A második világháború Fehéroroszország területén nem csupán hadműveleti események sorozata volt, hanem a társadalom szövetének csaknem teljes szétzilálódása. Az 1939 és 1941 közötti szovjet szovjetizálás után a náci Németország 1941. júniusi támadása radikálisan új megszállási rendszert hozott, amelynek célja a helyi lakosság rabszolgasorba taszítása, a zsidó közösség teljes fizikai megsemmisítése, valamint a térség gazdasági kizsákmányolása volt. A fehérorosz területek a keleti front egyik legvéresebb hadszínterévé váltak: a partizánháború, a megtorló akciók és a tömeggyilkosságok következtében a háború előtti lakosság aránytalanul magas hányada halt meg vagy kényszerült lakóhelye elhagyására. Ez az alfejezet a német megszállás szerkezetét, a zsidó népesség pusztulását, a partizánmozgalom jellegét és a háborús károkat tárgyalja, hangsúlyozva a források sokféleségét és a számok körüli bizonytalanságokat.
A Barbarossa-hadművelet 1941. június 22-i megindulásával a Wehrmacht északi és középső hadseregcsoportjai néhány hét alatt elfoglalták a mai Fehéroroszország területének jelentős részét. Minszk már június 28-án elesett, a Minszktől nyugatra fekvő katlanban pedig hozzávetőleg 300 000 szovjet katona esett hadifogságba; ez a szám azonban becslés, mivel a szovjet és német hadijelentések eltérnek, és a foglyok egy részét nem regisztrálták. A gyors előrenyomulás következtében a szovjet polgári közigazgatás és a kommunista pártapparátus jelentős része keletre menekült, de a lakosság zöme a megszállt területen maradt.
A megszállt fehérorosz területeket a nácik nem egyetlen egységként, hanem több közigazgatási zónára osztva irányították. A terület nagyobb része a Reichskommissariat Ostland (Birodalmi Biztosság Ostland) Generalkommissariat Weißruthenien (Fehéroroszország főbiztossága) alá került, amelynek székhelye Minszk volt. A főbiztos Wilhelm Kube, majd 1943-tól Curt von Gottberg volt. A délnyugati sávot, beleértve Breszt és Pinszk környékét, a Reichskommissariat Ukraine Volhínia–Podólia főbiztosságához csatolták, míg a keleti front mögötti sáv katonai közigazgatás alatt maradt. Ez a tagoltság fontos, mert a megszállási politikák helyi végrehajtása nem volt egységes: a polgári közigazgatás alatt álló területeken hamarabb épült ki a tömeggyilkosságok polgári-katonai együttműködése, míg a hátországi katonai zónában a hadsereg parancsnokai saját hatáskörben rendeltek el megtorlásokat.
A megszállók elsődleges célja a gazdasági kizsákmányolás és a „térnyerés” (Lebensraum) ideológiájának megvalósítása volt. A mezőgazdasági terménybehajtás, az ipari üzemek leszerelése és a munkaerő Németországba kényszerítése a lakosság ellátásának tudatos visszaszorításával járt. A falvakban kolhozrendszert formálisan megtartották, de a beszolgáltatási kvótákat drasztikusan megemelték. A városokban a nem zsidó lakosság számára bevezették a munkakényszert. A szovjet hadifoglyokkal szemben a nemzetközi jogot tudatosan figyelmen kívül hagyták: a fehérorosz területen létrehozott táborokban, például a Minszk melletti Malyj Trosztyanec közelében, a szovjet hadifoglyok tízezrei haltak meg éhezés, járványok vagy tömeges kivégzések következtében. A pontos áldozatszám vitatott, de a tudományos konszenzus szerint a hadifoglyok halálozási aránya a megszállt szovjet területeken összességében meghaladta az ötven százalékot.
