Besszarábia 1812. évi orosz annexiója a moldvai fejedelemség történetének egyik legnagyobb horderejű fordulata. Az előző alfejezetben tárgyalt fanarióta uralom időszaka alatt a Moldvai Fejedelemség és a Havasalföldi Fejedelemség az Oszmán Birodalom szuzeraintása alatt, ám belső autonómiával élt, miközben a Porta az 1710–1821 közötti időszakban görög fanarióta fejedelmeket nevezett ki. A 18. század végétől az Orosz Birodalom egyre erőteljesebben avatkozott be a dunai fejedelemségek ügyeibe, a törökellenes háborúk során pedig többször is megszállta azokat. Az 1806–1812-es orosz–török háborút lezáró bukaresti béke végül nem a két fejedelemség egészét, hanem a Prut és Dnyeszter közötti területet csatolta az orosz birodalomhoz. Ezt a területet a korabeli orosz igazgatás Besszarábia (románul Basarabia, oroszul Bessarabiya) néven szervezte meg, és 1818-tól sajátos jogállású közigazgatási egységként kezelte. Az annexió kérdése azért kulcsfontosságú, mert a Moldvai Fejedelemség keleti részének elvesztése hosszú távon elválasztotta egymástól a román nyelvű lakosság nyugati és keleti csoportjait, és megalapozta a későbbi román–orosz, majd román–szovjet területi vitákat. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, milyen nemzetközi feltételek között került sor az annexióra, hogyan alakította ki Oroszország a kezdeti közigazgatást, milyen reformokat vezetett be, és mennyiben tekinthető az orosz igazgatás „gyarmatinak”. Az állításoknál külön kell választanunk a dokumentált tényeket, a tudományos konszenzust, a vitatott értelmezéseket és az emlékezetpolitikai értékeléseket.
Az 1806-ban kitört orosz–török háború a napóleoni háborúk kelet-európai mellékhadszínterének része volt. A cári udvar a török Porta elleni fellépéssel a dunai fejedelemségek feletti befolyását kívánta növelni, és a szerb felkelés (1804) után a balkáni keresztény lakosság védelmezőjeként lépett fel. A hadműveletek során az orosz csapatok 1806 végén megszállták a Moldvai és a Havasalföldi Fejedelemséget; a háború azonban elhúzódott, és a főbb hadszínterek a Dnyeszter alsó folyása, a Duna-delta és a Kaukázus térsége voltak. A béketárgyalásokra 1812 tavaszán került sor, amikor Napóleon oroszországi inváziójának előkészületei miatt az orosz kormányzat sürgősen le akarta zárni a déli konfliktust. A bukaresti béke (oroszul Bukharestskiy mir, törökül Bükreş Antlaşması) aláírására 1812. május 28-án (a Julián-naptár szerint május 16-án) került sor; a korabeli orosz források értelemszerűen a Julián-naptárt használták.
A békeszerződés szövege szerint a Moldvai Fejedelemség és az Orosz Birodalom közötti határ a Prut folyó lett, és a Porta átengedte Oroszországnak a Prut és a Dnyeszter közötti területet. A szerződés nem használta a „Besszarábia” kifejezést; a területmegjelölés a folyók közötti földrajzi sávra vonatkozott. Az orosz fél a béke értelmében kiürítette a Moldvai és Havasalföldi Fejedelemséget, amelyek visszakerültek az oszmán szuzeraintás alá, de bizonyos belső önkormányzati jogokat kaptak. A dokumentumban rögzítették a szerbiai felkelőknek nyújtandó amnesztiát és a dunai hajózás szabályait is.
A területi rendelkezés értelmezése az aláírástól kezdve vitatott. A román történetírás és a moldvai elit hagyományosan Besszarábia elcsatolásaként (răpirea Basarabiei) értékelte az annexiót, mivel a Prut és a Dnyeszter közötti föld a középkori Moldvai Fejedelemség szerves része volt. Az orosz birodalmi értelmezés ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a terület török fennhatóság alatt állt, és a cári csapatok foglalták el; a béke így a török uralom alóli felszabadítás és a terület „visszaszerzése” volt. Ez a különbség a mai napig meghatározza a térség emlékezetpolitikáját: míg a román és moldovai nemzeti narratíva az 1812-es annexiót a román nemzeti test megcsonkításának tekinti, addig az orosz és a szovjet történetírás – és részben a mai orosz hivatalos emlékezet is – a birodalmi terjeszkedés pozitív mozzanataként vagy legalábbis szükségszerű geopolitikai lépésként mutatja be. A történeti szakirodalom ezt a kétféle értelmezést a nagyhatalmi konfliktusok és a nemzeti önrendelkezés eltérő kereteiben tárgyalja; a ténybeli mag, azaz a Prut folyó mint új határ kijelölése dokumentált.
A béke aláírása után a Dnyeszter–Prut közötti terület lakossága hivatalosan orosz alattvalóvá vált. A helyi közigazgatást eleinte az orosz katonai hatóságok tartották fenn; a hatalomátvétel nem járt szisztematikus etnikai tisztogatással vagy tömeges kitelepítéssel, de a helyi társadalom jogállása fokozatosan átalakult.
Az annexiót követő első években (1812–1818) Besszarábia ideiglenes katonai igazgatás alatt állt. Az orosz hatóságok számba vették a lakosságot, felmérték a földbirtokokat, és megkezdték a terület beillesztését a birodalmi adminisztrációba. A helyi bojárok (románul boieri) – a moldvai nemesi rend – jelentős része nem hagyta el a területet, hanem tárgyalásokat kezdett az új hatalommal birtokai elismerése érdekében. A cári udvar hajlandó volt bizonyos helyi kiváltságok fenntartására, hogy megnyerje a bojárságot és elkerülje a nyílt ellenállást.
1818-ban a területet Besszarábiai terület (oroszul Bessarabskaya oblast) néven külön közigazgatási egységgé szervezték, székhelye Kisinyov (románul Chișinău, oroszul Kishinyov) lett. Ugyanebben az évben hagyták jóvá a Besszarábiai Statútumot (oroszul Ustav obrazovaniya Bessarabskoy oblasti), amely a korabeli birodalmi gyakorlathoz képest viszonylag széles helyi autonómiát biztosított. A statútum rendelkezései között szerepelt a helyi törvények és szokások egyes elemeinek fenntartása, a román nyelv használata a helyi közigazgatásban és igazságszolgáltatásban, valamint a bojárok és a városi közösségek képviselete a területi tanácsban. A hivatalos nyelv ugyan az orosz volt, de a gyakorlatban a román nyelvű ügyintézés az alsóbb szinteken sokáig fennmaradt. A statútum tehát nem klasszikus gyarmati alávetést, hanem a birodalmi perifériák integrálásának egy sajátos, kompromisszumos módját tükrözte, amelyben a helyi elit részleges politikai szerephez jutott.
A paraszti lakosság helyzetét az annexió közvetlenül nem javította radikálisan. A moldvai jobbágyviszonyok a fanarióta időszakból örökölt formában tovább éltek; a földesúri szolgáltatások és adók egy része változatlan maradt. Az orosz hatóságok nem vezették be azonnal a birodalmi jobbágyrendszert, de a községi önkormányzat bizonyos elemeit – mint az obscsina (oroszul obshchina), a faluközösségi földhasználat – később, a 19. század közepén részben alkalmazták. A parasztok számára az orosz uralom kezdetben elsősorban az adórendszer átalakulását és az új hatóságokkal való érintkezést jelentette.
Az egyházi életben is gyors változás következett be. A moldvai ortodox egyház a konstantinápolyi patriarchátus helyett az orosz Szent Szinódus fennhatósága alá került, ami a vallási igazgatás oroszosításának első lépése volt. Az istentiszteleti nyelv egyelőre román maradt, de a papság képzése és a kinevezések fokozatosan orosz ellenőrzés alá kerültek. Ez a folyamat hosszú távon hozzájárult ahhoz, hogy a besszarábiai egyház eltávolodjon a Jászvásárban (románul Iași) működő moldvai metropolitai központtól.
