A második világháború befejeződése után a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság (BSSR) területén a pusztítás mértéke példa nélküli volt a régióban. A náci megszállás, a partizánháború és a frontvonalak többszöri áthaladása következtében a köztársaság városainak és falvainak jelentős része elpusztult, a népesség pedig a háború előttihez képest drámaian csökkent. A szovjet hatalom újjáépítése ezért nem csupán politikai és katonai feladat volt, hanem egy alapjaiban megrázott társadalom újraszervezését is jelentette. Az 1945 utáni évtizedek a fokozatos iparosítás, a szovjet intézményrendszer megszilárdítása és a belorusz szovjet identitás kialakításának jegyében teltek. A korszakot a Szovjetunió egészére jellemző tendenciák – a sztálini represszió, a hruscsovi enyhülés, a brezsnyevi stagnálás és a gorbacsovi peresztrojka – határozták meg, amelyek egyúttal a helyi társadalom sajátos válaszait is előhívták. A fehéroroszországi folyamatok megértéséhez elengedhetetlen annak figyelembevétele, hogy a köztársaság a Szovjetunió egyik legsúlyosabban sújtott, ugyanakkor politikailag és gazdaságilag is mélyen integrált tagköztársasága volt.
A Vörös Hadsereg 1944 nyarán foglalta vissza Minszket, és az év végére a köztársaság egész területe szovjet ellenőrzés alá került. A háború közvetlen következményeinek felmérése a korabeli szovjet statisztika szerint a városi épületállomány mintegy 80 százalékának elpusztulását mutatta Minszkben, míg a köztársaság egészére vonatkozóan a becslések a lakásállomány és az ipari kapacitások több mint felének megsemmisüléséről szóltak. Ezek az adatok szovjet forrásból származnak, és a korszak propagandacélú túlzása miatt fenntartással kezelendők; a pusztítás mértéke azonban összehasonlító kutatások szerint is rendkívüli volt.
A háború utáni első években a szovjet vezetés számára a fő kérdés a politikai ellenőrzés helyreállítása volt. A náci megszállás idején működő kollaboráns szervezetek, a helyi önkormányzatok és a fegyveres alakulatok tagjainak felkutatása, illetve a szovjetellenesnek minősített csoportok felszámolása a Belorusz Kommunista Párt és a belügyi szervek elsődleges feladatát képezte. Az 1944 és 1952 közötti időszakban a szovjet hatóságok tömeges letartóztatásokat, deportálásokat és kivégzéseket hajtottak végre. A dokumentált áldozatszám pontosan nem ismert; a kutatók becslései a közvetlenül kivégzettek és a deportáltak tekintetében is jelentős szórást mutatnak, a levéltári források hozzáférhetőségének korlátai miatt. Az bizonyos, hogy a represszió a háború előtti szovjet társadalom széles rétegeit – a volt kulákoktól a nemzeti értelmiségig – érintette.
A megszállás alatti magatartás megítélése a mai napig vitatott emlékezetpolitikai kérdés Fehéroroszországban. A szovjet korszak hivatalos elbeszélése a partizánmozgalmat a nemzeti ellenállás szimbólumává emelte, és a kollaborációt szinte kizárólag büntetőjogi kategóriaként kezelte. Ezzel szemben a függetlenség utáni történetírás egy része árnyaltabb képet rajzol, rámutatva, hogy a helyi lakosság túlélési stratégiái, a német megszállók politikája és a szovjet partizánok erőszakossága közötti választás gyakran kényszerhelyzet volt. Ez az értelmezési vita közvetlenül kapcsolódik a második világháború és a Holocaust alfejezetben tárgyalt megszállási időszakhoz, és a jelenkori belorusz emlékezetpolitika egyik meghatározó eleme.
A háború utáni újjáépítés szorosan összefonódott a szovjet iparosítás újabb hullámával. A BSSR a Szovjetunió nyugati határvidékeként kiemelt katonai és stratégiai jelentőséggel bírt, ami az ipari beruházások irányát is meghatározta. Az 1950-es és 1960-as években a gépgyártás, a vegyipar és az elektronikai ipar vált a fehérorosz gazdaság húzóágazatává. Minszk, Breszt, Hrodna és Vicebszk mellett új iparvárosok – például Navapolack és Szalihorszk – jöttek létre. A mezőgazdaság kollektivizálása, amely a nyugati területeken a háború előtt csak részlegesen valósult meg, a háború után teljes lendülettel folytatódott. A magántulajdon felszámolása és a kolhozok, illetve szovhozok megszervezése a paraszti társadalom gyors és erőszakos átalakítását eredményezte.
Az iparosítás következtében a városi népesség aránya folyamatosan növekedett. A háború előtti Belorusszia túlnyomórészt falusi társadalmához képest az 1970-es évekre a városlakók aránya meghaladta a vidékiekét. Ez a demográfiai átrendeződés a hagyományos közösségi formák felbomlásával és a szovjet típusú városi kultúra elterjedésével járt. A falvakból a városokba irányuló migráció azonban nem szüntette meg a vidéki térségek relatív elmaradottságát; a mezőgazdasági termelékenység a szovjet időszakban végig alacsony maradt, és a vidék a szovjet modernizáció perifériájává vált.
