Az A kommunista hatalomátvétel című alfejezetben tárgyalt folyamat után a román állampárt 1948-ra minden hatalmi ágazatban megszilárdította az ellenőrzést. Az 1948–1965 közötti korszak Gheorghe Gheorghiu-Dej nevéhez kötődik, és a sztálinista modell erőszakos átültetése mellett a fokozatos, óvatos szovjet távolságtartás időszaka is volt. Az alábbiakban a pártállami rendszer kiépülését, a mezőgazdaság kollektivizálását, a szocialista iparosítást, a represszió működését és a társadalmi átalakulást tekintjük át, majd a desztalinizáció és a nemzeti kommunizmus kezdeteihez kapcsolódó fordulatokat emeljük ki.
A Román Népköztársaság (Republica Populară Română) kikiáltása után a politikai rendszer a szovjet típusú pártállam (stat-partid) mintáját követte. A Román Munkáspárt (Partidul Muncitoresc Român, PMR) 1948 februárjában jött létre a kommunisták és a szociáldemokraták egyesítésével, formálisan a munkásmozgalom egységét hirdetve. A párt a választásokon a hatalomgyakorlás legitimáló eszközét látta; az 1948. márciusi választásokat csalások és megfélemlítés kísérte, a hivatalos eredmény szerint a kormányzó front a szavazatok túlnyomó többségét szerezte meg. Az 1948-as alkotmány a „népi demokrácia” kereteit rögzítette, de a tényleges döntéshozatal a PMR Politikai Bizottságában és Gheorghiu-Dej szűk környezetében összpontosult.
A gazdasági alapok átalakítását az államosítás (naționalizare) 1948. júniusi törvénye indította el. Az intézkedés állami tulajdonba vette a jelentősebb ipari, bányászati, banki, szállítási és kereskedelmi vállalatokat. A hivatalos indoklás a tőkés kizsákmányolás felszámolása volt, a gyakorlatban azonban a korábbi tulajdonosi osztály politikai és gazdasági ellehetetlenítését szolgálta. A tervgazdaság (economie planificată) bevezetése a szovjet ötéves tervek román változatát követte: az első ötéves terv a nehézipar és az energiaágazat erőltetett fejlesztését tűzte ki, a fogyasztási cikkek gyártását alárendelve a felhalmozási céloknak.
A szovjet befolyás intézményesítésének fontos eszközei voltak a Szovrom (Sovrom) vegyesvállalatok, amelyekben a szovjet fél ellenőrző részesedéssel rendelkezett. A Szovromok elsősorban a nyersanyag-kitermelésben, a faiparban, a kőolajfinomításban és a banki szektorban működtek, és a szovjet gazdasági érdekeket szolgálták, gyakran a román erőforrások kedvezőtlen feltételekkel való hasznosításával. A Szovromok fokozatos felszámolása 1954 után kezdődött meg, és 1963-ra fejeződött be, miközben a román állam kivásárolta a szovjet részesedést. Ez a folyamat már a későbbi, önállóbb gazdaságpolitika irányába mutatott.
A kollektivizálás (colectivizare) a román vidék társadalmi és gazdasági szerkezetének radikális átalakítása volt. Az 1945-ös földreform több százezer parasztcsaládot juttatott földhöz, ám a hatalomátvétel után a rezsim a magántulajdonú kisgazdaságokat a „kapitalista elem” maradványának tekintette. Az 1948-as párthatározat a mezőgazdaság szocialista átalakítását hirdette meg; a gyakorlati végrehajtás 1949-től gyorsult fel.
A termelőszövetkezet (cooperativă agricolă de producție, CAP) és az állami gazdaság (gospodărie agricolă de stat, GAS) volt a szocialista mezőgazdaság két fő formája. A CAP-okban a föld formálisan közös használatba került, a GAS-ok pedig állami bérből fizetett munkásokat foglalkoztattak. A belépést a helyi pártszervek, a milícia és a Securitate (lásd lentebb) nyomásgyakorlással, adókkal, beszolgáltatási terhekkel és a jómódú parasztok kulákká (chiabur) minősítésével kényszerítették ki. A beszolgáltatás (colectare obligatorie) rendszere a termés meghatározott részének kötelező, alacsony áron történő leadását írta elő; a nem teljesítőket bíróság elé állították, vagyonukat elkobozták.
A paraszti ellenállás sokféle formát öltött: a tömeges kilépések, a beszolgáltatás szabotálása, a földalatti mozgalmak és a nyílt tiltakozások mellett a falvakban passzív ellenállás, illetve az állatállomány elrejtése vagy levágása is előfordult. A rezsim válasza a fokozódó erőszak volt. 1951-ben a Bărăgan-deportálás (deportarea în Bărăgan) keretében több ezer családot, főként a román–szerb határ menti vidékekről és a „megbízhatatlan” elemek közül, a Bărăgan-síkságra hurcoltak, ahol ellenőrzött településeken kényszermunkát végeztek. A lakóhelyüket elhagyni kényszerülők száma ma is vitatott; a becslések néhány tízezer és több tízezer között mozognak.
A kollektivizálás üteme nem volt egyenletes. 1953-ban, Sztálin halála után rövid megtorpanás következett, és a kormányzat néhány enyhítő intézkedést hozott a beszolgáltatási terhek csökkentésére. Az 1956-os magyar forradalom utáni belföldi feszültségek azonban a pártot a kollektivizálás újraindítására ösztönözték. Az 1950-es évek végén a rezsim valóságos kampányt indított a téeszekbe való belépésért; az ellenállókat „osztályellenségként” kezelték. 1962-re a hivatalos adatok szerint a mezőgazdasági terület elsöprő többsége, mintegy kilenc tizede kollektív vagy állami tulajdonba került. Ezt a számot a történészek részben a rezsim propagandájának tekintik, mert a tényleges tagi részvétel és a termelés ellenőrzése nem mindenütt felelt meg a formális szerkezetnek. A vidéki társadalom azonban visszafordíthatatlanul átalakult: a paraszti birtokrendszer felbomlott, a falusi lakosság jelentős része ingázó munkássá vagy ipari segédmunkássá vált.
A román kommunista rezsim gazdaságpolitikájának középpontjában a szocialista iparosítás állt. A szovjet modell szerint a nehézipar – acélgyártás, gépipar, vegyipar, energetika – elsőbbséget élvezett a mezőgazdasággal és a könnyűiparral szemben. Az ötéves tervek a termelési mutatók növelését írták elő, gyakran a tényleges erőforrás- és munkaerőhelyzet figyelmen kívül hagyásával. A hivatalos statisztikák rendszeresen látványos növekedést mutattak, ám ezeket a kutatók óvatosan kezelik, mert a tervteljesítési jelentéseket politikai nyomás alatt készítették, és az árak, illetve a minőség torzíthatta a képet.
Az iparosítás területi következményei markánsak voltak. A nehézipari központok – például a Duna-menti acélipari komplexum térsége, a bányavidékek és a vegyipari körzetek – gyorsan növekedtek, miközben a vidéki térségekből elvándorló, képzetlen munkaerőt a városokba, ipartelepekre irányították. A szocialista munkaverseny és a sztahanovista normarendszer a munkásokat fokozott teljesítményre ösztönözte, de a bérek és az életkörülmények nem követték a termelési előirányzatokat. A hiánygazdaság állandósult: a lakáshiány, a fogyasztási cikkek szűkössége és az alapellátás akadozása a munkások mindennapjait is meghatározta.
A nemzetközi gazdasági integráció a KGST (Consiliul de Ajutor Economic Reciproc, CAER) és a Varsói Szerződés (Tratatul de la Varșovia) keretében zajlott. Románia a szovjet blokk nyersanyag- és mezőgazdasági beszállítójaként kapott szerepet, ami hosszú távon korlátozta az ipari diverzifikációt. Az 1950-es évek közepétől azonban a román vezetés egyre inkább ellenállt a szovjet tervgazdasági munkamegosztásnak, és a hazai nehézipar önálló fejlesztése mellett érvelt. Ez a törekvés később, a Ceaușescu-korszakban teljesedett ki, de gyökerei a Gheorghiu-Dej-éra utolsó évtizedére nyúlnak vissza.
A politikai elnyomás legfontosabb eszköze a Securitate (Departamentul Securității Statului) volt, amelyet az államvédelmi feladatok ellátására hoztak létre. A Securitate nem csupán a „belső ellenségek” felderítésére szolgált, hanem a besúgóhálózat működtetésére, a levél- és telefonellenőrzésre, valamint a tömegszervezetek és az állami intézmények átpolitizálására is. Az ügynöki hálózat a társadalom széles rétegeit fedte le: a gyárak, az egyetemek, a falvak és a kórházak mind megfigyelés alatt álltak.
A politikai börtönök és munkatáborok hálózata a sztálinista represszió emblematikus intézménye volt. A legismertebb börtönök közé tartozott Sighet, Jilava, Aiud és Pitești. A Pitești-i börtönben az 1950-es évek elején lezajlott „átnevelési kísérlet” különösen brutális volt: a foglyokat arra kényszerítették, hogy egymást kínozzák és leleplezzék, miközben az „átnevelés” ideológiai indokot kapott. Az események feltárása máig vitatott, a résztvevők és az áldozatok pontos azonosítása forráshiányos, de a túlélői beszámolók és a későbbi bírósági eljárások a módszer embertelenségét dokumentálják.
A Duna–Fekete-tenger-csatorna (Canalul Dunăre–Marea Neagră) építése 1949 és 1953 között különösen súlyos emberi költséggel járt. A munkálatokon politikai foglyok, „kulákok”, kényszersorozott civilek és hadifoglyok dolgoztak embertelen körülmények között, megfelelő élelmezés, orvosi ellátás és lakhatás nélkül. A csatorna munkálatait 1953-ban leállították, majd csak később, más feltételekkel folytatták. Az áldozatok száma a mai napig nem tisztázott; a becslések széles skálán mozognak, a hivatalos közlések és a kutatói rekonstrukciók között jelentős eltérés van.
Az „osztályellenségek” kategóriája rendkívül tág volt, és magában foglalta a korábbi politikai elitet, a földbirtokosokat, a vállalkozókat, a „burzsoá” értelmiséget, a katonatiszteket, valamint a paraszti ellenállókat. Az egyházak helyzete súlyos üldöztetést mutatott: a görögkatolikus egyházat (Biserica Română Unită cu Roma, Greco-Catolică) 1948-ban betiltották, vagyonát az ortodox egyházra ruházták, püspökeit és papjait letartóztatták. Az ortodox egyházat a rezsim igyekezett az állam alá rendelni, a katolikus püspökök közül többet bebörtönöztek, a protestáns gyülekezeteket pedig ellenőrzés alá vonták.
A kisebbségek elleni intézkedések a represszió sajátos dimenzióját alkották. A német kisebbség tagjait 1945 után tömegesen hurcolták a Szovjetunióba kényszermunkára; a visszatérők és az otthon maradottak az 1950-es években folyamatos megfigyelés alatt álltak, vagyonukat államosították. A zsidó közösségből több hullámban távoztak: 1948 és 1952 között, majd később is, a kivándorlásért a román állam gyakran váltságdíjat követelt. A magyar kisebbség formális jogokat kapott a Magyar Autonóm Tartomány (Regiunea Autonomă Maghiară) 1952-es létrehozásával, ám a magyar értelmiség és a kulturális intézmények ugyanúgy a „burzsoá nacionalizmus” vádjával szembesültek, mint más csoportok. A roma népességet a rezsim a „lemaradottság” felszámolásának címén asszimilációs politikával kezelte, a hagyományos életmódot büntette, miközben a diszkrimináció informálisan tovább élt.
A kollektivizálás és az iparosítás a társadalmi szerkezetet gyökeresen átrajzolta. A paraszti közösségek szétzilálódtak: a földtulajdon elvesztése, a beszolgáltatási kényszer és a téesz-munka alacsony jövedelme a falusi lakosság tömeges elvándorlását indította el. A vidéki elszegényedés párhuzamosan haladt a városi munkásosztály bővülésével, amelynek tagjai részben a falvakból ingázó, részben a városokba települt munkavállalókból verbuválódtak. A munkásság helyzete ellentmondásos volt: a hivatalos ideológia a „munkásosztály uralmát” hirdette, ám a gyakorlatban a munkások döntési jogok nélkül, alacsony bérek mellett, fokozott elvárásokkal dolgoztak.
A nők bevonása a termelésbe a sztálinista modernizáció egyik jelszava volt. Az oktatás bővítése és a foglalkoztatás növelése formálisan ígéretes változásokat hozott, de a női munkavállalás a gyakorlatban kettős terhet jelentett: a gyári vagy téeszbeli munkát a háztartás és a gyermeknevelés feladatai egészítették ki. A reprodukciós jogok terén az 1950-es években inkább a születésszabályozás szigorú korlátozása volt a jellemző, amelyet csak később váltott fel a Ceaușescu-korszak újbóli szigorítása. A nők politikai reprezentációja alacsony maradt, a tömegszervezetekben betöltött szerepük inkább a mozgósítást szolgálta, mint a döntéshozatalt.
A kisebbségek helyzete a hivatalos internacionalizmus ellenére folyamatosan feszült volt. A román állampárt a nacionalista tendenciákat „burzsoá nacionalizmusként” ítélte el, miközben a román többségi kultúrát a szocialista nemzetépítés keretében előnyben részesítette. A magyar autonóm tartomány létrehozása – a Szovjetunióban működő területi autonómiák mintájára – inkább az ellenőrzés eszköze volt, mint a valódi önigazgatásé; a tartomány 1960-as átalakítása már a román nemzetállami centralizáció irányába mutatott. A német és zsidó kivándorlás a korszak végére jelentősen csökkentette e közösségek súlyát, ami a társadalmi sokszínűség csökkenését eredményezte.
A kulturális életben a szocialista realizmus (realism socialist) doktrínája uralkodott: az irodalomban, a filmművészetben és a képzőművészetben a párt irányvonalát kellett tükrözni, a formai kísérletezést és a kritikai hangot elfojtották. Az értelmiség egyszerre volt a mozgósítás alanya és a represszió célpontja. Az 1950-es évek elején a letartóztatott értelmiségiek, egyetemi tanárok és írók sorsa a szélesebb társadalmat is megfélemlítette.
Sztálin halála 1953-ban Romániában is a bizonytalanság és a hatalmi harcok időszakát nyitotta meg. A kollektív vezetés formális bevezetése mellett Gheorghiu-Dej fokozatosan megszilárdította pozícióját, és a szovjet utódlás irányváltásait a román párton belüli riválisok eltávolítására használta fel. Az 1953–1955 közötti enyhülés néhány politikai fogoly szabadon bocsátását hozta, de a rendszer alap jellege nem változott.
Az 1956-os magyar forradalom mély hatást gyakorolt a román vezetésre. A budapesti felkelés hírére a román hatóságok megszigorították a belső ellenőrzést, és több városban – így Kolozsváron, Temesváron és Bukarestben – diákmegmozdulások, szolidaritási akciók és munkáselégedetlenségek törtek ki. Ezeket a Securitate és a karhatalom gyorsan elfojtotta, a résztvevőket letartóztatták, sokakat kizártak az egyetemekről. A magyar forradalom utáni időszakban a román párt egyrészt a szovjet szövetség lojális tagjaként lépett fel, másrészt igyekezett elejét venni minden, a magyar kisebbséggel kapcsolatos nemzetközi kritikának.
Az 1958-ban elért szovjet csapatkivonás a román–szovjet viszony fontos fordulópontja volt. A csapatok távozása után a román vezetés nagyobb mozgásteret kapott a belpolitikában és a gazdaságpolitikában. A KGST munkamegosztásban való részvételt egyre inkább átértelmezték, a román iparosítás önálló fejlesztését hangsúlyozták. Az 1964. áprilisi Nyilatkozat (Declarația din aprilie 1964) a román kommunizmus „nemzeti” fordulatának dokumentuma volt: a PMR nyilvánosan kiállt a pártok egyenjogúsága és az egyes országok szocialista útjának önálló megválasztása mellett, ami közvetett bírálatot jelentett a szovjet hegemóniával szemben. Ezt a fordulatot a nyugati elemzők és a későbbi történetírás is a Ceaușescu-korszak nacionalista kommunizmusának előzményeként értékeli.
Gheorghiu-Dej 1965. márciusi halála lezárta a korszakot. Utódaként Nicolae Ceaușescu került a párt főtitkári posztjára, ami az átmenet pillanatát jelentette a következő, a személyi kultuszt és a külső adósságválságot is magában foglaló időszakba.
Az 1948–1965 közötti román kommunista rezsim történetére vonatkozó ismeretek több forrástípusra támaszkodnak. A pártarchívumok – a Román Munkáspárt központi és területi szerveinek iratai, határozatai, jelentései – a döntéshozatali mechanizmusok és a represszió szervezeti hátterének megértéséhez elengedhetetlenek. A Securitate iratai, a bírósági perek anyagai, a börtön- és táborparancsnokságok nyilvántartásai a megtorlás működését dokumentálják, ám ezek sokszor hiányosak, megsemmisítettek vagy szándékosan torzítottak. A statisztikai évkönyvek a gazdasági adatok forrásai, de a hivatalos közlések megbízhatósága a tervgazdasági torzítások miatt korlátozott. A visszaemlékezések, naplók, oral history interjúk a mindennapi tapasztalat és a túlélői nézőpont pótolhatatlan rétegét adják, ugyanakkor a személyes emlékezet torzíthat, és az egyéni sorsok nem reprezentatívak.
A legnagyobb bizonytalanság az áldozatok számát övezi. A politikai foglyok, a kényszermunkatáborok halottainak és a deportáltak számára vonatkozó becslések jelentősen eltérnek. A hivatalos kommunista források a represszió mértékét minimalizálták, a posztkommunista kutatások pedig a levéltári feltárások nyomán felfelé vagy lefelé igazították a korábbi számokat. A kollektivizálás emberi költsége – a tönkretett paraszti életek, az elvándorlás, a vidék elszegényedése – fogalmi szinten is nehezen számszerűsíthető. A román–szovjet viszony értékelése sem egységes: egyes történészek a nemzeti kommunizmus korai gyökereit hangsúlyozzák, mások a rezsim mindvégig fennálló szovjet függését emelik ki, és csak taktikai különbségeket látnak az 1964-es nyilatkozatban.
Az emlékezetpolitikai viták a kommunista korszak megítélését ma is megosztják Romániában. A Gheorghiu-Dej-éra felelősségének kérdése gyakran összekapcsolódik a későbbi Ceaușescu-rezsim bírálatával vagy éppen a „rendszerváltás utáni igazságtétel” elégtelenségének tematizálásával. A tankönyvi szintű tárgyalás ezért a dokumentált tények és a tudományos konszenzus mellett világosan jelzi, hol húzódnak a vitatott értelmezések határai.