A 16. század elejére a Kárpátok keleti oldalán fekvő Moldvai Fejedelemség (Țara Moldovei, latinul Moldavia) már nem független szereplője volt a térség hatalmi viszonyainak. A Moldávia fejedelemsége alfejezetben bemutatott középkori államalakulat a 15. század végétől fokozatosan az Oszmán Birodalom adófizető vazallusává vált, ám a folyamat nem tette Moldvát közönséges oszmán tartománnyá. A 18. század elejétől a Porta a bizalmatlanság és a központosítás jegyében gyakran Isztambul Phanar (Fener) negyedéből nevezett ki fejedelmeket. Ez az alfejezet a fennhatóság intézményeit, a gazdasági és társadalmi átalakulást, a fanarióta rendszer működését és kulturális következményeit tárgyalja – a mai Moldovai Köztársaság területét is érintő keleti tartomány, Besszarábia szemszögéből is.
A katonai nyomás nem egyszeri esemény, hanem hosszú, szakaszos folyamat volt. A 15. század közepén a Moldvai Fejedelemség még időnként eredményesen ellenállt, de az Oszmán Birodalom nyomása a század végére állandósult. Az 1484. évi hadjárat során a Porta elfoglalta a Duna és a Dnyeszter alsó folyásánál fekvő Kilija és Cetatea Albă (Akkerman) erődöket, így a fejedelemség elvesztette a fekete-tengeri kijáratát. Az 1538. évi Szulejmán-hadjárat tovább mélyítette a függést: a Dnyeszter-parti Tighina (Bender) elfoglalása után a déli határzóna, a Budzsák (Bugeac) nagy része gyakorlatilag oszmán-tatár ellenőrzés alá került. A folyamatot a kortárs krónikák és a török adóösszeírások töredékesen rögzítik; abban a mai történettudomány konszenzusa, hogy a 16. század közepére Moldva rendszeres adófizető vazallusállammá vált.
A vazallusi viszony alapja az évi harács (haraci) és a Porta számára küldött ajándékok, valamint a hadi segítségnyújtás volt. Emellett a fejedelemségnek részt kellett vennie Isztambul élelmiszer-ellátásában: gabonát, vágóállatot, mézet, viaszt és más termékeket szállított a birodalmi fővárosba. A Moldvai Fejedelemség fejedelmét a helyi bojárok választották, de hivatalba lépéséhez a szultán megerősítése kellett. A 17. században a Porta egyre gyakrabban közvetlenül döntött a fejedelem személyéről, a bojárok választása pedig fokozatosan formálissá vált. Moldva nagy része azonban továbbra is megőrizte belső jogát, ortodox egyházát és saját adóigazgatását; az oszmán bíróságok és katonai egységek elsősorban a Dnyeszter menti erősségekben, például Bender, Akkerman és Kilija körzetében működtek. A fejedelmi Moldva tehát nem az oszmán hódoltsági világhoz, hanem az adófizető, belső autonómiával rendelkező peremállamok sorához tartozott.
A Moldvai Fejedelemség gazdasága elsősorban a helyi fogyasztásra és az oszmán központ ellátására termelt. A természeti adottságok a szántóföldi gazdálkodás mellett különösen az állattenyésztésnek kedveztek. A 16–18. századi forrásokban Moldva élő szarvasmarha-, juh-, ló-, méz-, viasz- és gabonaszállítóként jelenik meg; a folyami kikötők, például a Duna menti Galați környéke a kereskedelem csomópontjává vált. Az oszmán kereslet torzította a helyi piacot: a fejedelem és a nagy birtokosok időnként arra kényszerültek, hogy meghatározott terményeket és állatokat a Porta számára alacsony áron adjanak át. A legfontosabb kiviteli cikkek közé a szarvasmarha, a juh, a bőr, a viasz, a méz, a fa, a só és a gabona tartozott. A Târgu Ocna-i sóbányák sója a fejedelmi jövedelem egyik alappillére volt, és a sókereskedelem a szomszédos területekre is kiterjedt.
Az adózás az oszmán függés időszakában fokozatosan nehezedett a paraszti háztartásokra. A fejedelmi kincstárnak a harácson felül a saját udvartartását és a Porta felé teljesítendő szolgáltatásokat is finanszíroznia kellett. A fejedelmi adók között szerepelt a bir (fejadó), a dijmă (tized), a văcărit (szarvasmarha-adó) és a vámok sora. A bojárok és a kolostorok széles körű adómentességeket élveztek, ezért a közterhek nagy részét a paraszti közösségek viselték. A fennmaradt fejedelmi oklevelek azt mutatják, hogy a 16. századtól a bojárok és a kolostorok egyre nagyobb birtokokat szereztek, és a falvakat lakóikkal együtt kapták adományba. A paraszti földközösségek, a răzeși (szabad parasztok) szabad státusza fokozatosan erodálódott; eladósodás, háborús pusztítás és a földesúri nyomás következtében sokan függő helyzetbe kerültek.
A kereskedelem földrajzi irányai az oszmán ellenőrzéshez igazodtak. A feketekereskedelmi kikötők egy része oszmán kézen volt, a szárazföldi utak pedig gyakran az oszmán vámállomásokon, átkelőkön keresztül vezettek Lengyel-Litvánia, Erdély és Havasalföld felé. A 17–18. században a moldvai városok, elsősorban Iași, Botoșani, Bârlad és Galați vásárai a helyi termékeket a távolsági kereskedelembe csatlakoztatták. A mai Moldovai Köztársaság területén a Prut és a Dnyeszter közötti sáv azonban jobbára katonai határzóna maradt: a budzsáki tatárok ismétlődő rablóhadjáratai és az oszmán erősségek jelenléte miatt a sűrűbb településhálózat csak a védettebb északi és nyugati részeken alakult ki.
A 16–18. századi moldvai társadalom rendi jellegű volt, de a nyugat-európai rendi társadalmaknál átjárhatóbb határokkal. A fejedelem mellett a bojárok (boieri) alkották a politikai elitet; a nagy bojárok a fejedelmi tanácsban, a Divanban ültek, és a legfontosabb udvari és területi tisztségeket töltötték be. A kisbojárok és a katonáskodó szabad elemek az alsóbb hivatali és adómentes rétegeket alkották. A társadalom legnagyobb csoportja a parasztság volt, amelyen belül a szabad parasztok (răzeși) és a függő helyzetű vecin (jobbágy) közösségek egyszerre éltek. A vecin jogi helyzete a 16–18. században fokozatosan merevedett: a földesúr engedélye nélkül nem költözhetett el, szolgáltatásokkal és járadékokkal tartozott, bár a rabszolgával nem volt azonosítható. A răzeși társadalmi süllyedése a 17–18. századi oklevelek egyik leggyakoribb témája.
A társadalom etnikai-vallási képe összetett volt. A román nyelvű ortodox lakosság mellett jelen voltak görögök, örmények, zsidók, magyarok és székelyek, főként a nyugati, kárpáti határvidéken katolikus közösségek, valamint kisebb lengyel és szláv csoportok. Az örmények elsősorban a városi kereskedelemben játszottak szerepet, saját egyházi szervezettel és külön negyedekkel. A zsidó közösségek a fejedelmi kincstárral együttműködve foglalkoztak adóbérlettel, vámmal, szeszfőzéssel és kereskedelemmel; a fejedelmi oklevelek gyakran védelmet biztosítottak nekik, mert a kincstár érdeke volt jelenlétük. Ugyanakkor a fiskális szerep időnként ellenséges képet szült a keresztény lakosság körében, amit a modern történetírás az adóbérlet intézményéből, nem pedig kizárólag vallási előítéletből magyaráz. A romák egy része fejedelmi, kolostori vagy bojári függésben élt, státuszuk a rabszolgasághoz volt hasonló; adásvételükről, átörökítésükről és felszabadításukról számos oklevél tanúskodik. Ennek a korszakon átívelő témakörnek a részletes bemutatása később, A roma történelem a régióban alfejezetben szerepel.
A mai Moldovai Köztársaság területe ebben az időszakban nem alkotott egységes közigazgatási egységet. A Prut és a Dnyeszter közötti északi részt a fejedelmi Moldva kerületei, például Hotin, Soroca és Orhei körzetei igazgatták, míg a déli Budzsák tatár-török elemek, Bender és Akkerman pedig oszmán helyőrségek ellenőrzése alatt állt. A terület településsűrűsége alacsony volt, ami a későbbi, 18. század végi orosz előrenyomulás előtt is stratégiai peremvidék-jelleget adott neki.
A fanarióta rendszer bevezetését az 1711. évi eseményekhez kötik. Dimitrie Cantemir fejedelem a pruti hadjárat során az Orosz Birodalom oldalára állt, ám a Nagy Péter cár veresége után a Porta bizalma megrendült a helyi moldvai elitekben. A megtorlás részeként a szultán 1711-től többnyire Isztambul Phanar negyedéből származó görög vagy görögösült ortodox hivatalnokokat, úgynevezett fanariótákat (rom. fanariot, ang. Phanariot) nevezett ki fejedelemmé. A Phanar a konstantinápolyi ortodox világ egyik diplomáciai-kereskedelmi központja volt; a fanarióta családok a Porta tolmácsi, flottai és külügyi hivatalaiban szereztek tapasztalatot, és a dunai fejedelemségeket jól jövedelmező pénzügyi-politikai hivatalként kezelték.
A fanarióta kinevezések rendszere nem jelentette a helyi társadalom teljes kicserélését, viszont megváltoztatta a hatalomgyakorlás stílusát. A fejedelem a kinevezésért nagy összegeket fizetett, és hivatali ideje gyakran rövid volt, mert a Porta bármikor leváltotta. A költségeket a fejedelem a belső adók emelésével és hivatalok árusításával igyekezett behajtani. A helyi bojárok ugyanakkor megőrizték birtokaikat és tanácsi pozícióikat; a fanarióta udvar egyes tagjai pedig idővel helyi családokba házasodtak. A fanarióta korszak ezért inkább a fejedelmi központ és az adóigazgatás átszervezése volt, semmint egyoldalú „görög uralom”, ahogyan a későbbi, 19. századi nemzeti narratíva gyakran ábrázolta.
A 18. században több fontos kísérlet történt az adózás és a paraszti függés szabályozására. Constantin Mavrocordat 1749-ben Moldvában oklevélben eltörölte a vecin intézményt; a jobbágyok személyileg szabadok lettek, és elvben nem lehetett őket a földhöz kötni. Az intézkedés a dokumentált tények közé tartozik, ám a szakirodalomban vitatott a tényleges hatása: a parasztok továbbra is földesúri járadékokat és munkaszolgáltatásokat fizettek, és a földhöz jutásuk nem valósult meg. A reform hátterében elsősorban az állt, hogy a központi adóztatás számára is kedvezőbb volt a személyileg szabad, de földesúri földet használó parasztság, mint a földhöz kötött, nehezen ellenőrizhető jobbágytömeg. A 18. század második felében az adóprés tovább nőtt, ami paraszti elvándorlást és időnkénti helyi elégedetlenséget váltott ki.
A fanarióta uralom a kultúra terén kettős hatást gyakorolt. A görög nyelv a fejedelmi udvarban, az igazgatásban és az elitiskolákban megerősödött, ugyanakkor a 18. század végén a román nyelvű egyházi és világi irodalom is fejlődésnek indult. Az elgörögösödés vádját a 19. századi román nemzeti mozgalom erősen hangoztatta; a mai történetírás ezt a képet árnyalja, rámutatva, hogy a fanarióta elit a bizánci-ortodox hagyomány továbbvivőjeként is fellépett, és nem egységesen ellenségesen viszonyult a helyi nyelvi törekvésekhez.
A 18. század háborúi megrendítették a fanarióta rendszer stabilitását. Az 1768–1774. évi orosz–török háború idején orosz csapatok szállták meg a fejedelemséget, és a háborút lezáró rendezés megerősítette az orosz befolyást. 1775-ben a Habsburg Birodalom megszerezte a Moldvai Fejedelemség északnyugati részét, Bukovinát, ami a fejedelemség területi és kulturális egyensúlyát tovább gyengítette. A 18–19. század fordulóján az Orosz Birodalom növekvő protektori szerepe, majd az 1821–1822. évi konstantinápolyi válság és a görög felkelés nyomán a fanarióta kinevezések gyakorlata véget ért. Ezt a folyamatot és a nemzeti ébredést a A nemzeti ébredés és a román egység alfejezet tárgyalja részletesebben, míg Besszarábia 1812. évi orosz annexióját a Besszarábia orosz annexiója mutatja be.
A Moldvai Fejedelemség a 16–18. században a bizánci-szláv örökség és a román nyelvű helyi hagyomány találkozásában fejlődött. A moldvai ortodox metropólia a konstantinápolyi patriarchátushoz kötődött, de a fejedelmek jelentős mecénási tevékenységet folytattak: kolostorokat alapítottak, Athos-hegyi és jeruzsálemi intézményeket támogattak. A 17. században a liturgikus és egyházi irodalom fokozatosan románnyelvűvé vált; Varlaam metropolita 1643-ban kiadott prédikációs kötete, a Cazania a román nyelvű egyházi irodalom egyik mérföldköve. A fejedelmi udvar nyelve a 16. században még jórészt óegyházi szláv volt, a 17. századtól a román, a 18. században pedig a görög is terjedt.
A korabeli írásbeliség legfontosabb emlékei közé tartoznak a moldvai krónikák. Grigore Ureche a 17. század első felében, Miron Costin a 17. század második felében, Ion Neculce pedig a 18. század elején írta meg Moldva történetét. Munkáik egymásra épülnek, és erőteljesen tükrözik a bojári nézőpontot, ezért a modern történész csak kritikával használhatja őket. Különleges forrás Dimitrie Cantemir (1673–1723) Descriptio Moldaviae című, latin nyelvű országleírása, amely a 18. század eleji Moldva földrajzát, társadalmát és szokásait mutatja be. A mű kiemelkedő értékű, ám szerzője fejedelmi udvari érdekeket szolgált, és a nyugati olvasóközönség elvárásaihoz is igazodott, így egyes állításai egyoldalúak lehetnek.
A mindennapi élet a paraszti háztartásokban döntően a mezőgazdasági munkák ritmusát követte. A házak fából, paticsból és szalmatetővel épültek; a táplálkozás alapját a kenyér, a kukorica- és köleskása, a tejtermékek, a hüvelyesek, a zöldségek, a méz és a hal alkották. A kukorica a 17–18. században terjedt a Duna-vidék és a Balkán felől, de a hagyományos gabonákat, különösen a búzát és az árpát nem szorította ki. A vásárok, az egyházi ünnepek és a családi események tagolták a közösségi életet; a tatár betörések, a járványok és az aszályok viszont időről időre pusztítottak. A nők a paraszti gazdaságban a mezőgazdasági munka mellett a textilkészítésben, az élelmiszer-feldolgozásban és a családi ellátásban vettek részt; a bojárasszonyok birtokügyekben, alapítványokban és özvegyi jogviszonyokban jelennek meg a forrásokban. A fejedelmi udvar fényűzése, a bojárok udvarházai és a kereskedővárosok, különösen Iași pezsgése éles ellentétben állt a vidéki szegénységgel, amelyet a külföldi utazók leírásai is hangsúlyoztak.
Az oszmán és fanarióta uralom forrásbázisa egyenetlen. A moldvai fejedelmi oklevelek, a hrisovok, nagy számban fennmaradtak, de elsősorban birtokjogi, adó- és kiváltságügyeket rögzítenek, a hétköznapi viszonyokról keveset árulnak el. A török nyelvű defterek, azaz adóösszeírások a Porta és az oszmán erősségek igazgatásáról szólnak, de a moldvai belső adózásról gyakran hiányosak. A moldvai krónikák és Cantemir leírása részletes elbeszélést ad, ám szerzőik a bojári és fejedelmi elit érdekeit tükrözik. A külföldi utazók beszámolói hasznos kiegészítők, de gyakran szenzációkeresők vagy felszínesek. A régészeti kutatás a Dnyeszter-menti erősségek, például Bender és Akkerman egyes részeire koncentrálódott; a vidéki településhálózat, a paraszti építkezés és a mindennapi tárgyi kultúra ismerete jóval korlátozottabb.
A korszak népesedési adatait nem ismerjük pontosan. A 16–18. századból fennmaradt adóösszeírások csak adózó háztartásokat vagy faluközösségeket sorolnak fel, nem teljes népességet; a mai becslések ezért jelentős hibahatárral terheltek. A harács összege, a paraszti terhek mértéke és a vecin intézmény terjedésének üteme ugyancsak vitatott. A fanarióta rezsim megítélése erősen emlékezetpolitikai kérdéssé vált: a 19. századi román nacionalista történetírás „görög elnyomásként” ábrázolta a korszakot, a mai kutatás viszont inkább a birodalmi kormányzás és a helyi elit együttműködésének összetett rendszerét látja benne. Az 1749. évi jobbágyreform valódi hatása sem értelmezhető egyértelműen, mert a földesúri függés fennmaradt, és a reform végrehajtása egyenetlen volt.