A nyelvi és nemzetiségi viszonyok átalakulása szintén az iparosítás és a szovjet nemzetiségpolitika következménye volt. A háború előtti Belorusz SZSZK területén a belorusz nyelv volt az oktatás és a helyi adminisztráció egyik meghatározó nyelve. A háború utáni évtizedekben azonban az orosz nyelv fokozatosan átvette a vezető szerepet a tudományban, a felsőoktatásban és a városi kommunikációban. Ez a folyamat nem kizárólag a moszkvai irányítású iparosítás következménye volt, hanem a szovjet nemzetiségpolitika azon sajátossága is, amely a „szocialista nemzetek” közeledését és az orosz nyelv közvetítő szerepét hangsúlyozta. A belorusz nyelv visszaszorulása a városi térben a függetlenség utáni időszak egyik legfontosabb kulturális konfliktusává vált.
A katasztrófa közvetlen következménye a mintegy 24 ezer lakosú Pripjaty város evakuálása volt, amely a reaktor közvetlen közelében feküdt, és az erőmű dolgozóinak lakóhelyéül szolgált. A szovjet hatóságok azonban csak napokkal később, a nemzetközi nyomás hatására kezdték meg a szennyezett területek szélesebb körű kiürítését. A BSSR területén a későbbi években több tízezer embert telepítettek ki, és a szennyezett zónákban több száz települést számoltak fel. A kitelepítettek számáról és az érintett területek nagyságáról eltérő adatok állnak rendelkezésre; a szovjet és a független kutatások becslései között jelentős eltérés mutatkozik. A dokumentáltan kitelepített lakosság száma a BSSR területén 100 ezer fő körülire tehető, míg a szennyezett területeken élők összlétszáma ennél jóval magasabb, de a becslések a mérési módszertantól függően eltérnek.
A csernobili katasztrófa a szovjet rendszer legitimitásának egyik legnagyobb kihívásává vált. A kezdeti hírzárlat, a késlekedő evakuálás és a veszélyeztetett lakosság tájékoztatásának elmaradása a szovjet állam iránti bizalom megrendülését eredményezte. A BSSR-ben a katasztrófa hatásai különösen súlyosak voltak, mivel a szennyezett területek nagy része mezőgazdasági művelés alatt állt, és a helyi lakosság túlnyomórészt vidéki, alacsony jövedelmű csoportokból állt. A sugárzás élettani hatásainak értékelése a mai napig tudományos vita tárgya; a nemzetközi szervezetek és a független kutatók becslései a megbetegedések és halálozások számát illetően jelentősen eltérnek a hivatalos posztszovjet adatoktól.
A katasztrófa a belorusz társadalomban a szovjet rendszerrel szembeni kritikai attitűd megerősödését és a környezeti tudatosság növekedését eredményezte. A csernobili tapasztalat közvetlenül összekapcsolódott az 1980-as évek végén kibontakozó politikai mozgalmakkal, és hozzájárult a függetlenségi törekvések megerősödéséhez. A katasztrófa emlékezete a független Fehéroroszországban a politikai identitás egyik alapelemévé vált, és a Lukasenka-rezsim számára is fontos legitimációs forrást jelent.
Mihail Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülése után a Szovjetunió egészében megindult a politikai és gazdasági reformok időszaka. A peresztrojka (átépítés) és a glasznoszty (nyilvánosság) politikája a BSSR-ben is új lehetőségeket nyitott a közéleti viták és a nemzeti önszerveződés előtt. A korábban szigorúan ellenőrzött sajtó és a kulturális intézmények fokozatosan a kritikai gondolkodás tereivé váltak. A belorusz értelmiség egy része a nemzeti nyelv és kultúra védelmét, valamint a sztálini represszió áldozatainak rehabilitálását követelte.
A BSSR politikai vezetése, élén a konzervatív Mengyelejevvel, kezdetben vonakodva fogadta a moszkvai reformok egyes elemeit. A helyi pártszervezet jelentős része a szovjet rendszer alapjainak megőrzését tartotta elsődlegesnek, és a nemzeti mozgalom térnyerését a köztársaság stabilitására nézve fenyegetőnek ítélte. Ez a feszültség jellemezte az 1980-as évek végét, amikor a fehéroroszországi reformerők és a konzervatív párthatalom közötti konfliktusok nyíltabbá váltak.
A legjelentősebb szerveződés az 1989-ben alapított Belorusz Népi Front (BNF) volt. A BNF nemzeti demokratikus programja a belorusz nyelv hivatalos státuszának megerősítését, a gazdasági és politikai függetlenség fokozatos megteremtését és a szovjet múlt kritikus újraértékelését tűzte ki célul. A BNF kezdeményezte a minszki Kurapati erdőben talált tömegsírok vizsgálatát, ahol az 1930-as évek sztálini kivégzéseinek áldozatai nyugszanak. Ez a lépés a szovjet represszió nyilvános feltárásának és a társadalmi emlékezet átalakításának szimbolikus pillanatává vált. A Kurapati körüli vita a mai napig élesen megosztja a fehérorosz társadalmat, és a szovjet múlt értékelésének egyik kulcskérdése.
A peresztrojka időszakában a BSSR Legfelsőbb Tanácsa is fokozatosan a reformok színterévé vált. A párton kívüli jelöltek és a nemzeti demokratikus erők 1990-ben már jelentős számban jutottak be a törvényhozásba. Ugyanebben az évben a Legfelsőbb Tanács elfogadta a Belorusz SZSZK szuverenitási nyilatkozatát, amely a köztársaság törvényeinek elsőbbségét deklarálta a szovjet szövetségi jogszabályokkal szemben. Ez a dokumentum nem jelentette azonnal a függetlenséget, de jogi alapot teremtett a későbbi lépésekhez. Az 1991. márciusi szovjet uniós népszavazáson a BSSR lakosságának többsége az új, megreformált unió fenntartása mellett szavazott, ami a helyi társadalom bizonytalanságát és a változástól való félelmét tükrözte. Ez az eredmény éles ellentétben állt a balti államokban tapasztalt határozott függetlenségi akarattal, és előrevetítette a fehérorosz politika későbbi, óvatos irányultságát.
Az 1991-es év döntő fordulatot hozott. A moszkvai augusztusi puccskísérlet, amely a konzervatív erők hatalomátvételi próbálkozása volt, a Szovjetunió központi hatalmának gyors széteséséhez vezetett. A BSSR vezetése a puccs idején kezdetben passzív maradt, a helyi társadalom reakciója pedig mérsékelt volt a balti államokhoz vagy Ukrajnához képest. A puccs kudarca azonban itt is felgyorsította az eseményeket. 1991. augusztus 25-én a Legfelsőbb Tanács elfogadta a Belorusz Köztársaság függetlenségi nyilatkozatát, amely a korábbi szuverenitási nyilatkozatot teljes körű függetlenséggé alakította. Decemberben a belavezsi megállapodás, amelyet a fehérorosz, az orosz és az ukrán vezetők írtak alá, formálisan is deklarálta a Szovjetunió megszűnését, és létrehozta a Független Államok Közösségét.
A függetlenség kikiáltása nem egy széles körű nemzeti mozgalom győzelmének eredménye volt, hanem a szovjet központi hatalom összeomlásának logikus következménye. A BSSR politikai elitje, amely korábban a szovjet rendszer fenntartásában volt érdekelt, a megváltozott körülmények között a függetlenség kinyilvánítását választotta, hogy megőrizze pozícióit. Ebből következik, hogy a független Fehéroroszország első vezető rétege túlnyomórészt a korábbi szovjet nómenklatúrából került ki. Ez a folytonosság alapvetően meghatározta az 1990-es évek fehérorosz politikai fejlődését, és közvetlenül előkészítette a Lukasenka-rezsim kialakulását, amelyet a Fehéroroszország 1991-től napjainkig fejezet tárgyal.
A szovjet korszakra vonatkozó ismereteink forrásbázisa egyszerre gazdag és problematikus. A szovjet állami iratok, párthatározatok és statisztikák tömegesen állnak rendelkezésre, de az adatok megbízhatósága változó: a gazdasági és demográfiai mutatók esetében gyakori a felfelé kerekítés, a represszióra vonatkozó iratok pedig hosszú ideig titkosak voltak. A levéltárak megnyitása a függetlenség után részlegesen megtörtént, de a Belorusz Állami Levéltár anyagaihoz való hozzáférés a mai napig korlátozott, a politikai érzékenység miatt. A csernobili katasztrófa értékelése szintén bizonytalan: a hivatalos posztszovjet adatok és a független kutatások között jelentős eltérések mutatkoznak a szennyezett területek nagyságát, az érintett lakosság számát és az egészségügyi következményeket illetően. A háború utáni represszió áldozatainak pontos száma nem ismert; a becslések a levéltári források hiányos feltárása miatt széles skálán mozognak.
A nemzeti ellenállás és a kollaboráció megítélése a mai napig éles emlékezetpolitikai vita tárgya. A szovjet korszak hivatalos elbeszélése a partizánok hősiességét hangsúlyozta, míg a független kutatás egy része a megszállás alatti túlélési stratégiák sokszínűségére és a szovjet partizánok erőszakosságára is rámutat. Ez a vita közvetlenül érinti a második világháborús emlékezet jelenkori politikai használatát, és a Lukasenka-rezsim legitimációs narratívájának alapját képezi. A csernobili katasztrófa áldozatainak és károsultjainak száma szintén vitatott: a nemzetközi szervezetek, például az Egészségügyi Világszervezet (WHO) becslései konzervatívabbak, míg a civil szervezetek és egyes független kutatók lényegesen magasabb számokat közölnek. A forráskezelés során minden esetben jelezni kell, hogy milyen típusú adatról van szó, és milyen intézményi kontextusban keletkezett.