Aljakszandr Lukasenka 1994-es hatalomra kerülése a posztszovjet Fehéroroszország fordulópontja volt. A függetlenség első éveit (1991–1994) a szovjet intézményi örökség és a lassú, bizonytalan reformpolitika jellemezte. Az 1994. évi közvetlen elnökválasztás után Lukasenka egy olyan autoriter rezsim kiépítésébe kezdett, amely a régió más posztszovjet államaitól eltérően nyíltan szakított a pluralista demokrácia és a piacgazdaság irányába tett kísérletekkel. Ez az alfejezet az 1994 és 2020 közötti időszakot tárgyalja, összekapcsolva a szovjet Fehéroroszország a háború után című alfejezetben leírt társadalmi-gazdasági örökséget a prezidenciális rendszer konszolidációjával, az állami irányítású gazdaság fennmaradásával és az Oroszországhoz fűződő függőségi viszony alakulásával. A korszak kérdése nem csupán az, hogyan épült ki az autoriter uralom, hanem az is, milyen társadalmi bázison nyugodott, milyen gazdasági erőforrások biztosították a fennmaradását, és miként manőverezett az ország a keleti függés és a nyugati elszigeteltség közötti szűk mozgástérben.
A Szovjetunió felbomlása után Fehéroroszország 1991. augusztus 25-én kiáltotta ki függetlenségét, és rövid ideig parlamentáris köztársaságként működött. Az első évek vezetői – Staniszlau Suskevics, majd Vjacseszlav Kebics miniszterelnök – a szovjet intézményrendszer fokozatos átalakítására törekedtek, de a gazdasági reformok lassúak voltak: a nagy állami vállalatok zöme állami tulajdonban maradt, a privatizáció elhanyagolható mértékű volt, és a mezőgazdaságot továbbra is a kolhoz- és szovhozrendszer uralta. A politikai elit nagy része a szovjet nómenklatúrából került ki, és nem volt érdekelt a radikális változásban. Ennek következtében Fehéroroszország a posztszovjet térség egyik legkevésbé reformorientált államává vált, miközben a lakosság egy része a szovjet időkhöz való visszatérést, a stabilitást és a szociális biztonságot igényelte.
Az 1994. évi alkotmány bevezette az elnöki tisztséget, és a júniusi–júliusi választáson Aljakszandr Lukasenka, a Legfelsőbb Tanács korrupcióellenes bizottságának elnöke indult. Lukasenka populista kampányt folytatott: a korrupció, a bűnözés és a szegénység ellen, a szovjet jelképek visszaállítását, az orosz nyelv második államnyelvvé tételét és az Oroszországgal való szoros gazdasági integrációt ígérte. A hivatalos eredmények szerint az első fordulóban a szavazatok 45,3%-át, a második fordulóban pedig 80,3%-át szerezte meg. A független választási megfigyelők már ekkor jelentős szabálytalanságokat rögzítettek, és a pontos eredményt vitatták; ennek ellenére Lukasenka megválasztását nemzetközileg is elismerték, bár a választás tisztaságával kapcsolatban már a kezdetektől kétségek merültek fel.
Lukasenka elnökségének első évtizede a hatalmi ágak közötti egyensúly szisztematikus felszámolásáról szólt. Az 1995. májusi népszavazáson a választók négy kérdésben dönthettek: az orosz nyelv államnyelvi státuszáról, a szovjet mintájú zászló és címer visszaállításáról, az elnök parlament feloszlatási jogáról, valamint az Oroszországgal való gazdasági integrációról. A hivatalos adatok szerint mind a négy kérdést több mint 75%-os többséggel fogadták el, de a szabályosságot független megfigyelők és az EBESZ is kétségbe vonta. A népszavazás eredményeként az elnök jogköre jelentősen bővült, és a szovjet szimbolika visszaállítása egyúttal a hivatalos emlékezetpolitika irányváltását is jelezte.
