A Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság (BSSR; belaruszul: Bielaruskaja Savieckaja Sacyjalistyčnaja Respublika) az 1920-as évek elején nem egyszerűen egy újabb szovjet tagköztársaságként jött létre, hanem egy olyan kompromisszumos államalakulatként, amelynek határai és nemzeti jellege hosszú ideig vitatott maradt. Az első világháború és a függetlenségi kísérlet során a belorusz nemzeti mozgalom által 1918-ban kikiáltott Belorusz Népköztársaság (Bielaruskaja Narodnaja Respublika) nem tudott tartós államiságot teremteni, mert területét a lengyel–szovjet háború (1919–1921) hadműveletei szabdalták fel. Az 1921-es rigai béke a fehérorosz nyelvterületet kettévágta: a nyugati részt Lengyelországhoz csatolta, míg a keleti területeken a bolsevik hatalom szervezte meg a szovjet államiságot.
A BSSR első, 1919. január 1-jei kikiáltása még a litván–belorusz szovjet köztársaság (LitBel) keretében történt, amely rövid életű képződménynek bizonyult. A szovjet vezetés számára a belorusz kérdés elsősorban taktikai jelentőséggel bírt: egyrészt a lengyel befolyás ellensúlyozására, másrészt a nemzeti önrendelkezés jelszavának hitelesítésére használták. A BSSR-t 1920. július 31-én, Minszk visszafoglalása után kiáltották ki újra, de a rigai béke értelmében területe kezdetben mindössze hat ujezdre (járásra) terjedt ki a mai Fehéroroszország keleti részén, Minszk környékén. Ez a terület nagyjából 52 ezer négyzetkilométert tett ki, lakosságát 1921-ben mintegy 1,5 millió főre becsülték – ez a becslés azonban a háborús pusztítások és a menekülthullámok miatt jelentős bizonytalanságot hordoz.
A BSSR határai az 1920-as években többször módosultak. 1924-ben a szovjet kormányzat az Oroszországi SZSZSZK-tól átcsatolta a BSSR-hez a többségében fehéroroszok lakta Vityebszki, Homeli és Szmolenszki kormányzóságok egyes részeit, 1926-ban pedig további területeket a Homeli kormányzóságból. Ezek a határkiigazítások a moszkvai központ döntései voltak, és a hivatalos indoklás szerint a „belorusz etnikai terület” egyesítését szolgálták. A valóságban a döntést befolyásolta az a szovjet külpolitikai megfontolás is, hogy a BSSR-t mint a nyugati határ menti szocialista államalakulatot erősítsék a Lengyelországgal szembeni politikai és kulturális versenyben. A bővítés után a BSSR területe mintegy 125 ezer négyzetkilométerre nőtt, lakossága pedig 1930-ra hozzávetőleg 5 millió főre emelkedett. Ezek a számok a korabeli szovjet népszámlálások adatain alapulnak, de a közigazgatási határok változása és a népességmozgások miatt csak megközelítő értékűek.
A BSSR társadalmát az 1920-as években elsősorban a falu határozta meg. A lakosság túlnyomó többsége, becslések szerint 80–85 százaléka, mezőgazdaságból élt. Az ipar a világháború és a polgárháború során súlyos károkat szenvedett; az 1913-as ipari termelési szintet a BSSR területén csak az 1920-as évek végére sikerült megközelíteni. A városok – Minszk, Vityebszk, Homel, Mahiljov – etnikai összetétele sajátos képet mutatott: a 19. századi betelepülési hullámok következtében a zsidó lakosság aránya a városokban 40–60 százalék között mozgott, míg a vidéki területeken a fehérorosz parasztság dominált. A városok így nyelvi és kulturális szempontból elkülönültek a környező falvaktól, ami a későbbi beloruszítás egyik legfőbb kihívását jelentette.
A szovjet nemzetiségpolitika az 1920-as években a korenizacija („gyökeresítés”) elnevezésű irányvonalat követte, amelynek célja a párthatalom és a közigazgatás közelítése volt a helyi lakosság nyelvéhez és kultúrájához. Fehéroroszországban ez a politika belarusizacija néven vált ismertté, és 1924-től gyors ütemben bontakozott ki. A beloruszítás hivatalos célja az volt, hogy a fehérorosz nyelvet és kultúrát a szovjet intézményrendszer alapjává tegyék, ezzel is csökkentve a nemzeti értelmiség ellenállását és legitimálva a szovjet hatalmat a vidéki lakosság szemében.