A fehéroroszországi zsidó közösség a háború előtt a szovjet népszámlálás szerint mintegy 375 000 főt számlált, de ez a szám alulbecsült lehet, mert a népszámlálás az anyanyelv és az etnikai önbevallás kategóriáit keverte, és sokan nem vallották magukat zsidónak. A zsidók nagy része városokban és kisvárosokban (jiddisül stetl) élt; Minszkben a háború előtt a lakosság közel harmada volt zsidó. A német megszállást követő hetekben a megszálló hatóságok a zsidó lakosságot gettókba kényszerítették. Fehéroroszország területén több mint 100 gettót hoztak létre; a legnagyobbak Minszkben, Bresztben, Pinszkben, Baranavicsiban és Hrodnában voltak.
A megsemmisítés folyamata Fehéroroszországban nem kizárólag a megsemmisítő táborokba történő deportálással, hanem jórészt helyben végrehajtott tömeggyilkosságokkal zajlott. A náci vezetés a szovjet zsidóság elleni népirtást „partizánellenes megtorlásként” álcázta, ami a helyi lakosság egy részénél csökkentette a nyílt ellenállás esélyét. A gyilkosságokat a SS Einsatzgruppen (bevetési csoportok), a német rendőrségi alakulatok, a Wehrmacht egységei, valamint toborzott helyi segéderők, köztük lett, litván, ukrán és fehérorosz kollaboránsok hajtották végre. A tudományos konszenzus szerint a Holokauszt során a mai Fehéroroszország területén elpusztult zsidók számát 230 000 és 350 000 közé teszik; a becslés bizonytalansága abból fakad, hogy a háború utáni szovjet statisztikák nem etnikai alapon regisztrálták az áldozatokat, hanem „szovjet állampolgárként”, így a zsidó áldozatok elkülönítése nehéz.
A minszki gettó különleges helyet foglal el a fehéroroszországi Holocaust történetében. A gettóban 1941 őszére mintegy 80 000 zsidót zsúfoltak össze, és a területet fallal választották el a város többi részétől. A túlélők beszámolói és a háború utáni bírósági jegyzőkönyvek szerint a gettóban rendszeresek voltak a tömeges kivégzések; 1941 novemberében egyetlen nap alatt több ezer embert gyilkoltak meg a Malyj Trosztyanec melletti erdőben. A gettót 1943 októberében számolták fel; az utolsó deportáltakat a sobibóri megsemmisítő táborba szállították. Malyj Trosztyanec a megszállt szovjet területek egyik legnagyobb tömegsírja lett; az ott meggyilkoltak számát 40 000 és 60 000 közé becsülik, de a pontos szám máig vitatott, mivel a szovjet hatóságok a háború után a területet részben beépítették, és a tömegsírok egy részét nem tárták fel.
A zsidó lakosság pusztulásának ütemét és módját a helyi viszonyok is befolyásolták. A keleti területeken a gettók gyors felszámolása már 1941 őszén megkezdődött; a nyugati területeken, ahol a zsidó közösség nagyobb arányú volt, a gettók hosszabb ideig fennmaradtak, mert a megszállók munkaerőként használták a zsidó szakmunkásokat. A túlélés esélye minimális volt: a megszököttek közül sokan a partizánokhoz csatlakoztak, de a partizánegységek nem mindig fogadták be őket. A zsidó partizáncsaládok, például a Bielski-csoport, amely a Navahrudak környéki erdőkben működött, több mint ezer zsidó életét mentették meg; ez a tény a háború utáni emlékezetben fokozatosan kapott helyet, különösen a 2008-as filmfeldolgozás után.
A Holocaust fehérorosz fejezete a szovjet emlékezetpolitikában sokáig háttérbe szorult. A szovjet narratíva az áldozatokat elsősorban „békés szovjet állampolgárként” vagy „partizán áldozatként” mutatta be, elhallgatva a zsidó etnikai jellegét. A rendszerváltás után a független Fehéroroszországban fokozatosan megnyílt a tér a zsidó áldozatok külön emlékezete előtt, de Alekszandr Lukasenka elnöksége alatt a hivatalos történetpolitika továbbra is a szovjet partizánhagyományt és a „Nagy Honvédő Háború” egységes mártíriumát hangsúlyozza. Ez a feszültség ma is jelen van a minszki emlékhelyek és iskolai tankönyvek világában.
A szovjet partizánmozgalom Fehéroroszországban a második világháború egyik legjelentősebb irregularis katonai jelensége volt. A mozgalom gyökerei a német támadás utáni káoszba nyúlnak vissza: a Vörös Hadsereg bekerített, fogságból megszökött katonái, a helyi kommunista aktivisták és a megszállás terrorja elől menekülő civilek az erdőkben szerveződtek csoportokba. A Moszkvából irányított Központi Partizánmozgalmi Törzs 1942 májusában jött létre, és a szovjet hadvezetés fokozatosan ellenőrzése alá vonta az alakulatokat. A partizánok létszámát 1943-ra a szovjet források 374 000 főre becsülték; a nyugati szakirodalom egy része ennél alacsonyabb, 150 000–250 000 főre teszi a ténylegesen harcban állók számát. A különbség részben abból fakad, hogy a szovjet statisztikák a támogató hálózat tagjait és az utánpótlásban részt vevő civileket is beleszámolták.
A partizánok tevékenysége kettős jellegű volt. Egyrészt vasútvonalakat robbantottak, hidakat semmisítettek meg, és támadták a német utánpótlási konvojokat; ez különösen a kurszki csata és a Bagration-hadművelet előtt volt jelentős. Másrészt a partizánharc a helyi lakosság számára súlyos terhekkel járt. A német megszálló erők a partizántevékenységre „kollektív felelősség” elvén alapuló megtorló akciókkal válaszoltak. Ennek során több száz fehérorosz falut égettek fel, gyakran lakosaikkal együtt. A legismertebb eset Hatyiny (Khatyn) falu 1943. március 22-i elpusztítása volt, ahol a büntetőakció során 149 lakos halt meg, köztük 75 gyermek. A háború után a szovjet hatóságok Khatynt a náci barbarizmus központi emlékhelyévé tették; az emlékhely máig a fehérorosz állami emlékezetpolitika kulcseleme.
A megtorló akciók mérete és kegyetlensége meghaladta a partizánveszteségeket. A német és helyi kollaboráns alakulatok, köztük a Belarusz Krajnai Védelmi Hadtest és ukrán rendőrségi egységek, 1942 és 1944 között több mint 600 falut semmisítettek meg. A tudományos konszenzus szerint a megszállás alatt a fehérorosz területeken mintegy 1,4–1,7 millió civil halt meg, ami a háború előtti lakosság csaknem negyede. Ez a szám magában foglalja a kivégzetteket, a járványokban és éhezésben elhunytakat, valamint a Németországba hurcolt kényszermunkások közül eltűnteket, de a becslés bizonytalan, mert a szovjet háború utáni összeírások pontatlanok voltak.
A partizánmozgalom megítélése a mai fehérorosz és a nyugati történetírásban eltérő. A hivatalos fehérorosz emlékezet a partizánokat nemzeti hősként és az antifasiszta ellenállás letéteményeseként mutatja be; Lukasenka rezsimple a szovjet korszak emlékezetét örökíti tovább. A kritikai kutatások ezzel szemben rámutatnak arra, hogy a partizánok erőszakot követtek el a helyi lakosság ellen is, élelmiszert rekviráltak, és egyes egységek nem tűrték meg a spontán szerveződő paraszti önvédelmet. A zsidó túlélők beszámolói szerint a partizánokhoz való csatlakozás gyakran nehéz volt, mert a nem zsidó partizánegységek egy része bizalmatlan volt a gettóból érkezőkkel szemben. Ez a kritikai szemlélet a 2000-es évek nemzetközi szakirodalmában erősödött meg, de a fehéroroszországi közbeszédben továbbra is periferikus.
A megszálló hatalom a helyi lakosság egy részét bevonta az igazgatásba és a rendfenntartásba. A kollaboráció formái a kényszerű együttműködéstől az aktív, ideológiai azonosuláson alapuló szolgálatig terjedtek. A németek helyi polgári közigazgatást hoztak létre, amelynek élére fehérorosz nacionalista aktivistákat neveztek ki; ezek azonban széles autonómiát nem kaptak. A Fehérorosz Központi Tanács (Biełaruskaja Centralnaja Rada) 1943-ban alakult meg, de jogköre főként szociális és kulturális ügyekre szorítkozott, és a német hatóságok ellenőrzése alatt működött. A fehérorosz nacionalista emigráció egy része a háború után Nyugatra menekült, és ott a kollaboráció tényét igyekezett a szovjet elnyomás elleni küzdelemként értelmezni; ez az emlékezetpolitikai állítás a történettudományban vitatott.
A helyi rendőri alakulatok és a Schutzmannschaft (védelmi egységek) zászlóaljai részt vettek a gettók őrzésében és a tömeggyilkosságokban is. A Ruszlan-féle kutatások szerint a fehérorosz segéderők aránya a megtorló akciókban nem volt elhanyagolható, de a gyilkosságok irányítása és a fő végrehajtói szerep a német egységeké volt. A kollaboráció megítélése a háború utáni szovjet igazságszolgáltatásban egyoldalúan szigorú volt: sokakat kollektív büntetésként hurcoltak meg, függetlenül az egyéni felelősségtől. A mai fehérorosz történetírásban a kollaboráció kérdése kényes témakör, mert érinti a nemzeti múlt önképét, és a független államiság rövid, 1918-as kísérletét is beárnyékolja.
A Vörös Hadsereg 1944 nyarán indított Bagration-hadművelet során foglalta vissza Fehéroroszország területének döntő részét. A hadművelet a szovjet hadtörténet egyik legsikeresebb offenzívája volt: a szovjet csapatok két hónap alatt több száz kilométert nyomultak előre, és megsemmisítették a német Közép Hadseregcsoport nagy részét. A mai Fehéroroszország területén a harcok rendkívüli pusztítással jártak; a városok többsége romokban hevert, Minszk belvárosa szinte teljesen elpusztult. A felszabadítás azonban nem hozott egyértelmű megkönnyebbülést a helyi lakosság számára: a szovjet hatóságok azonnal megkezdték a „hazaárulók” és a „gyanús elemek” ellenőrzését, a partizánok egy részét pedig a reguláris hadseregbe sorozták vagy a háború utáni szovjet államépítésbe vonták be.
A háborús károk felmérése a szovjet időkben politikai célokat szolgált: a hivatalos szovjet álláspont a pusztítás mértékét a német agresszió bizonyítékaként és a jóvátételi követelések alapjaként használta. A fehérorosz SZSZK városainak és falvainak újjáépítése az 1950-es évekig elhúzódott, és a háborús emlékezet a szovjet identitás központi elemévé vált. A „partizánköztársaság” képe a hidegháború idején a szovjet propaganda egyik alappillére lett, és ez a kép a mai fehérorosz állami retorikában is tovább él.
A fehéroroszországi második világháború történetének rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik, amelyek egymást kiegészítik, de feszültségben is állnak egymással. A német megszálló hatóságok dokumentumai – a Wehrmacht és az SS jelentései, a rendőri zászlóaljak eseménynaplói, a közigazgatási utasítások – a gyilkosságok szervezeti keretét mutatják, de a számok gyakran hiányosak vagy szándékosan torzítottak. A szovjet források, különösen a háború utáni Rendkívüli Állami Bizottság jegyzőkönyvei, részletes leírásokat adnak a tömegsírokról és a pusztításról, de ezek a dokumentumok a szovjet állam politikai igényeihez igazodtak, és az áldozatok etnikai hovatartozását gyakran elhallgatták. A Holocaust kutatásában alapvetőek a túlélők visszaemlékezései, a Jad Vasem és más levéltárak gyűjteményei, valamint a háború utáni bírósági perek anyagai. A túlélői elbeszélések azonban szubjektívek, és a kollektív emlékezet későbbi alakulása befolyásolhatja őket.
A fő bizonytalansági pontok a következők:
Ezek a bizonytalanságok nem relativizálják a történteket, de arra figyelmeztetnek, hogy a pontos számok helyett a nagyságrendek és a folyamatok megértése a történész feladata.