A 2020-as fehéroroszországi elnökválasztás és az azt követő tömegtiltakozás a független Fehéroroszország történetének legnagyobb politikai válságát hozta el. Az események szorosan kapcsolódnak az előző alfejezetben tárgyalt Lukasenka rendszere kiépüléséhez és működéséhez: a 2020-as válság nem légüres térben robbant ki, hanem a hosszú évek óta fennálló, személyközpontú, a civil társadalmat elnyomó, az ellenzéket ellehetetlenítő hatalmi struktúra következménye volt. Ugyanakkor a tiltakozás mérete, társadalmi összetétele és a rezsim válaszának brutalitása új szakaszt nyitott a belarusz politikatörténetben. Ez az alfejezet a választási folyamatot, a csalás dokumentálható jeleit, a tömegtiltakozás dinamikáját, a hatósági erőszakot, valamint a mozgalom átalakulását és a rezsim konszolidációját tárgyalja, különös tekintettel a források megbízhatóságára és a vitatott értelmezésekre.
A 2020. augusztus 9-i elnökválasztás előkészületei már hónapokkal korábban feszültségekkel terhesek voltak. Aljakszandr Lukasenka (Aljaksandr Lukašenka) 1994 óta volt hatalmon, és a 2020-as kampány kezdetén egyértelművé tette, hogy újabb ciklusra pályázik. Az alkotmányos korlátok ellenére – amelyeket 2004-ben népszavazáson eltöröltettek – Lukasenka nem számolt valódi kihívóval. A politikai rendszer azonban a 2010-es évek végére fokozatosan elvesztette a gazdasági növekedésből fakadó legitimációját, és a társadalom egy része nyitottabbá vált az alternatívákra.
A kampány során több ellenzéki szereplő is megpróbált jelöltként regisztrálni. A legismertebbek között volt Viktar Babarika (Viktar Babaryka), a Belgazprombank volt vezetője, aki jelentős támogatottságra tett szert, és Szjarhej Cihanouszki (Siarhiej Cichanouski), egy népszerű videoblogger, aki élesen bírálta a rezsimet. Babarikát 2020 júniusában letartóztatták pénzügyi bűncselekmények vádjával; Cihanouszkit szintén letartóztatták, felesége, Szvjatlana Cihanouszkaja (Svjatlana Cichanoŭskaja) pedig végül bejelentette, hogy férje helyett indul a választáson. A regisztrációs eljárás során a Központi Választási Bizottság (az elnöke Ligyija Jarmolina volt) több ellenzéki jelöltet kizárt, köztük Babarikát és Cepkalát is. A folyamatot a független megfigyelők és a nemzetközi szervezetek széles körben a politikai verseny korlátozásaként értelmezték.
Cihanouszkaja kampánya rendkívül gyorsan tömegtámogatottságra tett szert. Nagygyűlései – különösen Minszkben – több tízezer résztvevőt vonzottak, ami a belarusz viszonyok között példátlan volt. A kampány három női vezető – Cihanouszkaja, Veranyika Cepkala (Veranika Cepkala) és Maryja Kalesznyikava (Maryja Kalesnikava) – köré szerveződött, ami a mozgalom későbbi arculatát is meghatározta. A hivatalos média azonban gyakorlatilag kizárólag Lukasenka kampányeseményeit közvetítette, az ellenzéki jelöltek hozzáférését pedig adminisztratív eszközökkel korlátozták.
A 2020. augusztus 9-i szavazás napján a független megfigyelők és az ellenzéki aktivisták számos szabálytalanságot dokumentáltak. A leggyakoribb jelentések szerint a szavazókörökben lehetetlen volt ellenőrizni a szavazatok valódiságát, a megfigyelőket kizárták, a jegyzőkönyveket nem megfelelően vezették, és a korai szavazás során – amely hivatalosan több napig tartott – a szavazólapokat nyíltan manipulálták. A választás estéjén a hivatalos exit poll adatok ellentmondásosak voltak: a kormánypárti szociológiai intézet Lukasenka 79,7%-os támogatottságát jelezte, míg a független felmérések szerint Cihanouszkaja akár 60-70%-ot is szerezhetett volna a szabad választáson.
