Besszarábia 1812-es orosz annexiója után – amint azt a Besszarábia orosz annexiója alfejezet bemutatta – a Prut és a Dnyeszter közötti terület jogilag elvált Moldvától, de a román/moldáv nyelvű lakosság többsége továbbra is a Moldvai Fejedelemséggel fenntartott kulturális, nyelvi és egyházi kapcsolatokat őrizte. A 19. század folyamán a cári közigazgatás fokozatosan beépítette Besszarábiát az Orosz Birodalomba, miközben a román nemzeti mozgalom Moldvában és Havasalföldön megszervezte a modern román nemzeti programot. E két folyamat metszéspontjában született meg 1918-ban Besszarábia – a mai Moldovai Köztársaság magterületének – egyesülése a Román Királysággal.
Ez az alfejezet a nemzeti ébredés és a román egység besszarábiai vonatkozásait követi nyomon. A cél nemcsak az események rekonstrukciója, hanem annak megmutatása is, hogy az 1918-as egyesülés dokumentált tényei mögött milyen forrástani és emlékezetpolitikai viták húzódnak. A „nemzeti ébredés” kifejezést itt a modern nemzetépítés folyamataként használjuk, nem pedig valamiféle eleve adott nemzeti tudat visszatéréseként.
1812 után a cári kormányzat Besszarábiát (románul Basarabia; oroszul Бессарабия) először különleges közigazgatású területként, 1873-tól Besszarábiai kormányzóságként igazgatta. A közigazgatási központ Kisinyov (románul Chișinău; oroszul Кишинёв) lett. Az orosz hatóságok hivatalosan elismerték a helyi román/moldáv szokásjog és a bojári (nagybirtokosi) réteg bizonyos kiváltságait, ugyanakkor a területet az Orosz Birodalom déli peremvidékeként kezelték. Az 1861-es oroszországi jobbágyfelszabadítás Besszarábiában is megszüntette a földesúri függést, de a paraszti földhiány, a megváltási terhek és a nagybirtokrendszer tovább élt; ez a 20. század elejéig tartó vidéki elégedetlenség egyik forrása volt.
A 19. század folyamán az ortodox egyház szervezete is elszakadt a moldvai metropóliától: 1813-ban a cári hatóságok megalapították a kisinjovi egyházmegyét az orosz ortodox egyház keretében. A román nyelvű istentisztelet és egyházi iskolázás fokozatosan háttérbe szorult, bár a vidéki papság anyanyelve hosszú ideig megőrizte a román/moldáv jelleget. Az orosz nyelvű oktatás előretörése és a román nyelvű sajtó korlátozása a nemzeti mozgalom számára az egyházi és iskolai nyelv megőrzését tette kulcskérdéssé.
A demográfiai kép összetett volt. A vidéki területeken a román/moldáv lakosság alkotta a legnagyobb csoportot, míg a városokban – különösen Kisinyovban, Benderben, Bălțiban és a Duna menti kereskedővárosokban – jelentős zsidó, orosz, ukrán, bolgár, gagauz és német lakosság élt. A zsidó bevándorlás a cári birodalom letelepedési övezetéből indult, és a 19. század második felében felgyorsult; emiatt Besszarábia városi társadalma soknyelvű és sokvallású lett. A cári hatóságok időnként tétlenül tűrték vagy lokálisan ösztönözték a zsidóellenes erőszakhullámokat; az 1903-as és 1905-ös kisinyovi pogromok a régió zsidó lakosságának traumájává váltak. Az áldozatszámokra vonatkozó adatok becslések, és a források politikai állásponttól függően eltérnek, ezért a pontos számok ma is vitatottak.
A 19. századi román nemzeti mozgalom központjai nem Besszarábiában, hanem a Moldvai Fejedelemségben (Moldávia; románul Moldova) és Havasalföldön (románul Țara Românească) alakultak ki. A fanarióta (görögül Φαναριώτες) uralom alatt a fejedelemségek elitje görögösödött, de a 19. század elején a román nyelvű értelmiség a latin eredetet, az ortodox hitet és a középkori államiság emlékét tette meg a nemzeti program alapjává. Az 1821-es Tudor Vladimirescu-féle felkelés, az 1829-es drinápolyi béke és az orosz protektorátus alatt bevezetett Regulamentul Organic (románul Regulamentul Organic; oroszul Органический регламент) modernizálta az államszervezetet, de fenntartotta a bojári kiváltságokat. Az 1848-as forradalom a két fejedelemségben rövid életű volt, de a nemzeti követelések – egyesülés, alkotmány, paraszti földreform – a nyilvánosság elé kerültek.
