Románia második világháborús szerepvállalása elválaszthatatlan az 1930-as években megerősödő autoriter politikai fordulattól és a nagyhatalmi átrendeződéstől, amely 1940 nyarán alapjaiban rajzolta át az ország határait. Az 1918-ban létrejött Nagy-Románia – amelyet az előző alfejezet tárgyalt – területi integritását a szomszédos revizionista államok és a Szovjetunió egyszerre kérdőjelezték meg. A román politikai elit a háború első szakaszában a náci Németországgal való katonai szövetségben látta az elvesztett területek visszaszerzésének egyetlen reális lehetőségét. Ez a döntés azonban az országot a keleti front háborújába, a szovjet megszállásba, majd a szövetségesek oldalára való átállásba sodorta.
A korszakot a román történetírásban máig intenzív viták övezik. A vita egyik pólusa szerint Ion Antonescu marsall a nemzeti érdekek védelmezője volt, aki a legkisebb rosszat választotta a szovjet terjeszkedéssel szemben; a másik pólus szerint viszont egy olyan tömeggyilkos rendszer irányítója, amely saját határain belül és a megszállt szovjet területeken végrehajtotta a zsidóság és más csoportok szisztematikus üldözését. A történészi konszenzus ma már egyértelműen elutasítja az Antonescu-rendszer „nemzetmentő” mítoszát, de a rezsimmegítélés részkérdései – például a katonai és a civil felelősség aránya, a romániai zsidóság deportálásának megszakítása mögött meghúzódó okok – továbbra is tudományos vita tárgyát képezik. Az emlékezetpolitikai küzdelem a 2020-as években is éles: a román parlament időszakosan napirendre tűzi a háborús bűnösök rehabilitálását célzó javaslatokat, miközben a civil társadalmi szervezetek az áldozatok emlékezetének intézményesítését sürgetik.
A második világháború romániai előzményeit nem lehet kizárólag a német–szovjet katonai szembenállás felől értelmezni. 1940 nyarán Románia területi veszteségei három irányból következtek be, és mindhárom esetben a párizsi békerendszer által létrehozott határok revíziója állt a középpontban.
A Szovjetunió 1940. június 26-án ultimátumban követelte Besszarábia és Észak-Bukovina átadását. A román kormány – miután a náci Németország és a fasiszta Olaszország nem nyújtott támogatást – június 28-án kénytelen volt eleget tenni a szovjet követelésnek. Besszarábia nyugati, többségében románok lakta része a Román Királysághoz tartozott 1918 óta; Észak-Bukovina viszont soha nem tartozott az orosz birodalomhoz, ezért annexiója különösen súlyos presztízsveszteséget jelentett. A szovjet csapatok bevonulását követően a román közigazgatási apparátus és a hadsereg nagy része kivonult a területről, de a román lakosság egy része bosszúállások áldozatává vált; a túlélők egy része később a romániai Holocaust túlélőivel párhuzamosan emigrált. Ezt a folyamatot a román források gyakran „a nemzeti katasztrófa kezdeteként” írják le, a szovjet források viszont a „moldáv területek felszabadításaként” értelmezték. A mai ukrán és moldáv történetírásban a szovjet annexió megítélése eltérő: Ukrajnában a sztálini határrevízió részeként, Moldovában a szovjet megszállás kezdeteként tárgyalják.
A második területi veszteség Észak-Erdély átadása volt. A második bécsi döntés 1940. augusztus 30-án Németország és Olaszország döntőbíráskodása nyomán Magyarországnak ítélte Észak-Erdélyt, a Székelyföld nagy részével együtt. A határvonalat etnikai szempontból nem lehetett igazságosan meghúzni: a térségben a magyar és a román lakosság keverten élt, és települési szinten is gyakori volt a szomszédság. A döntőbíráskodás következtében mintegy 2,5 millió főnyi lakosság került át magyar fennhatóság alá. A román kormányzat és a közvélemény a döntést nemzeti traumaként élte meg; a magyar álláspont szerint viszont a döntés a trianoni béke revíziójának egy újabb állomása volt. Az átadást követően mindkét oldalon erőszakos cselekményekre került sor; a halálos áldozatok száma a román és magyar becslések szerint néhány száz főre tehető, de a pontos adatok máig vitatottak, mivel a megszálló hatóságok által felvett jegyzőkönyvek és a túlélői beszámolók eltérően számolnak.