Az orosz igazgatás egyik leglátványosabb intézkedése a déli, ritkán lakott sztyeppés területek betelepítése volt. Az 1818-as statútum és a későbbi rendeletek adómentességet, földjuttatást és vallásszabadságot ígértek a betelepülőknek. Ennek nyomán a 19. század első felében jelentős számú bolgár, gagauz, német, svájci és más telepes érkezett a Dnyeszter alsó folyása és a Duna-delta közé eső vidékre. A bolgár és gagauz közösségek főként a balkáni oszmán uralom elől menekülve, illetve a cári udvar által kínált kedvezmények hatására telepedtek le. A telepespolitika célja a mezőgazdasági termelés fellendítése, a határvidék benépesítése és a birodalmi integritás erősítése volt. A betelepítés azonban hosszú távon megváltoztatta a déli Besszarábia etnikai arányait: a korábban túlnyomórészt román/moldvai és ukrán/rutén lakosságú területeken új, önálló bolgár, gagauz és német települések jöttek létre. A helyi román parasztok számára a földosztás és a telepesek kedvezményei időnként földhiányt és sérelmeket okoztak. A kortárs orosz hivatalos jelentések a betelepítést a „civilizáció terjesztéseként” ünnepelték, míg a későbbi román történetírás az etnikai egyensúly tudatos megváltoztatását látta benne. Ezt a kérdést a szakirodalom ma is vitatja: a forrásokból egyértelmű, hogy a cári kormányzat előnyben részesítette a betelepülőket az adózás és a földhöz jutás terén, de az, hogy ez kifejezetten a román többség gyengítését célozta volna, kevésbé dokumentált, és inkább a birodalmi gazdaságpolitika általános logikájából következett.
Az 1820-as évek végétől a besszarábiai autonómia fokozatosan szűkült. Az 1828–1829-es orosz–török háború és az azt lezáró drinápolyi béke megszilárdította az orosz befolyást a Duna torkolatvidékén, és a besszarábiai terület stratégiai szerepe tovább nőtt. 1828-ban új közigazgatási szabályzatot vezettek be, amely a helyi intézményeket a birodalmi normákhoz igazította. A román nyelv hivatalos használatát fokozatosan kiszorította az orosz, a területi tanács hatáskörei csökkentek, és a helyi bojárok kiváltságait is megnyirbálták. A bojárság egy része oroszországi nemesi rangért folyamodott, és beilleszkedett a birodalmi elitbe; mások ellenálltak, és a két román fejedelemség felé orientálódtak.
A gazdasági integráció a Fekete-tengeri kereskedelem fellendülésével járt. Besszarábia mezőgazdasági terményei – elsősorban a búza – egyre nagyobb mennyiségben kerültek az Odessza (ukránul Odesa) és Akkerman (románul Cetatea Albă) kikötőibe. A földbirtokosok és a gazdagabb parasztok bekapcsolódtak a gabonaexportba, ami azonban a jobbágyterhek növekedésével járt együtt. A városok – Kisinyov, Bălți, Hotin (ukránul Khotyn) – vegyes etnikumú kereskedőközpontokká váltak, ahol a zsidó, örmény, görög és orosz közösségek mellett a román lakosság is jelen volt. A birodalmi népszámlálások és összeírások szerint a terület lakossága 1812 körül mindössze 240–300 ezer főre becsülhető, míg 1860-ra az 1 milliót is meghaladta; ezek a számok azonban korabeli adminisztratív becslések, amelyek a módszertani hiányosságok miatt jelentős bizonytalansággal kezelendők.
Az 1830–1840-es években az oktatás és a vallási élet területén is felerősödött az oroszosítás. Az egyházi iskolákban bevezették az orosz nyelv oktatását, a felsőbb tisztségeket orosz származású vagy oroszul jól beszélő hivatalnokok töltötték be, és a helyi értelmiség egy része a két román fejedelemségben, Jászvásáron vagy Bukarestben tanult tovább. Ez utóbbi csoport a 19. század közepén a román nemzeti mozgalomhoz csatlakozott, és a későbbi egyesítési törekvések, valamint Besszarábia visszacsatolásának gondolata itt kapott erős bázist. Az 1848-as forradalmi hullám elérte a moldvai és havasalföldi fejedelemségeket is, de Besszarábiában – a birodalmi ellenőrzés miatt – csak korlátozott visszhangja volt; a román nyelvű értelmiség egy része azonban ekkor már kapcsolatban állt a nyugati román mozgalmakkal. E folyamatok előkészítették a későbbi, a 19. század második felében kibontakozó nemzeti ébredést, amelyről a következő alfejezet szól: A nemzeti ébredés és a román egység.
A besszarábiai orosz uralom első évtizedeiről a kortárs és a későbbi értékelések élesen eltérnek. A fanarióta időszakkal összehasonlítva az orosz közigazgatás bizonyos területeken racionalizálta az adóztatást és a bíráskodást, a birodalmi integritás pedig a közlekedés és a kereskedelem bizonyos fejlődését hozta. Ugyanakkor a helyi lakosság politikai részvétele korlátozott maradt, a paraszti terhek nem csökkentek radikálisan, és az oroszosítás hosszú távon aláásta a helyi román nyelvű intézményeket. A „gyarmati igazgatás” kifejezés használata a szakirodalomban vitatott: a besszarábiai terület nem volt klasszikus tengerentúli gyarmat, és a birodalmi központ nem faji alapon szervezte meg a közigazgatást. Mégis, a telepespolitika, a helyi elit mellőzése a magasabb tisztségekből, a gazdasági erőforrások birodalmi célokra való kiaknázása és a kulturális asszimiláció nyomása miatt egyes történészek a belső gyarmatosítás (internal colonialism) fogalmát alkalmazzák. Ez utóbbi értelmezés azonban nem konszenzusos, és a fogalmat a helyi társadalomtörténeti sajátosságok figyelembevételével kell használni. Az emlékezetpolitikai vitákban 1812 mint fordulópont a román és a moldovai nemzeti identitás egyik alapvető hivatkozási pontja; az orosz és a szovjet időszak hivatalos emlékezete ezzel szemben gyakran a „felszabadítás” vagy a „testvéri népek egyesítése” keretét használta. A történeti kutatás feladata ezeknek az állításoknak a szétszálazása, és a rendelkezésre álló források alapján a tények és az értelmezések megkülönböztetése.
Az 1812-es annexióról szóló ismereteink elsődleges forrásai közé tartozik a bukaresti béke orosz és török nyelvű szövege, az 1818-as Besszarábiai Statútum, az orosz kormányzati rendeletek és a területi adminisztráció jelentései. Korabeli utazók, katonatisztek és hivatalnokok beszámolói szintén értékesek, de ezek gyakran a birodalmi nézőpontot tükrözik. A helyi román nyelvű források – bojári családi iratok, egyházi feljegyzések, paraszti panaszok – csak töredékesen maradtak fenn, és a levéltárak szétszórtsága (Kisinyov, Bukarest, Moszkva, Szentpétervár) nehezíti a teljes körű feltárást.
A legfőbb bizonytalanságok: a terület lakosságának pontos száma és etnikai összetétele 1812-ben, mivel a korabeli összeírások módszertanilag gyengék, és az etnikai kategóriák nem felelnek meg a mai fogalmaknak. A román és orosz forrásokban használt megnevezések („moldávok”, „oláhok”, „oroszok”, „rutének”) sem egyértelműek, és a nyelvi-vallási hovatartozás gyakran összemosódott. A jobbágyterhek és a paraszti életkörülmények változásának mértéke szintén nehezen számszerűsíthető; a gazdasági adatok a földesúri és a birodalmi adminisztráció érdekei szerint torzíthatnak. A „gyarmati igazgatás” fogalmának alkalmazhatósága pedig tudományos vita tárgya, és a történészek eltérő elméleti keretekben értelmezik. A béke szövegének egyes határkérdései – például a Duna-delta északi részének hovatartozása – a későbbi évtizedekben újabb vitákat eredményeztek. A szövegben ezért minden konkrét adatot becslésként vagy dokumentált forrásból származó értékként kell kezelni, és a vitatott értelmezéseket jelölni kell.