A belorusz nemzeti ébredés a 19. században nem egyetlen, lineáris folyamat volt, hanem több, egymással versengő identitásépítési kísérlet eredménye. Az orosz birodalmi uralom kezdete óta a mai Fehéroroszország területén a „belorusz” kategória fokozatosan vált el a korábbi, elsősorban regionális vagy rendi alapú önazonosságtól. Az alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakult ki a belorusz nyelv sztenderdizálásának igénye, kik voltak a nemzeti mozgalom első képviselői, milyen társadalmi korlátok közé szorultak, és milyen viszonyban álltak a cári oroszosítással, valamint a párhuzamos lengyel és orosz nemzetépítő törekvésekkel. A kérdés azért fontos a könyv számára, mert a belorusz eset jól mutatja, hogy a 19. századi nemzeti mozgalmak Kelet-Közép-Európában nem a mai államhatárok és nem a mai nemzeti kategóriák szerint szerveződtek, hanem birodalmi, vallási és társadalmi törésvonalak mentén.
A 19. század elején a mai Fehéroroszország területén élő, többségében földművelő lakosság önmagát gyakran egyszerűen „helybelinek” (mясцовы, tutejszy) nevezte, vagy a falu, a járás, a vallás szerint határozta meg magát. A hivatalos orosz adminisztráció a „nyugati kormányzóságok” (zapadnye gubernii) lakóit többnyire a „fehérorosz” (belorusz) vagy „orosz” kategóriába sorolta, de ezeket a fogalmakat a 19. század első felében még nem a modern etnikai vagy nyelvi nemzet értelmében használták. A „belorusz” elnevezés a cári hivatalnokok, földrajztudósok és etnográfusok írásaiban fokozatosan vált elterjedtté, előbb területi, majd nyelvi-kulturális jelentéssel.
A nyelvtudomány a 19. század második felében ismerte fel, hogy a keleti szláv nyelvjárások között a mai Fehéroroszország területén beszélt változatok elkülöníthetők a nagyorosz és a kis-orosz (ukrán) nyelvjárásoktól. A belorusz nyelv (беларуская мова) önálló nyelvként való leírása azonban nem volt egységes elfogadottságú: a cári oktatáspolitika hivatalosan a „nyugati orosz nyelvjárás” (zapadnorusszkoje narecsije) részeként kezelte, ezzel is az orosz nyelvi egység fikcióját fenntartva. A 19. század utolsó évtizedeiben a fiatal belorusz értelmiség ezzel szemben egyre inkább önálló, sztenderdizálható nyelvet követelt, de a nyelvújítás lassan haladt, mert a beszélők többsége írástudatlan volt, a városokban pedig a lengyel, az orosz vagy a jiddis volt a mindennapi érintkezés nyelve.
A nemzeti ébredés szempontjából kulcsfontosságú, hogy a modern értelemben vett belorusz nemzet (нацыя) fogalma csak a 19. század végén jelent meg a politikai és irodalmi szövegekben. A korábbi, többnyire a Litván Nagyfejedelemség örökségére visszatekintő állami-politikai identitás a 19. századra már nem volt élő, a helyi nemesség pedig többnyire lengyel vagy részben orosz orientációjú volt. A belorusz nemzeti mozgalom tehát nem egy régi államiság restaurációjából indult ki, hanem a nyelvi és etnográfiai érvelésből: abból a felismerésből, hogy a paraszti többség nyelve és kultúrája elkülönül a lengyel és az orosz elitek kultúrájától.
A 19. századi Fehéroroszország társadalma erősen tagolt volt. A lakosság túlnyomó többsége a jobbágyság (прыгон) kötelékében élt; az 1861-es oroszországi jobbágyfelszabadítás után is a parasztság maradt a meghatározó társadalmi csoport. A nemesség (шляхта) egy része lengyel kultúrájú volt, más része eloroszosodott, de a belorusz nyelvű nemesi réteg a 19. század közepére gyakorlatilag felszámolódott vagy beolvadt a lengyel, illetve orosz nemesi közösségekbe. A városokban jelentős zsidó közösségek éltek, amelyek a maguk jiddis nyelvű, vallási és gazdasági külön világát alkották, és a 19. század folyamán az orosz birodalmi korlátozások ellenére is fenntartották intézményeiket.