Harmadikként, augusztus 21-én a román–bolgár tárgyalások nyomán a craiovai szerződés Dél-Dobrudzsát (Cadrilater) Bulgáriának juttatta. A szerződés következtében a román lakosság túlnyomó többsége elhagyta a térséget; a bolgár állam pedig a területen élő kisebbségek kitelepítésére törekedett. A szerződés egyike volt a második világháború előtti kényszerű lakosságcseréknek, és a román történelmi emlékezetben a „második nemzeti megaláztatásként” rögzült.
A területi veszteségek politikai következményei gyorsan leépítették II. Károly király tekintélyét. A király által 1938-ban bevezetett királyi diktatúra, a „nemzeti újjászületés” rendszere már 1940-re elvesztette társadalmi támogatottságát; a román közvélemény a korrupciót, a rossz gazdaságpolitikát és a külpolitikai kudarcokat a királyi környezet számlájára írta. 1940 szeptemberében a Vasgárda – a legionárius mozgalom – és a hadsereg konzervatív csoportjai közösen kényszerítették lemondásra II. Károlyt. A hatalomformáló kompromisszum eredményeként Ion Antonescu tábornok kapta a kormányfői megbízatást, aki a németbarát katonai elit és a fasiszta tömegmozgalom képviselőit is beemelte a kormányba. Románia 1940. szeptember 6-án hivatalosan is kilépett a király által korábban meghirdetett semlegességi politikából, és fokozatosan elköteleződött a tengelyhatalmak mellett.
A „nemzeti legionárius állam” (Statul Național Legionar) 1940. szeptember 14-től 1941. január 23-ig állt fenn. Antonescu formálisan a Vasgárda vezetőjével, Horia Simával osztozott a hatalmon, de a gyakorlatban a hadseregre támaszkodó tábornok igyekezett korlátozni a legionáriusok mozgásterét. A rendszer hónapjai alatt a legionáriusok szabad kezet kaptak a „rendcsinálásra”: a célpontok között elsősorban zsidók, de politikai ellenfelek, egykori királypárti politikusok és értelmiségiek is szerepeltek. A bukaresti és vidéki pogromok, fosztogatások, valamint a törvénytelen letartóztatások mindennapossá váltak. A legismertebb atrocitás a 1941. januári bukaresti pogrom volt, amelynek során a legionáriusok több mint 120 zsidó lakost gyilkoltak meg, és számos zsinagógát rongáltak meg. Ezt az erőszakhullámot a román történetírás egy része a romániai Holocaust első szakaszának tekinti; mások szerint a Holocaust nyitánya inkább a későbbi, adminisztratív úton szervezett deportálásokhoz köthető. A modern forráskutatás – elsősorban a Wiesel Bizottság 2004-es jelentése – a pogromot egyértelműen a román állami antiszemitizmus megnyilvánulásaként értékeli, függetlenül attól, hogy a legionáriusok és a hadsereg konfliktusa végül Antonescu győzelmével zárult.
A legionárius kormányzás bukása után, 1941 januárjától 1944 augusztusáig Ion Antonescu személyes diktatúrája működött. A tábornok a náci Németországgal való szövetséget nem csupán külpolitikai döntésnek, hanem a belső átalakítás támaszának is tekintette. A rendszer ideológiájának középpontjában az ortodox kereszténység, a paraszti hagyományok és a nemzeti homogenitás eszméje állt. Antonescu nem volt hagyományos értelemben vett fasiszta ideológus; a hatalomgyakorlás alapját a hadsereg, a csendőrség és a közigazgatás képezte, kiegészülve a szélsőjobboldali értelmiség egyes csoportjaival. A parlament szerepét felfüggesztették, a sajtószabadságot megszüntették, a politikai ellenfeleket internálták vagy kivégezték. A rendszer nyíltan diszkriminatív jogszabályokat fogadott el; a zsidó lakosságot megfosztották vagyonától, kizárták az állami foglalkoztatásból, és fizikai munkára kényszerítették. A román állami adminisztráció a holokauszt romániai szakaszának végrehajtója lett: a vasúti hatóságok, a csendőrség és a hadsereg alakulatai a deportálások szervezésében aktívan közreműködtek.
A diktatúra hatalmi struktúrájának megértéséhez fontos megkülönböztetni a kormányzati apparátus, a katonai adminisztráció és a helyi hatóságok közötti munkamegosztást. A megszállt szovjet területeken létrehozott „Transznisztria” kormányzóság élén a román katonai és polgári adminisztráció állt, amelynek hivatalnokai gyakran saját kezdeményezésre is erőszakot alkalmaztak a helyi zsidó lakossággal szemben. A romániai kormányzat formálisan nem ültette át a német megsemmisítő táborok rendszerét, de a saját hatáskörében végrehajtott deportálások és tömeggyilkosságok embervesztesége így is százezres nagyságrendű.
