A második világháború utáni Moldáv SZSZK a Szovjetunió egyik legkisebb és legerősebben agrárjellegű tagköztársasága volt. A A szovjet annexió és a háború alfejezetben tárgyalt 1944-es szovjet visszatérés és az azt követő megtorlások után a Moldáv SZSZK története 1944 és 1989 között három nagy átalakulási folyamat köré szerveződött: a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása, a viszonylag későn induló, de a városi társadalmat gyorsan átformáló iparosítás, valamint a nyelv- és nemzetiségi politika, amely a „moldáv nemzet” szovjet konstrukcióját próbálta megerősíteni. E folyamatok egyszerre modernizálták és traumatizálták a társadalmat, és közvetlen előzményeit képezik az 1991 utáni moldovai államiságnak, a Transznisztria és Gagauzia alfejezetben tárgyalandó konfliktusoknak és a román–moldáv identitásvitának.
A Vörös Hadsereg 1944 nyarán–őszén visszafoglalta Besszarábiát és Észak-Bukovinát; a Moldáv SZSZK területén a szovjet közigazgatás az 1940–1941-ben kialakított köztársasági keretekben szerveződött újjá. A háború pusztítása, a front átvonulása, a román és szovjet hadseregek mozgósításai, a megszállások alatti erőszak, a zsidó lakosság tömeges elpusztítása, valamint a román és szovjet hatóságok által végrehajtott kényszermozgások együttesen drámaian csökkentették és átrendezték a lakosságot. A háború utáni első években a Moldáv SZSZK lakosságának pontos számát a szovjet hivatalos statisztikák sem rögzítették megbízhatóan, mert a ki- és beáramló menekültek, a román közigazgatás kivonulása, a Vörös Hadsereg és az NKVD tömeges letartóztatásai, valamint a későbbi deportálások folyamatosan változtatták az összetételt. A dokumentált tény az, hogy a szovjet hatalom 1944-től gyorsan helyreállította a párt- és állami intézményeket: a Moldáv Kommunista Párt (Partidul Comunist al Moldovei) vezetését Moszkvából delegált funkcionáriusok vették át, a helyi szovjeteket pedig a belügyi szervek ellenőrzése alatt szervezték újra. A szakirodalom konszenzusa szerint ez az újjászervezés egyszerre szolgálta a háború utáni helyreállítást és a politikai ellenfelek felszámolását; a kettőt a mindennapi gyakorlatban nem lehetett elválasztani.
Az 1946–1947-es években a Moldáv SZSZK-ban – a Szovjetunió más nyugati és déli régióihoz hasonlóan – súlyos éhínség pusztított. A helyi mezőgazdaságot egyszerre sújtotta a háborús károk, a szárazság, a vetőmaghiány, az igásállatok elhullása és a szovjet állami begyűjtési rendszer, amely a parasztgazdaságoktól a tényleges terméshez képest aránytalanul magas beszolgáltatást követelt. A halálozási adatok pontatlanok: a szovjet hatóságok a tömeges éhezést hivatalosan nem ismerték el, a nyugati és posztszovjet kutatások pedig egymástól eltérő módszerekkel becsülnek. Több történész szerint a moldáv vidéki lakosság tízezrei haltak meg az éhínségben, de a pontos szám vitatott, mert a halálokok regisztrálása hiányos volt, és az éhínséget gyakran más betegségek mögé rejtették. A tankönyv itt következetesen kerüli az egyetlen „hiteles” szám kijelentését: a tudományos konszenzus az, hogy a háború utáni éhínség súlyos demográfiai és társadalmi törést okozott, és megerősítette a parasztság bizalmatlanságát a szovjet hatalommal szemben.
A Moldáv SZSZK-ban 1944-től fokozatosan vezették be a szovjet típusú kollektivizálást (коллективизация / kolektivizálás), amely a magántulajdonú parasztgazdaságokat kolhozokká (kollektív gazdaságokká) és szovhozokká (állami gazdaságokká) alakította. Az 1940–1941-es első szovjet megszállás idején megkezdett, majd a román visszafoglalás miatt megszakadt folyamat 1944 után újult erővel indult újra, de a háború utáni években a hatóságok először a beszolgáltatások és az adók révén gyengítették a módosabb paraszti rétegeket, miközben a földosztás ígéretével és a „kulák” (gazdagparaszt) kategória megbélyegzésével igyekeztek megosztani a falut. A korabeli párthatározatok és a helyi jelentések dokumentálják, hogy a parasztok közül sokan passzív ellenállással – szabotázzsal, a beszolgáltatás megtagadásával, az állatállomány levágásával vagy a föld elhanyagolásával – válaszoltak; a nyílt fegyveres ellenállás ritkább volt, de a moldáv erdős dombvidékeken és a Dnyeszter mentén időnként fegyveres csoportok is felbukkantak. A szakirodalom szerint ezek a csoportok nem alkottak egységes „nemzeti partizánmozgalmat”, inkább helyi, túlélésre és bosszúra szerveződő közösségek voltak, akiknek motivációi a szovjetellenességtől a köztörvényes cselekményekig terjedtek.
A kollektivizálás legnagyobb erőszakhullámát az 1949-es tavaszi–nyári kampány hozta. A szovjet annexió és a háború alfejezet már tárgyalta az 1949. júliusi nagy „kulákdeportálást”, amely a Moldáv SZSZK-ból a becslések szerint több tízezer embert – sok esetben egész családokat – hurcoltatott Szibériába és Kazahsztánba. A dokumentált tény az, hogy a deportálásokat a párthatározatok nyilvánosan a kollektivizálás ellenállóinak és a „kulákoknak” szánták, de a gyakorlatban a helyi hatóságok gyakran önkényesen választották ki az áldozatokat, így az etnikai, vallási és vagyoni kritériumok összekeveredtek. A posztszovjet kutatások által feltárt levéltári iratok azt mutatják, hogy a deportáltak között moldáv/román parasztok, ukránok, oroszok, bolgárok és más csoportok tagjai egyaránt voltak, ami arra utal, hogy a szovjet politika elsősorban nem etnikai, hanem osztályalapú és politikai ellenségképet alkalmazott, de a helyi konfliktusokban gyakran etnicizálódott.
A kollektivizálás hivatalos befejezését a szovjet statisztikák 1949–1950-re teszik, amikor a háztartások túlnyomó többsége formálisan kolhoz- vagy szovhoztag lett. A történeti kutatás azonban hangsúlyozza, hogy ez a „teljesség” a statisztikai gyakorlat terméke volt: a parasztok gyakran kényszerből írták alá a belépési nyilatkozatot, miközben a tényleges termelés jelentős része a háztáji parcellákon folyt, és a kolhozok belső szervezete, a munkafegyelem és a termelékenység messze elmaradt a szovjet ideológiában meghirdetett „szocialista nagyüzemi mezőgazdaság” képétől. Az 1950-es években a mezőgazdasági termelés visszaesett, a városok élelmiszerellátása akadozott, és a falusi lakosság – különösen a fiatal férfiak – tömegesen áramlottak az iparba vagy más szovjet köztársaságokba. A nők a háború utáni falvakban aránytalanul nagy terhet vittek: gyakran ők maradtak a kolhozmunka, a háztáji gazdaság és a gyermeknevelés egyedüli irányítói, miközben a hivatalos szovjet propaganda a „felszabadított nő” képét hirdette.
Az agrárrendszer átalakításának következményei a mai napig vitatottak. Egyes – főként szovjet hagyományú – munkák a kollektivizálást a mezőgazdaság gépesítésének és a falusi infrastruktúra fejlesztésének feltételeként mutatják be; ezzel szemben a posztszovjet, román és nyugati történetírás többsége a paraszti autonómia erőszakos megsemmisítését, a közösségi hálózatok szétverését és a hosszú távú termelékenységi válságot emeli ki. A moldáv emlékezetpolitikában az 1946–1947-es éhínség és az 1949-es deportálások a szovjet megszállás szimbólumaivá váltak, miközben a hivatalos szovjet narratíva évtizedekig tagadta vagy elhallgatta ezeket az eseményeket. A könyv itt a két szélsőség között igyekszik egyensúlyt tartani: a kollektivizálás dokumentált ténye az erőszakos átalakítás, amelyben a helyi lakosság aktív és passzív ellenállása egyaránt jelen volt, de annak mindennapi lefolyása a forráshiány miatt csak részben rekonstruálható.