A Központi Választási Bizottság augusztus 10-én közölte a hivatalos végeredményt: Lukasenka a szavazatok 80,1%-át, Cihanouszkaja pedig 10,1%-át kapta, a fennmaradó szavazatok a többi jelöltre vagy érvénytelen lapokra jutottak. A részvételi arányt 84,2%-ban állapították meg. Ezek a számok széles körű kételyeket váltottak ki. Független elemzők és nyugati kormányok szerint a választás nem volt sem szabad, sem tisztességes; az EBESZ megfigyelői missziója – amelyet a belarusz hatóságok korlátozottan engedtek be – szintén súlyos hiányosságokat jelzett. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a hivatalos eredményeket a civil társadalom és a nemzetközi közösség jelentős része nem ismerte el, és hogy a választás éjszakáján, valamint az azt követő napokban tömeges utcai tiltakozások kezdődtek. A csalás pontos mértéke azonban nem rekonstruálható teljes bizonyossággal, mivel a hatóságok a szavazóköri jegyzőkönyvek független ellenőrzését nem tették lehetővé.
A választás eredményének bejelentése után, augusztus 9-én este Minszkben és több nagyvárosban spontán tömegtüntetések robbantak ki. A tüntetők a szavazatok újraszámlálását, a csalás kivizsgálását és Lukasenka távozását követelték. A tiltakozások első napjaiban a megmozdulások mérete példa nélküli volt Fehéroroszországban: augusztus 16-án és 23-án Minszkben a becslések szerint 100 000–200 000 ember vonult az utcára, de egyes megfigyelők ennél magasabb számokat is említettek. A tüntetések békés jellegűek voltak, bár a rendőri erők provokációjára és a tömeg elosztására irányuló taktikák is előfordultak.
A tiltakozók összetétele rendkívül heterogén volt. A résztvevők között megtalálhatók voltak a fiatal városi értelmiségiek, a munkások, a kisvállalkozók, a diákok és a nyugdíjasok is. A mozgalom egyik jellegzetessége a nők kiemelkedő szerepe volt: a fehér ruhás, virágos női tüntetések (gyakran „fehér szalagos” tüntetéseknek nevezték őket) a rezsim erőszakával szembeni békés ellenállás szimbólumaivá váltak. A munkásság részvétele különösen fontos volt, mivel a nagy állami ipari üzemek – például a Minszki Traktorgyár, a Minszki Autógyár és a Grodnói Azot – dolgozói sztrájkokat hirdettek, követelve a választási eredmények felülvizsgálatát. A sztrájkok azonban nem érték el a kormány megdöntéséhez szükséges mértéket, és a hatóságok a munkások megfélemlítésével, elbocsátásokkal és a szakszervezetek nyomás alá helyezésével igyekeztek megtörni a munkabeszüntetéseket.
A tiltakozások földrajzilag is kiterjedtek: Minszken kívül Breszt, Hrodna, Gomel, Mahiljov, Viciebszk és számos kisebb város utcáin is tömegesen jelentek meg emberek. A decentralizált, hálózatos szerveződés – amelyben a Telegram-csatornák, például a Nexta és a Nexta Live kulcsszerepet játszottak – lehetővé tette, hogy a mozgalom a hagyományos szervezeti struktúrák nélkül is működjön. A digitális platformok egyszerre voltak az információterjesztés és a mobilizáció eszközei; a rezsim ezeket később tömegesen blokkolta, és a tüntetések idején széles körű internetleállások is történtek.
A belarusz hatóságok válasza a tiltakozásokra gyors és brutális volt. A rohamrendőrség (OMON) és a belső csapatok már az első éjszaka erőszakkal oszlatták a tömeget, gumibotokkal, vízágyúkkal, könnygázzal és villanógránátokkal. A tüntetők közül sokan súlyos sérüléseket szenvedtek, számos esetben koponya-, borda- és végtagsérüléseket dokumentáltak. Az első hetekben több ezer embert vettek őrizetbe; a hivatalos adatok szerint augusztus 9. és 12. között közel 7 000 letartóztatás történt, de a független források ennél magasabb számokat is valószínűsítenek. A fogva tartás körülményei sok esetben embertelenek voltak: a túlzsúfolt fogdákban, különösen a minszki Okresztina utcai ideiglenes fogdában, a fogvatartottakat verésnek, megalázó bánásmódnak és kínzásnak tették ki. Az ENSZ, az Amnesty International és a Human Rights Watch jelentései számos esetben dokumentálták a kínzás és a rossz bánásmód jeleit, beleértve a elektromos sokkot, a verést, a hidegnek való kitettséget és a szexuális erőszakkal való fenyegetést.