Az 1996. novemberi népszavazás volt a rendszer kiépítésének kulcsmomentuma. A Lukasenka által javasolt új alkotmánytervezet a hivatalos eredmények szerint a voksolók 84,1%-ának támogatását kapta, és erősen prezidenciális berendezkedést vezetett be: az elnök nevezte ki a kormányt, rendeletekkel kormányozhatott, feloszlathatta a parlamentet, és kinevezte a bírákat. A Legfelsőbb Tanácsot feloszlatták, helyette kétkamarás Nemzetgyűlés (Képviselőház és Köztársasági Tanács) jött létre, amelynek törvényhozói jogköre korlátozott maradt. A nyugati államok és az EBESZ az eljárást nem ismerték el alkotmányosnak, mivel a népszavazás körülményei nem feleltek meg a demokratikus normáknak. Ennek ellenére az 1996-os alkotmány lett a rezsim jogi alapja.
A prezidenciális rendszer további megszilárdítását szolgálta a 2004. évi népszavazás, amely eltörölte a két elnöki terminusra vonatkozó korlátozást, lehetővé téve Lukasenka számára, hogy korlátlan számú alkalommal újraválasztható legyen. A hivatalos adatok szerint a választók 77,3%-a támogatta a módosítást, de a szabályosságot ismét vitatták. Ezzel párhuzamosan a parlament, az Alkotmánybíróság és az alsóbb bíróságok fokozatosan a végrehajtó hatalom alárendeltjeivé váltak. Az ellenzéki pártok működését adminisztratív eszközökkel akadályozták: a regisztrációt megtagadták vagy visszavonták, a gyűléseket betiltották, a pártvezetőket rendszeresen zaklatták. A média túlnyomó többsége állami irányítás alá került; a független sajtóorgánumok (például a Nasha Niva hetilap, a Belapan hírügynökség vagy a Szvoboda rádió) folyamatos nyomás alatt működtek, és gyakran bezárásra vagy öncenzúrára kényszerültek.
Lukasenka gazdaságpolitikája a szovjet típusú állami irányítás konzerválására épült. A nagy ipari vállalatok – mint a Minszki Traktorgyár (MTZ), a Minszki Autógyár (MAZ) vagy a BelAZ – állami tulajdonban maradtak, és a termelés jelentős része a belföldi kereslet és az orosz export kiszolgálására irányult. A mezőgazdaságot továbbra is a kolhoz- és szovhozrendszer uralta, a föld magántulajdonba adását korlátozták, és a gazdálkodók állami támogatásoktól függtek. A magánszektor szerepe a szolgáltatásokban és a kiskereskedelemben fokozatosan növekedett, de a gazdaság egészét az állami tulajdon dominanciája jellemezte. A Világbank becslései szerint a 2000-es években az állami szektor a GDP mintegy 60–70%-át termelte meg, ami lényegesen magasabb volt, mint a régió más országaiban.
Az 1990-es években a gazdaság súlyos visszaesést szenvedett: a GDP csökkent, a hiperinfláció éves szinten négy számjegyű volt, és a fehérorosz rubel folyamatosan leértékelődött. A kormány a foglalkoztatás és a szociális juttatások fenntartása érdekében pénznyomtatáshoz folyamodott, ami tovább rontotta a makrogazdasági egyensúlyt. A helyzetet súlyosbította, hogy a gazdasági szerkezetváltás elmaradt, és az ország exportja továbbra is az alacsony hozzáadott értékű termékekre, elsősorban az orosz piacra támaszkodott.
A 2000-es évek elejétől a gazdaság látványos növekedésnek indult, ám ez a növekedés nagyrészt az Oroszországból érkező olcsó energiaimporton alapult. Oroszország kedvezményes áron szállított kőolajat és földgázt Fehéroroszországnak, amelyet a helyi finomítók (például a navapolacki és a mozyri) feldolgoztak, majd az így keletkezett kőolajtermékeket a világpiaci árnál drágábban értékesítették, elsősorban nyugati piacokon. Ez a gyakorlat valójában rejtett orosz támogatást jelentett; független elemzők becslései szerint ennek értéke egyes években a fehérorosz GDP 10–20%-át is elérhette, de a pontos összeg vitatott, mivel az árképzési mechanizmusok átláthatatlanok voltak, és a két ország közötti megállapodások bizalmasak maradtak. A gazdasági növekedés tehát nem a belső hatékonyság javulásából, hanem a külső erőforrás-transzferből fakadt.