A beloruszítás első szakaszában, 1924 és 1928 között, a párt- és állami apparátusban előírták a belorusz nyelv használatát a hivatalos ügyintézésben. A köztársasági kormányzat határozatai szerint a hivatalnokoknak meghatározott határidőn belül le kellett vizsgázniuk belorusz nyelvből. Az iskolarendszerben fokozatosan bevezették a belorusz tannyelvet: az 1926/1927-es tanévben az elemi iskolák többsége már belorusz nyelven oktatott, bár a pontos arányra vonatkozó adatok hiányosak és intézményenként változtak. A felsőoktatásban és a tudományos életben 1922-ben megalakult a Belorusz Kulturális Intézet (Inbelkult), amely 1929-ben Belorusz Tudományos Akadémiává alakult. Az akadémia nyelvészeti és történeti kutatásai a belorusz nyelv standardizálásának alapjait teremtették meg, bár a nyelvi norma körüli viták – például a latin ábécé bevezetésének kérdése – továbbra is élénkek maradtak.
A beloruszítás azonban nem csupán nyelvi kérdés volt, hanem a hatalom megosztásának ügye is. A szovjet pártvezetésben a belorusz kommunisták két csoportra oszlottak: egyrészt azokra, akik a helyi nemzeti érdekeket képviselték, másrészt azokra, akik a moszkvai központ feltétlen híveiként a beloruszítást taktikai engedménynek tekintették. A BSSR Kommunista Pártjának vezetői közül Aljakszandr Cservjakov (Aliaksandr Čarviakoŭ), aki 1920-tól a Központi Végrehajtó Bizottság elnöke volt, a beloruszítás mérsékelt hívének számított. Vaclav Bogucki (Vacłaŭ Bahucki) és más pártfunkcionáriusok viszont a moszkvai irányvonal merev képviselői voltak. A két irányzat közötti feszültség az 1920-as évek végén a beloruszítás radikalizálódásával éleződött ki.
A beloruszítás társadalmi hatásai ellentmondásosak voltak. A vidéki parasztság körében a fehérorosz nyelvű iskolák és a helyi közigazgatás iránti igény valós társadalmi bázison nyugodott, hiszen a falusi lakosság többsége nem beszélt oroszul. Ugyanakkor a városi zsidó és lengyel lakosság jelentős része idegenkedve fogadta a belorusz nyelv kötelező használatát, mert korábban az orosz vagy a jiddis volt a mindennapi érintkezés nyelve. A zsidó lakosság számára a szovjet nemzetiségpolitika külön autonóm státuszt biztosított: a jiddis nyelvű iskolák, sajtó és kulturális intézmények a korenizacija keretében szintén támogatásban részesültek, de a beloruszítással párhuzamosan feszültségek alakultak ki a nyelvi elsőbbség kérdésében. A lengyelek helyzete különösen bonyolult volt, mert a BSSR területén élő lengyel közösség egy részét a rigai béke által Lengyelországhoz csatolt területekről áttelepült, illetve a határ menti vegyes lakosság alkotta.
A beloruszítás csúcspontja 1928–1929 körül érte el, amikor a párt- és állami szervekben a belorusz nyelvű ügyintézés aránya formálisan meghaladta az 50 százalékot. A valóságban azonban a nyelvi váltás mélysége erősen változó volt: a felső pártvezetésben továbbra is az orosz maradt a meghatározó, a vidéki tanácsokban pedig gyakran hiányoztak a beloruszul írni-olvasni tudó káderek. A beloruszítás tehát egyszerre volt valós kulturális program és adminisztratív kampány, amelynek eredményeit a hivatalos statisztikák gyakran szebbnek tüntették fel a ténylegesnél.
Az 1920-as évek végén a szovjet politika irányváltása – a Sztálin nevével fémjelzett „forradalom felülről” – alapvetően törte meg a beloruszítás lendületét. A fordulat első jelei 1928–1929-ben mutatkoztak, amikor a szovjet vezetés a gabonabeszolgáltatási válságra hivatkozva a parasztság elleni erőszakos fellépés mellett döntött. Fehéroroszországban a gabonabeszolgáltatási kampány azért is volt különösen problematikus, mert a helyi mezőgazdaság szerkezete – a kisparaszti gazdaságok túlsúlya, a viszonylag alacsony termékenységű talajok – miatt az elvárt beszolgáltatási kvóták gyakran meghaladták a gazdaságok tényleges termelését.
