A második világháború romániai eseményeit és az 1944. augusztus 23-i átállást az előző alfejezet tárgyalta. A háború formális befejeződése azonban nem hozott demokratikus átmenetet Romániában. A szovjet csapatok jelenléte, a fegyverszüneti feltételek és a szovjet politikai nyomás olyan pályára állította az országot, amelyen 1944 és 1948 között a hagyományos politikai erőket fokozatosan felszámolták, és létrejött a kommunista egypártrendszer. Ez az alfejezet azt vizsgálja, milyen eszközökkel ment végbe a kommunista hatalomátvétel (románul preluarea comunistă a puterii), hogyan kapcsolódott össze a belső átalakulás a szovjet szovjetizálással (románul sovietizare, oroszul szovjetizacija), és milyen következményekkel járt a gazdaságra, a társadalomra és a kisebbségekre. A folyamat értelmezése a mai romániai emlékezetpolitikában élesen vitatott: egyes narratívák a szovjet megszállást és a kommunista diktatúrát hangsúlyozzák, mások a „felszabadulás” hivatalos szovjet korszakbeli értelmezését követik, megint mások a román társadalom belső kollaborációját és az elit felelősségét is vizsgálják.
Az 1944. augusztus 23-i államcsíny után Románia szembefordult a tengelyhatalmakkal, és csapatai a szovjet oldalon folytatták a háborút. A fegyverszüneti egyezményt 1944. szeptember 12-én írták alá Moszkvában. Az egyezmény értelmében Románia kötelezettséget vállalt arra, hogy részt vesz a háborúban Németország és Magyarország ellen, visszaállítja az 1940. évi második bécsi döntés előtti román–szovjet határt (azaz elfogadja Észak-Bukovina és Besszarábia szovjet annexióját), jóvátételt fizet a Szovjetuniónak, és szovjet csapatokat enged a területére. A szovjet hadsereg jelenléte a háború végéig katonailag indokolt volt, de a harcok befejezése után is fennmaradt: a szovjet csapatok 1948-ig, a békeszerződés aláírását követően is az országban állomásoztak, és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) működését gyakorlatilag a szovjet fél ellenőrizte. A fegyverszüneti egyezmény tehát nem csupán katonai, hanem politikai keretet is teremtett a szovjet befolyás intézményesítésére.
A szovjet jelenlét mértéke vita tárgya. A szovjet hivatalos források „felszabadító” hadseregként mutatták be a Vörös Hadsereget, míg a kortárs román és nyugati források, valamint a mai román történetírás jelentős része megszállásként írja le az időszakot. A szovjet csapatok létszámáról nincs teljesen megbízható adatsor. A román levéltárakban fennmaradt jelentések szerint a háború végén százezres nagyságrendű szovjet erő állomásozott Romániában, de a pontos számokat a szovjet parancsnokság nem hozta nyilvánosságra. A szovjet katonai közigazgatás a hátországban rekvirált, és a gazdaságot a háborús jóvátétel és a saját ellátás szolgálatába állította. Ez a helyzet már önmagában korlátozta a román kormányok mozgásterét.
A fegyverszüneti egyezmény előírta a jóvátétel (románul reparații) fizetését. A megállapodás 300 millió USA-dollár értékű áruszállítást írt elő a Szovjetunió számára hat éven belül. A későbbi békeszerződés ezt megerősítette, bár az összeget a szovjet fél a háborús károkra hivatkozva többször is kiegészítő követelésekkel toldotta meg. A jóvátételi szállítások a román ipart és a mezőgazdaságot tartósan megterhelték; a kivitelt gyakran a belső ellátás rovására teljesítették. Emellett a szovjet hatóságok Szovrom (románul Sovrom) néven vegyes szovjet–román vállalatokat hoztak létre, amelyek a kitermelő iparban, a közlekedésben, a bank- és biztosítási szektorban, valamint a kereskedelemben biztosítottak szovjet többségi érdekeltséget. A Szovrom-vállalatok formálisan vegyes tulajdonúak voltak, de irányításuk gyakorlatilag szovjet kézben volt, és a nyereség jelentős része a Szovjetunióba áramlott. A mai történészi értékelés szerint a Szovrom-rendszer a szovjet gazdasági kizsákmányolás egyik legfontosabb eszköze volt, bár pontos pénzügyi mérlege a mai napig vitatott.
