A román nemzeti mozgalom a 19. század első felében – ahogyan azt a román nemzeti ébredés alfejezet bemutatta – elsősorban a nyelv, a történeti jog és a római eredet hangsúlyozásával formálta meg közös identitását a Kárpátok két oldalán élő, eltérő birodalmi keretek között élő román ajkú népesség körében. Az 1848-as forradalmak kudarca után a nemzetépítés súlypontja fokozatosan a két dunai fejedelemségbe, Moldvába és Havasalföldbe helyeződött át. Az 1859-es kettős fejedelemválasztás, majd az ezt követő államépítő reformok sora tette lehetővé, hogy a román állam a 19. század második felében kilépjen az oszmán függés szűk keretei közül, és 1918-ra – a nagyhatalmi átrendeződések és a világháború körülményei között – a régió egyik meghatározó területi és politikai szereplőjévé váljon. Ez a fejezet a román állam kiépülését követi nyomon 1859 és 1918 között: a reformkísérletektől a függetlenség kivívásán át a modern királyság intézményesüléséig és a „nagy egyesülés” felé vezető útig.
A krími háborút lezáró 1856-os párizsi béke a két dunai fejedelemséget továbbra is az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt hagyta, de nagyhatalmi garancia alá helyezte, és előírta, hogy a fejedelemségek belső berendezkedéséről a helyi képviseleti gyűlések, az ún. ad hoc divánok nyilvánítsanak véleményt. A divánok ülésein a román unionista mozgalom – amelyet elsősorban a Párizsban tanult ifjú értelmiség és a mérsékelt bojárok egy része képviselt – a két fejedelemség egyesítése mellett foglalt állást. A nagyhatalmak azonban megosztottak voltak: Franciaország és Oroszország időlegesen támogatta az egyesülést, míg az Oszmán Birodalom, Nagy-Britannia és Ausztria ellenezte azt.
A politikai patthelyzetet a moldvai és havasalföldi választói gyűlések 1859. januári döntése oldotta fel. Előbb Moldvában (január 5-én, a Julián-naptár szerint, ami a Gergely-naptár szerint január 24.), majd néhány héttel később Havasalföldön is ugyanazt a személyt, Alexandru Ioan Cuzát választották fejedelemmé. Ez a kettős választás (dubla alegere) gyakorlatilag perszonáluniót hozott létre a két fejedelemség között. A nagyhatalmak kezdetben tiltakoztak, de a nemzetközi helyzet és a helyi ellenállás miatt végül 1862-ben elismerték az Egyesült Fejedelemségek (Principatele Unite) létrejöttét, amely ekkortól – a hivatalos román elnevezés szerint – Romániának nevezte magát. Fontos hangsúlyozni, hogy az 1859-es és 1862-es események a román történeti emlékezetben kis egyesülésként (Mica Unire) élnek, megkülönböztetve az 1918-as nagy egyesüléstől (Marea Unire), amely az összes románlakta terület egyesítését jelenti.
Cuza uralkodása (1859–1866) rövid, de rendkívül intenzív reformidőszak volt. A fejedelem – aki maga is a bojár rendből származott, de a haladó eszmék híve volt – szembekerült a konzervatív nagybirtokosokkal, akik az egyesülést csak saját hatalmuk megerősítésére kívánták felhasználni. Cuza 1863-ban állami tulajdonba vette a kolostori birtokokat (szekularizáció – secularizare), ami jelentős földterületet vont el az ortodox egyháztól és a konstantinápolyi, illetve athoszi kolostoroktól. 1864-ben – miután a törvényhozó gyűlés ellenállása miatt államcsínyt hajtott végre – kihirdette a földtörvényt (legea rurală), amely eltörölte a jobbágyi függést, és a parasztoknak földtulajdont juttatott, kártalanítás ellenében. Ugyanebben az évben új választójogi törvényt és a tanügyi törvényt (legea instrucțiunii) is elfogadták, amely bevezette a kötelező elemi oktatást, és megalapozta a modern román közoktatást. Cuza emellett egységesítette a jogrendszert, a hadsereget és az államigazgatást, valamint megkezdte a két főváros, Bukarest és Iași közötti intézményi párhuzamosságok felszámolását.