A kollektivizálás (kallektyvizacija) a BSSR-ben 1929 őszén vette kezdetét, és 1930–1931-ben érte el erőszakos csúcspontját. A hivatalos propaganda a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság fölényét hirdette, a gyakorlatban azonban a kolhozokba való belépés gyakran kényszerrel történt. A „kuláknak” bélyegzett tehetősebb paraszti gazdákat – akik sokszor csupán egy-két tehenet vagy jobb szerszámokat birtokoltak – kuláktalanítás (raskulačvannie) céljából kitelepítették, vagyonukat elkobozták, családtagjaikat pedig gyakran a Szibériába vagy az északi területekre deportálták. A „kulák” kategória pontosan meghatározott kritériumok nélkül, gyakran önkényesen alkalmazott politikai címke volt, ami a helyi falusi közösségekben személyes bosszúra, irigységre és feljelentési hullámra is lehetőséget adott.
A kollektivizálás menetére vonatkozó levéltári adatok hiányosak és a korszakban keletkezett hivatalos jelentések megbízhatósága korlátozott. Annyi azonban bizonyos, hogy 1930 elején a BSSR-ben a paraszti gazdaságok aránya, amelyeket kolhozokba tömörítettek, hirtelen megugrott, a pártjelentések szerint akár 50–60 százalékra is, majd a paraszti ellenállás és a gazdasági összeomlás hatására ez az arány visszaesett. Az 1930 márciusi újságban megjelent híres cikk, amelyben Sztálin „a kolhozépítés sikereitől megszédült” helyi káderek túlkapásait bírálta, átmenetileg mérsékelte a nyomást, de az erőszakos kollektivizálás 1931-től újult erővel folytatódott. Az 1932–1933-as években a kollektivizálás a BSSR-ben lényegében befejeződött: a paraszti gazdaságok túlnyomó többségét betagolták a szovhozba vagy kolhozba, miközben a „kuláknak” minősített családok tízezreit üldözték.
A kollektivizálás és a gabonabeszolgáltatási rendszer együttes hatása súlyos élelmezési válsághoz vezetett. Az 1931–1933-as éhínség a BSSR-t is elérte, bár mértéke nem vethető össze a szovjet Ukrajnában és az észak-kaukázusi vidékeken tapasztalt katasztrófáéval. A fehéroroszországi éhínségről a szovjet hatóságok igyekeztek hallgatni, a független kutatás pedig a levéltári hiányok miatt máig nehéz helyzetben van. A kortárs amerikai és brit diplomáciai jelentésekben – amelyeket a szovjet cenzúra nem érintett – az 1932–1933-as évekből fennmaradtak olyan beszámolók, amelyek a fehérorosz vidéki területeken élelmiszerhiányról, a lovak és a vetőmag elkobzásáról, valamint a paraszti ellenállás letöréséről szólnak. A halálozások számát a történészek becslései szerint a BSSR területén több tízezer főre teszik, de a pontos szám nem ismert, és a szovjet statisztikák szándékos torzítása miatt aligha lesz megállapítható. Ezt a bizonytalanságot a tudományos szakirodalom nyíltan kezeli, és óvakodik a túlzó vagy éppen bagatellizáló becslésektől.
A kollektivizálással párhuzamosan, az 1930-as évek elejétől a szovjet hatalom fokozatosan leépítette a beloruszítás intézményeit, és a belorusz nemzeti értelmiséget egyre inkább „nacionalizmus” vádjával fenyegette. A fordulat hátterében összetett okok álltak: a sztálini vezetés a nemzeti autonómiák erősödését a szovjet egység elleni fenyegetésnek tekintette, a határ menti BSSR-ben pedig különösen érzékenyen figyelt a Lengyelországhoz kapcsolódónak vélt személyekre, intézményekre és kulturális kapcsolatokra. A belorusz nacionalizmus vádja gyakran nem bizonyított politikai tevékenységen alapult, hanem azon a puszta tényen, hogy valaki a belorusz nyelv és kultúra fejlesztéséért dolgozott.
A belorusz értelmiség elleni koncepciós perek első nagyobb hulláma 1929–1931 között zajlott. A leghíresebb az úgynevezett Belorusz Nemzeti Felszabadító Szövetség (Belaruskaja Nacyjanalna-Vyzvolčaja Sajuz) ügye volt, amelyben több tucat írót, tudóst, tanárt és párttagot vádoltak azzal, hogy a BSSR Lengyelországhoz csatolását készítették elő. A vádak nagy része koholt volt, és a letartóztatottak többsége kényszervallomást tett. Az ügyben halálra ítéltek és kivégeztek többek, másokat hosszú börtön- és lágerbüntetésre ítéltek. A per pontos áldozatainak száma nem ismert, de a kutatók több tucat kivégzéssel és több száz bebörtönzéssel számolnak.
A beloruszítás visszaszorulása nem jelentette az oroszosítás azonnali és teljes győzelmét. Az 1930-as években a belorusz nyelvű iskolák és sajtó továbbra is működött, de szerepük fokozatosan csökkent. Az 1933-as iskolareform az orosz nyelv oktatását minden iskolában kötelezővé tette, és az orosz nyelv presztízse a párt- és állami karrier szempontjából ismét meghatározóvá vált. A belorusz nyelv használata a közigazgatásban és a tudományban nem tűnt el, de a kétnyelvűség aszimmetrikus viszonyát az orosz nyelv javára billentette el.
A nagy terror (bolsaja čistka) 1937–1938-as időszaka a BSSR-t is súlyosan érintette. A Szovjetunióban ekkor kibontakozó tömeges elnyomás a BSSR Kommunista Pártjában, a közigazgatásban, a hadseregben és az értelmiségben tömeges letartóztatásokhoz vezetett. A levéltárakból előkerült adatok szerint 1937–1938-ban a BSSR területén több mint 60 ezer embert tartóztattak le, és közülük több tízezer embert végeztek ki vagy küldtek Gulag-táborba. Ezek a számok a mai orosz és belorusz levéltárakból származó kutatói becslések, de a teljes körű feldolgozás még várat magára, és a hivatalos belorusz álláspont – különösen Aljakszandr Lukasenka hatalomra kerülése után – gyakran a szovjet korszak áldozatait a „háború előtti nehézségek” kategóriájába sorolva relativizálja.
A terror egyik leghírhedtebb helyszíne a Minszk melletti Kurapaty (Kurapaty) erdős terület volt, ahol az NKVD 1937–1941 között tömegsírokban áldozatok tízezreit földelte el. A Kurapaty-áldozatok felfedezése az 1980-as évek végén zajlott, és a hely máig az emlékezetpolitikai viták középpontjában áll. Az ásatások és a levéltári kutatások megerősítették, hogy a tömegsírokban egyszerre vannak a sztálini terror és a német megszállás zsidó áldozatai, ami a helyet a 20. századi erőszak összetett emlékhelyévé teszi. A pontos számokról – 30 ezer, 100 ezer vagy 250 ezer áldozat – máig nincs tudományos konszenzus, és a vita szorosan összefonódik a posztszovjet emlékezetpolitikai küzdelmekkel.
A szovjet Fehéroroszország társadalma az 1920-as–1930-as években gyökeresen átalakult. A városok iparosítása – a szovjet ötéves tervek keretében – a vidéki lakosság tömeges beköltözésével járt együtt. Minszk, Homel, Vityebszk és Mahiljov ipari üzemeiben új munkásosztály alakult ki, amelynek tagjai első generációs városlakók voltak, falusi gyökerekkel és gyenge városi kultúrával. Az iparosítás üteme a BSSR-ben az 1930-as években gyorsabb volt a szovjet átlagnál, de az alacsony induló szint miatt a köztársaság továbbra is mezőgazdasági jellegű maradt. A szovjet statisztikák szerint az ipari termelés az 1930-as évek végére meghaladta az 1913-as szint háromszorosát, de ezeket a számokat a hivatalos túljelentések miatt fenntartásokkal kell kezelni.
A társadalmi viszonyokat a félelem és a kényszerű alkalmazkodás határozták meg. A kollektivizálás és a terror évei alatt a lakosság zöme igyekezett észrevétlen maradni: a feljelentések, a „népellenség” kategóriájába való besorolás állandó fenyegetése a mindennapi beszélgetéseket és a társadalmi kapcsolatokat is megmérgezte. A paraszti közösségek hagyományos szolidaritása meggyengült, a családok a túlélésre rendezkedtek be. A nők helyzete kettős volt: a szovjet hatalom hivatalosan hirdette a női egyenjogúságot, és a nők tömegesen beléptek a munkaerőpiacra, de a háztartási munkák és a gyermeknevelés terhei továbbra is rájuk hárultak. A kolhozokban a nők gyakran a legnehezebb fizikai munkákat végezték, miközben a férfiak a városokba költöztek vagy a kényszermobilitás áldozataivá váltak.
A vallási életet a szovjet hatalom tudatosan szorította vissza. Az ortodox egyház – amely Fehéroroszországban a legnagyobb felekezet volt – elvesztette vagyonát, iskoláit és társadalmi szerepét. A templomok egy részét bezárták, más részét raktárnak vagy klubnak alakították. A vidéki parasztság körében azonban a vallásgyakorlás – gyakran rejtett formában – továbbra is fennmaradt. A zsidó közösség vallási intézményeit is üldözték, a zsinagógák bezárása és a rabbik ellehetetlenítése a zsidó hagyományos életforma visszaszorulásához vezetett. A katolikus egyház – amely elsősorban a lengyel és litván kisebbség körében volt meghatározó – szintén a hatalom célpontjává vált, és papjait a Lengyelországgal való kapcsolat vádjával gyakran letartóztatták.
A BSSR helyzete a szovjet külpolitikában a nyugati határ menti ütközőzóna szerepével határozott meg. A rigai béke utáni határ a belorusz nyelvterületet kettévágta, és a szovjet vezetés a BSSR-t a nyugati fehérorosz területek iránti igény fenntartásának eszközeként is használta. A belorusz nemzeti érvelés a szovjet propagandában úgy jelent meg, hogy a Lengyelországhoz tartozó nyugati fehérorosz területek „elnyomott” testvérei a BSSR-hez való csatlakozásra vágynak. Ez a retorika azonban nem jelentette azt, hogy a moszkvai vezetés ténylegesen belorusz nemzeti célokat képviselt volna; a határkérdés mindvégig a nagyhatalmi geopolitika függvénye maradt.
A lengyel–szovjet kapcsolatok az 1920-as–1930-as években ellenségesek voltak, és a BSSR területén élő lengyelek helyzete ennek megfelelően bizonytalanná vált. A szovjet hatóságok a lengyel kisebbséget – amelynek létszámát az 1926-os népszámlálás mintegy 100 ezer főre becsülte – gyanakvással kezelték, és az 1930-as évek végén a lengyel művelődési szervezeteket, iskolákat felszámolták. Az 1937–1938-as terror során a lengyel lakosságot különösen súlyos üldözés érte: a moszkvai utasítások alapján a lengyel nemzetiségű szovjet állampolgárok tömeges letartóztatása és kivégzése zajlott, amit a történészek a Szovjetunión belüli lengyelek elleni etnikai tisztogatásként értelmeznek. A BSSR-ben ez a hullám több ezer áldozatot követelt, de a pontos számok ma sem ismertek.
A nemzetközi helyzet fokozódó feszültsége – a japán előretörés Mandzsúriában 1931-ben, a náci hatalomátvétel Németországban 1933-ban – a szovjet vezetést arra késztette, hogy a határ menti területeken a „megbízhatatlan elemek” elleni fellépést fokozza. Ez a logika a BSSR-ben a nyugati határ közelében élő lakosság – fehéroroszok, lengyelek, zsidók, litvánok – ellen irányuló adminisztratív intézkedésekben is megnyilvánult: 1939 előtt többszöri kitelepítési hullámok érték a határsávot.
A szovjet Fehéroroszország gazdasági átalakulása az ötéves tervek keretében gyors, de egyenetlen volt. Az első ötéves terv (1928–1932) a nehézipar fejlesztését tűzte ki célul, de a BSSR-ben a beruházások aránya elmaradt a szovjet átlagtól. Ennek oka részben a köztársaság nyugati határ menti fekvése volt, ami miatt a moszkvai tervezők tartózkodtak a stratégiailag fontos üzemek ide telepítésétől. A második és harmadik ötéves terv időszakában azonban a BSSR ipari bázisa növekedett: Minszkben traktorgyár, Homelben mezőgazdasági gépgyár, Mahiljovban szintetikus szálgyár létesült. A munkásság létszáma az 1930-as években megduplázódott, de a szakképzett munkaerő hiánya állandó problémát jelentett.
A mezőgazdaságban a kollektivizálás után a termelés hosszú ideig nem érte el az 1920-as évek szintjét. A gabonatermés, a hús- és tejtermelés visszaesett, a paraszti motíváció hiánya és a hiányos állami ellátás miatt a kolhozok sokszor csak minimális termelésre voltak képesek. Az 1930-as évek második felében a helyzet valamelyest javult, de a mezőgazdaság továbbra is a szovjet gazdaság leggyengébb pontja maradt. A parasztság életszínvonala alacsonyabb volt, mint az ipari munkásságé, és a városba költözés a felemelkedés egyetlen reményét jelentette.