A háború utáni első román kormányok koalíciós jellegűek voltak, de a kommunista párt befolyása gyorsan nőtt. A Román Kommunista Párt (románul Partidul Comunist Român, PCR) a háború előtt illegálisan működött, tagsága néhány ezer főre becsülhető. A háború után a szovjet támogatás, a tömeges tagtoborzás és a hatalmi pozíciók megszerzése révén létszáma ugrásszerűen nőtt; 1947-re több százezerre becsülték, bár a tagkönyvek mögött gyakran opportunista csatlakozás húzódott. A kommunista párt 1944 őszén részt vett a Nemzeti Demokratikus Arcvonal (románul Frontul Național Democrat, FND) létrehozásában, amely a kommunisták mellett a szociáldemokraták, a szakszervezetek, a földműves-szervezetek és más baloldali csoportok gyűjtőszervezete volt.
Az 1944–1945 közötti időszakban a hatalomért folyó küzdelem elsősorban a hagyományos pártok – a Nemzeti Parasztpárt (románul Partidul Național Țărănesc, PNȚ) és a Nemzeti Liberális Párt (románul Partidul Național Liberal, PNL) –, valamint a szovjet támogatást élvező baloldali koalíció között zajlott. A király, I. Mihály és a hagyományos pártok többször tiltakoztak a szovjet beavatkozás ellen, de a szovjet katonai jelenlét és a SZEB nyomása miatt cselekvési terük korlátozott volt. 1945. február végén a szovjet külügyminiszter-helyettes, Andrej Visinszkij Bukarestben járt, és nyíltan követelte a királytól, hogy nevezzen ki szovjetbarát kormányt. A király kezdetben ellenállt, de 1945. március 6-án kénytelen volt kinevezni Petru Groza kormányát, amelyet az FND dominált.
A Groza-kormány kulcspozícióit kommunisták és velük szövetséges politikusok foglalták el. A belügyminisztériumot, az igazságügyet és a gazdasági tárcákat kommunisták vagy a szovjet érdekekkel azonosuló személyek irányították. A hagyományos pártok nem kaptak miniszteri tárcákat. A kormány legitimitását a király és a nyugati hatalmak vitatták, de a szovjet kormány elismerte. A Groza-kormány megalakulása a kommunista hatalomátvétel egyik fordulópontja volt: a szovjet nyomás nyílt politikai beavatkozássá vált, és a hagyományos politikai elit kiszorult a végrehajtó hatalomból. A brit és az amerikai kormány hivatalosan tiltakozott, de a háború utáni nagyhatalmi erőviszonyok között érdemi lépést nem tett.
A Groza-kormány 1946. november 19-én tartotta az első háború utáni parlamenti választásokat. A választási kampányt a kormányzati propaganda, a rendőrségi zaklatások, a baloldali milíciák erőszakos fellépései és a hagyományos pártok sajtójának korlátozása jellemezte. A hivatalos eredmény szerint a baloldali koalíció a szavazatok mintegy 70%-át szerezte meg, a Nemzeti Parasztpárt pedig csupán a voksok töredékét kapta. A kortárs nyugati megfigyelők, a király és a nemzetközi sajtó széles körben csalással vádolta a kormányt, és a későbbi történetírás is arra a következtetésre jutott, hogy a választás nem volt sem szabad, sem tisztességes. A csalás konkrét mechanizmusairól – a szavazólapok megsemmisítésétől a fiktív választói névjegyzékekig – számos korabeli visszaemlékezés és levéltári dokumentum tanúskodik, de a hamisítás mértékének számszerűsítése továbbra is vitatott. Annyi bizonyos, hogy a választási eredmény nem tükrözte a román társadalom tényleges pártszimpátiáit.
A választásokat követően a hagyományos pártok befolyása gyorsan csökkent. 1947 nyarán a Nemzeti Parasztpárt vezetőit, Iuliu Maniut és Ion Mihalache-ot hazaárulás és az idegen hatalommal való összejátszás vádjával bíróság elé állították. A per konstruált jellegét a mai történészi szakirodalom széles körben elfogadja: a vádakat politikai megrendelésre állították össze, a tárgyalás nem felelt meg a jogállami normáknak. Maniu-t és Mihalache-ot életfogytiglani kényszermunkára ítélték; Maniu 1953-ban halt meg a börtönben. A Nemzeti Liberális Párt vezetőit, köztük Dinu Brătianut, szintén perbe fogták és bebörtönözték. A szociáldemokrata pártot 1948 februárjában erőszakkal egyesítették a kommunista párttal, létrehozva a Román Munkáspártot (Partidul Muncitoresc Român, PMR). A szociáldemokraták jobbszárnyát kizárták, vezetőiket üldözték. A hagyományos pártok 1948 elejére gyakorlatilag megszűntek működni, és az ország egypártrendszerbe sodródott.
A politikai rendőrség, a Szecuritate (románul Securitate, teljes nevén Direcția Generală a Securității Poporului, azaz Állambiztonsági Főigazgatóság) megszervezése már a Groza-kormány idején elkezdődött. A szovjet tanácsadók közreműködésével kiépített állambiztonsági szervezet a rendszer politikai ellenfeleinek megfigyelésére, megfélemlítésére és felszámolására szolgált. A letartóztatások hamarosan tömegessé váltak; 1948-ban már több tízezer politikai foglyot tartottak nyilván. Az áldozatok és fogvatartottak pontos számáról nincs megbízható, mindenki által elfogadott statisztika: a becslések százezres nagyságrendű politikai elítéltről szólnak, de a levéltárak hiányosak, és a kommunista rendszer bukása után felállított levéltári bizottságok is eltérő módszertannal dolgoztak.
A politikai ellenfelek felszámolásával párhuzamosan a kommunista vezetés a monarchia felszámolására készült. I. Mihály király a háború utáni időszakban a szovjet befolyással szembeni ellenállás szimbólumává vált a hagyományos elitek és a nyugati hatalmak szemében. A kommunista vezetés, a szovjet tanácsadók útmutatásával, 1947 végén döntött a monarchia eltörléséről. 1947. december 30-án I. Mihály királyt a kormány nyomására lemondatták. A lemondási nyilatkozat aláírásának körülményei a mai napig emlékezetpolitikai vita tárgyát képezik: a hivatalos kommunista narratíva szerint a király önként mondott le, míg a királyi család és a kortárs nyugati források szerint a lemondást fegyveres nyomás alatt csikarták ki. A dokumentált tény az, hogy a király elhagyta az országot, és a kormány még aznap kikiáltotta a Román Népköztársaságot (Republica Populară Română).
A Népköztársaság kikiáltása után 1948-ban új, szovjet mintájú alkotmányt fogadtak el, amely az államhatalom letéteményeseként a dolgozó népet, irányító erejeként pedig a munkáspártot határozta meg. Az alkotmány formálisan biztosította az állampolgári jogokat, de ezek a gyakorlatban nem érvényesültek. Az 1948. áprilisi alkotmány a politikai rendszer alapdokumentumává vált, és rögzítette az egypártrendszer kereteit. A Román Népköztársaság szuverenitása azonban korlátozott volt: a szovjet csapatok jelenléte, a szovjet tanácsadók intézményesített befolyása és a gazdasági függés a valós döntéshozatalt Moszkvához kötötte.
A politikai hatalom megszerzése után a kommunista vezetés a gazdaság szocialista átalakítására törekedett. Az 1948. június 11-i államosítási törvény (legea naționalizării) a bányákat, a nagyipart, a bankokat, a biztosítókat, a vasutat és a nagykereskedelmet állami tulajdonba vette. A törvény értelmében mintegy 10 000 vállalatot államosítottak; a pontos szám a levéltári forrásokban eltérően jelenik meg, de a nagyságrend elfogadott. Az államosítás nem csupán a magántőke felszámolását jelentette, hanem a gazdaságirányítás központosítását is: a szovjet mintájú tervgazdaság bevezetése 1949-ben kezdődött az első ötéves terv elfogadásával.