A hatósági fellépés nem korlátozódott a tüntetésekre. A rendőrség és az állambiztonsági szolgálat (a KGB utódszervezete) razziákat tartott a tüntetők lakásain, megfigyelte az ellenzéki aktivistákat, és tömegesen indított büntetőeljárásokat. A vádak között a „tömeges zavargások szervezése”, a „hatalom erőszakos megdöntésére irányuló felhívás” és a „szélsőségesség” szerepelt. A bíróságok gyorsított eljárásban, gyakran tárgyalás nélkül szabtak ki súlyos börtönbüntetéseket. A legismertebb elítéltek közé tartozott Szjarhej Cihanouszki, akit 2021-ben több év börtönre ítéltek, és Maryja Kalesznyikava, akit 2021-ben 11 évre ítéltek. A politikai foglyok száma a 2020-as tiltakozások után folyamatosan emelkedett; a Viaszna (Tavasz) emberi jogi szervezet nyilvántartása szerint 2021 végére több mint 1 000 politikai fogoly volt az országban, de a pontos szám vitatott, mivel a hatóságok sok esetben nem ismerik el a politikai motivációt.
A rezsim a médiát is elhallgattatta. A független újságírókat letartóztatták, szerkesztőségeket zártak be, és a hírportálokat blokkolták. Több száz újságíró hagyta el az országot, és a külföldről tudósító szerkesztőségek – például a Belsat, a Radio Svaboda és a Tut.by – munkatársai folyamatos zaklatásnak voltak kitéve. A rezsim törvényt fogadott el a „szélsőséges szervezetek” ellen, amelynek alapján a független civil szervezeteket, a szabad szakszervezeteket és az ellenzéki pártokat betiltották vagy ellehetetlenítették.
A tiltakozások első, spontán hulláma után a mozgalom fokozatosan átalakult. A kezdeti utcai tüntetések ereje 2020 őszére csökkent, de nem szűnt meg. A rendőri erőszak és a letartóztatások hatására a tiltakozók taktikát váltottak: a nagygyűlések helyett kisebb, villanásszerű akciókat, lakótelepi flashmobokat, fényfestéseket és szimbolikus megmozdulásokat szerveztek. A fehér-piros lobogó – a hivatalos állami zászlóval szemben a demokratikus ellenzék jelképe – mindenütt megjelent, ami a rezsim számára kulturális kihívást jelentett.
A nők szerepe tovább erősödött. Cihanouszkaja – miután augusztus elején Litvániába kényszerült távozni – a külföldről szervezte az ellenállást, és 2020 augusztusában létrehozta a Koordinációs Tanácsot (Kaardynacyjny saviet), amelynek célja a hatalom békés átadásának előkészítése és a civil társadalom képviselete volt. A tanács tagjai között szerepeltek ellenzéki politikusok, értelmiségiek, munkásképviselők és a sztrájkoló üzemek delegáltjai. A rezsim a tanács tagjait tömegesen letartóztatta vagy külföldre kényszerítette; magát Cihanouszkaját távollétében 15 év börtönre ítélték 2023-ban (ez az adat a bírósági közlésen alapul, de a tárgyalás távollétében zajlott, így annak jogszerűsége vitatott).
A munkásmozgalom ugyanakkor fokozatosan elhallgatott. A nagy állami vállalatok vezetői lojálisak maradtak a rezsimhez, és a sztrájkolókat elbocsátották, megfélemlítették vagy büntetőeljárással fenyegették. A független szakszervezeteket – például a Belarusz Szabad Szakszervezetek Szövetségét – betiltották, vezetőiket bebörtönözték vagy emigrációba kényszerítették. A munkásság politikai aktivizálódása így nem vált a rezsimet destabilizáló erővé, de a tiltakozások emléke a munkahelyi elégedetlenségben tovább élt.
A diaszpóra és a külföldre menekült ellenzék szerepe felértékelődött. Több tízezer belarusz hagyta el az országot a 2020-as események után; a legtöbben Litvániába, Lengyelországba, Ukrajnába és az EU más országaiba mentek. A litvániai Vilniusban működő ellenzéki központok, a Cihanouszkaja vezette iroda és a Nexta szerkesztősége a rezsim elleni nemzetközi nyomásgyakorlás csomópontjaivá váltak. A diaszpóra ugyanakkor nem volt egységes: a különböző politikai csoportok – a liberálisok, a nacionalista ellenzék, a régi emigráns szervezetek – között éles viták folytak a stratégiáról és a jövőképről.
A belarusz államapparátus a 2020-as válságot követően fokozatosan konszolidálta hatalmát, de ennek ára a nemzetközi elszigetelődés és az Oroszországtól való függőség növekedése volt. Lukasenka a tiltakozások idején nyíltan Oroszországhoz fordult támogatásért. Vlagyimir Putyin augusztusban telefonon biztosította támogatásáról, és később 1,5 milliárd dolláros hitelt ígért Fehéroroszországnak. Oroszország a választást legitimnek ismerte el, és a tüntetéseket nyugati beavatkozásnak minősítette. A két ország közötti katonai együttműködés szorosabbá vált; 2020 őszén közös hadgyakorlatokat tartottak, és Lukasenka orosz segítséggel hárította el a tömeges rendőri erő alkalmazásának nemzetközi bírálatát.
A nyugati országok – az EU, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság – elítélték a választási csalást és az erőszakot, és szankciókat vezettek be. Az EU 2020 őszétől fokozatosan bővítette a Lukasenka-közeli személyekre és szervezetekre vonatkozó szankciós listákat, és befagyasztotta a belarusz állami vagyon egy részét. A szankciók azonban nem érték el a rezsim megdöntését, és Oroszország gazdasági támogatása ellensúlyozta a nyugati nyomást. A belarusz gazdaság 2020–2021-ben recesszióba került, de a lakosság egy része – különösen az állami szektorban dolgozók – továbbra is a rezsimtől függött.
A rezsim a belső ellenállás letörése mellett a jogi kereteket is átalakította. 2021 februárjában Lukasenka bejelentette, hogy új alkotmányt készítenek, amelyet 2022 februárjában népszavazásra bocsátottak. Az alkotmánymódosítás – amelyet a hivatalos adatok szerint a résztvevők 65,2%-a támogatott – megerősítette az elnöki hatalmat, bevezette a „Népgyűlés” (Uselitnarodny schod) új intézményét, és lehetővé tette Lukasenka számára, hogy 2025 után is hatalmon maradjon. A népszavazást a független megfigyelők és a nyugati kormányok szintén nem tekintették szabadnak; a szavazás lebonyolítását számos szabálytalanság kísérte, a kampány pedig kizárólag a rezsim álláspontját tükrözte.
A 2022-es orosz invázió Ukrajnában tovább szorosabbra fűzte a Belarusz és Oroszország közötti kapcsolatot. Fehéroroszország területéről orosz csapatok indultak Kijev ellen, és az ország logisztikai, katonai bázist biztosított az orosz hadseregnek. Lukasenka ugyanakkor nyilvánosan többször hangsúlyozta, hogy a belarusz hadsereg nem vesz részt a harcokban. A háború következtében a nyugati szankciók tovább szigorodtak, és Fehéroroszország még inkább az orosz gazdasági és katonai térbe integrálódott. A rezsim a háborúra hivatkozva tovább fokozta a belső elnyomást, betiltotta a független médiát, és a katonai szolgálatot megtagadókat súlyos börtönbüntetéssel fenyegette.
A 2020-as tömegtiltakozás és az azt követő represszió hosszú távú következményei ma is érezhetők. A belarusz társadalom egy része tartósan elfordult a rezsimtől, de a nyílt politikai ellenállás lehetőségei beszűkültek. A politikai foglyok száma tovább nőtt: 2023–2024-ben a Viaszna és más emberi jogi szervezetek szerint több mint 1 400 embert tartottak fogva politikai okokból, de a pontos szám az adatgyűjtés nehézségei miatt bizonytalan. A rezsim a „szélsőségesség” vádjával tömegesen bünteti a tüntetéseken való részvételt, a tiltott zászló használatát vagy az ellenzéki tartalmak megosztását a közösségi médiában.
A civil társadalom működése ellehetetlenült: a független szervezeteket bezárták, a szabad médiát betiltották, a szakszervezeteket felszámolták. A kulturális életben a rezsim a hivatalos narratívától eltérő alkotókat elhallgattatja; számos író, művész és tudós emigrált. Az egyetemeken a hallgatókat és oktatókat megfigyelik, a kritikus gondolkodást büntetik. A 2020-as események emlékezetét a rezsim igyekszik eltörölni: a tüntetések évfordulóin a hatóságok fokozott készültségben vannak, a megemlékezéseket betiltják, a „szélsőségesnek” minősített jelképeket – így a fehér-piros zászlót – üldözik.
A társadalmi hatások közé tartozik a tömeges kivándorlás. A becslések szerint 2020 óta több százezer belarusz hagyta el az országot, de a pontos számot a hatóságok nem teszik közzé, és a migráció egy része munkavállalási célú, nem kizárólag politikai motivációjú. Az emigráns közösségek – különösen Litvániában, Lengyelországban, Grúziában és az EU más országaiban – fenntartják az ellenállás hálózatait, de a rezsim megdöntésére irányuló befolyásuk korlátozott. A belarusz társadalom megosztottsága tartós: a városi, fiatalabb, képzettebb rétegek nagyobb arányban ellenzik a rezsimet, míg a vidéki, idősebb, az állami szektortól függő csoportok nagyobb arányban hűek Lukasenkához, bár a független közvélemény-kutatások ezt nehezen tudják mérni a félelem légkörében.
A 2020-as válság tehát nem vezetett rendszerváltáshoz, de mély nyomot hagyott a belarusz társadalomban és a rezsim természetében. A Lukasenka-rendszer a korábbinál is centralizáltabbá, represszívebbé és Oroszországtól függőbbé vált. A tiltakozás azonban megmutatta, hogy a társadalom jelentős része nem hajlandó automatikusan elfogadni a választási csalást és az erőszakot; ez a tapasztalat a jövőbeli politikai változások egyik hivatkozási alapja lehet.
A 2020-as fehéroroszországi események dokumentálása részben jól megalapozott, részben azonban súlyos forráskritikai problémákkal terhelt. Az elsődleges források közé tartoznak a hivatalos belarusz közlemények – a Központi Választási Bizottság jegyzőkönyvei, a bírósági ítéletek, a törvényszövegek –, amelyek azonban a rezsim narratíváját tükrözik, és független ellenőrzésük korlátozott. A független megfigyelők jelentései – például a Viaszna, a Belarusz Helsinki Bizottság, a Human Rights Watch és az Amnesty International dokumentációi – kulcsfontosságúak, de a rezsim elnyomása miatt ők sem fértek hozzá minden adathoz. Az újságírói beszámolók, a tüntetők által készített videók és a közösségi média tartalmai értékes bizonyítékok, de hitelességüket esetenként nehéz ellenőrizni, különösen a manipulált vagy félreértelmezett anyagok esetében.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők:
A tudományos konszenzus abban áll, hogy a 2020-as választás nem volt szabad és tisztességes, és hogy a hatósági fellépés súlyos emberi jogi jogsértéseket tartalmazott. A vitatott értelmezések közé tartozik a tiltakozások hosszú távú hatása: egyes elemzők szerint a mozgalom meggyengítette a rezsim legitimitását, mások szerint a rezsim éppen a represszióval erősítette meg hatalmát. Az emlékezetpolitikai állítások élesen megosztják a belarusz társadalmat és a nemzetközi közösséget: a rezsim a tüntetéseket nyugati puccskísérletnek, az ellenzék pedig a nép akaratának eltiprásaként értelmezi.