A Moldáv SZSZK iparosítása a Szovjetunió nyugati határvidékén a háború utáni újjáépítés jegyében, de a többi szovjet tagköztársaságnál lassabban indult. A köztársaság 1944 előtt is alapvetően mezőgazdasági jellegű volt; a nagyobb ipari központok – Chișinău (oroszul Kisinyov, románul Chișinău), Bălți (oroszul Belcy), Bender (oroszul Bendery, románul Tighina), Tiraspol – elsősorban élelmiszer-feldolgozó, dohány-, textil- és bőripart foglaltak magukban. Az 1950-es évektől Moszkva szándékosan fejlesztette a helyi könnyűipart és a mezőgazdasági gépjavítást, majd az 1960–1970-es években a Szovjetunió délnyugati övezetében – részben a román határhoz közeli geopolitikai megfontolásokból – elektronikai, műszeripari és gépgyártó üzemeket is telepítettek. A szovjet tervezési dokumentumok és a köztársasági statisztikai évkönyvek szerint az ipari termelés volumene 1950 és 1980 között többszörösére nőtt, de a pontos adatok értelmezése óvatosságot igényel, mert a szovjet statisztika a bázisév ármozgásait és a minőségi romlást gyakran elfedte.
A városi társadalom átalakulása a szovjet modernizáció leglátványosabb jele volt. Az 1959-es, 1970-es, 1979-es és 1989-es szovjet népszámlálások adatai – minden korlátjukkal együtt – dokumentálják, hogy a városi lakosság aránya a Moldáv SZSZK-ban hozzávetőleg 20–25 százalékról 1989-re 45 százalék fölé emelkedett. Chișinău lakossága az 1940-es évek végi néhány százezerről az 1980-as évek végére több mint félmillióra nőtt, és a város kiterjedt panelnegyedekkel, új ipari övezetekkel és a szovjet köztársasági fővárosokra jellemző kulturális intézményekkel bővült. A városiasodás azonban nem csupán falusi moldáv/román lakosok beköltözéséből fakadt: Moszkva tudatos bevándorlási és káderpolitikája keretében orosz és ukrán munkásokat, mérnököket, tanárokat és pártfunkcionáriusokat irányított a Moldáv SZSZK-ba, különösen a nehézipari és katonai jelentőségű városokba (Tiraspol, Bender, Ribnita). Ennek következtében a városi etnikai összetétel gyorsan eltávolodott a vidéki többségtől: a nagyvárosokban az orosz anyanyelvűek aránya jóval meghaladta a köztársasági átlagot, miközben a moldáv/román lakosság továbbra is túlnyomórészt falvakban élt.
Az alábbi táblázat a szovjet népszámlálások hivatalos etnikai kategóriái szerint mutatja a Moldáv SZSZK lakosságának hozzávetőleges összetételét. A százalékos értékek kerekítettek, és az önbesorolás, valamint a hivatalos nemzetiségi nyilvántartás korlátai miatt irányadó jellegűek, nem pedig pontos mérések.
| Népszámlálási kategória | 1959 (%) | 1989 (%) |
|---|---|---|
| moldáv | 65 | 64 |
| ukrán | 14 | 14 |
| orosz | 10 | 13 |
| zsidó | 3 | 1,5 |
| gagauz | 3 | 3,5 |
| bolgár | 3 | 2 |
| egyéb | 2 | 2 |
Forrás: szovjet népszámlálási kötetek alapján, kerekítve; a kategóriák a szovjet nemzetiségi politika konstrukciói, ezért az etnikai önazonosítás változását csak korlátozottan tükrözik.
Az iparosítás következményeit a társadalomtörténeti kutatások árnyalják. A városi munkásság kialakulása, a nők tömeges ipari foglalkoztatása és a középfokú oktatás kiterjesztése valódi társadalmi mobilitást hozott létre, de ezzel párhuzamosan a falusi közösségek elöregedtek, a mezőgazdasági munkaerőhiány állandósult, a városi lakásépítés pedig nem tudott lépést tartani a beáramlással. A szovjet tervgazdaság a Moldáv SZSZK-t elsősorban mezőgazdasági termékek – bor, zöldség, gyümölcs, dohány – beszállítójaként kezelte, így a köztársaság ipari szerkezete függő maradt: a magasabb hozzáadott értékű termelés, a kutatás-fejlesztés és a vezetői döntések Moszkvában összpontosultak. A nyugati szovjetológia ezt a jelenséget „belső gyarmatosításként” is leírta, de ez az értelmezés vitatott, mert a Moldáv SZSZK – más szovjet perifériákhoz hasonlóan – jelentős központi támogatásban részesült infrastruktúrára és szociális kiadásokra. A dokumentált tény az, hogy az iparosítás átrendezte a térszerkezetet: a Dnyeszter menti ipari sáv (Ribnita, Tiraspol, Bender) gazdaságilag és etnikailag elkülönült a nyugati agrárvidéktől, ami később a transznisztriai szakadár mozgalom társadalmi alapját is képezte.
A Moldáv SZSZK nyelvpolitikája a szovjet nemzetiségi politika egyik legtöbbet vitatott kísérlete volt. Az 1940-es első szovjet annexió után a szovjet hatóságok a moldáv nyelvet (limba moldovenească) önálló keleti újlatin nyelvként határozták meg, és a román írásbeliségben használt latin ábécé helyett cirill ábécét vezettek be. Az 1941–1944 közötti román visszafoglalás idején a latin írás és a román nyelv hivatalos használata tért vissza, majd 1944 után a szovjet hatalom ismét a cirill írásra épülő moldáv nyelvet tette hivatalossá a köztársaságban. A szovjet nyelvészeti intézetek olyan tankönyveket és szótárakat jelentettek meg, amelyek a moldáv nyelvet a romántól különálló, a szláv – elsősorban orosz – kölcsönszavakkal gazdagított nyelvként mutatták be. A mai nyelvtudomány konszenzusa szerint a moldáv és a román nyelv közötti különbség nyelvészetileg minimális, és a két elnevezés inkább politikai, mint nyelvi kategória; a „moldáv nyelv” szovjet konstrukciója a román nemzeti identitás gyengítését és a Moldáv SZSZK különállóságának legitimálását szolgálta.
Az 1950-es évektől a nyelvpolitika fokozatosan az oroszosítás (русификация / ruszifikáció) irányába tolódott. Az orosz nyelvet a „népek közötti érintkezés nyelvének” nyilvánították, kötelező tantárggyá tették az iskolákban, és a felsőoktatásban, a tudományos életben, a párt- és államigazgatásban egyre inkább kizárólagos nyelvvé vált. A moldáv nyelvű iskolák száma az 1960-as évektől csökkent, miközben az orosz tannyelvű iskolák aránya – különösen a városokban – nőtt. A hivatalos statisztikák szerint a moldáv nyelvű oktatás formálisan megmaradt, de a gyakorlatban a szülők közül sokan gyermekeiket orosz iskolába íratták, mert a társadalmi mobilitás és a katonai, párt- és állami karrier nyelve az orosz volt. A falusi moldáv/román lakosság ezzel szemben továbbra is anyanyelvén beszélt, de az írni-olvasni tudás ezen a nyelven a hivatalos írásbeliségben másodlagossá vált. A kutatásban vitatott, hogy ez a folyamat tudatos asszimilációs politikának, a szovjet modernizáció kísérőjelenségének vagy a helyi elitek opportunizmusának tudható-e be; a dokumentált források mindhárom tényezőre utalnak.
A Gorbacsov-féle glasznoszty (nyilvánosság) 1987–1988-tól lehetővé tette a nyelvkérdés nyilvános megvitatását. A moldáv értelmiség egy része – írók, tanárok, újságírók – nyilvánosan bírálta a cirill ábécét és az oroszosítást, követelte a latin írás visszaállítását és a moldáv nyelv államnyelvi státuszát. 1989 tavaszán–nyarán tömegtüntetések zajlottak Chișinăuban; az augusztus 27-i úgynevezett „Nagy Nemzetgyűlésen” a becslések szerint több százezren vettek részt. 1989. augusztus 31-én a Moldáv SZSZK Legfelsőbb Tanácsa elfogadta azokat a nyelvtörvényeket, amelyek a moldáv nyelvet államnyelvvé nyilvánították, és elrendelték a latin ábécére való visszatérést. A törvény megfogalmazása kompromisszumos volt: a „moldáv” elnevezést megtartotta, de kimondta a moldáv és a román nyelv azonosságát. Ez a döntés egyszerre volt a szovjet nemzetiségi politika látványos kudarca és a későbbi függetlenségi mozgalom kiindulópontja. Ugyanakkor a nyelvtörvény azonnal kiváltotta az orosz ajkú lakosság, a gagauz közösség és a transznisztriai ipari munkásság ellenállását, akik attól tartottak, hogy a nyelvi követelmények kiszorítják őket a munkaerőpiacról és a közigazgatásból. Ez a törésvonal a következő években a A függetlenség felé alfejezetben tárgyalandó politikai válsághoz és a Transznisztria és Gagauzia alfejezetben bemutatandó területi konfliktusokhoz vezetett.
A Moldáv SZSZK társadalma a szovjet időszakban nem csupán a kollektivizálás és az iparosítás, hanem a valláspolitika, az oktatás és a nemzetiségi hierarchia révén is mélyrehatóan átalakult. A szovjet hatóságok a háború után felszámolták vagy állami ellenőrzés alá vonták a történelmi egyházakat: a moldáv ortodox egyház papjait, szerzeteseit és híveit megfigyelték, sok templomot bezártak vagy raktárrá alakítottak, a vallási oktatást betiltották. A vidéki lakosság nagy része azonban megőrizte a keresztelés, a házasságkötés és a temetés egyházi szokásait, gyakran rejtett, informális formában; a posztszovjet időszakban ezek a hagyományok gyorsan újra nyilvánossá váltak. A zsidó közösség, amely a háború és a transznisztriai deportálások után már csak töredéke volt a korábbinak, a szovjet évtizedekben tovább fogyatkozott: egyes családok a Szovjetunió más részeire költöztek, mások az 1970-es évektől engedélyezett izraeli kivándorlást választották. Az 1989-es népszámlálás szerint a zsidók aránya a lakosság mintegy 1,5 százalékára csökkent, de a tényleges identitástudat és vallásgyakorlás a hivatalos kategóriáknál összetettebb volt. A gagauz és bolgár közösségek a déli régiókban őrizték nyelvüket és szokásaikat, de a szovjet káderpolitika őket is alárendelte az orosz nyelvű adminisztrációnak. A roma lakosság helyzete a szovjet modernizációban ellentmondásos volt: formálisan az állampolgári egyenlőség és az iskoláztatás hirdetett politikája vonatkozott rájuk, de a gyakorlatban továbbra is marginalizáltak maradtak, és a hatóságok gyakran kényszerintézkedésekkel próbálták letelepíteni őket.
A szovjet oktatáspolitika eredményeként a Moldáv SZSZK-ban az írástudatlanság gyakorlatilag megszűnt, és kiterjedt közép- és felsőfokú intézményhálózat jött létre. Ez a modernizáció azonban nyelvi szempontból kettős hatást gyakorolt: miközben a moldáv/román anyanyelvűek iskolázottsága nőtt, a magasabb presztízsű tudás és a hivatalos érvényesülés nyelve az orosz lett. A felsőoktatásban, a tudományos kutatásban és az állami bürokráciában a moldáv nyelv használata korlátozott maradt, ami hozzájárult ahhoz, hogy az 1980-as évek végén a nyelvkérdés a nemzeti sérelmek központi szimbólumává váljon. A nők helyzete hasonló ellentmondást mutatott: az oktatás és a munkavállalás terén a szovjet rendszer formális egyenlőséget biztosított, és a nők nagy számban jelentek meg az orvosi, tanári és könnyűipari pályákon, de a politikai döntéshozatal és a felső vezetői pozíciók továbbra is férfidominanciájúak voltak. A mindennapi életben a nők kettős terhe – a fizetett munka és a háztartás – a szovjet tervgazdaság hiánygazdaságában különösen súlyos volt; ezt a kortárs szociológiai felmérések és a későbbi oral history interjúk egyaránt dokumentálják.
Mihail Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülése alapvető változást hozott a Moldáv SZSZK politikai légkörében. A peresztrojka (átépítés) és a glasznoszty (nyilvánosság) jelszavaival a korábban tabunak számító témák – a sztálini terror, a deportálások, a környezeti károk, a nyelvpolitika – először jelenhettek meg a hivatalos sajtóban és a nyilvános vitákban. A köztársasági értelmiség – elsősorban a moldáv nyelvű írók és tanárok – 1988 végétől informális köröket, majd 1989 tavaszán a Moldáv Népi Frontot (Frontul Popular din Moldova) szervezte meg. A Népi Front követelései között szerepelt a latin ábécé visszaállítása, a moldáv nyelv államnyelvi státusza, a sztálini bűnök feltárása, a környezetvédelem és a köztársasági gazdasági önállóság növelése. A mozgalom tömegtüntetéseket szervezett, és 1989 nyarára a Moldáv SZSZK politikai életének meghatározó szereplőjévé vált.