A rendszer 2007-től kezdődően ismétlődő energiavitákkal szembesült. Oroszország fokozatosan megemelte a gáz és az olaj árát, és csökkentette a kedvezményeket, ami a fehérorosz gazdaság számára sokkhatást jelentett. 2007-ben és 2010-ben ún. „gáz- és olajháborúk” robbantak ki: Oroszország átmenetileg felfüggesztette a szállításokat, Fehéroroszország pedig tranzitdíjakat emelt vagy vámokat vetett ki. A viták mögött az orosz fél azon törekvése állt, hogy a támogatásokért cserébe politikai és gazdasági engedményeket – így az állami vállalatok privatizációját vagy a közös valutára való áttérést – kényszerítsen ki, amit Lukasenka elutasított.
A 2011-es valutaválság súlyosan megrendítette a gazdaságot: a fehérorosz rubel árfolyama zuhant, a hivatalos inflációs adat meghaladta az 50%-ot (független becslések szerint ennél magasabb is lehetett), és a lakosság reáljövedelmei jelentősen csökkentek. A 2014–2016-os oroszországi recesszió és a rubel gyengülése tovább sújtotta az országot, mivel exportja továbbra is erősen Oroszországra irányult. A kormány kénytelen volt devizatartalékait felélni, és az IMF-től, valamint az Eurázsiai Fejlesztési Banktól kölcsönöket felvenni. A válság rávilágított a gazdasági modell sebezhetőségére: a növekedés külső támogatásokon alapult, és a strukturális reformok elmaradása miatt a gazdaság nem volt képes önállóan megállni.
A szociális feszültségek egyik jellegzetes epizódja volt a 2015-ben bevezetett ún. „parazitaadó” (hivatalosan a munkanélküli állampolgárok által fizetendő díj), amelyet azokra vetettek ki, akik nem tudták igazolni, hogy évente legalább 183 napot dolgoztak. Az intézkedés 2017 tavaszán tömeges tüntetéseket váltott ki Minszkben és más városokban. A hatóságok – a szokásos gyakorlattól eltérően – nem léptek fel azonnal erőszakkal, hanem felfüggesztették a díj beszedését, ami azt jelezte, hogy a rezsim érzékeny a gazdasági alapú elégedetlenségre, ha az széles társadalmi rétegeket érint.
A gazdasági adatok megbízhatósága az egész időszakban kérdéses volt. A hivatalos statisztikák gyakran túlbecsülték a növekedést, és a nemzetközi szervezetek (IMF, Világbank) eltérő módszertant alkalmaztak. A munkanélküliségi ráta hivatalosan alacsony maradt (1% körül), de a rejtett munkanélküliség és az alacsony termelékenység széles körben elterjedt volt. A reálbérek a 2010-es években stagnáltak vagy csökkentek, ami a lakosság széles rétegeinek életszínvonalát rontotta.
A Lukasenka-rendszer külpolitikájának meghatározó eleme volt az Oroszországhoz fűződő viszony. Az 1995-ös népszavazás után az integráció kérdése folyamatosan napirenden maradt. 1996-ban Borisz Jelcin orosz elnök és Lukasenka aláírta az Oroszország–Fehéroroszország Uniós Állam megalakításáról szóló szerződést, amelyet később további megállapodások követtek (1997, 1999). A szerződések közös állampolgárságot, közös valutát és közös politikai szerveket irányoztak elő, de a tényleges egyesülés soha nem valósult meg. Az orosz fél számára az integráció elsősorban a fehérorosz szuverenitás felszámolását jelentette volna, ami Lukasenka számára elfogadhatatlan volt, miközben a gazdasági előnyöket továbbra is élvezni kívánta. Ez a feszültség állandósult, és a viszonyt időszakos konfliktusok jellemezték.