Cuza reformjai azonban egyszerre voltak túl radikálisak a konzervatív bojárok számára, és túl kevéssé demokratikusak a liberális értelmiség egy része számára. A földreform például nem szüntette meg a nagybirtokrendszert, és sok paraszt számára a kiosztott föld túl kicsi volt a megélhetéshez. A fejedelem autoriter kormányzási stílusa, valamint a választójogi korlátozások miatt széles körű elégedetlenség alakult ki. 1866 februárjában egy széles koalíció – amelyet a kortársak szörnyű koalíciónak (monstruoasa coaliție) neveztek – lemondatta Cuzát, és idegen dinasztia behívását határozta el. Cuza távozása utáni megítélése a román történetírásban mindmáig vitatott: egyesek a modern román állam megalapítóját látják benne, mások a korai román parlamentarizmus megkerülésének első példáját. Ez az értelmezési vita jól mutatja, hogy a 19. századi reformokat nem lehet egyetlen nemzeti hős narratívájára szűkíteni.
A Cuza eltávolítását követő hónapokban a román politikai elit – elsősorban a liberálisok, Ion C. Brătianu vezetésével – idegen uralkodót keresett, hogy az állam nemzetközi elfogadottságát növelje, és kikerüljön a belső bojárviszályokból. A választás Karl von Hohenzollern-Sigmaringen porosz hercegre esett, aki 1866 májusában I. Károly (Carol I) néven lépett a román trónra. Az új uralkodó kezdetben idegennek számított, és a román politikai osztály bizalmatlansággal fogadta, de hosszú uralkodása (1866–1914) alatt fokozatosan megszilárdította a dinasztia helyzetét.
Az 1866. július 1-jén elfogadott alkotmány – amelyet nagyrészt a belga liberális alkotmány mintájára dolgoztak ki – Romániát alkotmányos monarchiaként határozta meg. A törvényhozás kétkamarás parlamentből állt, a végrehajtó hatalmat a király nevezte ki, de a kormány a parlamentnek volt felelős. A választójog azonban erősen cenzusos volt: csak az adófizető férfiak szűk rétege szavazhatott, a parasztság nagy része kiszorult a politikai részvételből. Az alkotmány 7. cikkelye kimondta, hogy román állampolgár csak keresztény lehet, ami gyakorlatilag kizárta a zsidó lakosságot az állampolgárságból. Ez a rendelkezés – amelyet a román politikai elit a „nemzeti jelleg” védelmével indokolt – a későbbi évtizedekben a nemzetközi nyomás és a zsidó közösségek emancipációs harcának egyik központi kérdésévé vált. A zsidó kisebbség helyzete tehát már ekkor jelezte, hogy a román állam nemzetépítése kirekesztő logikát is hordozott.
I. Károly uralkodásának első évtizede a politikai instabilitás időszaka volt. A liberális párt (Partidul Național Liberal) és a konzervatív párt (Partidul Conservator) váltógazdálkodása alakult ki, de a kormányok gyakran buktak meg a király és a parlament közötti konfliktusok miatt. A liberálisok – akik elsősorban a középrétegekre, a városi értelmiségre és a feltörekvő vállalkozókra támaszkodtak – a modernizációt, az iparosítást és a polgári szabadságjogok kiterjesztését szorgalmazták. A konzervatívok – a nagybirtokos arisztokrácia képviselői – a hagyományos társadalmi rendet és a földbirtokosok érdekeit védték. Ez a szembenállás a 19. század román politikájának egyik alapvető törésvonala volt, amely nem azonosítható a mai bal- és jobboldali pártpolitikai kategóriákkal.
Az 1870-es évek közepén a Balkánon kiújuló válságok új lehetőséget teremtettek Románia számára. Az 1875–1876-os boszniai és bolgár felkelések, majd az 1877. áprilisi orosz–török háború kirobbanása után Románia katonai egyezményt kötött az Orosz Birodalommal, amely lehetővé tette az orosz csapatok átvonulását román területen. 1877. május 9-én a román parlament kikiáltotta az ország függetlenségét (independența), és hadat üzent az Oszmán Birodalomnak. A román hadsereg – amelyet I. Károly személyesen vezetett – részt vett a dunai hadműveletekben, és döntő szerepet játszott Plevna (Pleven) ostromában, ahol a török erők 1877 decemberi kapitulációja jelentősen hozzájárult az orosz győzelemhez.
A háborút lezáró 1878-as San Stefanó-i béke ugyan elismerte Románia függetlenségét, de Oroszországnak juttatta Dél-Besszarábiát, amelyet Románia 1856-ban szerzett vissza. A nagyhatalmak – elsősorban Nagy-Britannia és Ausztria-Magyarország – azonban nem fogadták el a San Stefanó-i rendezést, és összehívták a Berlini Kongresszust (1878. június–július). A kongresszus záróokmánya megerősítette Románia függetlenségét, de Dél-Besszarábiát Oroszországhoz csatolta, cserébe Románia megkapta Dobrudzsát (Dobrogea) és a Duna-deltát. Ez a területcsere a román politikai elitben keserűséget váltott ki, mivel a román nemzeti narratíva Besszarábiát is a román anyaország részének tekintette. Ugyanakkor a függetlenség elnyerése vitathatatlanul az állami szuverenitás mérföldköve volt.
A Berlini Kongresszus 44. cikkelye a nagyhatalmak nyomására kimondta, hogy Romániában a vallási meggyőződés nem lehet akadálya az állampolgárság megszerzésének. Ez a rendelkezés elsősorban a zsidó lakosság emancipációját célozta. A román kormány azonban csak formálisan, szűkítő feltételekkel hajtotta végre: az érintetteknek egyénileg kellett kérvényezniük a honosítást, és a parlamenti jóváhagyás gyakorlatilag lehetetlenné tette a tömeges állampolgárságot. Ez a kérdés 1919-ig megoldatlan maradt, és a román állam nemzetközi megítélését is rontotta. A zsidó közösségek helyzete tehát a függetlenség elnyerése ellenére továbbra is a kirekesztés és a másodrendű jogi státusz időszaka volt.
A modernizáció azonban nem szüntette meg a mély társadalmi feszültségeket. A parasztság – amely a lakosság mintegy négyötödét tette ki – továbbra is szegénységben élt, a földbirtokok jelentős része a nagybirtokosok kezén maradt, és a földhaszonbérleti rendszer sok helyen kizsákmányoló volt. A vidéki elégedetlenség 1907-ben nagy parasztfelkelésben (răscoala din 1907) robbant ki, amely Moldvából indult ki, és gyorsan átterjedt Havasalföldre is. A felkelés – amelyet a hadsereg nagy erőszakkal vert le – becslések szerint több ezer halálos áldozatot követelt; a pontos szám ma is vitatott, a korabeli hivatalos adatok és a későbbi történeti becslések között jelentős eltérés van. Az 1907-es felkelés a román politikai rendszer legsúlyosabb válsága volt, és rávilágított arra, hogy a liberális modernizáció nem oldotta meg a parasztkérdést. A felkelés leverése után a konzervatív kormányok bizonyos földreform-intézkedéseket hoztak, de ezek hatása korlátozott maradt.
A nemzetiségi politika a királyságban – amelynek lakossága a korabeli népszámlálások szerint a 19. század végén mintegy 5–6 millió fő volt, de a nemzetiségi adatok pontossága bizonytalan – erősen centralizáló és asszimilációra törekvő volt. A román állam a hivatalos nyelvhasználatban, az oktatásban és a közigazgatásban a román nyelv kizárólagosságára törekedett. A nem román etnikumú lakosság – zsidók, magyarok, németek, ukránok, törökök, tatárok, bolgárok – jogai korlátozottak voltak, bár a nem keresztény kisebbségek kivételével többnyire rendelkeztek állampolgársággal. A zsidó kisebbség emancipációjának elmaradása miatt a nemzetközi közvélemény és a nagyhatalmak többször bírálták Romániát. Ugyanakkor a királyság politikai elitje aktívan támogatta a román irredentizmust: a Kárpátokon túli, elsősorban a Magyar Királyságban élő románok helyzetét saját nemzeti ügyének tekintette, és pénzügyi, kulturális és diplomáciai eszközökkel segítette az erdélyi román mozgalmakat. Ez a törekvés az első világháború előtti években egyre inkább meghatározta a román külpolitikát.
A balkáni háborúkban (1912–1913) Románia semleges maradt az első háborúban, de a második Balkán-háborúban 1913 júliusában beavatkozott, és megszerezte Dél-Dobrudzsát (Cadrilater) Bulgáriától. Ez a területi nyereség növelte a királyság területét és lakosságát, de újabb etnikai feszültségeket is hozott, mivel a régióban jelentős bolgár és török lakosság élt. A Balkán-háborúk utáni területi rendezés hozzájárult a román állam területi étvágyának növekedéséhez és a nemzeti egység megvalósításának reményéhez.
