Az 1989. decemberi romániai fordulat egyszerre zárta le a Ceaușescu-rendszert, és nyitotta meg a posztkommunista átmenet sajátosan erőszakos, intézményileg bizonytalan és társadalmilag fájdalmas időszakát. Az előző alfejezetben tárgyalt személyi diktatúra bukása nem egyszerűen „rendszerváltás” volt, hanem az erőszak, a régi elit egy részének hatalomban maradása, a gyors gazdasági összeomlás és a felszínre törő etnikai feszültségek együttese. Ebben az alfejezetben Románia 1989 és 2000 közötti történetét követjük végig: a decemberi fordulattól az első szabad választásokon át az alkotmányos berendezkedés, a gazdasági átmenet, a kisebbségi konfliktusok és az európai integráció kezdetéig. A korszakban többnyire nem egyetlen, világos modernizációs út érvényesült, hanem párhuzamos, egymással versengő értelmezések a múltról, a nemzetről és az állam szerepéről.
A romániai fordulat közvetlen kiváltója a temesvári tüntetés volt. 1989. december 16-án a Bánság fővárosában református lelkészt, Tőkés Lászlót próbáltak kilakoltatni; a helyi magyar és román lakosok tiltakozása először a lelkész melletti kiállásból, majd általános Ceaușescu-ellenes tüntetéssé nőtt. December 17-én a hadsereg és a milícia a tömegbe lőtt; a halálos áldozatok számáról azóta is eltérő adatok keringenek, a dokumentált tény az, hogy több tucat ember meghalt. December 21-én Ceaușescu Bukarestben nagygyűlést hívott össze, hogy a temesvári eseményeket elítélje, de a gyűlésen a tömeg kifütyülte, a beszédet félbe kellett szakítani. December 22-én a fővárosban tömegmozgalom bontakozott ki; a hadsereg egyes egységei átálltak a tüntetőkhöz, a diktátor és felesége, Elena Ceaușescu helikopterrel elmenekült, de hamarosan elfogták őket. December 25-én rögtönítélő katonai bírósági eljárásban halálra ítélték és kivégezték a házaspárt.
A hatalmat a Nemzeti Megmentési Front (Frontul Salvării Naționale, FSN) vette át, amelyet december 22-én alakítottak meg Ion Iliescu vezetésével. Iliescu a román kommunista párt egykori ifjúsági vezetője, majd a Ceaușescu-rendszer által háttérbe szorított politikusa volt. Az FSN kezdetben ideiglenes, széles koalíciós testületként mutatkozott be, de valóságában a régi állampárt második vonalához tartozó funkcionáriusok, katonatisztek és értelmiségiek kerültek kulcspozíciókba. A decemberi harcokban a hadsereg és az újonnan szerveződő fegyveres erők a feltételezett „terroristákkal”, a Securitate állítólagos hűséges egységeivel csaptak össze. A hivatalos narratíva szerint a meggyilkoltak jelentős része a diktatúra védőinek áldozata volt. A tudományos konszenzus azonban sokkal óvatosabb: a „terroristák” kiléte, a lövöldözések iránya, a fegyveres erők közötti összehangolás hiánya és a tömegpánik szerepe mindmáig vitatott. Az 1989. decemberi halálos áldozatok számát a korabeli hivatalos közlés 689-re tette, későbbi bírósági eljárások és kutatások ezer fölé emelték; a pontos szám ma sem tekinthető lezártnak.
Az FSN uralma első hónapjaiban kettős természetű volt. Egyrészt megszüntették a legnyilvánvalóbb diktatórikus intézményeket: feloszlatták a román kommunista pártot, eltörölték a mezőgazdaságot kollektivizáló egyes jogszabályokat, és szabad sajtó kezdett működni. Másrészt az FSN a régi adminisztratív hálózat és a gazdasági irányítás jelentős részét átörökítette. Ez a folytonosság a későbbi politikai vita egyik legfontosabb törésvonala lett: a demokratikus ellenzék szerint a decemberi fordulat nem „valódi forradalom”, hanem a régi elit egy részének hatalomátmentő puccsa volt. Ezt az értelmezést az FSN vezetői és híveik elutasították. A történetírásban ma az a leggyakoribb megfogalmazás, hogy a román rendszerváltás a kelet-közép-európai átmenetek között a leginkább erőszakos, és hogy a politikai folytonosság mértéke nagyobb volt, mint például Csehszlovákiában vagy Lengyelországban, de kisebb, mint a későbbi posztszovjet elnöki rezsimek többségében.
Az 1990. május 20-i választásokat az FSN a győzelem biztos tudatában írta ki. Az ellenzéki pártok – köztük a Nemzeti Liberális Párt (Partidul Național Liberal, PNL) és a Nemzeti Parasztpárt Kereszténydemokrata utódja (Partidul Național Țărănesc Creștin Democrat, PNȚ-CD) – alig néhány hónapos szervezkedés után vettek részt. A hivatalos választási jegyzőkönyvek szerint Ion Iliescu az elnökválasztás első fordulójában a szavazatok több mint négyötödét szerezte meg, az FSN pedig a parlamentben abszolút többséget. Az eredményt a nemzetközi megfigyelők egy része és a román ellenzék is vitatta: a választási kampányban az FSN előnye óriási volt, a vidéki lakosság bizalmatlankodott a régi, „polgári” pártokkal szemben, és a közszolgálati média egyértelműen a kormányzó erőt támogatta. Az eredmény így jogilag dokumentált, de a tisztaság körülményei tekintetében vitatott.
A választásokat megelőző és követő hónapokban Bukarestben kialakult a fővárosi értelmiség, diákok és városi középosztály kormányellenes tiltakozó mozgalma. Az 1990 tavaszi „egyetem téri” tüntetések résztvevői a kommunista múlt teljesebb elszámoltatását, a volt pártfunkcionáriusok kizárását a közéletből, valamint az átmenet gyorsabb és mélyebb demokratizálását követelték. A hatalom a tüntetőket gyakran „golanoknak”, csavargóknak vagy szélsőségeseknek bélyegezte; a szóhasználatban is tükröződött a társadalom kulturális megosztottsága.
A demokratikus átmenet legsötétebb epizódjai a bányászjárások (mineriadă). 1990 júniusában a bukaresti kormányellenes tüntetések erőszakba fordultak; az FSN vezetői a Zsil-völgyi bányászokat hívták a fővárosba „a demokrácia védelmére”. A bányászok június 13–15. között behatoltak Bukarestbe, megtámadták az ellenzéki pártok székházait, újságszerkesztőségeket, diákokat és civileket. A halálos áldozatok száma a hivatalos adatok szerint hét volt, de független becslések és későbbi bírósági eljárások ennél magasabb számot is valószínűsítenek; a sebesültek száma több százra tehető. A bányászjárás az átmenet legfontosabb erőszakjelképe lett, és évtizedekre meghatározta a román politikai kultúrát: a hatalom szükség esetén utcai erőszakkal is képes elhallgattatni a kritikát.
Később, 1991 szeptemberében, a bányászok újra Bukarestbe vonultak, mert a kormány a gazdasági válság miatt bányabezárásokat helyezett kilátásba. Az 1990. évihez hasonló, de kisebb erőszakhullám után Petre Roman miniszterelnök kormánya megbukott. A bányászjárások utóéletét jogi eljárások, büntetőperek és későbbi elnöki kegyelem körüli viták kísérték. A tettesek egy részét csak a 2000-es években ítélték el, ami azt mutatja, hogy a posztkommunista igazságszolgáltatás e téren hosszú ideig szelektíven vagy lassan működött.
Az új alkotmányt 1991. december 8-án népszavazáson fogadták el. Románia félelnöki köztársaság lett: közvetlenül választott, jelentős jogkörökkel rendelkező elnökkel és kétkamarás parlamenttel. Az alkotmány rögzítette a hatalommegosztás alapelveit, a piacgazdaság kereteit, valamint a „nemzetállam” fogalmát; ez utóbbi a kisebbségi jogok körüli viták egyik tartós hivatkozási pontja lett. Az alkotmány a nemzeti kisebbségek számára parlamenti képviseleti könnyítést is előírt, bár a részletszabályokat később vitatták.
Az 1992. évi választások megerősítették a baloldali-nacionalista kormányzást. Ion Iliescu ismét elnök lett, a kormányt pedig a FSN-ből kivált, Iliescu mögött álló Demokrata Front a Nemzeti Megmentésért (később Szociáldemokrácia Pártja Romániában, Partidul Democrației Sociale din România, PDSR) vezette. A kormánykoalícióban nacionalista erők is helyet kaptak, köztük a Nagy-Románia Párt (Partidul România Mare, PRM) és a Román Nemzeti Egységpárt (Partidul Unității Naționale Române, PUNR). A parlamenti ciklusban (1992–1996) a kormányzás lassú reformokat hajtott végre, de a mindennapi életben a szegénység, az infláció és a munkanélküliség növekedett. A politikai eliten belül a „neokommunista” és „autochtonista” jelzők váltak a közbeszéd részévé; ezeket a történeti elemzés csak fenntartásokkal használhatja, mert a korszak szereplői eltérően értelmezték a szociáldemokrata, a nemzeti és a tekintélyelvű hagyományokat.
A Ceaușescu-rendszer a külföldi adósságot szinte teljesen visszafizette, de ennek ára a lakossági fogyasztás drasztikus visszaszorítása, az ipari kapacitások elhasználódása és a környezet pusztulása volt. Az 1990-es évek elején a román gazdaság ezért alacsony kiindulási szintről váltott át a tervgazdaságból a piaci viszonyokra. Az ipari termelés visszaesett, a mezőgazdaság földosztással és a kollektív gazdaságok megszüntetésével gyorsan apróparaszti szerkezetté alakult. A hivatalos statisztikai sorozatok sokáig revízió alatt álltak, ezért a GDP-visszaesés mértékét a kutatók gyakran eltérően adják meg; a tudományos konszenzus szerint a hanyatlás a kilencvenes évek első felében mély volt, a növekedés pedig csak a kilencvenes évek közepétől indult újra, de törékenyen.
Az 1991. évi privatizációs törvény elvileg lehetővé tette az állami vagyon magánkézbe adását, a gyakorlatban azonban a nagy iparvállalatok privatizációja lassan haladt. A nehézipari és bányavidékek lakossága szociálisan kiszolgáltatottá vált; a bányászjárások mögött is a foglalkoztatási válság állt. Az éves infláció a kilencvenes évek elején két- vagy háromszámjegyű volt, a reálbérek zuhantak, a háztartások nagy része a kormányzati szociális támogatásoktól függött. A fogyasztói társadalom megjelenése a nagyvárosokban és a vásárlóerő nélküli falusi szegénység párhuzamosan létezett. Az 1996-ban hatalomra került jobbközép kormánykoalíció radikálisabb reformokat ígért, de a kilencvenes évek végén a gazdasági stabilizáció lassú maradt, a bányavidékeken 1997-ben és 1999-ben újabb társadalmi robbanások következtek be. Az 1999 januári bányászfelvonulás során a rendőri erők és a bányászok közötti erőszaknak is halálos áldozatai lettek; az események megítélése a kormányzat, a szakszervezet és a civil szervezetek szerint eltérő.
A kisebbségi kérdés a román átmenetben korán a közéleti vita homlokterébe került. A romániai magyar kisebbség 1989 decemberében megalakította a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (Uniunea Democrată Maghiară din România, RMDSZ/UDMR), amely a kisebbségi jogok, a magyar nyelvű oktatás, az anyanyelvhasználat és a helyi önkormányzatiság erősítését tűzte zászlajára. Az 1990. márciusi marosvásárhelyi konfliktusban magyar és román fél közötti utcai összecsapásokra került sor. Az események halálos áldozatokat és több száz sebesültet követeltek; a felelősség, a provokáció forrása és a hatóságok szerepe máig vitatott, és a helyi emlékezetpolitika egyik neuralgikus pontja. A tudományos feldolgozás hangsúlyozza, hogy a konfliktus nem kizárólag etnikai volt, hanem az átmenet politikai hatalmi harcaival és a nacionalista szervezetek – köztük a Vatra Românească (Román Tűzhely) – mobilizációjával is összefonódott.
Az 1991-es alkotmány a román nemzetállam kereteit hangsúlyozta, ugyanakkor kimondta a nemzeti kisebbségek identitásához való jogát. A gyakorlatban a magyar nyelvű oktatás, a kétnyelvű feliratok és a helyi közigazgatásban való anyanyelvhasználat ügye állandó politikai vita tárgya volt. Az 1995. évi tanügyi törvény körüli összecsapások – amelyekben az RMDSZ és a magyar pedagógusszervezetek a kisebbségi oktatás visszaszorításától tartottak – megmutatták, hogy a jogszabályi keretek önmagukban nem zárják le a kisebbségi konfliktusokat. 1996-ban az RMDSZ kormányzati szereplővé vált a jobbközép koalícióban, ami új helyzetet teremtett: a szövetség egyszerre volt a magyar kisebbség érdekképviselete és a román kormányzati felelősség részese. Ez a kettős szerep a későbbiekben is jellemző maradt.
A zsidó közösség a holokauszt utáni kivándorlás és az 1970-es, 1980-as évekbeli alijázások miatt alacsony létszámú volt. A posztkommunista időszakban a holokauszt emlékezetének feldolgozása fokozatosan indult meg, de az 1990-es évek elején még erős ellenállásba ütközött; az Antonescu-rendszer megítélése, a román állam szerepe az észak-erdélyi és besszarábiai deportálásokban hosszú ideig a nyilvános vita peremén maradt. A roma közösségek elleni erőszak viszont már a kilencvenes években a nemzetközi emberi jogi szervezetek figyelmének középpontjába került. 1993-ban Hădăreni faluban roma házakat gyújtottak fel, embereket támadtak meg; hasonló, kisebb-nagyobb támadások más településeken is előfordultak. A hatóságok reakciója gyakran késlekedett, és a romaellenes előítélet a társadalom széles rétegeiben nyíltan megjelent. A kisebbségi kérdés tehát nem csupán magyar–román ügy volt: magában foglalta a romák, a németek, az ukránok, a lipovánok, a tatárok és más csoportok helyzetét is, eltérő jogi és társadalmi dinamikákkal.
Románia külpolitikájában az 1990-es években a nyugati integráció fokozatosan elsődleges céllá vált, de az út korántsem volt egyenes. A kilencvenes évek elején az ország nemzetközi megítélését rontotta a bányászjárások erőszaka, a választási viták és a gazdasági instabilitás. 1993–1994-ben Románia csatlakozott a NATO Partnerség a békéért programjához, de az 1997. júliusi madridi NATO-csúcson nem kapott meghívást a csatlakozási tárgyalásokra, miközben Csehország, Lengyelország és Magyarország meghívást kapott. A döntést Romániában sok politikai szereplő a nyugati integráció elutasításaként élte meg, és a csalódás időlegesen a nacionalista diskurzus erősödéséhez járult hozzá.
Az 1996-ban hatalomra került jobbközép kormányzat az euroatlanti integrációt hangsúlyozottan külpolitikai prioritássá tette. A kormány részvételével működő RMDSZ-t is bevonták az integrációs intézményrendszer előkészítésébe. Az Európai Unió 1999 decemberében Helsinkiben úgy döntött, hogy Romániával – más országokkal együtt – 2000 februárjában megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat. Ez a lépés nem jelentette automatikusan a tagságot, de kijelölte az intézményi pályát. A NATO kapcsolatrendszer is új lendületet kapott: 1999-ben, a koszovói válság idején Románia átengedte légterét a NATO repülőgépeknek, ami a szövetséggel való gyakorlati együttműködés fontos jele volt.
A 2000. évi választások jelezték, hogy a demokratikus konszolidáció törékeny. Az első fordulóban a szélsőségesen nacionalista Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke a második helyen végzett, és bejutott a második fordulóba Ion Iliescuval szemben. Vadim Tudor retorikája a kisebbségek, a romák, a zsidók és a nyugati intézmények ellen irányult; a választási siker azt mutatta, hogy a társadalom egy része a demokratikus elittel szembeni radikális alternatívát keresett. A második fordulóban a demokratikus erők – nem kis fenntartással – Iliescu mögé sorakoztak fel, aki legyőzte Vadim Tudort. Ez a pillanat a román politikatörténetben a demokratikus minimum megvédésének bizonyítéka volt, ugyanakkor azt is megmutatta, hogy a kilencvenes évek végére a pártrendszer erősen polarizált, a bizalom alacsony, a társadalmi csalódottság pedig mély.
Az 1989–2000 közötti román átmenet forrásai rendkívül vegyesek, és számos ponton ellentmondásosak. A korszakban keletkezett hivatalos dokumentumok – választási jegyzőkönyvek, parlamenti naplók, törvények, elnöki rendeletek – jogilag ellenőrizhetők, de a választások tisztaságát, az FSN hatalomgyakorlását és a bányászjárások körülményeit illetően a kortárs politikai szereplők értelmezései szélsőségesen szétválnak. Az 1989. decemberi áldozatok száma és a fegyveres események lefolyása a mai napig kutatott, vitatott téma; a bírósági periratok és a visszaemlékezések között jelentős ellentmondások vannak. A gazdasági adatok esetében a statisztikai rendszer átalakulása, az infláció és a privatizáció elszámolásának módszertani változásai miatt a becslések széles sávban mozognak. A kisebbségi konfliktusok mérlege szintén emlékezetpolitikailag terhelt: a magyar és román fél, illetve a roma közösségek érdekvédői eltérően nevezik meg az áldozatokat, a felelősöket és az események értelmét. A korszakot érintő nemzetközi jelentések – például az Európai Bizottság országjelentései, az EBESZ választási missziói és az emberi jogi szervezetek dokumentumai – segítenek a tárgyszerű elemzésben, de ezek sem függetlenek a készítők politikai és módszertani kereteitől. A teljes korszakra érvényes, megbízható kvantitatív képet ezért csak több forrástípus egybevetésével lehet alkotni.