de a nyomozati anyagok nem teljesek; az ügyben született politikai nyilatkozatok gyakran összekeverik a bizonyítékot az értelmezéssel. A Gongadze-gyilkosság esetében a bírósági eljárás ítéletet hozott a végrehajtók ellen, de a felbujtók kilétére vonatkozó állítások csak részben bizonyítottak. A Majdan résztvevőinek létszáma, valamint a 2013–2014-es erőszak áldozatainak pontos száma szintén vitatott, mert a dokumentáció hiányos és a politikai emlékezet erősen befolyásolja az utólagos számadatokat.