A mai Románia területének középkori történetét nem lehet a modern nemzetállam határainak visszavetítésével megérteni. A 14. században két, egymástól eltérő fejlődési pályát befutó román nyelvű államalakulat jött létre a Kárpátok déli és keleti oldalán: Havasalföld (románul Țara Românească, azaz „román föld”, a korabeli magyar forrásokban gyakran Havaselve) és Moldva (románul Moldova, a korabeli latin forrásokban Moldavia). Mindkét fejedelemség a Magyar Királyság, a Lengyel Királyság, a Litván Nagyfejedelemség, az Arany Horda és az egyre terjeszkedő Oszmán Birodalom közötti ütközőzónában született meg. Ez a geopolitikai helyzet alapvetően határozta meg belső intézményeiket, egyházi szervezetüket és etnikai összetételüket.
A két államalakulat létrejötte szorosan összefüggött a 13. századi mongol (tatár) hódítás utáni hatalmi vákuummal. Az Arany Horda fennhatósága a 13. század második felében kiterjedt a Dnyeszter és a Kárpátok közötti térség nagy részére, ám a 14. század elejére a tatár ellenőrzés meggyengült. Ezzel párhuzamosan a Magyar Királyság déli és keleti irányú expanziós törekvései, valamint a lengyel és litván uralkodók keleti politikája egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a Kárpátokon kívüli területeken új politikai központok alakuljanak ki. Ezt a folyamatot a román történetírás hagyományosan descălecat („leszállás”, „letelepedés”) néven emlegeti, bár a fogalom pontos értelmezése erősen vitatott, és a modern kutatás inkább fokozatos, több évtizedes politikai szerveződésről beszél, mintsem egyszeri eseményről.
Havasalföld és Moldva kialakulásának kronológiája bizonytalan, mivel az elsődleges források rendkívül szűkösek. A legkorábbi oklevelek, amelyek a két fejedelemség létezését dokumentálják, a 14. század második feléből származnak, ám a belső hatalmi struktúrák ekkorra már egyértelműen kifejlettek. A historiográfiai hagyomány szerint Havasalföld megalapítása Basarab I. nevéhez köthető az 1310-es években, Moldváé pedig Bogdán vajdához az 1350–1360-as években. E hagyomány azonban nagyrészt kései, 15–16. századi krónikákon alapul, amelyeket a későbbi uralkodói udvarok politikai legitimációs igényei színeztek.
Havasalföld a Duna alsó folyása és a Déli-Kárpátok közé ékelődő síkságon és dombvidéken terült el; keleten a Szeret folyó képezte a Moldvával szembeni, elvi határt, bár a tényleges határvonal évszázadokon át vitatott maradt. Nyugaton az Olt folyó választotta el a Bánságtól és a Szörénységtől, amely a 13–14. században a Magyar Királyság szörényi bánság (banatus Zewriniensis) része volt. A déli határvonal a Duna mentén húzódott, ahol a folyó éppúgy választóvonal, mint összekötő útvonal szerepét játszotta: a kereskedelmi és katonai mozgás a dunai kikötőkön át zajlott, miközben a folyó déli oldalán a Bolgár Cárság, majd a 14. század végétől az Oszmán Birodalom terjeszkedett.
Moldva földrajzi magterülete a Keleti-Kárpátok és a Dnyeszter közötti, észak–déli irányú folyóvölgyekkel szabdalt terület volt. A 14. században a moldvai politikai szerveződés központja a Moldva folyó völgyében, a mai Bukovina déli részén alakult ki, ahonnan a fejedelemség fokozatosan terjeszkedett dél felé a Duna-delta és a Fekete-tenger irányába. A tengerparti területek a 14. század nagy részében még az Arany Horda, illetve a genovai kereskedőkolóniák – mindenekelőtt Cetatea Albă (ma Bilhorod-Dnyisztrovszkij, Ukrajna) – ellenőrzése alatt álltak. Moldva tengeri kijárata a 14. század végére vált tartóssá, ám e terület birtoklását mindvégig a tatár, később az oszmán érdekekkel való egyensúlyozás határozta meg.