A kapcsolatok gazdasági alapját az energiahordozók képezték. A 2000-es években Oroszország többször is megemelte a gáz és az olaj árát, és a fehérorosz feldolgozóipar nyereségességét csökkentette. A 2007-es és 2010-es energiaviták mellett 2009-ben az orosz fél a fehérorosz tejtermékek exportjára vetett ki tilalmat, ami rövid, de intenzív „tejháborút” eredményezett. Ezek a konfliktusok azt mutatták, hogy Oroszország hajlandó gazdasági nyomást gyakorolni politikai engedményekért, Lukasenka pedig igyekezett egyensúlyozni: nyilvánosan bírálta az orosz árpolitikát, de közben elfogadta a további hitelfelvételeket és a katonai együttműködés elmélyítését.
Fehéroroszország részt vett a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetében (CSTO) és 2015-től az Eurázsiai Gazdasági Unióban (EAEU), amelyben a vámok összehangolása, a munkaerő szabad áramlása és bizonyos szabályozási harmonizáció valósult meg. Ugyanakkor a közös energiapolitika és a valódi gazdasági unió nem jött létre, mert Oroszország nem volt hajlandó a belső árképzést a fehérorosz igényekhez igazítani, Fehéroroszország pedig ellenállt a nemzeti szuverenitás további feladásának. A katonai együttműködés szoros maradt: Oroszország légvédelmi és radarállomásokat tartott fenn Fehéroroszországban (például Baranavicsiben és Vilejkában), és rendszeres közös hadgyakorlatokat tartottak (Zapad). A fehérorosz hadsereg mérete korlátozott volt, és az ország de facto orosz katonai védelemre szorult, ami tovább erősítette a függőséget.
A 2008-as grúziai háború után Lukasenka óvatosan nyitott az Európai Unió felé, és 2009-ben csatlakozott az EU keleti partnerségi programjához. A 2010. decemberi elnökválasztás azonban újabb fordulópontot hozott: a hivatalos eredmények szerint Lukasenka a szavazatok 79,65%-át szerezte meg, de a választás éjszakáján Minszkben tömegtüntetések törtek ki, amelyeket a biztonsági erők brutálisan levertek. Több száz embert letartóztattak, köztük ellenzéki elnökjelölteket is, akiket később bírósági eljárás nélkül ítéltek el. Az EU és az Egyesült Államok szankciókat vezetett be, és a kapcsolatok újra a mélypontra süllyedtek.
A 2014-es ukrajnai válság és a Krím Oroszország általi annexiója idején Lukasenka nem ismerte el a félsziget elcsatolását, és közvetítő szerepet ajánlott fel a konfliktusban. A minszki tárgyalásoknak Fehéroroszország adott otthont, és a 2015. februári Minszk II megállapodás aláírása hozzájárult ahhoz, hogy az EU 2015-ben felfüggesztette a szankciók egy részét, elismerve az ország konstruktív szerepét. Ez az egyensúlyozás jellemezte Lukasenka külpolitikáját: a gazdasági és katonai függés Oroszországtól, de a politikai szuverenitás megőrzésére irányuló törekvés. Az orosz–ukrán háború kitörése után azonban Fehéroroszország még inkább Moszkva szövetségesévé vált, bár a tényleges katonai részvételtől a 2020-as időszak végéig tartózkodott.
A Lukasenka-rendszer társadalmi bázisa a „béke, stabilitás és szociális jólét” ígéretére épült. A lakosság egy része – különösen a vidéki, alacsonyabb jövedelmű rétegek és az idősebb korosztály – értékelte a szovjet típusú szociális ellátórendszert, az alacsony hivatalos munkanélküliséget, az ingyenes oktatást és egészségügyet. A rezsim propagandája a szovjet nosztalgiára és a nyugati értékek elutasítására épített, és a független média hiányában a hivatalos narratíva uralta a közbeszédet. Ugyanakkor a politikai szabadságjogok szisztematikus korlátozása az egész időszakot végigkísérte.