Az államosítás jogi alapja a tulajdonviszonyok radikális átalakítását tette lehetővé. A törvény indoklása a „kizsákmányoló osztályok” vagyonának társadalmasítására hivatkozott, de a gyakorlatban a kis- és középvállalkozásokat is állami ellenőrzés alá vonták. A bankok államosítása megfosztotta a magánszektort a hitellehetőségektől, a nagykereskedelem állami monopóliuma pedig a mezőgazdasági és ipari termékek elosztásának ellenőrzését biztosította. A folyamatot szovjet tanácsadók irányították, és a szovjet gazdasági modell átvételét szolgálta. A Szovrom-vállalatok az államosítás után is működtek, mert a szovjet érdekeltségek kikerültek a román állami tulajdonba vétel alól; csak az 1950-es évek közepén kezdődött meg fokozatos felszámolásuk.
A gazdasági átalakítás súlyos társadalmi következményekkel járt. A magántulajdon megszüntetése a középosztály, a kereskedők, az iparosok és a paraszti gazdák jelentős részét fosztotta meg megélhetésétől. A termelés visszaesett, az infláció magas volt, és a hiánygazdaság állandósult. A szovjet jóvátételi szállítások és a Szovrom struktúra további terheket rótt a román gazdaságra. A gazdasági nehézségekért a kommunista propaganda a „reakciós elemeket” és a nyugati imperialistákat tette felelőssé, miközben a szovjet kizsákmányolás nem jelenhetett meg a nyilvánosságban. A kortárs nyugati diplomáciai jelentésekben és a későbbi történetírásban azonban egyértelműen azonosítható a szovjet gazdasági elszívás: a román ipari termelés jelentős hányada a Szovjetunióba áramlott, gyakran a belső fogyasztás kárára. A számszerű veszteségek becslései vitatottak, mert a Szovrom-vállalatok könyvelése nem volt átlátható, és a szovjet levéltárak egy része máig nem hozzáférhető.
A mezőgazdaság átalakítása már a kommunista hatalomátvétel előtt megkezdődött. Az 1945. március 23-i földreform (reforma agrară) a 50 hektár feletti birtokokat, illetve a háborús bűnösök és kollaboránsok földjeit kisajátította, és mintegy 1,5 millió hektár földet osztottak fel a földnélküli és törpebirtokos parasztok között. A földreformot a kommunista párt saját eredményeként propagálta, és a vidéki szavazók megnyerésének fontos eszköze volt. A reform azonban nem szüntette meg a vidéki szegénységet: a kiosztott parcellák gyakran túl kicsik voltak a megélhetéshez, a mezőgazdasági felszerelés és állatállomány hiánya tovább súlyosbította a helyzetet.
A földreform és a magángazdálkodás fenntartása átmeneti kompromisszumot jelentett, de a kommunista vezetés hosszú távú célja a mezőgazdaság kollektivizálása (colectivizare) volt. A kollektivizálás előkészítése már 1948-ban megkezdődött: a párt a gazdag parasztok (kulákok) elleni kampányt indított, és szorgalmazta a termelőszövetkezetek létrehozását. Az erőteljes kollektivizálás azonban csak 1949-től vett lendületet, miután a politikai hatalom megszilárdult. A kommunista hatalomátvétel időszakában a földkérdés még kettős jellegű volt: a párt egyrészt a földosztás révén próbált támogatást szerezni, másrészt már készült a magántulajdon felszámolására. Ez a kettősség a későbbi kollektivizálás időszakában erős feszültségeket okozott a vidéki társadalomban.
A háború utáni időszak a romániai kisebbségek számára is drámai változásokat hozott. A szovjet csapatok és a román hatóságok 1945 januárjában tömegesen deportálták a romániai németeket – elsősorban a bánsági és erdélyi szász és sváb lakosságot – a Szovjetunióba kényszermunkára. A németek deportálása (deportarea germanilor) becslések szerint 70 000–75 000 embert érintett; az érintettek egy része a szovjet munkatáborokban halt meg, pontos halálozási adatok azonban nem állnak rendelkezésre, mert a szovjet levéltárak hozzáférése korlátozott, és a visszaemlékezések is töredékesek. A deportálást a kollektív bűnösség elvére hivatkozva hajtották végre, amely szerint a romániai németek egész közössége felelős volt a náci Németország háborús bűneiért. Ez az értelmezés a mai nemzetközi jogi normák szerint háborús bűncselekménynek minősül, de a korszakban a szovjet hatóságok politikai eszközként használták.
A magyar kisebbség helyzete az 1944-es átállás után ellentmondásosan alakult. Észak-Erdély 1944 őszén visszakerült román fennhatóság alá, és a román hatóságok számos diszkriminatív intézkedést vezettek be a magyar lakossággal szemben: állampolgársági jogokat vontak meg, magyar iskolákat zártak be, és vagyonokat koboztak el. A Groza-kormány 1945-ben részlegesen visszavonta a legszélsőségesebb rendelkezéseket, és visszaadta az állampolgárságot a magyarok egy részének, de a magyar intézményrendszer továbbra is korlátozottan működött. A kommunista hatalomátvétel ígérete az etnikai egyenlőség megteremtésére nem teljesült: a szocialista rendszer a nemzetiségi kérdést a társadalmi felszabadulás függvényének tekintette, és a kisebbségi önállóság helyett az asszimilációt és a központosított irányítást erősítette.
A zsidó túlélők helyzete is súlyos volt. A holokauszt után a romániai zsidó közösség lélekszáma drasztikusan csökkent; a túlélők közül sokan emigrálni kényszerültek, részben Palesztinába, részben Nyugat-Európába és Észak-Amerikába. A kommunista hatalomátvétel nem hozott tényleges kárpótlást a zsidó túlélőknek, és a későbbi szocialista állam a cionizmust ellenséges ideológiaként kezelte. A roma közösség a háború alatti deportálások és gyilkosságok után továbbra is szegregációval és diszkriminációval szembesült; a kommunista rendszer hivatalosan felszámolta a „roma elmaradottságot”, de a gyakorlatban az erőszakos letelepítés és az asszimilációs politika újabb traumákat okozott.
A kommunista hatalomátvétel nem volt egységes folyamat, mert a párton belül már a hatalom megragadásakor megjelentek a személyi és stratégiai ellentétek. A PCR vezetésében két fő csoport különült el: a Szovjetunióban nevelkedett, szovjet állampolgársággal is rendelkező „moszkovita” frakció, amelyet Ana Pauker, Vasile Luca és Teohari Georgescu fémjelzett, valamint a romániai börtönökben megedződött, belföldi bázisú csoport, amelynek vezéralakja Gheorghe Gheorghiu-Dej volt. A szovjet támogatás kezdetben a moszkovita frakciót erősítette, de Gheorghiu-Dej a párt főtitkári pozícióját megszerezve fokozatosan növelte befolyását.
A párton belüli küzdelmek a hatalomátvétel időszakában még nem nyíltak ki teljesen, de a döntéshozatalt már befolyásolták. A hatalom megszilárdítása után, 1952-ben Gheorghiu-Dej eltávolította Pauker, Luca és Georgescu frakcióját, ami a belföldi csoport győzelmét jelezte. Ez azonban már a kommunista hatalomátvétel lezárulása utáni esemény; itt annyiban releváns, hogy a hatalomátvétel nem egyetlen akarat, hanem különböző érdekcsoportok versengése közepette ment végbe. A szovjet tanácsadók szerepe a párton belüli küzdelmekben vitatott: egyes források szerint Sztálin közvetlenül beavatkozott a román pártharcokba, mások szerint a szovjet vezetés csak a lojalitást ellenőrizte, és a belső frakciók maguk alakították viszonyaikat. A levéltárak részleges hozzáférhetősége miatt a párton belüli döntéshozatal pontos mechanizmusa továbbra is kutatási kérdés.
A kommunista hatalomátvétel romániai története számos elsődleges forrás alapján rekonstruálható, de ezek értelmezése erősen vitatott. Elsődleges források közé tartoznak a fegyverszüneti egyezmény és a békeszerződés szövegei, a román törvények (földreform, államosítási törvény), a választási jegyzőkönyvek, a korabeli párt- és kormányzati iratok, a Szecuritate működésére vonatkozó levéltári dokumentumok, a szovjet külügyi és katonai iratok (amennyiben hozzáférhetők), a nyugati diplomáciai jelentések, valamint a kortárs naplók, visszaemlékezések és a későbbi bírósági perek anyagai. A másodlagos szakirodalom gazdag, de a politikai nézőpontok befolyásolják a hangsúlyokat.
A legfontosabb bizonytalanságok és viták a következők: