Az 1918-as román nemzeti egység – a történelmi román fejedelemségek, Erdély, Besszarábia és Bukovina egyesülése – a régió egyik legnagyobb területi és demográfiai átrendeződését hozta el. A román állam területe 137 000 km²-ről közel 295 000 km²-re nőtt, lakossága pedig mintegy 7,8 millióról körülbelül 14,7 millióra emelkedett (az 1920-as román népszámlálás szerint). Ez a bővülés azonban alapvetően megváltoztatta az ország etnikai, vallási és gazdasági szerkezetét, és olyan feszültségeket teremtett, amelyek meghatározták a két világháború közötti Románia politikai életét. A „Nagy-Románia” (románul România Mare) kifejezés egyszerre jelölte az államterület kiszélesedését és egy ambiciózus nemzetépítő programot, amelynek célja a különböző történelmi tartományok egységes, centralizált államba való integrálása volt. Ez a program azonban a nem román lakosság – elsősorban a magyarok, németek (szászok és svábok), zsidók, ukránok, ruszinok, bolgárok, szerbek és tatárok – szemében gyakran kényszerasszimilációként jelent meg. A mai történetírásban a România Mare értékelése élesen vitatott: az egyik értelmezés a nemzeti önrendelkezés beteljesüléseként, a másik egy központosított, kisebbségellenes állam kiépüléseként tekint rá. A dokumentált tények maguk nem vitatottak – a területi egyesülések megtörténtek, a kisebbségek aránya mérhető, a földreform lezajlott –, de az ezekre épülő politikai értékelés már az emlékezetpolitikai viták tárgya.
A nagy egyesülés nem egyetlen aktus volt, hanem különálló, eltérő jogi és politikai utak összekapcsolódása. Az Ókirályság (Regat, azaz Havasalföld és Moldva 1914-es határokkal) és Besszarábia, Bukovina, valamint Erdély egyesülése egymástól jelentősen eltérő feltételekkel történt. A román nemzeti mozgalom az első világháború végét úgy élte meg, mint az osztrák–magyar és az orosz birodalom összeomlása nyomán megnyílt „történelmi pillanatot”. A román hadsereg és a helyi politikai elitek együttműködése révén a területek de facto és de iure is Romániához kerültek; a párizsi békekonferencia azonban csak utólag, részben feltételekkel ismerte el ezeket a határokat.
A háború alatt Románia helyzete különösen bonyolult volt. Az ókirályság 1916 augusztusában az antant oldalán lépett be a háborúba, ám a központi hatalmak gyors ellentámadása következtében az ország nagy része német–bolgár–osztrák–magyar megszállás alá került. A román kormány és a királyi udvar Iași-ba menekült, és az 1918-as bukaresti béke értelmében Románia súlyos területi és gazdasági engedményekre kényszerült. Ez a béke azonban soha nem lépett érvénybe: a nyugati fronton bekövetkező fordulat és a központi hatalmak összeomlása után a román kormány 1918 novemberében ismét hadat üzent Németországnak, és a győztes hatalmak oldalán fejezte be a háborút. Ez a jogi manőver később kulcsszerepet játszott abban, hogy Románia a békekonferencián győztes államként léphetett fel.
Besszarábia (románul Basarabia, ma főként a Moldovai Köztársaság területe) 1917-ben, az oroszországi forradalmak és a hadsereg felbomlása után kiáltotta ki autonómiáját, majd 1918 januárjában a Moldovai Demokratikus Köztársaság függetlenségét. A térségben román többségű lakosság élt, de jelentős ukrán, zsidó, bolgár, gagauz és orosz kisebbségekkel. A tartományi tanács (Sfatul Țării) 1918 márciusában – vitatott körülmények között, román csapatok bevonulása mellett – megszavazta az egyesülést Romániával. Ez a döntés a román történetírásban nemzeti egyesülésként, a szovjet és később a moldovai narratíva egy részében viszont megszállásként vagy annexióként jelenik meg. A dokumentált tény az, hogy a Sfatul Țării szavazott az egyesülés mellett; a vita arra vonatkozik, hogy a szavazás mennyire volt szabad és reprezentatív. A szovjet kormány soha nem ismerte el Besszarábia Romániához tartozását, és ez a vita meghatározta a román–szovjet viszonyt a következő két évtizedben.
Bukovina (románul Bucovina, ma Ukrajna és Románia között megosztva) az Osztrák–Magyar Monarchia egyik tartománya volt. 1918 novemberében a tartomány román képviselői egy Általános Kongresszuson nyilvánították ki az egyesülést Romániával, miután a bécsi központi hatalom összeomlott. Bukovina etnikailag sokszínű terület volt: az 1910-es osztrák népszámlálás szerint a lakosság mintegy 34%-a román, 38%-a ukrán, a többi zsidó, német, lengyel és más. A román igény elsősorban a déli, román többségű részekre vonatkozott, de a katonai ellenőrzés hamarosan az egész tartományra kiterjedt. Az ukrán lakosság politikai képviselői ezt az egyesülést a saját nemzeti törekvéseik ellenében végrehajtott lépésként élték meg.
Erdély és a hozzá kapcsolódó kelet-magyarországi területek (a korban gyakran Partium-ként emlegetett részekkel) egyesülése a legnagyobb és legjelentősebb területi változás volt. 1918 december 1-jén a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés (Marea Adunare Națională de la Alba Iulia) elfogadta az Erdély és a Román Királyság egyesülését kimondó nyilatkozatot. A gyűlésen részt vevő román politikai és egyházi vezetők egyszerre fogalmazták meg a nemzeti önrendelkezést és az új állam demokratikus ígéreteit: a nyilatkozat teljes nemzeti szabadságot ígért a vele együtt élő népeknek, vallásszabadságot, valamint egy modern, demokratikus államszervezetet. E nyilatkozat később a kisebbségi jogokról szóló vitákban központi hivatkozási pont lett, mivel a magyar és a szász közösségek képviselői később arra hivatkoztak, hogy az ígéretekből a gyakorlatban kevés valósult meg. A gyulafehérvári határozat dokumentáltan létezik, szövege fennmaradt; a vitatott pont az, hogy a benne foglalt autonómia-ígéretek jogilag kötelező erejűek voltak-e, vagy csupán politikai deklarációnak számítottak.
Az egyesülések nemzetközi elismerése a párizsi békekonferencián történt meg: az 1919-es saint-germaini béke (Ausztriával), az 1920-as trianoni béke (Magyarországgal), és az 1920-as párizsi jegyzőkönyv (Besszarábiáról) rögzítette az új határokat. A trianoni békeszerződés a magyar történeti emlékezetben a nemzeti katasztrófa, a román emlékezetben viszont az igazságos rendezés jelképe. Ez a két eltérő emlékezeti keret mindmáig meghatározza a román–magyar viszonyt.
A nagy egyesüléssel Románia a térség egyik legsokszínűbb államává vált. Az 1930-as román népszámlálás – amely a korszak legrészletesebb hivatalos felmérése – szerint a lakosság mintegy 71,9%-a vallotta magát románnak. A fennmaradó 28,1% jelentős kisebbségi csoportokból állt: a magyarok aránya 7,9%, a németeké 4,1%, a zsidóké 4,0%, az ukránok és ruszinok együttes aránya 3,2%, az oroszoké 2,3%, a bolgároké 2,0%, a romáké 1,5%, a szerbek, horvátok és szlovének együttes aránya 1,3%, a törököké és tatároké pedig 1,0% alatt volt. Fontos megjegyezni, hogy a népszámlálási kategorizálás önmagában is politikai kérdés volt: a roma lakosság számát a kortárs szakértők is alábecsültnek tartották, a zsidók esetében pedig a besorolás kritériuma (etnikum vagy vallás) vitatott. A népszámlálás adatai tehát a hivatalos román állami képződmény képét mutatják, nem feltétlenül a tényleges identitásbeli önbesorolást tükrözik.
A kisebbségek földrajzi eloszlása rendkívül egyenlőtlen volt. A
magyarok elsősorban a Székelyföldön, a magyar–román határ menti sávban
és a városokban éltek; a németek (erdélyi szászok és bánsági svábok) a
szász székekben, a Bánságban és a szatmári régióban; az ukránok és
ruszinok Bukovina északi részén, Besszarábia északi és déli járásaiban;
a bolgárok Dobrudzsában; a zsidók pedig mindenekelőtt a városi
központokban, különösen Besszarábiában, Bukovinában és az ókirályság
északi moldvai városaiban. A Források és bizonytalanságok
szakaszban kitérek arra, hogy ezek az arányok hogyan változtak a
földreform és a migráció következtében.
A kisebbségi kérdést tovább bonyolította, hogy a román állam az 1923-as alkotmányban a nemzetállam elvét rögzítette. Az alkotmány 1. cikkelye szerint Románia „egységes és oszthatatlan nemzetállam” (stat național unitar și indivizibil). Ez a megfogalmazás nem egyszerűen államformát jelölt, hanem kizárta a területi autonómia lehetőségét, és a központosított, egységes nemzetállami közigazgatás alapjává vált. A kisebbségi jogok elismerése ugyanakkor a párizsi kisebbségvédelmi szerződés (1919) révén nemzetközi kötelezettségként is megjelent. E szerződés Romániát arra kötelezte, hogy a faji, nyelvi vagy vallási kisebbségeknek ugyanazokat a jogokat biztosítsa, mint a román többségnek. A dokumentum tehát egy feszültséget hordozott: az állam belső szerkezete a centralizált nemzetállam volt, míg a nemzetközi jog a kisebbségi különjogok tiszteletben tartását írta elő. A gyakorlatban ez a feszültség a kisebbségi nyelvhasználat, az oktatás és a közigazgatás terén rendre a központosító értelmezésnek kedvezett.
Az új állam egyik legnagyobb horderejű belső átalakulása az 1921-es földreform volt. A reformot részben a háború utáni társadalmi forradalmi hullám – a parasztfelkelésektől való félelem, a bolsevik forradalom példája –, részben a nemzeti integráció programja motiválta. A törvény célja az volt, hogy a nagybirtokok kisajátításával földhöz juttassa a parasztokat, különösen a világháborús mozgósításban részt vett rétegeket. A román földreform minden 100 hektár feletti birtokot kisajátított, és a földet a jogosult parasztoknak juttatta, akik azt hosszú távú törlesztéssel válthatták meg. Az erdélyi és a bánsági területeken a földreform sajátos nemzeti dimenziót kapott: mivel a nagybirtokosok között felülreprezentáltak voltak a magyar főurak és a szász egyház, a kisajátítás egyben a történelmi birtokos elit vagyonának csökkentését is szolgálta. A földreform így nem csupán szociális intézkedés volt, hanem a nemzetállami elitek gazdasági pozícióinak megerősítésére irányuló politika is.
A földreform becsült hatásai jelentősek, de pontosan nem ismertek. A hivatalos adatok szerint 1918 és 1925 között mintegy 6,0 millió hektár került kisajátításra, és körülbelül 1,4 millió paraszti család jutott földhöz. A számok azonban tartományonként eltérő bizonytalanságot hordoznak: Erdélyben és Besszarábiában a földnyilvántartások hiányosak voltak, a ténylegesen kiosztott parcellák mérete pedig gyakran nem érte el a megélhetéshez szükséges minimális szintet. A reform nem szüntette meg a vidéki szegénységet; a paraszti birtokok többsége törpebirtok maradt, és a két háború közötti Románia továbbra is agrárjellegű, alultőkésített ország volt. A földreform emellett nem volt mentes a korrupciótól és a politikai klientúra-építéstől: bizonyos csoportok – köztük a román politikai elit tagjai – nagyobb földeket szerezhettek, mint amennyit a törvény szándéka szerint kaphattak volna. A magyar és a német történetírás a reformot részben a kisebbségi elit gazdasági ellehetetlenítéseként értékeli; a román történetírás a paraszti felemelkedés és a nemzeti megerősödés lépéseként tárgyalja. A dokumentált tény maga a kisajátítás és a földosztás ténye; a nemzeti dimenzió értékelése vitatott.
Az 1923-as alkotmány és az 1925-ös közigazgatási törvény központosított, erősen centralizált államot hozott létre. A tartományi önkormányzatokat felszámolták, a történelmi régiók (Erdély, Bukovina, Besszarábia) megszűntek alkotmányos vagy közigazgatási egységek lenni. A politikai életet a Nemzeti Liberális Párt (Partidul Național Liberal, PNL) és a Nemzeti Parasztpárt (Partidul Național Țărănesc, PNȚ) váltakozó kormányzása jellemezte. A PNL a városi középosztály, a pénzügyi és ipari érdekkörök pártja volt, amely a protekcionista gazdaságpolitikát és a központosított nemzetállamot támogatta. A PNȚ ezzel szemben a paraszti tömegek, a kisebbségi parasztság egy részének és a demokratikus decentralizáció híveinek a pártja volt. A két párt közötti versengés azonban nem jelentett valódi hatalommegosztást: a választásokat a kormánypárt szervezte, a választási eredményeket a hivatalos közlönyök szerint mindig a hatalmon lévő párt nyerte meg. A román parlamentarizmus így a korszakban „irányított demokrácia” jellegű volt: a formális alkotmányos keretek léteztek, de a tényleges politikai verseny korlátozott maradt.
A nemzetiségi pártok – a Magyar Párt (Partidul Maghiar), a Német Párt (Partidul German), a zsidó politikai szervezetek és más kisebbségi formációk – részt vettek ugyan a parlamenti választásokon, de a román politikai elit részéről gyakran ellenségként vagy lojalitásra kötelezettként tekintettek rájuk. A kisebbségi választói magatartást a román belpolitikai küzdelmek, a nyelvi jogok korlátozása, valamint a Numerus Clausus típusú, a kisebbségi arányokat az oktatásban és a közigazgatásban visszaszorító intézkedések befolyásolták. A zsidóság helyzete különösen feszült volt: az 1923-as alkotmány ugyan formálisan állampolgárságot adott a zsidó lakosoknak, de a közigazgatási gyakorlat és a felsőoktatási felvételik terén folyamatos diszkrimináció érvényesült. Az 1937–1938-as években a szélsőjobboldali Vasgárda (Legiunea Arhanghelului Mihail későbbi nevén Garda de Fier) megerősödése és az 1938-as királyi diktatúra bevezetése újabb fordulatot hozott: a kisebbségi jogok tovább szűkültek, a zsidóellenes törvkezés pedig a második világháború közeledtével egyre durvább formákat öltött.
A Nagy-Romániáról szóló tudásunk több pilléren nyugszik. Az elsődleges források közé tartoznak az egyesülési nyilatkozatok (a gyulafehérvári határozat, a Sfatul Țării jegyzőkönyvei), a békekonferencia jegyzőkönyvei, a román parlament törvényei (különösen az 1921-es földreformtörvény és az 1923-as alkotmány), valamint az 1920-as és 1930-as évek népszámlálási kiadványai. A másodlagos szakirodalomban a román történetírás hagyományosan a nemzeti integráció szempontjából vizsgálja a korszakot; a magyar, német és angolszász történetírás viszont gyakran a kisebbségi tapasztalatokat és a központosító állam ellentmondásait hangsúlyozza. Az elmúlt évtizedekben a nemzetközi kutatás – különösen Irina Livezeanu, Keith Hitchins és Vlad Georgescu munkái – a kulturális integráció, az oktatáspolitika és az etnikai viszonyok összefüggéseire irányította a figyelmet.
A fő bizonytalanságok rendre a következő területekre esnek. Először is a Besszarábia egyesülése körülményei vitatottak: a Sfatul Țării szavazásán jelen lévő képviselők száma és a szavazás szabadsága máig elemzés tárgya; a szovjet történetírás a szavazást színjátéknak minősítette, a román források viszont a helyi akarat kifejeződéseként hivatkoznak rá. Másodszor a népszámlálási adatok értelmezése bizonytalan: a roma lakosság számát a kortárs szociográfusok is jóval magasabbra becsülték a hivatalos számnál, a zsidók esetében pedig az etnikai és vallási besorolás eltérései torzíthatják az összehasonlítást. Harmadszor a földreform hatása tartományonként egyenetlenül dokumentált: az erdélyi és besszarábiai birtoknyilvántartások hiányosak, a ténylegesen kiosztott földek minősége és a paraszti eladósodás mértéke nehezen számszerűsíthető. Negyedszer a kisebbségi diskurzus maga is emlékezetpolitikai küzdelmek terepe: a gyulafehérvári nyilatkozat ígéreteinek jogi érvényesíthetősége ma is vita tárgya a román és a magyar közjogi érvelésben. Végül a két világháború közötti román politikai élet minősítése – „parlamentáris demokrácia”, „irányított demokrácia” vagy „autoriter rendszer” – a kutatói konszenzus hiánya miatt óvatos megfogalmazást igényel. Az 1938-as királyi diktatúra bevezetése ugyanakkor dokumentáltan megszüntette a többpárti kereteket, tehát a korszak második felében a nyílt autoriter fordulat ténye nem vitatott.