A nemzeti mozgalom azonban nem volt egységes. A radikálisabb csoportok a Romániával való egyesülést is napirendre tűzték, míg a mérsékeltek a szovjet föderáción belüli nagyobb autonómiát és a kulturális jogok biztosítását tekintették célnak. A moldáv/román anyanyelvűek körében is vita folyt arról, hogy a „moldáv” vagy a „román” elnevezés a helyes, és ez a vita a későbbi független Moldova identitásvitájának alapját képezte. Az orosz ajkú lakosság – beleértve az oroszokat, ukránokat, zsidókat és a vegyes házasságban élőket –, valamint a gagauz és bolgár közösségek vezetői a nyelvtörvény tervezetét diszkriminatívnak tartották, és ellenmozgalmakat szerveztek. A Dnyeszter bal partján – ahol az ipari munkásság és a szovjet katonai-ipari létesítmények koncentrálódtak – 1989 őszén sztrájkok és tüntetések bontakoztak ki a nyelvtörvény ellen, és megjelentek az első követelések autonóm területi egység létrehozására. A szovjet központi hatalom ebben az időszakban már nem tudta vagy nem akarta egyértelműen eldönteni a vitát: a köztársasági vezetés a Népi Front nyomására elfogadta a nyelvtörvényeket, de a belügyi és katonai szervek a Dnyeszter mentén továbbra is a régi nómenklatúra befolyása alatt álltak. Ez a kettősség a következő években a A függetlenség felé alfejezetben tárgyalandó állami szuverenitási nyilatkozathoz és a Transznisztria és Gagauzia alfejezetben elemzett fegyveres konfliktushoz vezetett.
A Moldáv SZSZK 1944–1989 közötti történetének rekonstrukciója elsősorban szovjet párt- és állami levéltárak, köztársasági statisztikai évkönyvek, népszámlálási kötetek, párthatározatok, állambiztonsági jelentések, valamint a helyi sajtó és a korabeli propagandaanyagok alapján lehetséges. A posztszovjet időszakban megnyílt moldovai, orosz, ukrán és román levéltári állagok jelentősen bővítették az ismereteket, de a források hozzáférhetősége és értelmezése erősen eltérő. A szovjet statisztikai adatokat minden esetben kritikával kell kezelni: a termelési mutatók, a mezőgazdasági hozamok és a kollektivizálás arányai gyakran felfelé kerekítettek, a represszióra és a halálozásra vonatkozó adatok pedig szisztematikusan hiányosak vagy meghamisítottak. A deportálások, az éhínség és a politikai üldözés áldozatainak pontos számát a mai napig vitatják; a tudományos konszenzus szerint a becslések nagyságrendje elfogadott, de a pontos értékek nem rekonstruálhatók egyértelműen.
A nyelvpolitika és a nemzetiségi kategorizáció terén különösen fontos a forráskritika. A szovjet népszámlálások etnikai és nyelvi adatai a szovjet nemzetiségi politika konstrukcióit tükrözik, nem pedig a helyi lakosság önazonosításának teljes spektrumát. A „moldáv” és „román” kategóriák közötti választás a kérdőívekben és a hivatalos nyilvántartásban politikai nyomás alatt történt, így az adatok az identitás folyékony és helyzetfüggő voltát csak korlátozottan mutatják. Az 1989-es nyelvtörvény és a nemzeti mozgalom eseményei már a rendszerváltás korszakába vezetnek: ezekre vonatkozóan a résztvevők visszaemlékezései, a korabeli tüntetési felvételek és a pártiratok egyaránt rendelkezésre állnak, de az emlékezetpolitikai utólagos kivetítések – a hősies nemzeti ellenállás és a szovjetellenes egység mítosza – gyakran elfedik a mozgalom belső vitáit és a kisebbségek ellenállását. A könyv ezért minden állításnál jelzi, ha az adat becslés, ha az értelmezés vitatott, és ha a fennmaradt források nem teszik lehetővé a teljes bizonyosságot.