Nicolae Ceaușescu 1965-től 1989-ig tartó uralma Románia 20. századi történetének egyik legellentmondásosabb és leginkább kutatott korszaka. Az alfejezet arra a kérdésre összpontosít, hogyan vált a Gheorghe Gheorghiu-Dej halála után hatalomra kerülő új vezető személyi uralma egy sajátos, a szovjet blokk többi országától mindinkább elkülönülő diktatúrává, amely a nemzeti kommunizmus retorikáját radikális takarékossági politikával és a politikai rendőrség, a Securitate mindent átható jelenlétével ötvözte. A korszak megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy értelmezni tudjuk az 1989-es hirtelen összeomlást és a posztkommunista Románia súlyos örökségét, amelyet a a kommunista Románia bemutatása alapoz meg.
A Ceaușescu-rendszer nem csupán egyetlen személy uralma volt, hanem egy olyan társadalmi, gazdasági és represszív szerkezet, amely mélyen beavatkozott az állampolgárok mindennapi életébe, a családtervezéstől a lakásviszonyokon át a szólásszabadságig. A fejezet a hatalom konszolidációjától a külpolitikai különutasságon, a nemzeti kommunizmus ideológiáján, a gazdasági összeomlást előidéző adósságtörlesztésen és a társadalmi ellenállás formáin át a rendszer 1989-es végső válságáig vezeti az olvasót. Az állítások forrása részben levéltári anyagokra, részben a korszakot elemző történeti munkákra támaszkodik; a fejezet végén a bizonytalan és vitatott pontokat külön tárgyaljuk.
Gheorghe Gheorghiu-Dej 1965. márciusi halála után a Román Munkáspárt (Partidul Muncitoresc Român, PMR) vezetésében nem volt egyértelmű, előre eldöntött utódlás. A párt belső körei közötti kompromisszum eredményeként Nicolae Ceaușescu, aki 1954-től a párt másodtitkára, majd a Központi Bizottság titkára volt, került a főtitkári pozícióba. Ceaușescu kezdetben a kollektív vezetés látszatát erősítette, és a Gheorghiu-Dej-korszak több, ellentmondásos személyiségét leváltotta vagy háttérbe szorította. 1965 júliusában a párt kilencedik kongresszusa visszatért a Román Kommunista Párt (Partidul Comunist Român, PCR) elnevezéshez, és az országot Románia Szocialista Köztársaságnak nyilvánította; ezek a szimbolikus lépések a Gheorghiu-Dej időszak lezárását és egy új kezdet ígéretét közvetítették.
A hatalom megszilárdításának folyamata fokozatos volt. Ceaușescu 1967-ben az Államtanács elnöke lett, 1969-ben pedig a párt főtitkára mellett a pártelnöki tisztséget is megszerezte. A legfontosabb hatalmi riválist, Alexandru Bârlădeanut és a régi gárdából többeket az 1960-as évek második felében fokozatosan kiszorítottak a vezetésből. A személyi kultusz intézményesülése már az 1960-as évek végétől megfigyelhető volt: Ceaușescu portréi, beszédei és a róla szóló dicsőítő irodalom egyre inkább elárasztotta a köztereket és a sajtót. A folyamat az 1974-es elnöki cím létrehozásával vált teljessé, amely egyesítette a párt- és államfői hatalmat.
Ceaușescu uralmának első évtizedét a szovjet blokkon belüli viszonylagos külpolitikai nyitás és a nemzeti szuverenitás hangsúlyozása jellemezte. A rendszer 1967-ben Románia volt az egyetlen szovjet szövetséges állam, amely nem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel a hatnapos háborút követően. 1968-ban, a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai bevonulásakor Ceaușescu nyilvános beszédben ítélte el a beavatkozást, és bejelentette a román területi önvédelmi milíciák felállítását. A nemzetközi közvélemény egy része ezt a lépést a szovjet hegemóniától való elhatárolódás jeleként üdvözölte, és a nyugati államok – köztük az Egyesült Államok – gazdasági és politikai nyitást kezdeményeztek Bukarest felé. Ez a nyitás később ahhoz a paradoxonhoz vezetett, hogy a nyugati hitelek és a kedvező kereskedelmi feltételek éppen egy belülről egyre keményebb diktatúrát erősítettek.
A nemzeti kommunizmus ideológiája a román történelem szelektív újraértelmezésére épült. A rendszer a román államiság folytonosságát és a függetlenség hagyományát hangsúlyozta, miközben a szovjet történeti narratívától eltérően a román nemzeti fejlődést a szláv és nyugati hatások közötti önálló útnak állította be. Ennek keretében került sor a dák–római kontinuitás elvének hangsúlyozására, valamint a moldvai és havasalföldi fejedelemségek, Erdély és a román nemzeti egység történetének a párt irányítása alatt álló átírására. A nemzeti diskurzus nemcsak a Szovjetuniótól való szimbolikus távolságtartást szolgálta, hanem a romániai nemzetiségi politikában is megjelent: a magyar és német kisebbségekkel szembeni asszimilációs nyomás a nemzetállami homogenitás ideálját tükrözte, bár a hivatalos propagandában a „közös hazában élő dolgozó népek” testvérisége is jelen volt.
A viszonylagos nyitás időszakának végét az 1971. júliusi, úgynevezett júliusi tézisek jelentették. Ceaușescu egy észak-koreai, kínai és vietnami látogatás után a párt vezető testülete előtt éles kritikát fogalmazott meg a román kulturális életben tapasztalható „nyugati” és „kozmopolita” tendenciákkal szemben, és a szocialista realizmus új, szigorúbb értelmezését, valamint a párt irányító szerepének megerősítését követelte a művészetekben, az oktatásban és a tömegkommunikációban. A júliusi tézisek nyomán a kulturális intézmények feletti ellenőrzés megerősödött, a határokon átnyúló kapcsolatok beszűkültek, és a cenzúra a korábbinál jóval szigorúbbá vált. A nemzeti kommunista ideológia és a személyi kultusz ebben az időszakban kapcsolódott össze szorosan: a pártfőtitkár nemcsak a politikai, hanem a szellemi élet egyetlen irányadójává is vált.
A Ceaușescu-korszak gazdaságpolitikájának alapja a szovjet típusú központi tervgazdaság maradt, amelyben az állami tulajdon és a párt által meghatározott beruházási prioritások uralkodtak. Az 1960-as és 1970-es években Románia jelentős iparosításon ment keresztül; a nehézipar, a vegyipar és a gépgyártás részesedése a nemzeti jövedelemből nőtt, és a városi lakosság aránya erőteljesen emelkedett. Az iparosítás azonban nagymértékben támaszkodott nyugati hitelekre és technológiai importra, amelyeket a román gazdaság exportbevételekkel nem tudott fenntarthatóan finanszírozni.
Az 1970-es évek elején a román gazdaság még viszonylagos növekedést mutatott, amit a nyugati hitelek, a kedvező nemzetközi energiaárak és a feltörekvő exportpiacok támogattak. A rendszer a gazdasági eredményeket a nemzeti függetlenség és a szocialista modernizáció sikereként mutatta be. A valóságban azonban a tervgazdasági mutatók gyakran felfújtak voltak, a termelékenység alacsony maradt, és a mezőgazdaság kollektivizálásának befejezése (1962) utáni élelmiszer-ellátás egyre inkább a külföldi devizahiány és a rossz termésszerkezet csapdájába került.
Az 1970-es évek közepétől a román külső adósság gyorsan nőtt. Az 1973-as és 1979-es olajárrobbanások, a nyugati piacok recessziója és a román gazdaság alacsony exportképessége együttesen fizetési nehézségekhez vezettek. A kormányzat 1982-ben jelentős megszorító intézkedéseket vezetett be, amelyek a belső fogyasztás drasztikus visszafogását célozták. Az 1980-as évek elején elhatározott, 1989-re elérendő teljes adósságtörlesztés a rendszer gazdaságpolitikájának központi elemévé vált.
A takarékossági politika – amelyet a hivatalos propaganda „függetlenségünk áraként” és „a nemzeti szuverenitás védelmeként” állított be – a mindennapi életben súlyos hiánygazdaságot eredményezett. Az 1980-as években a lakosság alapvető élelmiszerekhez, fűtőanyaghoz, gyógyszerekhez és áramhoz való hozzáférése korlátozottá vált. A hús, a kenyér, a cukor és a tej jegyrendszerét, az üzletekben kialakuló sorokat és a téli hónapokban bevezetett áramkorlátozásokat a kortársak közvetlenül megtapasztalták. A háztartások energiafogyasztásának szabályozása, a lakások hőmérsékletének hatósági korlátozása és a gépjárműhasználat visszaszorítása a mindennapi élet állami ellenőrzésének példátlan mértékét mutatta.
A gazdasági adatok értelmezése óvatosságot igényel. A hivatalos statisztikák a nemzeti jövedelem növekedését és a foglalkoztatás bővülését mutatták, ám a becslések szerint a feketegazdaság és a rendszeren belüli informális cserekapcsolatok jelentős hányadot tettek ki. A román gazdaságtörténeti kutatások vita tárgyát képezik a tekintetben, hogy a hiánygazdaság milyen mértékben volt a világgazdasági folyamatok, a tervutasításos modell belső hibáinak vagy a Ceaușescu személyes döntéseinek a következménye. Több kutató hangsúlyozza, hogy a teljes adósságtörlesztés célja – amelyet 1989 második felére valóban sikerült elérni – nem oldotta meg a belső ellátási válságot, hanem épp ellenkezőleg, a lakosság létfenntartási feltételeit rontotta tovább.
A Ceaușescu-rendszer egyik legismertebb és legtöbbet vitatott beavatkozása a népességpolitika volt. Az 1966-os abortusztilalom – amely a korszakban a legszigorúbb ilyen jogszabály volt Európában – a születésszám növelését célozta. Az 1967 és 1968 között megugró születésszámot követően a mutatók fokozatosan visszaestek, ám a tiltás következményei hosszú távon súlyosak voltak: a nem biztonságos terhességmegszakítási kísérletek miatti anyai halálozások száma emelkedett, és a rendszer a nők reproduktív jogai feletti teljes állami ellenőrzést kívánta fenntartani. A nőket a hivatalos ideológia egyszerre tekintette a termelésben részt vevő munkaerőnek és a nemzet biológiai reprodukciójáért felelős anyának. A terhességmegszakítás tilalma az 1985-ös évtől újabb szigorításokkal egészült ki, amikor a gyermektelen, házas nők esetében a terhességmegszakítást még szigorúbb feltételekhez kötötték, a vállalati orvosi vizsgálatokat pedig a terhesség ellenőrzésére is felhasználták.
A népességpolitika nemcsak a nők, hanem a családok és a gyermekotthonok szintjén is társadalmi válságot okozott. A szegénység és a kényszerű szülések következtében sok gyermek került állami gondozásba; az intézményekben uralkodó állapotokról a rendszer bukása után napvilágra került beszámolók a nemzetközi közvéleményben tartós traumaként rögzültek. A nők helyzetének kutatásakor azonban óvatosan kell eljárni: a rendszer hivatalos emancipációs retorikája és a valós tapasztalatok közötti szakadékot a források sokszínűségével (például orvosi jelentésekkel, szemtanúk elbeszéléseivel és statisztikai adatokkal) lehet csak rekonstruálni.
A Securitate (Departamentul Securității Statului, az Állambiztonsági Osztály) a Ceaușescu-korszakban a román állami represszió legfontosabb intézményévé vált. A Gheorghiu-Dej időszakában már kiépült politikai rendőrség Ceaușescu alatt folyamatosan bővült; a becslések szerint az 1980-as évek közepére a hivatásos állomány mellett a besúgói hálózat több százezer informátort foglalhatott magában, bár a pontos számok a levéltári kutatások jelenlegi állása szerint vitatottak. A Securitate feladatai közé tartozott a belső ellenzék megfigyelése, a külföldi kapcsolatok ellenőrzése, a postai küldemények lehallgatása és felbontása, valamint a romániai nemzeti kisebbségek – köztük a magyar, német, zsidó és roma közösségek – megfigyelése.
A megfigyelés mindennapi technikái közé tartozott a szomszédsági kapcsolatok kiaknázása, a munkahelyi pártsejtek bevonása, a telefonlehallgatás és a lakásokban elhelyezett lehallgatókészülékek. A rendszer a lakosságot „önkéntes” együttműködésre ösztönözte, és a besúgás a társadalmi előrejutás, a hiánygazdaságban való boldogulás vagy a politikai retorziótól való félelem eszközévé vált. A Securitate a nyilvános bírálatokat, a vicceket, a külföldi rádióadások hallgatását is üldözte, és a rendszer elleni cselekményeket a „szocialista rend elleni izgatás” vagy a „hazaárulás” kategóriába sorolta.
A Ceaușescu-rendszer nyílt, szervezett politikai ellenzékkel alig rendelkezett. A pártállami struktúra és a Securitate megelőző csapásai miatt a másként gondolkodók többnyire egyéni vagy szűk körű, informális hálózatokban tevékenykedtek. A legjelentősebb ellenállási formák közé tartozott a munkásmegmozdulások sora: 1977-ben a Zsil völgyi bányászok sztrájkja, 1981-ben pedig a motrui bányászok tiltakozása rázta meg a rendszert. A munkásság követelései elsősorban a munkakörülményekre, az élelmiszerellátásra és a bérekre vonatkoztak, nem pedig a rendszer politikai átalakítására. A rezsim ezeket a megmozdulásokat katonai és rendőri erővel, valamint a követelések részleges teljesítésével próbálta semlegesíteni.
A nyílt politikai ellenállás legismertebb alakja, Gheorghe Gheorghiu-Dej egykori harcostársa, majd a rendszer kritikusa, Gheorghe Ursu volt, akit 1985-ben tartóztattak le és a Securitate kihallgatásai során vesztette életét. Az eset a nemzetközi emberi jogi szervezetek figyelmét is felkeltette, és jól mutatja a rendszer kettős stratégiáját: a hivatalos propaganda a „szocialista törvényességet” hangsúlyozta, miközben a gyakorlatban a politikai ellenfelekkel szemben a fizikai megsemmisítésig terjedő erőszakot alkalmaztak.
A Ceaușescu-rendszer kisebbségpolitikája a nemzetállami homogenizáció és a szocialista internacionalizmus retorikája közötti feszültségben alakult. Az 1956-os magyar forradalom utáni megtorlás, majd a Gheorghiu-Dej-korszak asszimilációs lépései után Ceaușescu időszakában a romániai magyar, német és más kisebbségek helyzete fokozatosan romlott. Az 1960-as évek végén és az 1970-es években a magyar nyelvű oktatás, a magyar intézmények és a kulturális autonómia fokozatosan szűkültek; a rendszerezés (sistematizarea) elnevezésű terület- és településrendezési program a falurombolás tervének keretében a kisebbségi falvak felszámolását és a lakosság városokba kényszerítését irányozta elő. A nemzetiségi kérdés a román–magyar államközi kapcsolatokban is feszültséget keltett, és hozzájárult a rendszer nemzetközi elszigetelődéséhez.
A német és zsidó kivándorlás a korszak sajátos jelensége volt. A román kormányzat a nyugati államokkal kötött megállapodások keretében az 1960-as évektől kezdve „fejpénzért” engedélyezte a romániai németek és zsidók kivándorlását, ami a közösségek lélekszámának drasztikus csökkenéséhez vezetett. A folyamatot a kormányzat gazdasági haszonszerzésre és a nemzetiségi arányok megváltoztatására egyaránt felhasználta. A kivándorlás során a családok szétválasztása, a vagyonelkobzás és a határátlépés körüli bizonytalanság további traumákat okozott.
Az 1980-as évek második felére a Ceaușescu-rendszer nemzetközileg elszigetelődött. A nyugati államok, amelyek korábban a szovjet blokkon belüli különutas politikája miatt támogatták, egyre kritikusabban ítélték meg az emberi jogi visszaéléseket, a kisebbségi politikát és a gazdasági nyomort. A Szovjetunióban Mihail Gorbacsov reformjai (glasznoszty, peresztrojka) szintén feszültséget keltettek: Ceaușescu elutasította a politikai nyitást, és a sztálini típusú tervgazdaság és a pártállami irányítás fenntartását hangoztatta. A román vezető a gorbacsovi reformokat a szocializmus elárulásaként állította be, ami a román–szovjet viszonyt hűvössé tette.
Belső fronton a feszültségek több ponton sűrűsödtek. A munkatermelékenység és az életszínvonal közötti szakadék, a falvak tervezett lerombolása, a kisebbségi feszültségek és a pártapparátuson belüli bizonytalanság együttesen a rendszer legitimitásának erodálódását jelzi. A Securitate belső jelentései – amelyeknek egy része a rendszer bukása után került nyilvánosságra – a lakosság növekvő elégedetlenségéről és a párttagság demoralizálódásáról tanúskodnak.
Az 1989. decemberi romániai események a szovjet blokk többi országának békés átmeneteihez képest erőszakos és véres fordulatot vettek. A tömegtüntetések december 16-án Temesváron kezdődtek, miután a magyar református lelkész, Tőkés László kilakoltatási kísérlete ellen tiltakoztak. A tüntetések hamarosan politikai jelleget öltöttek, és a hadsereg a tömegbe lőtt, aminek következtében több tucatnyian meghaltak (a pontos áldozatszám máig vitatott). A hírek Bukarestbe és más városokba is eljutottak, és december 21-én a fővárosban a párt által szervezett tömeggyűlés Ceaușescu beszéde közben ellenzéki tüntetéssé vált. A Securitate és a hadsereg egységei a tömegbe lőttek, majd a hadsereg egy része átállt a tüntetőkhöz.
December 22-én Ceaușescu és felesége helikopterrel elmenekült, a hadsereg és a tüntetők átvették az állami intézmények irányítását, és megalakult a Nemzeti Megmentési Front (Frontul Salvării Naționale, FSN). A Ceaușescu párt elfogását és gyorsított, titkosnak minősített katonai bíróság elé állítását követően december 25-én kivégezték. A per és a kivégzés körülményei mindmáig vitatottak; a rögtönítélő eljárás jogi és etikai értékelése a romániai és nemzetközi történetírásban egyaránt vitatott.
Az 1989. decemberi események áldozatainak száma a mai napig vitatott. A hivatalos román adatok szerint a forradalomban körülbelül 1100 ember vesztette életét, és több ezren megsebesültek. Más becslések ennél magasabb vagy alacsonyabb számokat vetnek fel; az iratok hiányosak, és a felelősség kérdése – különösen a hadsereg és a Securitate szerepének megítélése – hosszú évekig tartó bírósági eljárások és emlékezetpolitikai viták tárgya maradt. A decemberi fordulat jellegét illetően a román és nemzetközi kutatásban két fő értelmezés létezik: az egyik a spontán forradalom képét hangsúlyozza, a másik a párteliten belüli hatalmi harcot, amely a tömegmozgalmat felhasználva buktatta meg Ceaușescut.
A Ceaușescu-korszak kutatása az utóbbi évtizedekben jelentős forrásbázisra tett szert, amelynek része a Securitate levéltára (a CNSAS – Consiliul Național pentru Studierea Arhivelor Securității – őrzésében), a pártarchívumok, a diplomáciai iratok és a szemtanúk visszaemlékezései. A levéltári anyagok hozzáférhetősége azonban egyenetlen, és egyes iratok továbbra is titkosítottak vagy hiányosak. A korszakról szóló állítások egy része tehát rekonstrukción alapul, nem teljesen dokumentált tényen.
Különösen bizonytalan a Securitate együttműködőinek pontos száma, a belső elnyomás mértéke, az 1989-es áldozatok száma és a forradalom természete. A statisztikai adatok – például a gazdasági növekedés, az export-import egyenleg vagy a fogyasztási szint – a hivatalos közlések torzításai miatt fenntartásokkal kezelendők. A történeti viták közé tartozik az is, hogy a Ceaușescu-rendszer mennyire volt „nemzeti” és mennyire „kommunista”: egyes értelmezések a sztálinista modellhez való visszatérést, mások a nemzeti populista diktatúra sajátos formáját látják benne. A nő- és kisebbségtörténeti kutatások újabban a rendszer hétköznapi tapasztalatainak árnyalására hívják fel a figyelmet, rámutatva arra, hogy a nyílt ellenállás hiánya nem jelentett azonosulást a rendszerrel.
A romániai forradalom értelmezése mind a mai napig az egyik legintenzívebb emlékezetpolitikai vita tárgya Romániában. A „forradalom” és a „puccs” kifejezések használata önmagában is politikai állásfoglalásnak számít; a tankönyvi tárgyalásban ezért ezeket a fogalmakat idézőjel nélkül, de a vitatott jelleget magyarázó megjegyzéssel érdemes használni. A fejezetben közölt adatok a hivatalos román közléseken és a nemzetközi szakirodalom konszenzusán alapulnak; a pontos számok és a felelősség kérdése továbbra is kutatás tárgya.