A korabeli településhálózatról a régészeti kutatások és a helynévi anyag alapján alkothatunk képet. Mindkét fejedelemség területén a 13–14. században a települések többsége falusias jellegű volt; a városiasodás a 14. század folyamán indult meg a kereskedelmi útvonalak csomópontjain, mint Câmpulung és Curtea de Argeș Havasalföldön, illetve Siret, Suceava és Baia Moldvában. A városok lakossága kezdettől fogva etnikailag és vallásilag vegyes volt: románok, magyarok, szászok (németek), örmények és később zsidók éltek egymás mellett, gyakran elkülönült városrészekben, saját jogi szokásrenddel. A 19. századi nemzeti történetírás ezt a sokszínűséget gyakran háttérbe szorította a „román folytonosság” narratívája kedvéért, ám a források egyértelműen mutatják, hogy a fejedelemségek soha nem voltak etnikailag homogének.
A Havasalföld kialakulásához vezető folyamatot a források hiányossága miatt csak óvatos rekonstrukcióval írhatjuk le. A legvalószínűbb értelmezés szerint a 13. század végén a Kárpátok déli lejtőin, a mai Szerbia és Bulgária irányából érkező román (vlach) kenézek és katonai vezetők fokozatosan kiterjesztették hatalmukat a havasalföldi síkságra. A kenézség (románul cneaz) a román közösségek öröklődő helyi vezetői tisztsége volt, amely a szláv knyaz szóból származott; a kenézek egyúttal a katonai védelmet és az adóztatást is megszervezték. A 14. század elejére több ilyen helyi központ – így Argeș, Dâmbovița és Câmpulung vidéke – versengett az elsőbbségért.
A magyar királyi udvar a területet a maga függőségeként igyekezett kezelni. A szörényi bánság a Magyar Királyság délkeleti védelmi ütközőzónája volt, amelynek fennhatósága az Oltig terjedt; azon túl, a Kárpátok és az Olt közötti területet a magyar királyi oklevelek terra Transalpina („az Alpokon túli föld”) néven emlegették. Az 1330-ban lezajlott posadai csata – ha a hagyományos értelmezést elfogadjuk – ebben a kontextusban az a katonai esemény volt, amelyben I. Károly magyar király serege vereséget szenvedett Basarab havasalföldi vajda csapataitól. A csata lefolyásáról és pontos helyszínéről a források töredékesek; a Képes Krónika beszámolója ugyan drámai részletekkel szolgál, de a modern történészek egy része kétségbe vonja, hogy a csata valóban olyan döntő jelentőségű volt, mint amilyennek a román történetírás hagyományosan bemutatja. Tényként kezelhető, hogy az 1330-as évektől a magyar fennhatóság Havasalföldön formálissá vált, bár a vajdák időnként továbbra is tettek hűségesküt a magyar királynak.
Basarab I. személye körül számos bizonytalanság van. A legkorábbi okleveles említése 1324-ből származik, amikor I. Károly „a mi hűtlen Basarab vajdánkként” (vagy éppen „hű vajdánkként” – a latin kifejezés értelmezése vitatott) hivatkozik rá. A név etimológiája vitatott: a román hagyomány szerint a kun basar és aba elemekből állhat, ami kun eredetet és a Fekete-tengeri sztyeppei kapcsolatok folytonosságát jelezné; mások török méltóságnévként értelmezik. A kérdés azért jelentős, mert a modern román történetírás egy része Basarabban a „román nemzeti állam” megalapítóját látja, míg a szkeptikusabb értelmezés szerint egy határvidéki hadúr volt, akinek hatalmi igényeit éppúgy szolgálhatta volna bármelyik környező hatalommal való szövetség. A források alapján nem állítható, hogy Basarab „független román államot” kívánt volna létrehozni a modern nemzeti függetlenség értelmében; célja saját területi hatalmának biztosítása volt a magyar, tatár és bolgár erőtérben.
Basarab halála (1340 körül) után fia, Nicolae Alexandru örökölte a vajdai tisztséget. Az ő uralkodása alatt vált az ortodox egyházi szervezet a fejedelmi hatalom egyik legfontosabb támaszává. A konstantinápolyi pátriárkával való kapcsolatfelvétel nem csupán vallási, hanem politikai lépés volt: a bizánci egyház fennhatóságának elismerése kivonta a havasalföldi ortodox egyházat a magyar királyság katolikus egyházszervezetének – és a bolgár egyház – befolyása alól. 1359-ben a konstantinápolyi pátriárka elismerte a havasalföldi metropóliát, amelynek székhelye Curtea de Argeș lett. Ez az egyházszervezeti lépés a fejedelemség politikai önállóságának egyik alapköve volt, és egyúttal szorosan kapcsolta a havasalföldi eliteket a bizánci kulturális és politikai örökséghez.
A 14. század második felében a havasalföldi vajdák fokozatosan megszilárdították hatalmukat a Duna-delta felé eső területek felett is. Ez a terjeszkedés ütközött a bolgár cárság és a genovai kereskedelmi érdekek ellenállásával, valamint a Dobrudzsa térségében kialakult, részben önálló politikai alakulatokkal. A Duna bal partjának ellenőrzése stratégiai szempontból létfontosságú volt: a folyami kereskedelem vámbevételei képezték a fejedelmi kincstár egyik legfontosabb bevételi forrását. Ennek ellenére a 14. századi fejedelmi jövedelmekről számszerű adatokkal alig rendelkezünk; a kincstár működéséről szóló részletesebb iratok csak a 15–16. századból maradtak fenn.
Moldva kialakulása másként ment végbe, mint Havasalföldé, és a források még szűkösebbek. A legelterjedtebb értelmezés szerint a 14. század első felében a Keleti-Kárpátok keleti oldalán, a Moldva folyó völgyében román (vlach) kenézi közösségek éltek, amelyek többsége a Magyar Királyság hűbéresének, a dragoși vajdának volt alárendelve. A 15. századi moldvai krónikás hagyomány – mindenekelőtt a Moldvai krónika (Cronica moldovenească) – úgy beszéli el, hogy Dragoș vajda a magyar király kérésére jött át a Kárpátokon, vadászat közben felfedezte a Moldva folyót, és ott telepedett le. Ezt a narratívát a modern történetírás jelentős részben legendásnak tartja, de abban egyetértés mutatkozik, hogy a Moldvában élő román közösségek felett a 14. század közepéig a magyar királyok valamilyen formában fennhatóságot gyakoroltak.
A fordulópontot a hagyományosan Bogdán vajdához kötött politikai váltás jelentette az 1350–1360-as években. A források szerint Bogdán korábban a Kárpátokon belüli, Máramarosban volt kenéz, aki összeütközésbe került a magyar királyi hatalommal, és híveivel átkelt a keleti Kárpátokon. A magyar királyi oklevelek Bogdánt „hűtlennek” nevezik, ami a magyar fennhatóság megszakadását jelzi. A moldvai krónikák szerint Bogdán volt az első moldvai vajda, aki függetlenítette magát a magyar koronától. A modern kutatás ezt az értelmezést árnyalja: a magyar fennhatóság Moldvában a 14. század közepén valószínűleg nem volt intézményesített, és Bogdán „függetlensége” inkább a helyi hatalmi viszonyok átrendeződését, mintsem egy egyszeri szakítás eseményét jelentette. A Bogdán származására és identitására vonatkozó források ellentmondásosak; a román, ukrán és magyar historiográfiai hagyományok eltérő módon értelmezik szerepét.
A Bogdán utáni moldvai vajdák legitimitása egyszerre épült a bizánci ortodox egyházi kapcsolatokra és a szomszédos hatalmakkal – mindenekelőtt Lengyelországgal és Magyarországgal – való hűbéri szerződésekre. Petru Mușat (1375–1391 között uralkodott, a pontos dátumok bizonytalanok) volt az első moldvai vajda, akinek a nevéhez a lengyel koronával való szerződéses kapcsolat dokumentálható. 1387-ben Lvivben hűségesküt tett II. Ulászló lengyel királynak, ami Moldvát a lengyel–litván érdekövezetbe kapcsolta. Ez a lépés nem jelentette a függetlenség teljes feladását; a moldvai vajdák a későbbi évszázadokban is taktikai jellegű hűbéri viszonyokat tartottak fenn hol Magyarországgal, hol Lengyelországgal, hol az Oszmán Birodalommal.
Moldvában az ortodox egyházi hierarchia kiépítése a 14. század utolsó harmadában kezdődött. 1386-ban vagy 1387-ben a konstantinápolyi pátriárka elismerte a moldvai metropoliát, amelynek székhelye kezdetben Rădăuți, később Suceava lett. A metropólia felállítása Moldvát egyházilag a bizánci világhoz kapcsolta, és hozzájárult a fejedelmi udvar politikai centralizációjához. A moldvai egyház a 14–15. században a szláv (óegyházi szláv) liturgikus és írásbeli hagyományt használta; az oklevelek, krónikák és egyházi szövegek nyelve a 16. századig túlnyomórészt szláv volt. A román nyelvű írásbeliség csak a 16. században kezdett elterjedni, amikor a cirill betűs román szövegek megjelentek, majd fokozatosan felváltották a szláv írásbeliséget. Ez a nyelvi helyzet azt is jelzi, hogy a „román” identitás a középkorban nem a modern értelemben vett nemzeti nyelvi azonosságon alapult; a fejedelmi udvar és az egyházi elit identitáskészletében a bizánci ortodox hagyomány, a szláv írásbeliség és a helyi politikai lojalitás egyaránt szerepelt.
A két fejedelemség társadalmának ismerete a 14. századból szinte kizárólag kései, 15–16. századi forrásokból visszakövetkeztetve lehetséges. A legnagyobb bizonytalanság a parasztság helyzetére vonatkozik. A 14. századi oklevelek elvétve említik a rumân (jobbágy, röghöz kötött paraszt) kategóriáját Havasalföldön és a vecin kategóriáját Moldvában, ám e fogalmak pontos jogi tartalma a 14. században nem rekonstruálható teljes biztonsággal. A későbbi, 15–16. századi jobbágyrendszer kialakulását a 14. századi előzményekből magyarázni módszertanilag problematikus, mivel a két fejedelemség jogszokásai és a birtokviszonyok jelentősen változtak a 15. század folyamán.
Ami bizonyosabb, hogy a 14. században a földtulajdon és a hatalmi struktúra szorosan összefüggött. A vajda a legnagyobb birtokos volt, aki hűséges szolgálatért cserébe birtokokat adományozott a bojároknak. A bojár (románul boier, a szláv boljarin szóból) a katonáskodó, földbirtokos elit tagja volt, akinek jogállása a 14. században még folyékonyabb volt, mint a későbbi évszázadokban. A bojárok egy része a vajdai udvarban viselt hivatalokat: a logofăt (kancellár), a vornic (udvarbíró) és a spătar (kardhordozó) tisztségek a 14. század végétől dokumentálhatók. A hivatalok elnevezése szláv eredetű, ami a bolgár-bizánci politikai kultúra hatását mutatja.
A parasztság a 14. században túlnyomórészt szabad állapotú lehetett, bár a források hiánya e téren jelentős. A vajdai hatalom megszilárdulása és a földbirtokos egyházi intézmények terjedése a 15. században fokozatosan korlátozta a paraszti szabadságot. A 14. századi adatok nem teszik lehetővé, hogy a parasztság arányáról vagy gazdasági helyzetéről számszerű becsléseket adjunk; a legtöbb, ami mondható, hogy a mezőgazdasági termelés és a transzhumáló pásztorkodás párhuzamosan jellemezte a gazdaságot.
A 14. század végének legfontosabb fejleménye a két fejedelemség fokozatos beilleszkedése az oszmán hatalmi rendszerbe. Havasalföldet először 1394–1396 között érte el közvetlenül az oszmán terjeszkedés hulláma. I. Mircea vajda (1386–1418) kezdetben a magyar király, Luxemburgi Zsigmond szövetségeseként harcolt az oszmánok ellen, részt vett a keresztény koalíció híres, 1396-os nikápolyi csatájában, amely a keresztény sereg vereségével végződött. A vereség után Mircea kénytelen volt elismerni az oszmán fennhatóságot, és évi adófizetést vállalni. A pontos adó összege nem ismert; a 15. századi források különböző összegeket említenek, és a vazallusi szerződések szövege nem maradt fenn. A havasalföldi „függetlenség” attól kezdve nem jogi állapotot, hanem az oszmán hatalom tényleges katonai és politikai nyomásával szembeni mozgásteret jelentette.
Moldva oszmán orientációja később, a 15. század első felében vált meghatározóvá. A 14. század végén Moldva még elsősorban a lengyel–litván és a magyar erőtérben navigált. Az első közvetlen oszmán támadás Moldva ellen 1420-ban érte a területet, amikor a Duna-delta és a Fekete-tengeri kereskedelmi városok kerültek veszélybe. A moldvai vajdák a 15. század közepétől kényszerültek rendszeres adófizetésre az oszmán szultánnak, miközben – hasonlóan Havasalföldhöz – a vazallusi viszony tartalma folyamatosan változott.
Az oszmán–román vazallusi kapcsolat a 14–15. században nem azonosítható a modern értelemben vett annexióval vagy tartományi közigazgatással. A fejedelemségek belső autonómiájukat, ortodox egyházukat, uralkodói intézményeiket és jogrendjüket megőrizték, cserébe évi adót (románul haraci, a török haraç szóból), katonai segítséget és hűséget vártak tőlük. Az oszmán hatalom kezdetben nem szándékozott közvetlen kormányzást kialakítani a Duna bal partján; a vazallus fejedelemségek ütközőzónaként szolgáltak a Magyar Királyság, a Lengyel Királyság és az oszmán hódoltság között. Ez az ütközőjelleg egyszerre biztosított a vajdáknak mozgásteret és tette őket kiszolgáltatottá a nagyhatalmi konstellációk változásainak.
A modern román történetírás gyakran vitatja, hogy a 14–15. századi havasalföldi és moldvai államok „vazallusok” voltak-e, vagy inkább „szövetségesek”, akik időlegesen elismerték az oszmán fennhatóságot. A kérdés nem pusztán terminológiai, hanem a nemzeti történeti narratíva szempontjából is érzékeny: a „függetlenség” és „ellenállás” hangsúlyozása a modern román nemzeti identitás egyik sarkalatos eleme. A források alapján azonban egyértelmű, hogy a 15. század elejétől kezdve mindkét fejedelemség évente adót fizetett a szultánnak, és vajdáik időnként személyesen is részt vettek oszmán hadjáratokban a szultán szövetségeseként. Ugyanakkor az is dokumentált, hogy a vajdák ezzel párhuzamosan keresztény szövetségesekkel tárgyaltak, és számos alkalommal fellázadtak az oszmán hatalom ellen. A helyzetet tehát leginkább a folyamatos egyensúlyozás, nem pedig egyetlen jogi státusz jellemezte.
A 14. századi havasalföldi és moldvai vajdai hatalom jellegének megértéséhez elengedhetetlen a katonai-geopolitikai kontextus rövid felvázolása. A Duna-vonal – mindenekelőtt a Vaskapu szoros térsége és a dunai gázlók – stratégiai kulcspont volt, ahol a Magyar Királyság, a Bolgár Cárság, az Arany Horda és később az Oszmán Birodalom érdekei találkoztak. A vajdai udvarok e kulcspontok ellenőrzéséből és a kereskedelmi útvonalak megvámolásából származó jövedelmekre épültek. A 14. századi oklevelek számos vámhelyet említenek, amelyek neve és pontos helye gyakran azonosíthatatlan; a vámok mértékéről és a kereskedelmi forgalom nagyságáról nincsenek megbízható adatok.
A két fejedelemség gazdasági szerkezete a 14. században alapvetően agrárjellegű volt. A földművelés mellett a transzhumáló pásztorkodás – a Kárpátok legelőire nyáron felvonuló, télen a síkságra visszahúzódó juh- és marhatartás – a 14. századi forrásokban már kimutatható, bár részletesebb leírások csak a 15. századból maradtak fenn. A transzhumáló pásztorkodás szorosan összefüggött a hegyvidéki és síkvidéki közösségek közötti munkamegosztással, és hozzájárult a különböző nyelvű és vallású csoportok – románok, magyarok, szlávok, kunok, tatárok – közötti kapcsolathálózatok kialakulásához.
A 14. századi városi életről szóló ismereteink szintén töredékesek. Havasalföldön Câmpulung (németül Langenau) volt a legkorábbi jelentős kereskedőtelep, amelynek lakossága a 14. században német és magyar elemeket is magában foglalt; a város kiváltságai a szász jogi hagyományra vezethetők vissza. Curtea de Argeș a fejedelmi udvar székhelyeként töltött be központi szerepet, míg Târgoviște a 14. század végétől vált a fejedelmi székhellyé. Moldvában Siret és Suceava a kereskedelmi útvonalak találkozásánál jött létre; Baia (németül Moldenmarkt) egykoron jelentős bányaváros lehetett, bár a bányászat 14. századi jelentőségéről a források hallgatnak.
A kereskedelem irányai kelet–nyugati és észak–déli tengelyeket egyaránt követtek. A Hanzakereskedelem balti–fekete-tengeri útvonala a 14. században érintette a moldvai területeket, míg Havasalföld a Duna menti kereskedelemben vett részt. A legfontosabb árucikkek közé a só, a marha, a ló, a bőr, a viasz, a méz és a gabona tartozott; az importtermékek közül a textília, a vas és a luxuscikkek emelhetők ki. A kereskedelem volumenéről számszerű adatok nincsenek; a vámtarifákból és a kiváltságlevelekből legfeljebb a forgalom irányaira lehet következtetni.
A 14. századi havasalföldi és moldvai egyházi és kulturális életet a bizánci ortodox hagyomány, a bolgár–szláv írásbeliség és a helyi, pre-ortodox népi vallásosság együttesen alakította. A konstantinápolyi pátriárkával létrejött metropóliai kapcsolatok biztosították az egyházi hierarchiát, de a helyi püspöki szervezet kialakulásának részletei a 14. századból alig ismertek. A kolostoralapítások a 14. század végétől jelentek meg, mint a fejedelmi és bojári kegyes adományozás intézményei. A kolostorok egyúttal a görög és szláv nyelvű írásbeliség központjai voltak; a legkorábbi ismert havasalföldi és moldvai kéziratok a 14. század végére, 15. század elejére keltezhetők, ám ezek többsége nem a helyi produkció, hanem bizánci vagy bolgár import.
A katolikus egyház jelenléte a 14. századi fejedelemségekben elsősorban a kereskedővárosokban (Câmpulung, Baia, Siret) volt érzékelhető, ahol ferences és domonkos közösségek működtek. A magyar királyság részéről többször felmerült a katolikus misszió kiterjesztésének igénye, ám a vajdák ortodox elkötelezettsége és a konstantinápolyi patriarchátus befolyása ezt tartósan megakadályozta. A fejedelemségek így vallási-kulturális szempontból a bizánci-szláv világ peremén helyezkedtek el, miközben politikai kapcsolataik a nyugati keresztény hatalmakkal intenzívek maradtak.
A 14. századi forrásokban a két fejedelemség lakóit a külső megfigyelők többnyire vlachnak (latin Valachus, szláv Vlah) nevezték, ami a korabeli forrásokban nem feltétlenül nyelvi-nyelvészeti, hanem gyakran foglalkozási vagy szociológiai kategória volt: pásztorkodó, román nyelvű közösséget jelölt, de időnként a hegyvidéki, transzhumáló életmódot folytató szlávokat is beleértették. A román nyelvű lakosság folytonossága a római hódoltság óta – a dák–római folytonosság elmélete – a modern román történetírás egyik legalapvetőbb, ugyanakkor legtöbbet vitatott tétele. A 14. századi források e kérdés döntő bizonyítékául nem szolgálhatnak, mivel a fejedelemségek kialakulását megelőző évszázadokból rendkívül kevés írott forrás áll rendelkezésre. A régészeti leletek – temetők, települések, kerámiák – értelmezése folyamatos tudományos vita tárgya, és semmiképpen sem ad egyértelmű választ a folytonosság kérdésére. A tankönyv célja nem az, hogy e vitában állást foglaljon, hanem hogy bemutassa: a 14. századi fejedelemségek kialakulása épp a birodalmak közötti határtérségek sajátos politikai szerveződésének példája.
A 14. század végére Havasalföld és Moldva mint államalakulatok egyaránt rendelkeztek a középkori fejedelemség alapintézményeivel: örökletes vajdai tisztség, bojári tanács, ortodox metropólia, vajdai udvar és fejedelmi székhely. A politikai fennmaradás feltétele azonban nem a „nemzeti függetlenség” volt, hanem a szomszédos birodalmak közötti ügyes lavírozás. Ez a minta a következő évszázadokban is meghatározó maradt: a fejedelemségek a 15–17. században is azt az utat követték, amelyet a 14. század végi oszmán vazallusság kijelölt, miközben belső intézményeik, egyházi életük és elitjeik folyamatosan alakultak.
A 14. századi előzmények ismerete nélkülözhetetlen a későbbi fejezetek megértéséhez: Havasalföld és Moldva oszmán kapcsolatai, a fanarióta korszak, az erdélyi román fejedelemségek szerepe és a modern román nemzetállam megszületése mind erre az alapra épülnek. A következő alfejezetben a magyar királyság erdélyi területeinek 14. századi viszonyait tárgyaljuk, rámutatva a három román lakosságú régió – Havasalföld, Moldva és Erdély – közötti intézményi és társadalmi különbségekre.
A Havasalföld és Moldva 14. századi történetére vonatkozó elsődleges források rendkívül hiányosak. A legfontosabb okleveles anyagot a magyar királyi kancellária kiadványai, a lengyel királyi oklevelek, valamint a konstantinápolyi patriarchátus iratai alkotják. A helyi, belső oklevelek száma a 14. századból csekély; a havasalföldi és moldvai belső oklevelezés túlnyomó része a 15. századból maradt fenn. A román nyelvű krónikai hagyomány – a Moldvai krónika és a havasalföldi elbeszélő források – kései, 15–16. századi kompiláció, amelyet az uralkodói udvarok legitimációs igényei alakítottak. Ennek megfelelően a 14. századi események – így a posadai csata vagy a moldvai „descălecat” – rekonstrukciója szükségképpen hipotetikus.
A legfontosabb vitatott kérdések a következők:
A régészeti kutatások folyamatosan bővülnek, de a 14. századi településhálózat és anyagi kultúra értelmezése regionálisan egyenetlen. A hivatalos román régészeti és történeti közbeszéd gyakran magától értetődő román kontinuitást feltételez, amit a nemzetközi kutatás egy része kritikusan kezel. A tankönyvben bemutatott állítások e bizonytalanság tudatosításával értendők.