A vallási megoszlás is meghatározta a nemzeti ébredés lehetőségeit. A 18. század végén, a Lengyel–Litván Köztársaság felosztása után a cári kormányzat felszámolta a görögkatolikus egyházat (Уніяцкая царква) a mai Fehéroroszország területén: az 1839-es polocki zsinaton a görögkatolikus híveket hivatalosan egyesítették a pravoszláv egyházzal (Праваслаўная царква). Ez a lépés a cári oroszosítás egyik legerőszakosabb intézkedése volt, mert a görögkatolikus egyház a helyi keleti szláv lakosság egy részének sajátos, Rómával és Bizánccal egyaránt kapcsolatban álló vallási identitását testesítette meg. A görögkatolikus hagyományok visszaszorítása nemcsak vallási, hanem kulturális törést is jelentett, hiszen a görögkatolikus iskolák és kiadványok a helyi nyelvű művelődés csatornái voltak.
A felszámolás után a helyi lakosság vallási hovatartozása formálisan pravoszláv lett, de a parasztság körében a vallási váltás sokszor felszínes maradt. A nemzeti ébredés későbbi képviselői ezért is fordultak a paraszti nyelvhez és a népi kultúrához, mint a modern belorusz identitás alapjához: a parasztságot tekintették annak a társadalmi csoportnak, amely a leginkább megőrizte a helyi nyelvet és szokásokat, szemben a lengyeles vagy oroszos elitekkel. Ez a szemlélet azonban egyben a parabeszédet is megszabta: a nemzeti mozgalom gyenge társadalmi bázisra épült, hiszen a parasztság többsége számára a nemzeti öntudat hétköznapi jelentősége csekély volt, és az írástudatlanság miatt a nyelvi egységesítés is nehézkesen haladt.
A 19. századi Orosz Birodalom a mai Fehéroroszország területét a nyugati kormányzóságok részeként kezelte, és politikájának középpontjában a lengyel nemesség befolyásának visszaszorítása és a helyi lakosság oroszosítása állt. Az 1830–1831-es novemberi, majd az 1863–1864-es januári lengyel felkelés leverése után a cári kormányzat fokozta a repressziót: bezárta a lengyel nyelvű iskolákat, korlátozta a lengyel nyelv használatát a közigazgatásban és az oktatásban, és megtiltotta a lengyel földvásárlást a nyugati kormányzóságokban. A cél az volt, hogy a területet „eredetileg orosz földként” integrálják az Orosz Birodalomba, és felszámolják a lengyel kulturális hegemóniát.
A belorusz nemzeti mozgalom szempontjából ez az oroszosítás kettős hatással járt. Egyrészt a lengyel nyelvű oktatás és kultúra visszaszorítása meggyengítette a helyi elit hagyományos lengyel orientációját, és teret nyitott az orosz nyelv és az orosz adminisztráció számára. Másrészt a cári kormányzat nem kívánta támogatni egy önálló belorusz nyelv és identitás kialakulását; ellenkezőleg, a „nyugati orosz” elmélet hivatalos változata szerint a beloruszok az orosz nemzet részei voltak, nyelvük pedig csak egy alárendelt nyelvjárás. Az oroszosítás tehát nem egyszerűen a lengyel befolyást váltotta fel, hanem egy másik asszimilációs nyomást gyakorolt, amely a belorusz önálló nyelvfejlődést is elutasította.
A lengyel nemzeti mozgalom ezzel párhuzamosan a maga részéről szintén igényt tartott a területre és a lakosságra: a 19. századi lengyel elképzelések szerint a mai Fehéroroszország nagy része a történelmi Lengyelország, illetve a Lengyel–Litván Köztársaság öröksége volt, és a lengyel felkelések programjaiban a terület lakóit – függetlenül nyelvüktől – a lengyel politikai nemzet részének tekintették. A belorusz nemzeti mozgalom első képviselői így két erős asszimilációs nyomás között találták magukat: az orosz adminisztráció és a lengyel nemesi kultúra között. Saját pozíciójuk kialakítása lassú és sokszor marginális maradt.