Románia a náci Németországgal kötött katonai egyezmény alapján 1941. június 22-én, a Szovjetunió elleni német támadással egyidejűleg lépett be a háborúba. A román hadsereg célja Besszarábia és Észak-Bukovina visszafoglalása volt, de a hadjárat hamarosan túlterjeszkedett ezen a területen. A román csapatok a német 11. hadsereggel együtt nyomultak előre, részt vettek Odessza ostromában, majd a krími és a doni hadműveletekben is. A román veszteségek – elesettek, sebesültek, fogságba esettek – a hadjárat előrehaladtával nőttek; az 1942–43-as sztálingrádi csata különösen súlyos csapást mért a román hadseregre, amely több százezer katonát veszített.
A háború emberi és anyagi költségei mellett a román hadsereg alakulatai a megszállt szovjet területeken szisztematikus erőszakot követtek el. A román katonai közigazgatás alá tartozó területeken a helyi zsidó lakosságot gettókba és koncentrációs táborokba kényszerítették; a tömeges kivégzések a hadsereg dokumentumaiban is szerepelnek. A transznisztriai kormányzóságban a román hatóságok a náci megsemmisítő gépezet működésétől függetlenül, saját eszközeikkel hajtották végre a zsidóság deportálását és elpusztítását. A helyi ukrán lakosságot is súlyos erőszak érte; a kollaboráció és az ellenállás formái párhuzamosan léteztek.
A romániai Holocaust a második világháború egyik legsúlyosabb, mégis sokáig kevéssé ismert fejezete. A Wiesel Bizottság 2004-es jelentése – amely a román állam megbízásából készült – a romániai zsidó áldozatok számát 280 000 és 380 000 közé teszi; más becslések ennél magasabb számot is elképzelhetőnek tartanak. Az adat bizonytalansága a források töredékességéből, a megsemmisítő akciók dokumentálatlanságából és a túlélők elbeszéléseinek időbeli változásából fakad. A korszakra vonatkozó statisztikai adatok nem tekinthetők teljesnek: a becslések elsősorban a román csendőrségi és prefektusi jelentésekre, a helyi zsidó hitközségi nyilvántartásokra, valamint a német diplomáciai iratokra támaszkodnak. A román hatóságok a deportálásokról gyakran nem vezettek pontos létszámnyilvántartást; a túlélők visszaemlékezései pedig utólagos rekonstrukciók.
A romániai Holocaust több időszakra bontható. A legionárius uralom alatt a pogromok és a rablások jellemezték a zsidóellenes erőszakot. 1941 júniusától, a háború kitörésétől kezdve a hadsereg és a csendőrség Besszarábiában és Észak-Bukovinában tömeges kivégzéseket hajtott végre; a túlélők deportálása Transznisztriába ezt követően vette kezdetét. A megszállt szovjet területeken a román katonai közigazgatás koncentrációs táborokat hozott létre; a legismertebb Bogdanovka, Ahmetchetka és Domanovka. Ezekben a táborokban a túlélők beszámolói szerint szándékos éheztetés, tífuszjárványok és tömeges kivégzések történtek. A román hadsereg és a csendőrség alakulatai gyakran a német SS-egységekkel párhuzamosan, de önállóan is elkövettek gyilkosságokat. Az Odessza környéki mészárlások – amelyek a román parancsnokság bosszúja nyomán több tízezer zsidó halálát okozták – a romániai Holocaust legsúlyosabb fejezeteihez tartoznak.
A sztálingrádi vereség és a nyugati szövetségesek észak-afrikai partraszállása után a román kormányzat diplomáciai csatornákon keresztül puhatolózni kezdett a nyugati hatalmaknál. Antonescu ugyan továbbra is a tengelyhatalmak mellett állt, de a deportálások ütemét fokozatosan mérsékelte; a romániai zsidóság egy része – elsősorban az Ókirályságban élők – így megmenekült a transznisztriai deportálástól. A romániai zsidók elleni fellépés 1944. augusztus 23-a után, a királyi államcsínyt követően szűnt meg. Ekkor I. Mihály király letartóztatta Antonescut, és Románia átállt a szövetségesek oldalára. A fordulat a háború utolsó szakaszában – a szovjet csapatok előrenyomulásával egyidejűleg – valósult meg, és a román közvélemény egy része ma is vitatja, hogy az átállást a nemzeti túlélési ösztön vagy a német vereség felismerése motiválta-e. A szovjet történetírás az államcsínyt „antifasiszta felkelésként” értelmezte, míg a román emigráció a királyi ház nemzetmentő szerepét hangsúlyozta.
