Az 1795-ös harmadik felosztás nem egyszerűen egy állam – a Lengyel–Litván Köztársaság – jogi megszűnését jelentette, hanem a mai Fehéroroszország területének csaknem teljes egészét az Orosz Birodalom fennhatósága alá helyezte. Ezzel egy hosszú, mintegy százhúsz éves időszak kezdődött, amelynek során a helyi társadalomnak új birodalmi keretek között kellett újradefiniálnia politikai, vallási, nyelvi és kulturális viszonyait. A korábbi, a Lengyel–Litván Köztársaságban elfoglalt helyéről lásd: A Lengyel–Litván Köztársaságban. Az orosz uralom kezdete nem egyetlen pillanat volt, hanem fokozatos, gyakran ellentmondásos folyamat: a cári adminisztráció kiépítése, a helyi elitek integrálására vagy éppen kiszorítására tett kísérletek, a jobbágyrendszer átalakulása és a modern nemzeti mozgalmak csíráinak megjelenése mind ebben az időszakban gyökereznek. A korszak megértéséhez elengedhetetlen a birodalmi logika és a helyi társadalom válaszainak együttes vizsgálata, mivel a 19. századi elégedetlenségek és felkelések éppen e két erő ütközéséből fakadtak.
A Lengyel–Litván Köztársaság felosztása három lépésben (1772, 1793, 1795) zajlott; a mai Fehéroroszország területét az első felosztás során a keleti, a második során a középső, a harmadik során pedig a nyugati sávját csatolták Oroszországhoz. Az 1795-ös harmadik felosztás értelmében az Orosz Birodalomhoz került a terület mintegy 90 százaléka, beleértve olyan történelmi városokat, mint Polock, Vicebszk, Mahiljov, Minszk és Breszt-Litovszk. A felosztások jogi alapját a három birodalom – Oroszország, Poroszország és a Habsburg Monarchia – közötti szerződések adták, amelyek azonban a kor nemzetközi jogi gyakorlata szerint egyszerű területi annexióknak minősültek, nem pedig a helyi lakosság beleegyezésén alapuló rendezéseknek. A kortárs európai diplomáciában a felosztást a „lengyel anarchia” megszüntetéseként és a „rend” helyreállításaként igyekeztek feltüntetni, ez azonban utólagos legitimációs narratíva volt, amelyet a felvilágosult abszolutizmus nyelvezetével fogalmaztak meg.
A cári adminisztráció kiépítése nem volt azonnali. II. Katalin cárnő (uralk. 1762–1796) a korábbi első és második felosztás során megszerzett területeken már 1772-től kezdve fokozatosan bevezette az orosz kormányzósági (gubernijai) rendszert, de a helyi nemesség egy részének jogait – különösen, ha hűségesküt tett – ideiglenesen megtartotta. Az 1785-ös „nemesi charta” (az oroszországi nemesség jogait és kiváltságait rögzítő oklevél) kiterjesztése a megszállt keleti területek nemességére kettős célt szolgált: egyrészt a birodalmi lojalitást kívánta megvásárolni, másrészt a helyi, döntően lengyel vagy polonizálódott litván–belarusz nemességet be akarta illeszteni az összbirodalmi rendi szerkezetbe. Ez a politika azonban ellentmondásos volt: a cári udvar egyszerre tartott a lengyel nemesi ellenállástól, és egyszerre volt kénytelen támaszkodni a helyi adminisztrációban jártas, képzett nemességre.
A harmadik felosztás után I. Pál cár (uralk. 1796–1801) és I. Sándor cár (uralk. 1801–1825) idején a területet kormányzóságokra osztották: Minszki, Vicebszki, Mahiljovi, Grodnói és Vilnai kormányzóságokra. A balti-tengeri provinciáktól (Észt-, Liv- és Kurland) eltérően itt nem tartottak fenn különleges helyi rendi autonómiát, hanem fokozatosan az általános orosz kormányzási modellt vezették be. Ugyanakkor a bíráskodásban és a helyi igazgatás alsóbb szintjein egy ideig megmaradt a litván statútumokra (a Litván Nagyfejedelemség 1529-es, 1566-os és 1588-as törvénykönyveire) támaszkodó gyakorlat, különösen a polgári és öröklési ügyekben. Ez a kettősség – a birodalmi egységesítés és a helyi jogi hagyományok átmeneti továbbélése – a 19. század első felének meghatározó jellemzője maradt.
A közigazgatási beolvasztással párhuzamosan a cári hatalom a vallási viszonyokat is átalakította. A terület lakosságának többsége ortodox vagy görögkatolikus (unitus) volt, de jelentős római katolikus és zsidó közösségek is éltek itt. A görögkatolikus egyház – amely az 1596-os breszti unió nyomán jött létre, és a pápai fennhatóságot elismerve megőrizte a keleti szertartást – a Lengyel–Litván Köztársaságban a helyi, főként ruszin/ukrán és belarusz parasztság meghatározó egyháza volt. A cári kormányzat azonban az ortodox egyházat tekintette a birodalom egyik pillérének, és a görögkatolikus egyházat a lengyel befolyás és a nyugati kereszténység felé húzó, megbízhatatlan intézménynek tartotta. A felszámolása felé tett első lépések már az 1770-es évektől megfigyelhetők, de tömeges, erőszakos áttérítésekre csak az 1830–1831-es felkelés leverése után, az 1839-es polocki zsinat nyomán került sor. Erről részletesebben a későbbi alfejezetben lesz szó.
A mai Fehéroroszország orosz uralom alá került területeit a cári adminisztráció „nyugati kormányzóságok” (zapadnye gubernii) néven tartotta nyilván. Ez a fogalom nem csupán földrajzi, hanem politikai kategória volt: azt jelezte, hogy a birodalom ezen része – a belső, „nagyorosz” területekkel szemben – eltérő jogi, társadalmi és etnikai viszonyokkal bír, és ezért különleges kezelést igényel. A terület társadalomszerkezete valóban markánsan különbözött a belső oroszországi viszonyoktól. A városi lakosság aránya alacsony volt, a lakosság döntő többsége mezőgazdaságból élt, a földtulajdon és a politikai befolyás viszont erősen koncentrálódott a – nagyrészt lengyel vagy polonizálódott – nemesség kezében. Ezzel szemben a parasztság, amelyet a cári statisztikák és a korai néprajzi leírások gyakran „fehérorosz”, „ruszin” vagy egyszerűen „itt élő” (tutejszy, azaz „innen való”) kifejezésekkel illettek, a birodalmi és a helyi nemesi hierarchia alján helyezkedett el.
A zsidó lakosság helyzete különösen összetett volt. A zsidók a Lengyel–Litván Köztársaságban viszonylag széles körű közösségi autonómiával rendelkeztek, és a városok, valamint a vidéki települések gazdasági életének meghatározó szereplői voltak. A cári kormányzat azonban 1791-ben bevezette a letelepedési övezet (cserte oszjadlosztyi) intézményét, amely a zsidó lakosság állandó letelepedését és legális tartózkodását a birodalom nyugati és délnyugati kormányzóságaira – így a mai Fehéroroszország, Litvánia, Ukrajna és a későbbi Besszarábia jelentős részére – korlátozta. A letelepedési övezet nem volt statikus; határai többször módosultak, és a 19. század folyamán a zsidó lakosságot érintő korlátozó intézkedések – például az 1804-es, az 1827-es (a kantoni rendszer, amely a zsidó fiúk katonai besorozását írta elő) és az 1835-ös rendeletek – tovább szigorították a helyzetet. A mai Fehéroroszország területe a letelepedési övezet magterületéhez tartozott, és ez a tény a 19. század végéig alapvetően meghatározta a régió demográfiai, városi és kulturális arculatát.
A cári kormányzat a nyugati kormányzóságokban hosszú ideig nem vezette be maradéktalanul az 1864-es igazságügyi reformot és a zemsztvo (helyi önkormányzati) intézményeket, mert attól tartott, hogy ezek a lengyel nemesi befolyás erősítésének eszközeivé válnának. Ez a bizalmatlanság különösen az 1830–1831-es felkelés után erősödött fel, amikor bezárták a Vilnai Egyetemet (1832), felszámolták a korábbi lengyel–litván oktatási intézmények egy részét, és igyekeztek az oktatás nyelvét oroszra cserélni. A „nyugati kormányzóságok” így egyszerre voltak a birodalom integráns részei és a cári bizalmatlanság állandó terepei.
Az orosz uralom kezdetén a térség társadalma élesen tagolt volt. A nemesség – a szlachta – a lakosság feltűnően magas arányát tette ki, egyes becslések szerint a mai Fehéroroszország egyes vidékein a 8–10 százalékot is elérte, ami jóval magasabb volt, mint a belső orosz területeken. Ez a réteg azonban rendkívül heterogén volt: a latifundiumokkal rendelkező mágnásoktól (mint a Radziwiłł, Sapieha, Chreptowicz családok) a föld nélküli, gyakran a parasztokkal hasonló életmódot folytató kisnemességig terjedt. A cári hatóságok a nemesség összeírása és nemesi igazolása során – amely az 1795-ös annexiót követően kötelezővé vált – a kisnemesség egy részét megfosztották nemesi státuszától, és az adózó, katonáskodásra kötelezett rétegek közé sorolták. Ennek a folyamatnak a pontos demográfiai hatása vitatott, de az bizonyos, hogy a nemesi igazolások (revizija) évtizedeken át tartó eljárássorozatot jelentettek, és jelentős társadalmi feszültséget okoztak.
A parasztság jogi helyzete a 18. század végén rendkívül rossz volt. A lengyel–litván jobbágyrendszer öröksége nyomán a parasztok döntő többsége a nemesi földesurak tulajdonában vagy birtokjogú ellenőrzése alatt állt, mozgásszabadságuk korlátozott volt, és robotkötelezettségeik (barcsina) terhei jelentősek. Az orosz uralom kezdete nem hozott azonnali javulást; a cári kormányzat kezdetben megerősítette a földesúri hatalmat, mivel a helyi nemességet tekintette a rend fenntartó bázisának. Ugyanakkor a 19. század elejétől – különösen I. Sándor 1803-as „szabad földművesekről” szóló ukáza és az 1816–1819 közötti balti jobbágyfelszabadítások után – a kormányzat fokozatosan napirendre vette a jobbágykérdést. A mai Fehéroroszország területén azonban a jobbágyság eltörlésére csak az 1861-es általános oroszországi reformmal került sor, amelynek végrehajtása itt különösen bonyolult volt a nemesi földbirtokok szerkezete és a paraszti földhasználat hagyományai miatt.
A zsidó közösségek a városok és a kisvárosok (jiddisül stetl) lakosságának gyakran többségét alkották. A 19. század első felében a letelepedési övezet zsidó lakossága a birodalom egyik leggyorsabban növekvő csoportja volt, ugyanakkor gazdasági helyzete rendkívül egyenlőtlen: a kereskedői és kocsmárosi rétegek mellett a többség szegény kézművesként, házalóként vagy alkalmi munkásként élt. A cári adminisztráció a zsidókat a „városi” kategóriába sorolta, de ez nem jelentett egyenjogúságot; a zsidó közösségeket kettős adóztatás és számos foglalkozási, lakóhelyi korlátozás sújtotta. A térség etnikai-vallási sokszínűsége tehát nem idilli együttélés volt, hanem hierarchikus, gyakran konfliktusokkal terhelt viszonyrendszer, amelyben a cári állam a maga birodalmi logikája szerint hol egyik, hol másik csoportot preferálta vagy sújtotta.
Az 1812-es napóleoni hadjárat jelentős hatással volt a mai Fehéroroszország területére. A Grande Armée nyár elején vonult át a térségen, és a helyi lakosság egy része – főként a lengyel nemesség és a velük szövetséges rétegek – Napóleonban a Lengyel–Litván Köztársaság valamilyen formában történő restaurálásának reményét látta. A Napóleon által létrehozott Litván Nagyfejedelemség (amely Vilnius központtal működött) rövid életű kísérlet volt a régi államiság feltámasztására, de a hadjárat kudarca után a cári hatalom megszilárdította pozícióit. A háború alatt a mai Fehéroroszország területe hadműveleti zónává vált; a rekvirálások, a járványok és a katonai beszállásolások súlyos terheket róttak a parasztságra és a városi lakosságra. A cári kormányzat a háború után a lojalitás megerősítésére törekedett, de az 1812-es események emléke – a napóleoni ígéret és a cári visszatérés ellentéte – hosszú időre beépült a helyi politikai emlékezetbe.
Az 1812-es tapasztalatok után a cári adminisztráció fokozott figyelmet szentelt a nyugati kormányzóságoknak. A Lengyel Királyság (Kongresszusi Lengyelország, 1815) létrehozása a bécsi kongresszuson éles határt húzott a mai Fehéroroszország és a lengyel területek közé: előbbi az Orosz Birodalom integráns része maradt, utóbbi viszont – perszonálunióban ugyan, de – viszonylag széles alkotmányos autonómiát kapott. Ez a különbség a helyi nemesség számára csalódást jelentett, és hozzájárult ahhoz, hogy az 1810-es évek végétől kezdve a titkos hazafias társaságok – amelyek részben a lengyel nemzeti mozgalom, részben a litván–belarusz földesúri elit köreiben alakultak – megerősödjenek.
Az 1830 novemberében Varsóban kitört felkelés hamarosan átterjedt a volt Litván Nagyfejedelemség területére, így a mai Fehéroroszország nyugati és középső részeire is. A felkelés itteni résztvevői elsősorban a nemesség, az értelmiség és a katolikus papság köreiből kerültek ki, míg a parasztság többsége passzív maradt, vagy – a cári hatóságok biztatására – éppen ellenségesen viszonyult a felkelőkhöz. A felkelés tehát itt nem vált népi háborúvá; ennek oka egyrészt a parasztság és a nemesség közötti mély társadalmi szakadék, másrészt az, hogy a felkelők követelései között a jobbágyfelszabadítás csak korlátozottan, késve jelent meg. A cári kormányzat ugyanakkor tudatosan kihasználta ezt a törésvonalat: a kormányerők a parasztoknak a felkelő nemesi birtokok rovására ígértek kedvezményeket, és a felkelés leverését követően megerősítették az ortodox egyház pozícióját a görögkatolikussal szemben.
A felkelés leverése után a cári megtorlás súlyos volt. A résztvevő nemesek birtokait elkobozták, a felkelésben részt vevő katolikus kolostorok egy részét bezárták, a Vilnai Egyetemet 1832-ben felszámolták. A megtorlás azonban nem csupán büntető jellegű volt, hanem a birodalmi integráció új szakaszát nyitotta meg. Az 1831-es ukázok nyomán megkezdték a helyi közigazgatás teljes oroszosítását, az orosz nyelv kizárólagossá tételét a hivatalos ügyintézésben, és az oktatás fokozatos átállítását orosz nyelvűre. A lengyel és litván–belarusz nemesi elitek befolyásának visszaszorítása érdekében a cári kormányzat a hivatalnoki állások betöltésénél előnyben részesítette a belső orosz területekről érkező, megbízhatónak tartott személyeket.
A felkelés egyik legfontosabb következménye a görögkatolikus egyház felszámolása volt. Az 1839-es polocki zsinat – amely a cári hatóságok erős nyomása alatt ülésezett – kimondta a görögkatolikus egyház egyesítését az ortodox egyházzal. Ez a döntés formailag egyházi határozat volt, valójában azonban állami kényszerrel érvényesített vallási integrációt jelentett. Az unitus hívek többsége – a parasztság – ezzel jogilag ortodox lett, bár a gyakorlatban az átmenet évtizedekig tartott, és a görögkatolikus hagyomány nyomai sokáig fennmaradtak a népi vallásosságban. A zsinatot a kortárs ortodox egyházi retorika a „tévedésből való visszatérésként” ünnepelte, a görögkatolikus egyház hívei és a későbbi fehérorosz és ukrán nemzeti történetírás azonban a nemzeti és vallási önrendelkezés súlyos sérelmeként tartja számon.
I. Miklós cár (uralk. 1825–1855) uralkodásának ideológiája, a „hivatalos népiség” (pravoszlávije, szamogyerzsávije, narodnoszty – vagyis ortodoxia, önkényuralom, népiség) hármas jelszava a nyugati kormányzóságokban sajátos formát öltött. A kormányzat a térséget egyszerre tekintette „ősi orosz földnek”, amelyet a lengyel uralom alól kellett felszabadítani, és a lengyelesedés által megrontott, ezért gondos oroszosításra szoruló területnek. Ez a narratíva azt állította, hogy a helyi, keleti szláv nyelvű és ortodox (vagy görögkatolikus) parasztság valójában az orosz nemzet elszakadt része, amelynek vissza kell térnie az anyanemzethez. Ezt az álláspontot a 19. századi orosz történetírás és az ortodox egyházi publicisztika széles körben terjesztette, és hivatalos állásponttá tette.
Ez a felfogás azonban szembekerült a helyi viszonyok valóságával. A parasztság nyelve a mai fehérorosz nyelvjárásokhoz állt közel, de a lakosság jelentős része nem tekintette magát „orosznak” a modern nemzeti értelemben; identitása lokális, vallási és rendi keretekben mozgott. A 19. század első felében a modern fehérorosz nemzeti mozgalom még nem létezett, de a helyi népi kultúra, nyelvjárások és szokások iránti érdeklődés – elsősorban lengyelül vagy oroszul író helyi értelmiségiek munkáiban – már megjelent. Az 1840-es években például Jan Czeczot (1796–1847) lengyel nyelvű balladákat és népdalfeldolgozásokat adott ki, amelyek a fehérorosz paraszti folklórt dolgozták fel, és ezzel akaratlanul is hozzájárultak a későbbi nemzeti kánon alapjainak lerakásához.
A „nyugati kormányzóságok” oroszosítási politikája tehát nem érte el maradéktalanul célját, sőt, bizonyos értelemben ellenhatást váltott ki. A lengyel nemesi ellenállás visszaszorítása után a cári kormányzat szembesült azzal, hogy a parasztság – amelyet „orosz” népelemnek tartott – nyelvében, szokásaiban és önképében egyre inkább eltér a birodalmi központtól. Az 1850-es évektől, különösen az 1863–1864-es felkelés után, ez a feszültség új fejezetet nyitott a térség történetében, de annak gyökerei az orosz uralom első évtizedeinek ellentmondásos integrációs politikájában rejlenek.
Bár a jelen alfejezet elsősorban az orosz uralom kezdetére, vagyis az 1795 és az 1850-es évek közötti időszakra összpontosít, elengedhetetlen röviden jelezni az 1863-as felkelés előzményeit, mivel az 1830–1831-es felkelés leverése utáni évtizedek társadalmi és nemzetiségi feszültségei közvetlenül vezettek a következő nagy összeütközéshez. Az 1863-ban kitört felkelés – amelyet a Lengyel Királyságban „januári felkelésnek” neveznek – a mai Fehéroroszország területén elsősorban a nemesség és az értelmiség egy részének mozgalma volt, de a parasztság egyes csoportjai – különösen a katolikus vidékeken – részt vettek benne. A felkelés egyik központi jelszava a jobbágyfelszabadítás kiterjesztése volt, ami a cári kormányzat számára veszélyes konkurenciát jelentett, hiszen az 1861-es jobbágyreform éppen ezt a kérdést kívánta felülről, ellenőrzött keretek között rendezni. A felkelés leverése után a cári kormányzat a földreform feltételeit a helyi parasztság számára kedvezőbben alakította, de egyúttal minden korábbinál szigorúbb oroszosítási politikát vezetett be: megtiltották a latin betűs fehérorosz és litván szövegek nyomtatását, bezárták a katolikus iskolák nagy részét, és megkezdték a helyi lakosság intenzív ortodox térítését.
Az 1863–1864-es felkelés tehát az orosz birodalmi uralom első fél évszázadának kudarcos integrációs kísérleteire adott válaszként értelmezhető. A felkelés bukása után a cári kormányzat a térséget még inkább a „belső Oroszország” részévé kívánta tenni, de ez a politika – mint a 19. század végén kiderült – nem szüntette meg, hanem átalakította a helyi társadalom önszerveződésének lehetőségeit. A modern fehérorosz nemzeti mozgalom, amely az 1880-as évektől bontakozott ki, éppen az oroszosítással szembeni ellenállás és a népi kultúra iránti érdeklődés talaján jött létre. Erről bővebben a belorusz nemzeti ébredés alfejezetben lesz szó.
Az orosz uralom kezdetére vonatkozó ismereteink elsődleges forrásai a cári adminisztráció iratai: a kormányzósági összeírások (revizija), a belügyminisztériumi jelentések, a nemesi igazolási eljárások jegyzőkönyvei, valamint az ortodox és görögkatolikus egyházi iratok. Ezek a források azonban a birodalmi hatalom nézőpontját tükrözik, és a helyi lakosság hangját – különösen a parasztságét – csak közvetve, panaszlevelekben, kihallgatási jegyzőkönyvekben és egyházi anyakönyvekben őrizték meg. A lengyel nemesi visszaemlékezések, naplók és a felkelések résztvevőinek írásai értékes kiegészítő források, de nyilvánvalóan elfogultak, és a későbbi nemzeti emlékezet alakította őket. A fehérorosz paraszti lakosság mindennapi életéről a 19. század első feléből kevés közvetlen írott forrásunk van; a legtöbb, amit tudunk, a cári adóösszeírásokból, a jobbágykönyvekből és a későbbi etnográfiai gyűjtésekből származik.
A korszak demográfiai adatai becslések, amelyek jelentős bizonytalanságot hordoznak. A cári összeírások a lakosságot elsősorban rendi és vallási kategóriákba sorolták, nem pedig modern etnikai alapon, így a „fehérorosz”, „orosz”, „litván” vagy „lengyel” identitások számszerűsítése a 19. század első felében módszertanilag problematikus. A zsidó lakosság arányára vonatkozó adatok viszonylag megbízhatók a közösségi anyakönyveknek köszönhetően, de a városi és vidéki zsidóság belső rétegződéséről alkotott képünk még mindig hézagos. A jobbágyság intézményének működéséről a földesúri birtokiratok adnak részletes képet, de ezeket is a cári és a nemesi adminisztráció szempontjai formálták, és ritkán tükrözik a paraszti tapasztalatot.
A tudományos szakirodalomban vitatott kérdés, hogy az 1795 utáni orosz uralom mennyire tekinthető gyarmatosító jellegűnek, és mennyire a hagyományos birodalmi expanzió egy formájának. Egyes történészek – különösen a posztkoloniális elmélet hatása alatt – a cári politikát a nyugati gyarmatosítással rokon folyamatként értelmezik, míg mások a kontinentális, földrajzilag összefüggő birodalmi terjeszkedés sajátosságait hangsúlyozzák. A fehérorosz nemzeti történetírásban a korszakot gyakran a „birodalmi elnyomás” időszakaként ábrázolják, míg az orosz birodalmi történetírás hagyományosan a „nyugati területek visszacsatolásaként” beszél róla. Az 1839-es polocki zsinat megítélése a mai napig élénk emlékezetpolitikai vita tárgya: az ortodox egyház egy része az „újraegyesítés” egyházi eseményeként értelmezi, míg a görögkatolikus közösségek és a fehérorosz nemzeti narratíva a vallási kényszer asszimilációjaként tartja számon. A tankönyvi bemutatásnak mindkét értelmezési hagyományt ismertetnie kell anélkül, hogy egyoldalúan állást foglalna.
Az 1812-es háború helyi hatásairól szóló ismereteink töredékesek, mivel a hadjárat során keletkezett katonai iratok elsősorban a hadműveleteket dokumentálták, nem pedig a civil lakosság tapasztalatait. A visszaemlékezések és a későbbi közvetett források alapján rekonstruálhatóak a rekvirálások, járványok és a kényszerű hadiszállások hatásai, de ezeket óvatosan kell kezelni, mivel a résztvevők emlékezetét a későbbi politikai identitások formálták.