A 20. századi Fehéroroszország első államisági kísérlete csak a keleti front összeomlása és a birodalmi keretek széthullása felől érthető meg. A térség az első világháborúban ütközőzónává vált: a német és az orosz hadsereg váltakozó előrenyomulása, a megszállások, a forradalom és a lengyel–szovjet háború egymást követték. A fejezet előzményét A belorusz nemzeti ébredés mutatta be: a századforduló nyelvi-kulturális mobilizációja, a Belorusz Szocialista Gromada és a sajtó köré szerveződő értelmiség már megfogalmazta a nemzeti követeléseket, de a politikai intézmények és a széles mozgósítás csak a háború káoszában vált lehetségessé. A dokumentált tény, hogy 1918-ban kikiáltották a Belorusz Népköztársaságot, a szovjet hatalom 1919-ben létrehozta a Belorusz Szocialista Szovjet Köztársaságot, és az 1921-es rigai béke kettéosztotta a belorusz etnikai területet. Az viszont, hogy ezek közül melyik tekinthető „az igazi” belorusz államiság kezdetének, máig vitatott értelmezés és emlékezetpolitikai kérdés.
A háború kitörésekor a mai Fehéroroszország területe az Orosz Birodalom északnyugati kormányzóságaihoz tartozott. A cári hadsereg kezdetben Kelet-Poroszországban hajtott végre támadást, de a tannenbergi vereség után a német erők fokozatosan keletre szorították a frontot. 1915 nyarán a központi hatalmak offenzívája elérte a mai Fehéroroszország nyugati részét: a mai Breszt és Grodno környéki területek német katonai közigazgatás alá kerültek. A frontvonal 1915 őszére a Riga–Dvinszk–Baranovicsi–Pinszk vonal mentén stabilizálódott; ez a vonal a mai ország területét hozzávetőlegesen nyugati és keleti részre vágta. A hadműveletek 1916–1917-ben itt elsősorban állóháborús jellegűek voltak, ami nem jelentett kevésbé pusztító hatást: a lövészárkok, a tüzérségi csapások és a kényszerű evakuálások a civil lakosságot is sújtották.
A háborús gazdaság és a megszálló közigazgatás többszörösen terhelte a helyi társadalmat. A cári hatóságok 1915-ben tömeges evakuációt rendeltek el a nyugati kormányzóságokból; a kortárs becslések szerint több százezer ember hagyta el otthonát, bár a pontos számok források hiányában bizonytalanok. A német katonai közigazgatás, az Ober Ost (Oberbefehlshaber der gesamten Deutschen Streitkräfte im Osten) a megszállt területet katonai zónaként kezelte. Rekvirálások, kényszermunka és mozgó egészségügyi ellátás hiánya jellemezte a mindennapokat; a paraszti többségű lakosság állatállományát és terményét rendszeresen elvitték. A városokban a korábbi cári adminisztráció összeomlott, a német hatóságok pedig nem építettek ki polgári önkormányzatot; a hivatali életben a megszállók nyelvi gyakorlata érvényesült. Mindez aláásta a cári állam legitimitását anélkül, hogy a német hatalom stabil alternatívát kínált volna.
A lakosság etnikai és társadalmi sokszínűsége miatt a háborús tapasztalatok tagoltak voltak. A földbirtokos elit jelentős része lengyel vagy orosz orientációjú volt; a városokban – Minszkben, Vitebszkben, Mahiljovban – nagy számban éltek zsidó közösségek, amelyek a kereskedelem és a kézműipar hagyományos hálózatait működtették. A paraszti többség nyelvét ma beloruszként azonosítjuk, de a 20. század elején a helyi identitás gyakran inkább felekezeti, regionális vagy rendi volt, semmint modern nemzeti. A háború idején a cári hatóságok a zsidókat gyakran kollektíve gyanúsították kémkedéssel, és kitelepítések is történtek a front közeléből. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a cári hadsereg parancsnoksága 1915-ben számos zsidó lakost utasított ki a hadműveleti területről; az áldozatok és a kitelepítettek pontos száma máig vitatott, mert a hivatalos statisztikák hiányosak és utólag is átpolitizáltak.
A frontvonal kettévágta a korábbi gazdasági és adminisztratív kapcsolatokat. A német megszállta nyugati területek – a mai Breszt, Grodno, Baranovicsi környéke – elszakadtak a minszki központtól; a keleti, cári igazgatás alatt maradt területek pedig a harcok miatt túlterhelt hadtápzónaként működtek. A vasúthálózat katonai célokat szolgált, a civil áruszállítás szinte leállt, az élelmiszerhiány nőtt. A háborús viszonyok így már 1917 előtt aláásták a cári uralom társadalmi támaszait: a parasztok a földkérdést, a munkások a gyárak katonai irányítását, a nemzetiségi értelmiség pedig a nyelvi és politikai jogok kérdését sürgette.
Az 1917. februári forradalom után az Ideiglenes Kormány hatalomra kerülése új lehetőséget nyitott a nemzeti követeléseknek. A belorusz értelmiség egy része – jórészt a A belorusz nemzeti ébredés során tárgyalt kulturális szervezetekből – a háború alatt is fenntartotta kapcsolatait Minszkben, Vitebszkben és a nagyobb városokban. A politikai mozgalom azonban megosztott volt: a mérsékelt erők az autonómiát, a demokratikus orosz föderációt vagy a föderatív átalakulást támogatták, míg a baloldali csoportok a szovjet hatalomhoz közelítettek. A Belorusz Szocialista Gromada (BSG) öröksége tovább élt, de a szervezeten belül is ellentét volt az oroszországi politikai folyamatok megítélésében.
A forradalmi időszak legfontosabb intézményi kísérlete az 1917 decemberében Minszkben összeült Első Összbelorusz Kongresszus volt. A delegáltak túlnyomórészt a helyi értelmiségből, a parasztságból és a városi középosztályból kerültek ki, de a választási rendszer esetleges volt, és a képviselet nem volt arányos. A kongresszus a belorusz terület ideiglenes demokratikus szerveként kívánt fellépni, és a nemzeti önrendelkezés mellett foglalt állást. A bolsevik helyi hatóságok erővel feloszlatták a gyűlést, mielőtt az érdemi határozatokat hozhatott volna; a résztvevők egy része azonban tovább működött, és megalakította a Belorusz Nemzeti Tanácsot, amely később Rada néven vált ismertté. Ez a lépés dokumentált tény, de hogy a kongresszus mekkora társadalmi támogatottságot élvezett, vitatott: a források nem teszik lehetővé a részvétel arányának vagy a helyi lakosság véleményének pontos rekonstrukcióját.
A bolsevik hatalomátvétel 1917 novemberében megszüntette az Ideiglenes Kormány fennhatóságát, de a front közelsége miatt a belorusz területek ellenőrzése bizonytalan maradt. A német megszállta nyugati zóna kívül esett a bolsevik hatalom tényleges hatókörén, a keleti területeken pedig egyszerre működtek szovjet tanácsok, régi hivatali szervek és nemzeti bizottságok. A breszt-litovszki béke előkészítése során a központi hatalmak és a szovjet-orosz kormány között a belorusz területek sorsa alárendelt téma volt. A szerződést 1918. március 3-án írták alá; a szovjet kormány lemondott a nyugati orosz területek egy részéről, a mai Fehéroroszország nyugati sávja pedig német katonai megszállás alatt maradt. A belorusz politikai erőket nem vonták be a tárgyalásokba, és nem kaptak területi garanciákat.
A breszt-litovszki béke és a német megszállás fennmaradása felerősítette a belorusz értelmiség önállósági irányzatát. A Belorusz Nemzeti Tanács, illetve annak átalakulása után a Belorusz Népköztársaság Radája több alkotmánylevélben (usztaúnaja hramata) fogalmazta meg a helyzetét. Az első ilyen dokumentum 1918. február 21-én a Rada ideiglenes hatalmi igényét deklarálta; a második, 1918. március 9-én a Belorusz Népköztársaságot kiáltotta ki, ám az Oroszországgal fenntartott kapcsolatokról még nem döntött egyértelműen; a harmadik, 1918. március 25-én megjelent okmány pedig kimondta a függetlenséget. A mai kutatás konszenzusa szerint a teljes függetlenségi nyilatkozatnak ez utóbbi dátum tekinthető; ugyanakkor a korabeli hatalmi viszonyok és a Rada saját dokumentumai közötti eltérések miatt a megítélés nem teljesen egységes.
A Belorusz Népköztársaság (Belaruszkanaja Narodnaja Respublika) kikiáltása dokumentált tény, de az állam tényleges működésének mértéke erősen korlátozott volt. A BNR nem rendelkezett saját hadsereggel, nem tudta ellenőrizni a területét, és a német katonai hatóságok nem ismerték el független államként. A Rada elsősorban a német megszállás alatti nyugati városokban, főként Minszkben és környékén próbált kulturális és adminisztratív intézményeket szervezni; iskolákat, újságokat és helyi bizottságokat hozott létre. A belorusz nyelv használatát hivatalosan támogatta, szemben a korábbi orosz és lengyel dominanciával. Külföldön képviselőket igyekezett kinevezni, és kapcsolatokat keresett a központi hatalmakkal, Ukrajnával és a balti államokkal. A nemzetközi elismerés azonban elmaradt; a német hatóságok a BNR tevékenységét a bolsevikellenes politika egyik alárendelt elemeként tűrték meg, nem pedig partnerként.
A BNR támogatottságának kérdése a források szűkössége miatt nehezen rekonstruálható. Az értelmiségi vezetők egy része a városi középosztályból, a papságból és a földbirtokosok azon szegmenséből került ki, amely a belorusz nyelvet és a paraszti többség képviseletét tűzte zászlajára. A paraszti masszák azonban elsősorban a földkérdés és a háború befejezésének ígéretére reagáltak; a nemzeti szimbólumokkal szemben gyakran közömbösek voltak. A lengyel és zsidó városi lakosság viszonya a BNR-hez változó volt: a zsidó közösségek egy része a bolsevik hatalomban látta a védelmet a pogromokkal és a nemzeti mozgalmak exkluzív programjaival szemben; a lengyel elit pedig a BNR területi igényeit a maga szempontjából fenyegetésként értékelte. Emiatt a BNR „az első független belorusz állam” kijelentés ma legfeljebb korlátozott értelemben használható; a történettudományban elterjedtebb a „függetlenségi kísérlet” vagy „deklarált államiság” kifejezés.
A német kivonulás 1918 végén – a központi hatalmak vereségét követően – hatalmi vákuumot hagyott a nyugati területeken. A Vörös Hadsereg fokozatosan keletről nyomult előre, és 1919 januárjára elfoglalta a mai Fehéroroszország központi területeit. A bolsevik vezetés elutasította a Belorusz Népköztársaságot mint „burzsoá nacionalista” képződményt, és helyette 1919. január 1-jén kikiáltotta a Belorusz Szocialista Szovjet Köztársaságot (BSSR; beloruszul Belarusz Szaveckaja Szacsyjalisticnaja Reszpublika). A BSSR megalakulása a moszkvai pártvezetés döntésén alapult, nem a helyi népakarat intézményes kifejeződésén; a új „kormány” tagjainak többsége a bolsevik párt belorusz frakciójából került ki. A BSSR első heteire jellemző, hogy a közigazgatás, a hadsereg és a gazdaság irányítása nagyrészt szovjet-orosz szervek, illetve a moszkvai kormányzat kezében maradt.
A BSSR állami jellege már a kikiáltás pillanatában bizonytalan volt. 1919 februárjában a bolsevik vezetés egyesítette a BSSR-t a Litván Szocialista Szovjet Köztársasággal, létrehozva a Litván–Belorusz Szocialista Szovjet Köztársaságot (Litbel). A Litbel központja előbb Vilniusban, később Minszkben működött; területi kiterjedése papíron a mai Kelet-Litvánia és a mai Fehéroroszország keleti része volt. A Litbel azonban rövid életű képződménynek bizonyult: a lengyel hadsereg 1919 nyarán elfoglalta Minszket és a környező területeket, a Litbel kormány pedig összeomlott. A BSSR-t 1920 augusztusában szervezték újjá, miután a Vörös Hadsereg rövid időre visszafoglalta Minszket; a tényleges hatalom azonban továbbra is a szovjet-orosz párt- és állami szerveknél maradt. A BSSR kikiáltását a mai oroszbarát és szovjet utódállami narratíva a belorusz államiság alapításaként ünnepli, ám a dokumentált tények szerint a BSSR 1919–1920-ban nem rendelkezett független közigazgatással, és területi integritását a lengyel–szovjet harctér határozta meg.
A független Lengyelország újjászületése és keleti politikája közvetlenül érintette a belorusz területek sorsát. A lengyel államiság 1918 novemberi kikiáltása után a Varsóból irányított haderő kelet felé terjeszkedett, hogy visszaállítsa a történelmi lengyel befolyást, illetve biztosítsa az új állam határait. Józef Piłsudski föderatív koncepciója a volt keleti területeken – így a belorusz és ukrán etnikai többségű régiókban – autonóm vagy Lengyelországgal szövetséges politikai egységeket képzelt el; a lengyel nemzeti demokrata irányzat viszont a közvetlen lengyel nemzeti államba olvasztást és a lengyel kulturális dominanciát támogatta. A belorusz kérdés mindkét lengyel irányzatban alárendelt volt: a területet elsősorban ütközőzónának és erőforrásnak tekintették.
A harcok 1919–1920-ban váltakozó sikerrel folytak a belorusz területeken. A lengyel hadsereg 1919 augusztusában elfoglalta Minszket; a BSSR és a BNR intézményei illegaliásba szorultak vagy emigrációba kényszerültek. A Vörös Hadsereg 1920 nyarán nagy offenzívát indított, és rövid időre visszafoglalta a mai Fehéroroszország nagy részét; a bolsevik vezetés Minszkben ismét szovjet hatalmat hirdetett. A Varsó irányába tartó Vörös Hadsereg azonban 1920 augusztusában a varsói csatában vereséget szenvedett; a lengyel erők ellentámadása visszavetette a szovjet csapatokat keletre. A harctéri események – különösen a belorusz területek katonai megszállása, a civil lakosság elleni erőszak és a hadifoglyok sorsa – máig élénk történészi viták tárgyát képezik; a felek által közölt veszteségszámok erősen propagandisztikusak, és a modern becslések is széles sávban mozognak.
A lengyel–szovjet háborút lezáró rigai békeszerződést 1921. március 18-án írta alá Lengyelország és Szovjet-Oroszország. A szerződés a fegyverszüneti vonal mentén rögzítette a határt, amely a belorusz etnikai területet hozzávetőlegesen nyugati és keleti részre osztotta. A mai Fehéroroszország nyugati sávja – Breszt, Grodno, Baranovicsi és a környező területek – Lengyelországhoz került; a keleti területek – Minszk, Vitebszk, Mahiljov, Homel – szovjet fennhatóság alá jutottak. A szerződés nem biztosított területi jogokat a belorusz politikai képviseleteknek; sem a BNR, sem a BSSR nem volt aláíró fél. A Belorusz Népköztársaság Radája emigrációba kényszerült, és a két világháború közötti időszakban nem gyakorolt állami hatalmat; a BSSR pedig a Szovjetunió 1922 decemberi megalakulása után annak egyik alapító tagköztársasága lett.
A rigai béke etnikai és társadalmi következményei mélyek voltak. A belorusz nyelvű lakosság jelentős része a lengyel állam határain belül élt; a lengyel hatóságok a keleti területeken a lengyel nyelv és kultúra pozícióját erősítették, és a belorusz iskolák, sajtó és egyesületek mozgásterét fokozatosan szűkítették. A szovjet oldalon a BSSR területén a bolsevik hatalom a nemzetiségi politikát az osztályharc alá rendelte; a kezdeti beloruszosítási irányzat később a sztálini fordulattal megváltozott. A kettéosztott belorusz társadalomban a nyelvi és felekezeti határok gyakran átpolitizálódtak; a dokumentált tények szerint a határ mindkét oldalán számoltak fel korábbi egyházi és közösségi intézményeket. A határvonal 1921 és 1939 között stabil maradt, de a belorusz kisebbség helyzete mindkét államban konfliktusokkal terhes volt.
A szűk értelemben vett katonai és diplomáciai eseményeken túl a korszak a belorusz államiság két párhuzamos narratíváját hozta létre. A BNR a nemzeti önrendelkezésen és a demokratikus képviseleten alapuló független állam kísérlete volt, amely azonban nem tudott tényleges hatalmat gyakorolni. A BSSR a bolsevik forradalom nemzetiségi politikájának terméke volt, amely a szovjet rendszer keretein belül hozott létre belorusz területi egységet, eleinte korlátozott önállósággal. A történettudományban ma az a közös konszenzus, hogy a BNR és a BSSR 1918–1921 közötti története nem választható el a keleti front káoszától, a német megszállástól és a lengyel–szovjet háborútól. Viták övezik viszont annak megítélését, hogy a BNR kikiáltása mennyiben volt reprezentatív a belorusz lakosságra nézve, és hogy a BSSR mennyiben volt a belorusz államiság folyamatos alapja.