A háború utolsó évében Románia a szovjet hadsereg oldalán harcolt Magyarország és a náci Németország ellen. A román hadsereg részt vett Észak-Erdély visszafoglalásában, majd a bécsi offenzívában is. A háború romániai embervesztesége – a hadsereg elesettjeit, a civil áldozatokat és a zsidók elleni erőszak áldozatait is beleértve – több százezer főre tehető, de a pontos számok máig vitatottak. A szovjet katonai jelenlét, a német megszállás és a román hatóságok által elkövetett atrocitások áldozati csoportjai közötti határok elmosódnak; a háborús károk számbavétele a források töredékessége miatt becslésen alapul.
A romániai második világháború értelmezése a 20. század második felében szorosan összefonódott a kommunista rendszer ideológiájával. A Ceaușescu-korszak hivatalos történetírása az Antonescu-rendszert „fasiszta” jelzővel bélyegezte meg, de a romániai Holocaustról nem beszélt, a zsidó áldozatok emlékét pedig elhallgatta. A rendszerváltás után a román társadalom egy része Antonescut újraértékelte, és a nemzeti hős mítoszát próbálta feléleszteni. A 2000-es években a román állam által támogatott Wiesel Bizottság jelentése, a Holocaust-tagadás elleni törvény elfogadása, valamint a nemzetközi emlékezetpolitikai intézményekkel való együttműködés fokozatosan elmozdította a diskurzust a kritikai emlékezet irányába. Ugyanakkor a 2020-as években is jelen vannak olyan politikai erők, amelyek a román háborús múlt egyoldalú, apologetikus ábrázolását szorgalmazzák. A holokauszt romániai emlékezete tehát ma is vita tárgya, és a történészi konszenzus – amely a rendszer bűneit és a román állam felelősségét egyértelműen megállapítja – nem mindig esik egybe a társadalom kollektív emlékezetével.
A romániai második világháborúra vonatkozó forrásbázis rendkívül egyenetlen. A katonai műveletek és a csendőrségi deportálások egy része írásos nyomot hagyott: a román hadsereg hadműveleti naplói, a prefektusi jelentések, a vasúti fuvarlevelek, a német katonai attasé jelentései és a román külügyminisztérium iratai részben fennmaradtak. Ugyanakkor a romániai Holocaust végrehajtói gyakran szándékosan semmisítették meg a terhelő dokumentumokat; a tömegsírok feltárása a mai napig részleges. A túlélői visszaemlékezések – amelyeket a Wiesel Bizottság és a Jad Vasem részben publikált – pótolhatatlan források, de az emlékezet szelektivitása és az utólagos elbeszélés torzításai miatt körültekintően értelmezendők.
A vitatott kérdések közé tartozik a transznisztriai deportáltak pontos száma, a román állami szereplők és a helyi lakosság közötti együttműködés mértéke, valamint az 1944. augusztusi átállás megítélése. A romániai Holocaust áldozatszámára vonatkozó becslések 280 000 és 380 000 között mozognak; a tág intervallum oka a források hiányossága mellett az is, hogy a Besszarábiában és Észak-Bukovinában elkövetett tömeggyilkosságok egy részére nincs megbízható dokumentáció. A roma áldozatok száma még ennél is bizonytalanabb: a román hatóságok nem vezettek elkülönített nyilvántartást a roma közösségek deportálásáról, a szakirodalom általában több tízezer áldozatra becsüli a számukat.
A történészi konszenzus ma már abban is egyetért, hogy a román hatóságok saját kezdeményezésre, nem pusztán német nyomásra hajtották végre a deportálásokat és a tömeggyilkosságokat. Ezt igazolják a román kormányzat által kiadott rendeletek, valamint a csendőrségi jelentések, amelyek a német hatóságokkal való együttműködést rögzítik. Ugyanakkor a romániai Holocaust sajátos vonása, hogy a deportálásokat a román adminisztráció saját területén, a román törvények keretei között hajtotta végre, és a megsemmisítő táborok rendszerét nem vette át. Ez a sajátosság a mai napig vitákat gerjeszt a romániai Holocaust és a náci Holocaust közötti viszony értelmezéséről.
Az emlékezetpolitikai állítások különösen a nyilvános vitákban jelennek meg: a „nemzeti árulás” és a „nemzetmentés” narratívái szembeállíthatók a kritikai történetírással. A tankönyvi feldolgozásban a kettő közötti különbséget mindenképpen jelezni kell: a történészi munka forrásalapú, az emlékezetpolitika viszont a jelenkori identitáspolitika része.