Az első világháború kitörésekor Románia – bár 1883 óta titkos szerződés kötötte a hármas szövetséghez (Németország, Ausztria-Magyarország, Olaszország) – kikiáltotta semlegességét. I. Károly németbarát érzelmei ellenére a román politikai elit többsége nem kívánt a központi hatalmak oldalán hadba lépni, mivel a fő nemzeti cél Erdély megszerzése volt, amely Ausztria-Magyarország része volt. I. Károly 1914 októberében elhunyt, utóda unokaöccse, I. Ferdinánd (Ferdinand I) lett.
A román kormány az antant hatalmakkal tárgyalásokat kezdett, és 1916 augusztusában aláírta a bukaresti titkos szerződést, amelyben az antant – feltételesen – elismerte Románia igényét Erdélyre, a Bánságra, Bukovinára és a magyarországi románlakta területekre. 1916. augusztus 27-én Románia hadat üzent Ausztria-Magyarországnak, és csapatai bevonultak Erdélybe. A kezdeti előrenyomulás azonban hamar megtorpant, és a központi hatalmak ellentámadása – német, osztrák-magyar és bolgár erők részvételével – decemberre elfoglalta Bukarestet. A román kormány és a királyi udvar Iași-ba menekült, és az ország területének jelentős része megszállás alá került.
1917 nyarán a román hadsereg – francia katonai tanácsadók segítségével újjászervezve – a mărășești-i és oituzi csatákban megállította a központi hatalmak további előrenyomulását, de a keleti front összeomlása után, a bolsevik Oroszország 1918 márciusi breszt-litovszki békéje miatt Románia katonailag elszigetelődött. 1918 májusában a román kormány kényszerből aláírta a bukaresti békét, amely területi és gazdasági engedményeket írt elő. A békét azonban a román parlament nem ratifikálta, és a központi hatalmak 1918 őszi katonai veresége után a román kormány újra hadba lépett az antant oldalán.
Az 1918-as év a nagy egyesülés (Marea Unire) időszaka lett. Elsőként 1918 márciusában a Besszarábiai Nemzeti Tanács kikiáltotta a Moldáv Demokratikus Köztársaságot, majd 1918. március 27-én kimondta az egyesülést Romániával. 1918 novemberében Bukovina román és ukrán lakosságú területén a román nemzeti tanács az egyesülés mellett döntött. December 1-jén a Gyulafehérvári Nagygyűlés (Marea Adunare Națională de la Alba Iulia) – amelyen a magyarországi románok küldöttei vettek részt – kinyilvánította Erdély, a Bánság és a Partium egyesülését a Román Királysággal. Ez a döntés a magyar kormánnyal kötött fegyverszünet és a háború utáni bizonytalan helyzet közepette született meg. A román hadsereg ezután fokozatosan bevonult Erdélybe, és 1919-re az ország területe a korábbi királyság több mint kétszeresére nőtt.
Az 1918-as egyesülés nemzetközi elismerése azonban csak fokozatosan, a párizsi békekonferencián és az azt követő békeszerződésekben történt meg. Az 1920-as trianoni békeszerződés – amely a magyar állam számára területi veszteségeket írt elő – ismerte el Románia új határait, de ez a folyamat már a Nagy-Románia fejezetéhez tartozik. Az 1918-as események a román nemzeti emlékezetben a nemzeti beteljesülés pillanataként élnek, ugyanakkor a korszak magyar, szász, ukrán és zsidó közösségeinek szempontjából az egyesülés kényszert, kisebbségi helyzetbe kerülést és gyakran erőszakot is jelentett. Ez az emlékezetpolitikai vita a későbbi évtizedekben is meghatározta a román–magyar és román–ukrán viszonyt.
Az alfejezet elsősorban a 19. századi román alkotmányos és törvényi dokumentumokra, a Berlini Kongresszus záróokmányára, korabeli diplomáciai iratokra, valamint a román statisztikai hivatalok népszámlálási adataira támaszkodik. A korszakról szóló modern történeti szakirodalom – többek között a román, magyar, angol és német nyelvű munkák – részletesen feldolgozta az államépítés, a földreform, a zsidó emancipáció és az 1918-as egyesülés kérdéskörét. Ugyanakkor számos bizonytalanság és vitatott értelmezés övezi a korszakot: