A román fennhatóság kialakulása Besszarábiában nem egyszerűen egy „visszatérés” volt, hanem egy több szakaszban, belső és külső feltételek között létrejött államépítési kísérlet. A terület 1917–1918-ban a cári birodalom összeomlása és a forradalmi átalakulás közepette saját intézményt hozott létre, amely előbb feltételes, majd feltétel nélküli egyesülést hirdetett a Román Királysággal. Az 1918 és 1940 közötti román Besszarábia története ezért egyszerre szól közigazgatási centralizációról, földreformról, nemzetiségi politikáról, gazdasági átalakulásról és egy olyan állami hovatartozásról, amelyet a nemzetközi környezet nem minden szereplője ismert el, és amelyet a helyi társadalom egy része idegen uralomként élt meg. Az alábbiakban ezt az időszakot a román állam intézményépítő és reformpolitikája, valamint a besszarábiai társadalom összetettsége felől vizsgáljuk, kapcsolódva a nemzeti ébredés és a román egység fejezethez.
A Sfatul Țării (románul: az Ország Tanácsa) Besszarábia 1917 novemberében megalakult képviseleti szerve volt, amely 1917 decemberében kikiáltotta a Moldáv Demokratikus Köztársaságot (románul Republica Democratică Moldovenească). A tanács 1918. március 27-én, a román csapatok bevonulásával párhuzamosan, feltételekkel szavazta meg az egyesülést Romániával: a határozat autonómiát, helyi törvényhozást, agrárreformot, a kisebbségi nyelvek használatát és a román hadsereg kivonását irányozta elő. Ezeket a feltételeket a román kormány rövid időn belül figyelmen kívül hagyta: a Sfatul Țării-t még 1918 folyamán feloszlatták, a tartomány élére királyi biztos került, és Besszarábia a román prefektusi rendszer része lett. A november 27-i újabb szavazás már feltétel nélküli uniót mondott ki, ám ennek legitimitását a helyi testület összetétele és a katonai nyomás miatt később is vitatták.
A párizsi békekonferencia 1920. október 28-án írta alá a besszarábiai szerződést, amely a területet Romániának ítélte. Azonban a nemzetközi elismerés korántsem volt teljes: az Egyesült Államok nem ratifikálta a szerződést, a Szovjetunió pedig soha nem ismerte el a román annexiót, és a Dnyeszter bal partján 1924-ben létrehozta a Moldáv Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot (a mai Transznisztria előzményét), részben azzal a propagandacéllal, hogy a besszarábiai területre való szovjet igényt fenntartsa. Ez a kettősség egészen 1940-ig meghatározta a térség helyzetét: a román állam szuverenitása Besszarábiában a nemzetközi jog egyik olvasata szerint rendezett volt, a másik szerint viszont nyitott kérdés maradt.
A román közigazgatás mindeközben a centralizáció elvét követte. Az 1923-as alkotmány az állam egységes, centralizált jellegét rögzítette, Besszarábia pedig nem kapott területi autonómiát. A megyéket kinevezett prefektusok irányították, a helyi önkormányzatok hatásköre szűk volt, a bíróságok és a csendőrség pedig a bukaresti kormány ellenőrzése alatt álltak. A román törvénykezést fokozatosan kiterjesztették a tartományra, ami különösen a korábbi orosz birodalmi jogszokásokkal való szakítást jelentette. Az államnyelv a román lett, a közigazgatásban a cirill betűs hivatali írásbeliség megszűnt, a hivatalnokok jelentős részét a regáti (ókori román királyságbeli) területekről nevezték ki. Ez a gyakorlat a helyi lakosság egy részében idegenségérzetet keltett, és táplálta azt a vádat, hogy Besszarábia nem autonóm tartomány, hanem megszállt terület.
A besszarábiai társadalom 1918 előtt is elsősorban agrárjellegű volt: a lakosság túlnyomó többsége falvakban élt, és a földtulajdon nagymértékben koncentrálódott. A cári korszakban a nagybirtokok, a kolostori és állami földek, valamint a differenciált paraszti birtokok rendszere éles társadalmi különbségeket termelt. Az 1917-es oroszországi forradalom és a katonai összeomlás nyomán helyi parasztmozgalmak indultak, amelyek földfoglalásokat és birtokmegosztást követeltek. A román állam ezért részben a társadalmi elégedetlenség levezetése, részben az új uralom megszilárdítása érdekében földreformot hirdetett.
A romániai földreformot (románul reforma agrară) Besszarábiára is kiterjesztették; a kapcsolódó törvényhozás 1918 és 1921 között több hullámban zajlott. A reform a nagybirtokok egy részét kisajátította, kártalanítás mellett, és a földet egyéni paraszti tulajdonba adta. A végrehajtás azonban egyenlőtlen volt: a legszegényebb rétegek gyakran túl kis parcellát kaptak ahhoz, hogy önállóan megéljenek, a földosztó bizottságokban pedig gyakori volt a korrupció és a politikai befolyás. A reform nem számolta fel teljesen a nagybirtokrendszert, és a földnélküli mezőgazdasági munkások egy része továbbra is idénymunkára kényszerült. A juttatott földek átlagos méretét a szakirodalom 3–6 hektár közé teszi, de a becslések bizonytalanok, mivel a végrehajtás megyénként és településenként jelentősen eltért.
A földreformnak volt egy – a korabeli román politikai elit által nyíltan hangoztatott – nemzetiségpolitikai dimenziója is. A román hatóságok a földosztást részben a román etnikai befolyás növelésére használták: egyes körzetekben román parasztokat telepítettek be, vagy a nem román igénylőket hátrányos helyzetbe hozták. Ez különösen az ukrán és bolgár többségű déli, illetve az északi, ukrán–rutén lakosságú vidékeken okozott feszültséget. A földreform így egyszerre volt társadalompolitikai eszköz és a románosítás (románul românizare) részét képező etnikai mérnökség, ami hosszú távon aláásta a helyi nem román közösségek lojalitását.
A reform eredményeként a paraszti kisbirtok vált a mezőgazdaság gerincévé, de a termelékenység alacsony maradt. A tőkehiány, a gépesítés elmaradottsága és a hitelekhez való korlátozott hozzáférés miatt a besszarábiai falu a két világháború között is szegény maradt. Az 1920-as évek elején aszályok, állatjárványok és a román piachoz való alkalmazkodás nehézségei tovább rontották a helyzetet. Sok kisgazda eladósodott, ami újabb földeladásokhoz és a birtokkoncentráció lassú visszatéréséhez vezetett.
Besszarábia etnikai és nyelvi összetétele a román állam születésekor rendkívül sokszínű volt. Az 1930. évi román népszámlálás – amelynek kategorizálását és pontosságát a történészek ma is vitatják – a tartomány lakosságát hozzávetőleg 2,8–2,9 millió főre tette, ebből a román anyanyelvűek arányát valamivel 50% fölé, az ukránok/rutének arányát 10–15% közé, a zsidók arányát 7% körül, a bolgárokét és gagauzokét együttesen 8–10% körül, az oroszokét 5–8% közé, a németekét pedig 2,5–3% közé becsülte. Ezek a számok több okból is bizonytalanok: a román összeírók a helyi ukrán ajkú lakosság egy részét románnak könyvelhették el, a zsidók egy része pedig jiddis vagy orosz anyanyelvűként szerepelhetett, miközben a román hatóságok a kisebbségi identitások önbevallását nem mindig tekintették megbízhatónak.
A román állam nemzetiségpolitikáját a nemzetállam-építés logikája határozta meg. A hivatalos ideológia szerint Besszarábia román föld, amelynek lakossága – nyelvjárási különbségek ellenére – a román nemzet része. Ennek megfelelően a román hatóságok a közigazgatásban, az oktatásban és az egyházi életben a román nyelv használatát erősítették, a kisebbségi nyelvek nyilvános használatát pedig fokozatosan korlátozták. Az ukrán és orosz nyelvű iskolák száma csökkent, a tantervben a román nyelv, a román történelem és a román irodalom kötelezővé vált. A kisebbségi nyelveken folyó hitéletet is akadályozták: a román ortodox egyház bekebelezte a besszarábiai egyházmegyét, a régi naptárhoz ragaszkodó, főként szláv nyelvű közösségek pedig üldöztetésnek voltak kitéve.
A zsidó közösség helyzete különösen súlyos volt. Besszarábiában a zsidóság jelentős része városokban élt, és a kereskedelem, a kézműipar és a szabadfoglalkozások terén fontos szerepet játszott. A román állampolgársági törvények azonban a zsidók nagy részét kizárták a teljes jogú állampolgárságból, és a felsőoktatásban a numerus clausus (zárt arányszám) bevezetése 1926-ban korlátozta a zsidó hallgatók létszámát. Az 1930-as években az antiszemita retorika és az intézményes diszkrimináció tovább erősödött; az 1938-as revíziós törvények pedig visszavonták a zsidó állampolgárok egy részének állampolgárságát. A román hadsereg és a csendőrség tagjai által elkövetett helyi erőszakcselekményekről is vannak dokumentumok, bár az események mértéke és értelmezése a mai napig emlékezetpolitikai vita tárgya.
A bolgár és gagauz közösségek elsősorban a déli, Bugeac (törökül: Budzsak) vidékén éltek. A gagauzok török nyelvű, többségükben ortodox keresztény csoportot alkottak, akik a román időszakban saját iskolákat tarthattak fenn, de a románosító nyomás őket is érintette. A bolgárok egy része a 19. században települt be Besszarábiába, és szoros kapcsolatot ápolt a bolgár állammal; a román hatóságok gyanakvással tekintettek rájuk, és iskoláik működését időnként korlátozták. Az ukrán/rutén lakosság a tartomány északi és déli területein élt, és a román állam őket gyakran „eloroszosodott románnak” állította be, ami az asszimilációs politika igazolásául szolgált. Az ukrán nyelvű oktatást fokozatosan felszámolták, az ukrán értelmiség egy része pedig emigrációba kényszerült.
A német kisebbség viszonylag szervezett közösséget alkotott, saját iskolákkal és egyházközségekkel. A besszarábiai németek a 19. században települtek be, főleg a déli részekre, és mezőgazdasági, kézműves tevékenységet folytattak. A román állam kezdetben megtűrte őket, de az 1930-as évek végétől a nemzetiszocialista Németországgal való kapcsolatuk miatt a román hatóságok is gyanakvással figyelték őket. A roma közösség a román időszakban is a társadalom peremén élt; a földreformból gyakran kimaradtak, a rendőri zaklatás és a kényszermunka formái tovább éltek.
Besszarábia gazdasága a román fennhatóság alatt továbbra is elsősorban mezőgazdasági maradt, az iparosodás elenyésző volt. A tartomány korábban az orosz birodalmi piac déli és nyugati részeihez kötődött, különösen a gabona, a bor, a dohány és a gyapjú kivitelén keresztül. Az 1918-as impériumváltás ezeket a kereskedelmi csatornákat elvágta, miközben a román belső piachoz való kapcsolódást a vasúti és közúti infrastruktúra fejletlensége hátráltatta. Az orosz széles nyomtávú vasútvonalakat fokozatosan át kellett építeni a román rendszerhez, de ez a munka lassan haladt, és a Prut folyón csak korlátozott számú híd tette lehetővé az áruforgalmat. A Dnyeszter menti kereskedelem pedig a szovjet féllel gyakorlatilag megszűnt, ami a folyóparti települések gazdasági hanyatlásához vezetett.
A városok etnikai arculata a román időszakban fokozatosan megváltozott. A korábban jellemzően zsidó, orosz, ukrán és román lakosságú városokban a román hivatalnokok, katonák és értelmiségiek betelepítése révén a román elem aránya nőtt, de a tartomány egészén a városiasodás továbbra is alacsony szinten maradt. A főváros, Chișinău (románul; oroszul Kisinyov) mellett Bălți, Tighina (Bender) és Cetatea Albă (ukránul Bilhorod-Dnyisztrovszkij) töltött be regionális központi szerepet. A városi szegénység, a lakáshiány és a hiányos közművek mindennaposak voltak.
A társadalmi szerkezetet a parasztság túlsúlya, a földnélküli és törpebirtokos rétegek magas aránya, valamint a vékony polgárság és értelmiség jellemezte. Az írástudás a román időszakban alacsony maradt: a becslések szerint a felnőtt lakosság körülbelül fele írástudatlan volt az 1930-as években, bár a pontos arány vitatott, és az iskolaépítési programok ellenére a falusi oktatás minősége gyenge volt. A nők helyzete a korabeli román társadalom normái szerint alakult: politikai jogaik korlátozottak voltak, a közép- és felsőfokú oktatásban való részvételük alacsony maradt, bár az elemi iskolákban és a tanítóképzésben megjelentek. A férfiak tömeges hadkötelezettsége és a gazdasági migráció miatt sok háztartás női irányítás alatt működött.
A besszarábiai politikai elit a román uralom első éveiben megosztott volt. A helyi értelmiség egy része őszintén azonosult a román nemzetépítéssel, más része viszont a regionális autonómia fenntartását vagy a kisebbségi jogok bővítését követelte. A román pártrendszerbe való betagozódás gyorsan megtörtént: a Nemzeti Liberális Párt és a Parasztpárt (később Nemzeti Parasztpárt) helyi szervezetei mellett rövid életű besszarábiai pártok is működtek, de ezek befolyása fokozatosan csökkent. A választásokat gyakran kísérte erőszak, választási csalás és a hatalommal szembeni gyanakvás.
A kommunista mozgalom Besszarábiában illegalitásban működött, és szoros kapcsolatot tartott a szovjet hírszerzéssel és a Moldáv Autonóm SZSZK intézményeivel. A szovjet propaganda a Dnyeszteren túlról rendszeresen éltette a román elnyomás elleni felkelés képzetét, és konkrét diverziós akciókat is szervezett. Az 1924. szeptemberi Tatarbunári felkelés (románul Răscoala de la Tatarbunar) a Duna-delta közeli, ukrán többségű vidéken robbant ki; a román hatóságok szerint szovjet ügynökök által szervezett, kívülről irányított lázadás volt, míg a szovjet és később a baloldali történetírás spontán parasztfelkelésként értelmezte. A résztvevők száma és a felkelés jellege ma is vitatott; a román kormány katonai erővel vérbe fojtotta a mozgalmat, és számos személyt kivégeztek vagy bebörtönöztek.
Az 1930-as évek gazdasági világválsága és a nemzetközi feszültség tovább erősítette a szélsőjobboldalt. A vasgárda (románul Garda de Fier) és más antiszemita, nacionalista mozgalmak Besszarábiában is híveket szereztek, elsősorban a fiatal értelmiség, a diákok, a papok és a városi kispolgárság körében. A román parlamentben és a sajtóban felerősödött az a vélekedés, hogy a zsidók, az ukránok és a bolgárok a román állam belső ellenségei. A királyi diktatúra (románul dictatura regală) 1938-ban betiltotta a politikai pártokat, bevezette a korporatív rendszert, és a kisebbségi jogokat tovább szűkítette. Ez a rendszer Besszarábiát is a központi hatalom fokozott ellenőrzése alá vonta, anélkül hogy a tartomány társadalmi és etnikai feszültségeit enyhítette volna.
A román közigazgatás utolsó éveiben Besszarábia a külső fenyegetés és a belső bizonytalanság kereszttüzébe került. A Molotov–Ribbentrop-paktum (németül Molotow-Ribbentrop-Pakt) 1939. augusztusi titkos kiegészítő jegyzőkönyve a Szovjetunió érdekszférájába sorolta Besszarábiát. A szovjet kormány ezt a titkos megállapodást természetesen nem hozta nyilvánosságra, de a Németországgal kötött megnemtámadási szerződés után a szovjet diplomácia fokozatosan jelezte igényét. 1940 júniusában, a német győzelmek nyomán, a Szovjetunió ultimátumban követelte Besszarábia és Észak-Bukovina átadását. A román kormány – nemzetközi támogatás hiányában – kénytelen volt engedni; a román csapatok és a közigazgatás június 28-án kivonult, a szovjet hadsereg pedig bevonult a Prut és a Dnyeszter közötti területre. Ez a fordulat lezárta a román Besszarábia két évtizedes korszakát, és megnyitotta a szovjet annexió, majd a második világháborús megszállások időszakát, amelyet a szovjet annexió és a háború tárgyal.
A román Besszarábia történetére vonatkozó ismereteink több forrástípusból származnak: román állami iratok, törvények és parlamenti jegyzőkönyvek; a román csendőrség és a prefektusi hivatalok jelentései; az 1930. évi román népszámlálás közölt adatai; szovjet diplomáciai iratok és propagandaanyagok; valamint helyi sajtó, egyházi iratok, visszaemlékezések és a kisebbségi közösségek (elsősorban zsidó, ukrán, bolgár, gagauz és német) dokumentumai. Ezek a források gyakran ellentmondanak egymásnak: a román hivatalos jelentések a rend és a modernizáció képét hangsúlyozzák, a szovjet források a megszállás és az elnyomás narratíváját erősítik, a kisebbségi visszaemlékezések pedig a diszkrimináció és a hétköznapi erőszak tapasztalatait helyezik előtérbe.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik az 1918-as egyesülések valódi támogatottsága: a Sfatul Țării szavazásainak körülményei, a katonai jelenlét hatása és a testület reprezentativitása ma is vita tárgya. Az 1930-as népszámlálás etnikai adatait a korabeli román kategorizáció torzíthatta, ezért az egyes csoportok aránya nem tekinthető pontosnak. A földreform tényleges hatásai, a juttatott földek mérete és a román telepítések mértéke szintén bizonytalan, mivel a végrehajtás helyi dokumentumai hiányosak. A Tatarbunári felkelés eredete és lefolyása a román és a szovjet értelmezések közötti éles ellentét miatt továbbra is vitatott. Végül az 1940-es szovjet ultimátum előzményeinek pontos körülményei, különösen a román döntéshozók mozgástere, részben ma is ismeretlen, mivel a vonatkozó román és szovjet iratok egy része nem hozzáférhető.