A független média és az ellenzéki politikusok folyamatos zaklatásnak voltak kitéve. A Nasha Niva, a Belapan, a Szvoboda rádió és más orgánumok szerkesztőségeit rendszeresen megbírságolták, újságíróikat letartóztatták, a terjesztést akadályozták. Az internet cenzúrája a 2010-es években fokozódott: a hatóságok blokkolták az ellenzéki weboldalakat, és a tüntetések idején korlátozták a mobilinternet-hozzáférést. A nem kormányzati szervezetek (NGO-k) működését adminisztratív eszközökkel nehezítették, külföldi finanszírozásukat törvényileg korlátozták, vezetőiket gyakran zaklatták.
Az 1999–2000-es évek különösen brutális időszakot jelentettek. Jurij Zaharanka volt belügyminiszter, Viktar Hancsar ellenzéki politikus, Anatolij Kraszouszki üzletember és Dzmitrij Zavadski operatőr eltűnése máig felderítetlen. A nemzetközi emberi jogi szervezetek (Amnesty International, Human Rights Watch) a hatóságok felelősségét valószínűsítik, de a fehérorosz hatóságok a vádakat tagadják, és a független vizsgálatokat akadályozzák. A Viaszna emberi jogi központ – amelynek vezetőjét, Alesz Bjaljackit többször is bebörtönözték – módszeresen dokumentálta a politikai foglyok számát, amely a 2010-es években több tucat és néhány száz fő között mozgott.
A választások rendszerint súlyos szabálytalanságokkal zajlottak. A jelöltek regisztrációját gyakran megtagadták, a szavazatszámlálást manipulálták, és a hatóságok a korai szavazást (amely az összes voks 30–40%-át is elérhette) ellenőrzés nélkül bonyolították. Az EBESZ megfigyelői az 1990-es évek végétől kezdve egyetlen választást sem ismertek el szabadnak és tisztességesnek. A 2006-os, 2010-es és 2015-ös elnökválasztások után az ellenzék tömegtüntetéseket szervezett, amelyeket a rendőrség és a belügyi csapatok erőszakkal oszlattak fel, résztvevőiket tömegesen letartóztatták.
A civil társadalom szervezetei – független szakszervezetek, diák- és környezetvédelmi mozgalmak, nőjogi csoportok – korlátozott mozgástérrel rendelkeztek. A független szakszervezetek (például a Szabad Szakszervezetek Fehéroroszországi Konföderációja) tagjait megfélemlítették, a sztrájkokat betiltották. A vallási közösségek közül a moszkvai patriarchátushoz tartozó ortodox egyház államközeli pozíciót élvezett, míg a római katolikus egyház (amely a lengyel kisebbséghez is kötődött) és a protestáns közösségek időnként adminisztratív nyomás alá kerültek. A görögkatolikus egyház működését különösen korlátozták, annak ellenére, hogy hívei főleg a nyugati országrészben koncentrálódtak.
A társadalmi elégedetlenség időszakos megmozdulásokban tört felszínre. 2000-ben, 2006-ban, 2010-ben és 2017-ben tízezrek vonultak utcára, de a rezsim mindig erőszakkal válaszolt. A 2017-es „parazitaadó” elleni tüntetések annyiban voltak kivételesek, hogy a hatóságok a szokásosnál mérsékeltebben léptek fel, és végül engedtek a nyomásnak. Ez azt jelezte, hogy a rezsim stabilitása nem csupán a represszión, hanem a gazdasági juttatások fenntartásán is múlik.
A 2010-es évek végére a rendszer stabilitását több tényező is kikezdte. A gazdaság stagnált, a reálbérek csökkentek, a korrupció széles körben elterjedt, és a fiatalok körében nőtt az elégedetlenség. A politikai elnyomás és a média cenzúrája ellenére az internet és a közösségi média új nyilvánosságot teremtett, amelyben az ellenzéki hangok – különösen a YouTube-csatornák és a Telegram-csatornák – egyre nagyobb befolyásra tettek szert. Ugyanakkor a rezsim továbbra is erős külső támogatást élvezett Oroszországtól, és a biztonsági apparátus hű maradt az elnökhöz.
A 2020. augusztusi elnökválasztás előtt a koronavírus-járvány kezelése tovább rontotta a kormányzat megítélését. Lukasenka bagatellizálta a vírust, nem vezetett be szigorú korlátozásokat, és a járvány csúcspontján is rendezvényeket tartott. A járvány alatti halálozási statisztikák megbízhatóságát független szakértők vitatták. A választási kampány során több ellenzéki jelölt visszalépett, és a fő kihívó szerepét Szvjatlana Cihanouszkaja vette át, miután férjét, Szjarhej Cihanouszkit letartóztatták. A kampány a rendszer elleni széles körű mozgósítást hozott: a gyűléseken százezrek vettek részt, ami a rendszerváltás óta nem tapasztalt elégedetlenséget jelzett.
A hivatalos eredmények szerint Lukasenka a szavazatok 80,1%-át szerezte meg, Cihanouszkaja pedig 10,1%-ot. A független választási megfigyelők és a független exit pollok ezt az eredményt súlyos csalásnak tartották; a közvélemény-kutatások Cihanouszkaja többségét valószínűsítették. A választás éjszakáján és az azt követő napokban országos tüntetések kezdődtek, amelyeket a biztonsági erők brutálisan levertek. A részletes tárgyalás a következő alfejezet A 2020-as tiltakozás és a represszió feladata, itt csupán azt kell rögzíteni, hogy a 2020-as választás a Lukasenka-rendszer legitimitásának súlyos válságát hozta, ugyanakkor az orosz támogatás megerősödésével és a belső ellenállás elfojtásával a rezsim rövid távon fennmaradt.
Az alfejezet forrásbázisa alapvetően három típusra oszlik. Egyrészt a fehérorosz hatóságok által közzétett hivatalos statisztikák, jogszabályok és választási jegyzőkönyvek, amelyek a népszavazásokra, választásokra és gazdasági adatokra vonatkoznak. Másrészt nemzetközi szervezetek – az EBESZ választási megfigyelő missziói, az IMF és a Világbank gazdasági jelentései, az ENSZ emberi jogi mechanizmusai – dokumentumai. Harmadrészt független emberi jogi szervezetek és oknyomozó újságírók beszámolói (Amnesty International, Human Rights Watch, Viaszna, Belarusian Investigative Center). A hivatalos adatok megbízhatósága több ponton vitatott, különösen a választási részvétel és eredmények, valamint a gazdasági növekedés tekintetében. A független becslések gyakran csak interjúkon, szivárogtatott dokumentumokon és szúrópróbaszerű felméréseken alapulnak, ezért pontosságuk korlátozott.
A Lukasenka-rendszer emberi jogi helyzetére vonatkozó állítások nagyrészt nemzetközi NGO-jelentéseken és túlélők, családtagok vallomásain alapulnak. A hatóságok a vádakat rendszerint tagadják, és a független vizsgálatot akadályozzák. Ezért az elnyomás mértékére vonatkozó számok (fogvatartottak, elítéltek száma) becslések, és a pontos adatok nem ismertek. Az 1999–2000-es eltűnésekkel kapcsolatban a nemzetközi közösség többször felszólította a fehérorosz kormányt a felelősök elszámoltatására, de ez mindmáig nem történt meg.
Az orosz kapcsolatok gazdasági vonatkozásai (energiatámogatás, kölcsönök) terén a számok a két ország közötti bizalmas megállapodásokon alapulnak, és a nyilvánosságra hozott adatok gyakran ellentmondásosak. A GDP-arányos támogatás becslése (10–20%) szakértői kalkuláció, nem hivatalos adat. A választási eredményekről szóló állításoknál a hivatalos és a független adatok közötti eltérést minden esetben jelezni kell; a valódi szavazatszámok rekonstruálása a jegyzőkönyvek független ellenőrzésének hiánya miatt lehetetlen. Az alfejezetben közölt konkrét számok (például a hivatalos választási eredmények, inflációs adatok) a hivatalos forrásokból származnak, de azok bizonytalanságát külön jelzem. Ahol pontosabb adatok nem állnak rendelkezésre, ott csak tartományokat és becslési módszereket adok meg.