A kortárs és későbbi emlékezetpolitika markánsan eltérő olvasatokat kínál. A szovjet hivatalos történetírás a BSSR 1919. január 1-jei kikiáltását tekintette a belorusz államiság kezdetének, a BNR-t pedig a polgári nacionalizmus elszigetelt, német kollaborációval gyanúsított kísérleteként ábrázolta. A nyugati és emigráns belorusz történetírás ezzel szemben a BNR-t a demokratikus függetlenség első, bár kudarcra ítélt pillanataként emelte be a nemzeti emlékezetbe. A mai Fehéroroszország hivatalos diskurzusa Lukasenka alatt a szovjet időszak folytonosságát hangsúlyozza, a BSSR-t teszi meg az államiság sarokkövének, a BNR évfordulóit pedig gyakran ellenzéki megemlékezésként kezeli. Mindez nem a 20. század eleji események rekonstrukciójából, hanem a jelenkori politikai önértelmezésből fakad; az olvasónak ezért külön kell választania a dokumentált tényt, a történészi konszenzust és a politikai kinyilatkoztatásokat.
A belorusz terület 1921-es felosztása a mai államhatárok és identitáspolitika szempontjából is alapvető. A rigai béke úgy jelölte ki a lengyel–szovjet határt, hogy a belorusz etnikai területnek sem nyugati, sem keleti oldalán nem jött létre olyan belorusz többségű közigazgatási egység, amely a nemzeti mozgalom követeléseit intézményesítette volna. A két világháború közötti lengyel és szovjet politikák eltérő eszközökkel, de egyaránt a belorusz nyelv és a nemzeti intézmények korlátozásával, illetve átalakításával jártak. A későbbi szovjet és mai belorusz államiság gyökerei ehhez a megkésett, töredezett és külső hatalmak által meghatározott kezdethez nyúlnak vissza; ezért a korszak tanulmányozása nemcsak az első világháború és a függetlenségi kísérlet alfejezetbeli fejezet, hanem a térség hosszú távú államisági kérdéseinek megértéséhez is elengedhetetlen.
A fejezet elsődleges forrásai közé tartoznak a Belorusz Népköztársaság alkotmánylevelei, a Belorusz Nemzeti Tanács és a Rada jegyzőkönyvei, a német Ober Ost katonai közigazgatás iratai, valamint a rigai békeszerződés szövege. A szovjet oldalról a BSSR alapító rendeletei, a Litbel létrehozásáról szóló párthatározatok és a Vörös Hadsereg hadműveleti jelentései szolgáltatnak adatokat. A cári hatóságok evakuálással és kitelepítésekkel kapcsolatos iratai a lakossági mozgások rekonstrukciójához fontosak, de hiányosan maradtak fenn. A másodlagos szakirodalomban a mai angolszász és német nyelvű történetírás meghatározó munkái közé tartozik Timothy Snyder The Reconstruction of Nations: Poland, Ukraine, Lithuania, Belarus, 1569–1999 (Yale University Press, 2003) és Per Anders Rudling The Rise and Fall of Belarusian Nationalism, 1906–1931 (University of Pittsburgh Press, 2014). A belorusz, lengyel és orosz nyelvű historiográfiák eltérő hangsúlyai miatt a téma összehasonlító kezelése különösen fontos.
A bizonytalanságok több szinten jelentkeznek. A frontvonalak, a megszállási zónák és a katonai események pontos lefolyása a hadijelentések elfogultsága miatt gyakran vitatott; a civil lakosság háborús veszteségeire, a menekültek számára és a kitelepítettek arányára vonatkozó adatok csak becslésszerűek, mert a kortárs statisztikák ellentmondásosak. A Belorusz Népköztársaság támogatottságának mértékét a későbbi szovjet és emigráns elbeszélések egyaránt torzították; a helyi társadalom etnikai megoszlása a hiányos népszámlálási adatok miatt nem rekonstruálható pontosan. Viták övezik a BNR kikiáltásának dátumát és jogi jellegét is, bár a tudományos konszenzus a függetlenségi nyilatkozatot 1918. március 25-re teszi. A lengyel–szovjet háborúban elkövetett erőszak mértéke és a hadifoglyok sorsa máig érzékeny, erősen emlékezetpolitikai kérdés; a felek által közölt számok ellenőrizhetetlenek, a modern kutatás pedig csak nagyságrendi becsléseket tud adni. A BSSR 1919–1921 közötti szuverenitásának jellege szintén vitatott: a dokumentált hatalmi függést a szovjet és posztszovjet történetírás másként értékelte.