A szovjet Fehéroroszország 1920-as–1930-as éveinek értékelése a mai napig emlékezetpolitikai viták tárgya. A jelenlegi fehérorosz hatalom – amely Lukasenka elnöksége alatt a szovjet örökséget részben tovább viszi – a szovjet korszakot elsősorban a modern államiság, az iparosítás és a második világháborús győzelem felől értelmezi. Ebben a narratívában a kollektivizálás, az éhínség és a terror áldozatai másodlagos szerepet kapnak, vagy a „nehéz évek” keretei között relativizálódnak. A belorusz demokratikus ellenzék és a független kutatók ezzel szemben a sztálini represszió teljes feltárását, a Kurapaty-áldozatok emlékének ápolását és a nemzeti ellenállás hagyományának hangsúlyozását követelik.
A történetírás számára a szovjet Fehéroroszország kutatása egyszerre kínál levéltári lehetőségeket és ütközik politikai korlátokba. A minszki levéltárakban az 1990-es években jelentős kutatási hullám indult, amelynek során a sztálini terror dokumentumai közül sokat feltártak. Ez a nyitás a 2000-es évektől fokozatosan szűkült, és a jelenlegi belorusz hatóságok a múlt kényes kérdéseit gyakran a nyilvános diskurzusból is igyekeznek kizárni. A kutatók számára kulcskérdés, hogy a szovjet korszak repressziójának áldozatait hogyan lehet nevesíteni, milyen statisztikai módszerekkel lehet a hiányos adatokat kiegészíteni, és hogyan lehet a fehérorosz történetet úgy elbeszélni, hogy abban ne a sztálini áldozatkultusz vagy a posztszovjet nosztalgia domináljon, hanem a dokumentált tények és a kritikai értelmezés.
A szovjet Fehéroroszország 1920-as–1930-as éveire vonatkozó elsődleges források két fő csoportra oszlanak: a szovjet állami, párt- és NKVD-iratokra, valamint a lakosság által megőrzött vagy külföldön fennmaradt forrásokra. A szovjet hivatalos dokumentumok – pártkongresszusok jegyzőkönyvei, statisztikai jelentések, bírósági és rendőrségi akták – a Belarusz Nemzeti Levéltárban és a Fehéroroszországi KGB levéltárában találhatók, de a hozzáférés a jelenlegi politikai körülmények között korlátozott. Az 1990-es években nyilvánosságra került dokumentumok alapján a kutatók részben rekonstruálni tudták a kollektivizálás és a terror menetét, de a teljes adatsorok nem állnak rendelkezésre.
A korabeli szovjet statisztikák különösen problematikusak. A népszámlálási adatok, a termelési jelentések és a letartóztatási kimutatások gyakran politikai nyomásra készültek, és a számok torzíthatnak. Az 1937-es szovjet népszámlálást a hivatalos szervek „hibásnak” minősítették, és eredményeit részben megsemmisítették, ami a korszak demográfiai rekonstrukcióját tovább nehezíti. Az áldozatszámokra vonatkozó kutatói becslések – a kollektivizálás, az éhínség és a nagy terror esetében – ezért széles sávban mozognak, és a tudományos konszenzus csak a nagyságrendekről, nem a pontos számokról alakult ki.
A nemzetközi források – elsősorban a rigai amerikai és brit diplomáciai jelentések, a Lengyelországban működő belorusz emigráns szervezetek beszámolói, valamint a nyugati újságírók tudósításai – fontos kiegészítő anyagot jelentenek. Ezek a források részben ellensúlyozzák a szovjet cenzúra hatását, de maguk is elfogultak lehetnek, hiszen a szovjet rendszerrel szemben ellenséges beállítottságú szerzők tollából származnak. A történészeknek mindkét forrástípust kritikai módon kell kezelniük, és az ellentmondásokat nem eltüntetniük, hanem dokumentálniuk kell.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők: (1) a kollektivizálás és az éhínség halálos áldozatainak száma a BSSR-ben; (2) a kuláktalanítás során kitelepítettek pontos létszáma és sorsa; (3) a nagy terror teljes körű statisztikája; (4) a Kurapaty-áldozatok száma és nemzeti, vallási összetétele; (5) a beloruszítás társadalmi hatásainak mélysége, különösen a vidéki lakosság körében. Ezekben a kérdésekben a szakirodalom – például Mikola Ivanov, Ihar Kuznyecov, Ihar Puchalski és mások munkáiban – eltérő hangsúlyokkal, de a hiányos adatok tudatosításával közelít.