A 19. század közepén a belorusz nyelv és kultúra iránti érdeklődés elsősorban etnográfiai, folklorisztikai keretben jelent meg. A cári földrajzi társaság és helyi amatőr gyűjtők dalokat, meséket, szokásokat jegyeztek le, de ezek a munkák sokáig a „nyugati orosz” vagy „lengyel” keretben maradtak. Az 1860–1870-es években jelentek meg az első olyan publikációk, amelyek a belorusz nyelvet önálló, lejegyezhető és irodalmi célokra is alkalmas nyelvként mutatták be. Az etnográfiai gyűjtés azonban önmagában még nem jelentett nemzeti programot: a tudományos érdeklődés és a politikai nemzetépítés között hosszú út vezetett.
Az 1863–1864-es januári felkelés leverése fordulópontot hozott. A felkelésben részt vevő, illegális irodalmat terjesztő lengyel nemesség és a cári megtorlás egyaránt ráirányította a figyelmet a paraszti tömegek politikai mozgósíthatóságára. A cári hatóságok „a lengyel urak ellen” próbálták a parasztokat az orosz állam mellé állítani, de ennek a politikának a mellékhatása az lett, hogy a paraszti nyelv és a helyi etnikai sajátosság kérdése bekerült a politikai vitába. A belorusz nemzeti mozgalom első csírái ebben a légkörben bontakoztak ki, amikor néhány, többnyire elszegényedett nemesi vagy városi értelmiségi azzal a gondolattal kezdett foglalkozni, hogy a helyi paraszti nyelvet kell a modern műveltség alapjává tenni.
A belorusz nyelv sztenderdizálásának első komoly kísérlete a 19. század utolsó harmadában történt, többnyire latin betűs vagy cirill betűs kísérleti ábécékkel. A cirill írás mellett a 19. században a latin betűs írás is használatban volt, és a két írásrendszer közötti vita sokáig megosztotta a belorusz értelmiséget. A nyelvújítók a paraszti nyelvjárásokat vették alapul, de a különböző regionális változatok közötti egységesítés nehézkes volt. Az első belorusz irodalmi művek – versek, elbeszélések, fordítástöredékek – még csekély olvasótáborhoz jutottak el, mert a cenzúra erősen korlátozta a belorusz nyelvű kiadványokat, az olvasni tudók száma pedig a parasztság körében rendkívül alacsony maradt.
A belorusz nemzeti mozgalom értelmiségi bázisa a 19. század végére fokozatosan formálódott ki, de létszáma kicsi maradt. A mozgalom első képviselői között voltak pravoszláv papok, akik a helyi nyelvű igehirdetés és hitéleti irodalom révén kerültek kapcsolatba a paraszti kultúrával; voltak tanítók, akik a falusi iskolákban szembesültek az orosz nyelvű oktatás kudarcával; és voltak olyan elszegényedett nemesi származású diákok, akik a nagyorosz egyetemeken – elsősorban Szentpéterváron és Moszkvában – találkoztak a narodnyik, majd a szocialista eszmékkel. Ez utóbbi csoport a 19. század végén és a 20. század elején a belorusz nemzeti mozgalom egyik motorjává vált, de a cári rendőrség folyamatos megfigyelése alatt állt.
A mozgalom ideológiája kezdetben kulturális nemzetépítés volt: nyelvkönyvek, szótárak, ismeretterjesztő füzetek kiadása, a népi hagyományok modern irodalmi formába emelése. A politikai követelések – autonómia, majd később állami önrendelkezés – csak a századforduló után jelentek meg határozott formában. A 19. században a belorusz értelmiség fő célja a nyelv és a kultúra megőrzése, a paraszti tömegek iskoláztatása és a lengyel–orosz asszimilációval szembeni saját identitás megfogalmazása volt. Ez a program azonban rendkívül lassan haladt, mert a cári hatóságok a belorusz nyelvű kiadványokat potenciális politikai veszélyforrásként kezelték, és a cenzúra 1905-ig gyakorlatilag lehetetlenné tette a tartós, legális belorusz sajtó megjelenését.
A Nasza Niva (Наша Ніва) című hetilap 1906-os megjelenése már a következő korszak, a 20. század eleji politikai szerveződés nyitányának tekinthető, de a 19. századi előzmények nélkül nem jöhetett volna létre. A lap szerkesztői és szerzői az 1890-es évek illegális körökből, diákszervezetekből és a pétervári belorusz diákkolóniából kerültek ki. A 19. század utolsó évei tehát az átmenetet jelentették: a nemzeti mozgalom a nyelvi-etnográfiai érdeklődésből fokozatosan politikai programmá alakult, de tömegbázisa továbbra is hiányzott, és a belorusz nyelvű nyilvánosság rendkívül szűk maradt.
A belorusz nemzeti ébredés 19. századi fejezetének értelmezése a mai napig élénk historiográfiai vita tárgya. A szovjet korszakban a belorusz nemzeti mozgalmat elsősorban a cári elnyomás elleni harc részeként, a forradalmi mozgalom előfutáraként ábrázolták; a nemzeti függetlenség gondolatát háttérbe szorították. A posztszovjet belorusz történetírás egy része ezzel szemben a nemzeti ébredést a modern belorusz államiság első lépéseként hangsúlyozza, és a cári oroszosítást egyértelműen negatív, asszimilációs politikaként értékeli. Ezzel párhuzamosan a lengyel és az orosz történetírásban is eltérő hangsúlyok jelennek meg: a lengyel kutatás a terület soknemzetiségű örökségét emeli ki, az orosz kutatás egy része pedig a belorusz nemzeti mozgalmat a „pánszlávizmus” vagy a „szeparatizmus” keretében tárgyalja.
A szövegben bemutatott folyamatok tehát nem tekinthetők egyetlen, lineáris útnak a modern belorusz nemzet felé. A 19. században a „belorusz” kategória még képlékeny volt, és a lakosság többsége nem rendelkezett modern nemzeti öntudattal. A nemzeti mozgalom képviselői által használt „belorusz” elnevezés sem volt egységes: egyesek a „litvin” (a Litván Nagyfejedelemség lakója) elnevezést részesítették előnyben, mások a „ruszin” vagy „nyugati orosz” kategóriát használták. A mai nemzeti hovatartozás fogalmait tehát nem lehet visszavetíteni a 19. századba; a folyamatban részt vevők maguk is vitatták, mit jelent „belorusznak” lenni.
A belorusz nemzeti ébredés 19. századi történetének rekonstrukciója több forrástípusra támaszkodik. A cári adminisztráció iratai – népszámlálási összeírások, kormányzósági jelentések, rendőrségi megfigyelési anyagok – lehetővé teszik a hivatalos kategorizálás és a cenzúra működésének vizsgálatát, de ezek a források az orosz birodalmi szemléletet tükrözik, és a helyi lakosság önazonosságáról csak közvetett adatokat szolgáltatnak. A 19. századi oroszországi népszámlálások (például az 1897-es) anyanyelvre vonatkozó kérdéseinek értékelése módszertani viták tárgya: a válaszadók gyakran a „belorusz” mellett a „orosz” vagy a „lengyel” kategóriát is használták, és a kérdezőbiztosok besorolása sem egységesült.
A nemzeti mozgalom belülről származó forrásai – a korai belorusz kiadványok, folyóiratok, levelezések, visszaemlékezések – csak töredékesen maradtak fenn, és sok esetben a későbbi emlékezetpolitikai küzdelmek részeként értelmezték őket. Az illegális körök tevékenységéről rendelkezésre álló rendőrségi jelentések pedig a megfigyelő állam perspektíváját örökítik meg, nem a résztvevők belső motivációit. A paraszti identitás rekonstrukciója a legbizonytalanabb: a parasztság túlnyomó többsége nem hagyott hátra írásos forrást, ezért a kutatók a későbbi etnográfiai feljegyzésekből, a 20. századi visszaemlékezésekből és a nyelvi adatokból következtetnek.
A görögkatolikus egyház felszámolásának és a pravoszláv egyesítésnek a társadalmi hatásait illetően a szakirodalomban eltérő értelmezések élnek. Egyes kutatók szerint a parasztság vallási váltása nagyrészt formális volt, és a görögkatolikus hagyományok tovább éltek a népi vallásosságban; mások a folyamatot a cári oroszosítás sikeres fegyvereként írják le, amely hosszú távon gyengítette a belorusz nyelvű művelődés feltételeit. A belorusz nemzeti mozgalom létszámára, társadalmi összetételére vonatkozóan nincsenek megbízható statisztikák; a kutatók egyetértenek abban, hogy a 19. században a mozgalom rendkívül szűk, néhány tucat vagy legfeljebb néhány száz aktív résztvevőt számlált, de a pontos számok becslése bizonytalan.