Az 1856-os párizsi béke után a nagyhatalmak lehetővé tették a két fejedelemség közeledését. 1859-ben Moldvában és Havasalföldön ugyanazt a személyt, Alexandru Ioan Cuzát választották meg uralkodóvá, 1862-ben pedig létrejött az egyesült fejedelemségek állama. 1866-ban Hohenzollern Károly (Carol) trónra lépésével a román állam monarchiává alakult, és az 1877–78-as orosz–török háború nyomán kikiáltotta függetlenségét, majd 1881-ben Román Királyság (Regatul României) lett. Ezek a folyamatok a besszarábiai román ajkú értelmiség egy részére is inspirálóan hatottak, de a cári hatóságok a román nemzeti szervezkedést rendőri eszközökkel akadályozták.
Besszarábiában a román nemzeti mozgalom a 19. század nagy részében gyenge maradt. A helyi elit egy része oroszosodott, más része Moldvából várta a szellemi utánpótlást. A cári kormányzat korlátozta a román nyelvű iskolákat, a román könyvek behozatalát és a sajtót, ezért a nemzeti program elsősorban a vidéki ortodox papság egy részén és a szűk értelmiségi körökön keresztül terjedt. A parasztság identitása továbbra is erősen lokális és vallási keretekben mozgott; a modern nemzeti azonosulás nem volt magától értetődő. Ezért óvatosan kell bánni azzal a későbbi román nemzeti elbeszéléssel, amely a 19. századi Besszarábia lakosságát kivétel nélkül a román nemzeti mozgalom hordozójaként mutatja be.
Az 1905-ös oroszországi forradalom Besszarábiában is felszínre hozta a társadalmi és nemzeti követeléseket. A cári engedmények rövid időre tágabb teret adtak a román nyelvű sajtónak, a gyülekezési jognak és a földreformot követelő paraszti mozgalomnak. Ugyanebben az időszakban a zsidó lakosság elleni erőszak is megélénkült; a román nemzeti mozgalom egyes áramlatai antiszemita érvekkel is operáltak, mások viszont a kisebbségi jogok kiterjesztését követelték. A mozgalom tehát nem volt egységes sem társadalmi bázisát, sem a nemzeti és szociális kérdés összekapcsolását tekintve.
A krími háborút lezáró 1856-os párizsi béke Oroszországot arra kötelezte, hogy adja vissza Dél-Besszarábia egy részét – Cahul, Bolgrad és Ismail környékét – a Moldvai Fejedelemségnek. Ez a terület a Budzsák (románul Bugeac; törökül Bucak) déli sávja volt, ahol bolgár, gagauz, ukrán és román/moldáv lakosság élt. Az 1859-es egyesülés után ez a terület az egyesült román állam részévé vált, így 1856 és 1878 között a román közigazgatás közvetlen tapasztalatot szerzett a besszarábiai viszonyokról.
Az 1878-as berlini kongresszus azonban ezt a területet visszaadta Oroszországnak, Romániát pedig Dobrudzsa (románul Dobrogea) átadásával kárpótolta. A román közvéleményben ez a csere hosszú ideig sérelemként rögzült, és megerősítette a besszarábiai román/moldáv lakosság iránti érdeklődést. A budzsáki lakosság egy része 1878 után a román állam határain kívülre került; a gagauz és bolgár közösségek továbbra is az orosz birodalmi keretben éltek. A területcsere azt is megmutatta, hogy a román nemzeti program határai nem estek egybe a nagyhatalmi döntésekkel.
Az első világháború alatt Besszarábia az orosz hadsereg hátországaként működött. A cári rend 1917. februári összeomlása után a területen kettős hatalom alakult ki: a petrográdi Ideiglenes Kormányhoz hű közigazgatás mellett munkás-, katona- és paraszttanácsok jöttek létre. A nemzeti mozgalom gyorsan megerősödött, és 1917 tavaszán megalakult a Moldáv Nemzeti Párt, amely a nemzeti autonómiát és a földreformot követelte. A hadseregben szolgáló román/moldáv katonák és tisztek egy része a nemzeti mozgalom hátországává vált.
1917 őszén Besszarábiában megválasztották a Sfatul Țării (románul Sfatul Țării; oroszul Сфатул Цэрий; magyarul Az Ország Tanácsa) nevű képviseleti testületet, amelyben a román/moldáv többség mellett ukrán, zsidó, bolgár, gagauz, német és más kisebbségi képviselők is helyet kaptak. A testület reprezentativitása azonban kezdettől fogva vitatott volt, mivel a választások körülményei kaotikusak maradtak, és a vidéki lakosság egy része nem vett részt. 1917. december 2-án a Sfatul Țării kikiáltotta a Moldáv Demokratikus Köztársaságot (románul Republica Democratică Moldovenească; oroszul Молдавская Демократическая Республика), formálisan az Orosz Köztársaság autonóm részeként. Az új államalakulat a földreformot, a nemzeti kisebbségek jogait és az alkotmányozó gyűlés összehívását ígérte.
A bolsevik hatalomátvétel után a helyzet gyorsan radikalizálódott. A bolsevik fegyveres alakulatok és a velük szövetséges helyi erők megpróbálták átvenni a hatalmat Besszarábiában, mire a Sfatul Țării 1918. január 24-én (a Gergely-naptár szerint február 6-án) kinyilvánította a Moldáv Demokratikus Köztársaság függetlenségét, és román katonai segítséget kért. A román hadsereg 1918 januárjában bevonult a területre, és kiszorította a bolsevik erőket. A román katonai jelenlét ténye nem vitatott; értelmezése azonban élesen eltér a román és a szovjet/orosz történetírásban. A román elbeszélés szerint a bevonulás a Sfatul Țării kérésére, a rend helyreállítása és az egyesülés előkészítése érdekében történt; a szovjet elbeszélés szerint román annexiós intervenció volt.
A feltételes egyesülést követően a román kormányzat fokozatosan kiépítette a központi közigazgatást Besszarábiában, de az ígért autonómiát nem adta meg. A Sfatul Țării egyes tagjai tiltakoztak a feltételek be nem tartása miatt, míg mások a teljes jogi egyesülés mellett érveltek. 1918. november 27-én (a Gergely-naptár szerint december 10-én) a testület – csökkent létszámmal, bojkottal és vitatott körülmények között – megszavazta a feltétel nélküli egyesülést a Román Királysággal, majd feloszlott. Ezzel párhuzamosan 1918 őszén több más, románok lakta terület is kimondta az egyesülést a román állammal; a besszarábiai döntés a román nemzeti emlékezetben a Marea Unire (Nagy Egyesülés) részévé vált.
A besszarábiai egyesülés nemzetközi elismerése hosszú ideig bizonytalan maradt. Az 1920. október 28-i párizsi szerződésben Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Japán és Románia elismerte Besszarábia Romániához tartozását, de a Szovjetunió nem írta alá a szerződést, és soha nem ismerte el az 1918-as döntést. A szovjet kormányzat 1924-ben a Dnyeszter bal partján létrehozta a Dnyeszter-melléki Moldáv Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot, amely a későbbi szovjet Moldávia magvát képezte; ennek történetét a következő, Besszarábia és a Moldáv SZSZK fejezet tárgyalja.
A román közigazgatás Besszarábiában a két világháború között központosított rendszert épített ki, az autonómia ígérete pedig kiüresedett. A helyi román/moldáv elit egy része beilleszkedett a román állami intézményekbe, más része viszont sérelmezte a régi közigazgatási jogok felszámolását és a kisebbségi jogok korlátozását. A zsidó, ukrán, bolgár, gagauz és német közösségek helyzete eltérően alakult; az asszimilációs nyomás és a földreform következményei tovább erősítették a térség társadalmi feszültségeit. Mindez a későbbi szovjet annexió (1940) és a második világháború alatti erőszakhullám előzményeként is értelmezendő.
A 21. századi emlékezetpolitikában az 1918-as besszarábiai egyesülés megítélése élesen megoszlik. Romániában a Marea Unire részeként ünnep, a moldovai közbeszédben viszont a romániai és szovjet örökségtől függően eltérően értelmezik. A független Moldovai Köztársaságban egyes politikai erők az 1918-as egyesülést a román nemzetépítés pozitív előzményeként, mások a moldovai államiság megszakításaként vagy idegen megszállásként tárgyalják. Ezért az alfejezet anyagát a források politikai kontextusának megértésével együtt érdemes tanulni.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak a cári rendeletek és kormányzósági jelentések, az orosz népszámlálások anyanyelvi és vallási adatai, a Sfatul Țării üléseinek jegyzőkönyvei, a román kormány és parlament Besszarábiával kapcsolatos határozatai, valamint a párizsi békeszerződés szövege. A másodlagos szakirodalom román, szovjet, orosz és nyugati történészi munkákból áll, amelyek hangsúlyai markánsan eltérnek.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők: