A 2000-es évek elején Románia egyszerre volt a posztkommunista átmenet sikerének és kudarcának példája. Az 1990-es évtizedet az instabil koalíciós kormányok, a lassú privatizáció, a korrupció intézményesülése, valamint az 1998–1999-es bankválság és az azt követő súlyos recesszió jellemezte. Az ország 1993-ban írta alá az Európai Unióval a társulási megállapodást, 1995-ben nyújtotta be hivatalos csatlakozási kérelmét, és 1999 decemberében – a koszovói háború idején tanúsított atlanti elkötelezettségét követően – meghívást kapott a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. A tényleges tárgyalások 2000 februárjában kezdődtek meg, párhuzamosan azzal, hogy a román politikai elit egy része már a NATO-tagságot is stratégiai céllá nyilvánította.
Ez az alfejezet Románia 2000 utáni történetét tárgyalja, középpontban az európai uniós csatlakozás folyamatával, a tagság társadalmi és gazdasági következményeivel, a nagyarányú munkaerő-migrációval és a 2010-es években felerősödő belpolitikai konfliktusokkal. A román eset azért tanulságos a régió összehasonlító történetében, mert a posztkommunista átmenet „késői” országaként – Bulgáriával együtt – 2007-ben, három évvel a visegrádi államok és a balti országok után csatlakozott az EU-hoz, és a csatlakozás utáni időszakot a felzárkózás dinamikája és a jogállamisági viták feszültsége egyszerre jellemezte.
A szöveg megkülönbözteti a dokumentált tényeket (például a csatlakozási szerződés aláírásának dátumát, a választási eredményeket, a statisztikai hivatalok adatait), a tudományos konszenzust (például a migráció demográfiai hatásáról), a vitatott értelmezéseket (például a korrupcióellenes harc politikai szerepét) és az emlékezetpolitikai állításokat (például a kommunista múlt értékelése a jelenkori közbeszédben).
A 2000. novemberi elnökválasztást a posztkommunista baloldal jelöltje, Ion Iliescu nyerte, miután a szélsőségesen nacionalista Corneliu Vadim Tudor bekerült a második fordulóba. A választás második fordulója a román politikai rendszer egyik legfontosabb fordulópontja volt: Tudor a Nagy-Románia Párt (Partidul România Mare, PRM) elnökeként a rendszerváltás utáni átmenet teljes elitjét támadta, és programja a kisebbségellenességre, a piacgazdaság kritikájára és az euroatlanti integráció elutasítására épült. A demokratikus pártok – köztük a jobbközép liberálisok és a Demokrata Párt – Iliescu mögé sorakoztak fel, ami egyúttal az euroatlanti integráció melletti széles politikai konszenzus kialakulását jelezte. A 2000. novemberi parlamenti választásokon a Szociáldemokrata Párt (Partidul Social Democrat, PSD) szerezte meg a legtöbb mandátumot, de koalíciós partnerre szorult. Az új kormányt Adrian Năstase alakította meg.
A Năstase-kormány (2000–2004) kettős arculatot mutatott. Egyrészt felgyorsította a tárgyalásokat az EU-val: 2002-re a csatlakozási fejezetek többségét ideiglenesen lezárták, 2003-ban pedig az ország megkapta a működő piacgazdaság státuszát az Európai Bizottság éves országjelentésében. Másrészt a kormányzati gyakorlatot a centralizált állami források pártpolitikai célú újraelosztása, a közbeszerzések átláthatatlansága és a média befolyásolásának kísérletei jellemezték. A korrupcióellenes harc intézményi keretei ugyanekkor kezdtek kiépülni – részben az EU nyomására. 2002-ben hozták létre a Nemzeti Korrupcióellenes Ügyészséget (Parchetul Național Anticorupție, PNA), amely később, 2005-ben Országos Korrupcióellenes Igazgatósággá (Direcția Națională Anticorupție, DNA) alakult át. A PNA létrehozása dokumentált tény, de annak megítélése, hogy mennyire volt őszinte a kormányzati szándék, vagy mennyire pusztán az EU-s feltételek teljesítését szolgálta, a kortárs elemzők és a későbbi történeti értelmezések között is vitatott maradt.
Románia 2004. március 29-én, a prágai NATO-csúcson kapott hivatalos meghívást a katonai szövetségbe, Bulgáriával, Észtországgal, Lettországgal, Litvániával, Szlovákiával és Szlovéniával együtt. A csatlakozási okmányt 2004. március 29-én írták alá Washingtonban, és Románia 2004. március 29-én – a törökországi isztambuli csúcson – vált a szövetség teljes jogú tagjává. A NATO-tagság a román külpolitikai elitek számára a Szovjetunió örökségétől való végleges elszakadás szimbóluma volt, és biztonságpolitikai értelemben a Fekete-tenger térségének stratégiai felértékelődését hozta. A tagság ugyanakkor nem oldotta meg az ország belső társadalmi feszültségeit, és a katonai modernizáció költségei hosszú távon terhet jelentettek a költségvetés számára.
A 2004. novemberi választásokon a jobbközép Igazság és Igazságosság Szövetség (Dreptate și Adevăr, DA) – a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Demokrata Párt (PD) választási koalíciója – nyerte a parlamenti választásokat, és Traian Băsescu lett az elnök. Az új kormányt Călin Popescu-Tăriceanu vezette. A 2004-es választás a posztkommunista utódpárt és a jobbközép erők közötti váltógazdálkodás első békés, demokratikus tesztje volt, amelyet a nemzetközi megfigyelők alapvetően szabadnak és tisztességesnek minősítettek.
A csatlakozási tárgyalásokat 2004 decemberében zárták le, a csatlakozási szerződést pedig 2005. április 25-én írták alá Luxembourgban. A szerződés – Bulgáriával együtt – 2007. január 1-jei hatálybalépést irányzott elő, de tartalmazott egy úgynevezett védzáradékot is, amely lehetővé tette volna a csatlakozás egy évvel való elhalasztását, ha az ország nem teljesíti a vállalt reformokat. Ez a záradék a román közbeszédben és a nemzetközi sajtóban is folyamatos bizonytalansági tényezőként jelent meg. Az Európai Bizottság 2006. májusi országjelentése a csatlakozás feltételeit alapvetően teljesítettnek tekintette, de hangsúlyozta a korrupció és az igazságszolgáltatás reformjának hiányosságait. A bizottság ugyanakkor nem javasolta a védzáradék aktiválását, és Románia – Bulgáriával együtt – 2007. január 1-jén az Európai Unió tagjává vált.
A csatlakozás ténye dokumentált esemény, de annak értékelése a mai napig vita tárgya. A kritikusabb elemzők szerint a 2007-es bővítés „politikai döntés” volt, amelyet a tagállamok a reformok valódi lezárulása nélkül hoztak meg, ami később a jogállamisági mechanizmusok – például az Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmus (Cooperation and Verification Mechanism, CVM) – bevezetését tette szükségessé. A döntést védelmezők szerint a csatlakozás feltételrendszere már önmagában is jelentős reformokat kényszerített ki, és a tagság elhalasztása súlyos politikai és gazdasági visszaesést kockáztatott volna.
A csatlakozási szerződés aláírásával egyidejűleg az Európai Bizottság létrehozta az Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmust, amely Románia és Bulgária esetében a csatlakozás után is nyomon követte az igazságszolgáltatás reformját, a korrupcióellenes harcot és – Románia esetében – a szervezett bűnözés elleni fellépést. A CVM évente közzétett országjelentései a 2010-es évek végéig a román belpolitika egyik legfontosabb külső vonatkoztatási pontjává váltak. A mechanizmus létrehozása dokumentált tény, de annak megítélése, hogy a CVM milyen mértékben járult hozzá a reformokhoz, vagy mennyire volt eszköz a tagállamok és a bizottság közötti politikai alkuhoz, szakirodalmi vita tárgya.
A 2008–2009-es gazdasági világválság Romániát súlyosan érintette. A 2000-es évek közepétől tartó, évi 5–8 százalékos GDP-növekedés – amelyet a lakossági hitelfelvétel, a külföldi működőtőke és az uniós források első hulláma táplált – 2009-re mély recesszióba fordult. A román kormány 2009 tavaszán nemzetközi hitelmegállapodást írt alá a Nemzetközi Valutaalappal, az Európai Unióval és a Világbankkal, mintegy 20 milliárd euró értékben. A hitel feltétele a közszféra béreinek 25 százalékos csökkentése, a nyugdíjak befagyasztása és az áfa 19-ről 24 százalékra emelése volt. Az intézkedések társadalmi hatása – a közszféra tömeges elbocsátásai, a szegénység növekedése, a kivándorlás újabb hulláma – a mai napig a román politikai közbeszéd egyik leginkább átpolitizált témája. A megszorítások szükségességét a kormányzat az IMF és az EU feltételeivel indokolta, míg a kritikusok szerint a válságkezelés aránytalanul sújtotta a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportokat.
A 2008. novemberi parlamenti választásokon a jobbközép Demokrata Liberális Párt (PDL) és a PSD közötti nagykoalíció jött létre, de a kormányzati stabilitás rövid életűnek bizonyult. A 2009-es elnökválasztást szoros küzdelemben ismét Traian Băsescu nyerte, a szociáldemokrata Mircea Geoană ellen. A választási eredményt az alkotmánybíróság megerősítette, de a kampány és a szavazatszámlálás körüli viták hosszabb időre aláásták az intézményekbe vetett bizalmat.
A 2012-es év Románia posztkommunista történetének egyik legsúlyosabb alkotmányos válságát hozta. A PSD vezette ellenzéki koalíció – az úgynevezett Szociál-Liberális Unió (Uniunea Social Liberală, USL) – alkotmányos eljárással megkísérelte Băsescu elnök felfüggesztését. A 2012. júliusi népszavazáson a résztvevők túlnyomó többsége a felfüggesztés mellett voksolt, de a részvételi arány nem érte el a kötelezően előírt 50 százalékot, így a népszavazás érvénytelen volt. Az alkotmánybíróság a folyamat több lépését is felülvizsgálta, az Európai Bizottság és több tagállam pedig aggodalmát fejezte ki a jogállamiság helyzete miatt. A válság dokumentált eseményei azt mutatják, hogy a demokratikus intézmények formálisan működtek, de a politikai elitek hajlandósága az alkotmányos korlátok tiszteletben tartására megkérdőjeleződött. A 2012-es válság megítélése a román közbeszédben a mai napig élesen megosztott: egyes értelmezésekben a jogállam védelmének győzelmeként, másokban a „puccskísérlet” legitim eljárásként való beállításaként jelenik meg.
A 2010-es években a román gazdaság – a 2008–2009-es visszaesést követően – ismét növekedési pályára állt, de a növekedés eloszlása rendkívül egyenlőtlen maradt. A bruttó hazai termék (GDP) vásárlóerő-paritáson számított értéke az EU-átlaghoz viszonyítva a 2000-es évek eleji mintegy 26 százalékról 2022-re körülbelül 76 százalékra emelkedett – ezek az adatok az Eurostat és a román statisztikai hivatal becslésein alapulnak, és a módszertani felülvizsgálatok miatt kismértékben változhatnak. A felzárkózás üteme a régió leggyorsabbjai közé tartozott, de nem egyenletesen érintette az ország területét. Bukarest és az erdélyi nagyvárosok – Kolozsvár, Temesvár, Brassó, Nagyszeben – gazdasági teljesítménye jelentősen meghaladta az országos átlagot, míg az északkeleti régió (Moldva történelmi tartományának romániai része), a déli Mehedinți és Teleorman megyék, valamint a Duna-menti kistérségek továbbra is az EU legalacsonyabb fejlettségű területei közé tartoztak. A regionális különbségek dokumentálhatók a statisztikai adatokkal, de azok értelmezése – a történelmi örökség, a földrajzi elhelyezkedés, a szocialista iparosítás és a posztkommunista privatizáció szerepének súlyozása – tudományos vita tárgya.
A 2000-es évek legfontosabb társadalmi folyamata a munkaerő-migráció volt. A 2002-es vízummentesség és a 2007-es uniós csatlakozás, majd a 2014-es teljes munkaerő-piaci nyitás a nyugat-európai tagállamokban – elsősorban Spanyolországban, Olaszországban, Németországban és az Egyesült Királyságban – tömeges kivándorlást indított el. A román statisztikai hivatal és az Eurostat becslései szerint a 2020-as évek elejére a Románián kívül élő román állampolgárok száma – az úgynevezett diaszpóra – 3,5–4 millió között volt, ami az ország lakosságának mintegy 18–22 százalékát jelentette. A becslések bizonytalansága jelentős, mivel a migránsok egy része nem regisztrál a fogadó országokban, és a kettős állampolgárság, valamint az ideiglenes munkavállalás eltérő definíciói is torzítják az adatokat. A migráció gazdasági hatása kettős: a hazautalások – a Világbank becslései szerint a GDP 2–4 százaléka között – jelentős jövedelemtranszferként működtek, ugyanakkor a munkaerő elvándorlása súlyosbította a szakképzett munkaerő hiányát az egészségügyben, az oktatásban és az építőiparban. A kivándorlás demográfiai következményei – az alacsony születésszám, a népesség öregedése és a „brain drain” – a 2010-es évek végére a román közbeszéd egyik legfontosabb témájává váltak, és tudományos konszenzus van abban, hogy a migráció a természetes fogyással együtt a népességcsökkenés egyik fő oka. Ugyanakkor a pontos arányok és a fogadó országok szerinti megoszlás becslései között jelentős eltérések vannak.
A 2012. decemberi parlamenti választásokon a Szociál-Liberális Unió a szavazatok több mint 60 százalékát szerezte meg, és Victor Ponta alakított kormányt. Az USL-koalíció – a PSD, a PNL és a Konzervatív Párt – fennállása alatt több, a belpolitikát máig meghatározó konfliktus bontakozott ki. A kormány 2013-ban alkotmánymódosítást kezdeményezett, amelynek egyik vitatott pontja a büntető törvénykönyv módosítása volt, lehetővé téve a korrupcióval vádolt politikusok számára a büntetőjogi felelősség enyhítését. A tervezet ellen 2017-ben – már a későbbi kormány idején – országos tüntetéshullám bontakozott ki, de a vita gyökerei a 2012–2015-ös időszakra nyúlnak vissza.
A 2014-es elnökválasztást a jobbközép Nemzeti Liberális Párt (PNL) jelöltje, Klaus Iohannis nyerte, a szociáldemokrata Victor Ponta ellenében. Iohannis az erdélyi szász kisebbség tagjaként – Nagyszeben polgármestereként – a román politikatörténet első olyan elnöke lett, aki nem a többségi etnikumhoz tartozott. A választási eredményt a választók mobilizációja, a diaszpóra szavazatainak megszervezése és a Ponta-kormánnyal szembeni elégedetlenség együttesen magyarázza. Iohannis győzelme dokumentált tény, de annak értelmezése – például hogy a „kisebbségi elnök” szimbolikus jelentősége mennyire járult hozzá a román nemzetfelfogás pluralizálódásához – a szakirodalomban vitatott.
A 2010-es évek közepén a DNA – a 2005-ben létrehozott korrupcióellenes ügyészség – vált a román jogállamiság nemzetközileg leggyakrabban hivatkozott intézményévé. Laura Codruța Kövesi vezetése alatt a DNA több száz, magas rangú politikust, polgármestert, bírót és üzletembert ítéltetett el, és a vádemelések száma, valamint a jogerős elmarasztalások aránya a régióban kiugróan magas volt. A DNA tevékenysége külföldön – különösen az Európai Bizottság CVM-jelentéseiben – pozitív példaként jelent meg, míg a román belpolitikában a szociáldemokrata kormányzat és a korrupcióval vádolt politikusok „politikai rendőrségként”, illetve az ügyészség túlhatalmának jeleként értékelték. A 2015–2019 közötti időszak a román jogállamiságról szóló diskurzusok polarizálódását hozta: a civil társadalom és a jobbközép ellenzék a DNA-t a demokratikus intézmények védőbástyájaként, a PSD vezette kormány és a szövetségesei pedig a hatalmi ágak egyensúlyát megbontó, politikailag elfogult szervezetként mutatták be. E két értelmezés ütközése nem pusztán belpolitikai vita volt, hanem az EU-s jogállamisági normák és a nemzeti szuverenitás viszonyáról szóló szélesebb regionális vita román leképeződése.
A 2016. decemberi parlamenti választásokon a PSD a szavazatok 45 százalékát szerezte meg, és Sorin Grindeanu alakított kormányt. 2017. január 31-én a kormány – éjszaka, sürgősségi eljárással – elfogadta a 13. sürgősségi kormányrendeletet (Ordonanța de Urgență nr. 13/2017), amely a hivatali visszaélés bűncselekményi küszöbének megemelésével és a büntetőeljárások egyes szabályainak módosításával gyakorlatilag lezárta volna a folyamatban lévő korrupciós eljárások egy részét, és megkönnyítette volna a már elítélt politikusok amnesztiáját. A rendelet elfogadása a román posztkommunista történelem legnagyobb tüntetéshullámát váltotta ki: 2017 februárjában több százezres tömeg tüntetett Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron, Iaşiban és a nagyobb diaszpóra-közösségek városaiban. A kormány a nyomás hatására visszavonta a rendeletet, de a tüntetések folytatódtak, és a kormányzati többség hónapokon át próbálta a büntetőjogi változtatásokat törvényi úton keresztülvinni.
A 2017–2019-es tüntetések, majd a 2018. augusztusi, a bukaresti Victoria-téren tartott kormányellenes tömegdemonstráció – amelyen a hivatalos becslések szerint több mint 100 000 ember vett részt – a román civil társadalom mobilizációs képességének csúcspontját jelentették. A tüntetések résztvevői elsősorban a nagyvárosi, iskolázott, fiatal és középosztálybeli csoportokból kerültek ki, míg a kormány támogatói a vidéki, alacsonyabb jövedelmű és erősebben pártkötődésű rétegekből. A társadalmi törésvonalak ilyen éles kirajzolódása a 2010-es évek végének román politikáját a régióban is kiemelkedően polarizálttá tette.
A PSD-vezette kormányok 2017 és 2019 között több törvényt fogadtak el az igazságszolgáltatás átszervezéséről, amelyeket az Európai Bizottság, az Európai Parlament és több tagállam is a bírói függetlenség és a korrupcióellenes harc gyengítéseként értékelt. A vitatott intézkedések között szerepelt a bírák és ügyészek nyugdíjkorhatárának csökkentése, a Legfelsőbb Bírói Tanács átszervezése, valamint a DNA hatáskörének korlátozása. A kormányzat érvelése szerint a reformok a „bírói túlhatalom” felszámolását és a büntetőeljárások tisztességesebbé tételét szolgálták. Az ellenzék és a civil szervezetek szerint a cél a korrupcióval vádolt politikusok büntetőjogi felelősségének csökkentése volt. A vita egyszerre zajlott a román alkotmánybíróság, az Európai Bizottság és az Európai Unió Bírósága előtt, és a 2010-es évek végére a román jogállamisági helyzet a régió egyik leginkább figyelt kérdésévé vált.
Az Európai Bizottság 2022-ben – a CVM utolsó, 2022. novemberi jelentésében – azt javasolta, hogy a mechanizmust – a reformok előrehaladására hivatkozva – lezárják, és a további ellenőrzést az általános uniós jogállamisági eszközök keretében folytassák. A CVM lezárása dokumentált döntés, de annak megítélése – hogy a lezárás valódi reformokat tükrözött-e, vagy politikai gesztus volt a nagyobb tagállamok részéről – szakirodalmi és politikai vita tárgya maradt.
A 2020 tavaszán kirobbant COVID–19-világjárvány Romániát – a régió többi országához hasonlóan – felkészületlenül érte. A kormány 2020 márciusában rendkívüli állapotot vezetett be, lezárta az iskolákat, korlátozta a gyülekezést és a nemzetközi utazást. A járvány első hullámaiban a román egészségügyi rendszer – az évtizedes alulfinanszírozottság, a szakképzett orvosok és ápolók tömeges kivándorlása és a kórházi infrastruktúra hiányosságai miatt – súlyos nyomás alá került. A halálozási adatok – a hivatalos statisztikák szerint 2022 végéig több mint 67 000 haláleset – a régióban az egyik legmagasabb halálozási arányt jelentették. Ugyanakkor a járványügyi adatok megbízhatósága – a tesztelés korlátozottsága, a halálozási okok regisztrálásának eltérései és a későbbi adatfelülvizsgálatok miatt – bizonytalan, és a túlhalandóságra vonatkozó becslések jelentős szórást mutatnak. A járvány társadalmi hatása – a digitális oktatás egyenlőtlenségei, a vidéki lakosság egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésének romlása, a munkavállalók bizonytalansága – tovább mélyítette a meglévő regionális és társadalmi különbségeket.
A 2022. február 24-én kezdődő orosz invázió Ukrajna ellen Romániát közvetlenül érintette. Az ország NATO-tagállamként és az Ukrajnával szomszédos államként a szövetséges erők megerősítését fogadta, és területén – elsősorban a Fekete-tenger partján fekvő Mihail Kogălniceanu légibázison – több ezer NATO-katona állomásozott. A háború első hónapjaiban Románia – a lengyel útvonal mellett – az ukrán menekültek egyik legfontosabb tranzit- és befogadó országa lett. A román hatóságok 2022 tavaszára több mint 600 000 ukrán állampolgár belépését regisztrálták, közülük több tízezren maradtak tartósan az országban. A menekültválság kezelése – a civil szervezetek, a helyi önkormányzatok és a kormányzati intézmények együttműködésével – nemzetközileg is elismert volt, bár a hosszú távú integráció költségei és a társadalmi feszültségek lehetősége folyamatos kihívást jelentettek. A háború gazdasági hatása – az energiaárak emelkedése, az infláció megugrása, a gabonaszállítások útvonalainak átrendeződése a Fekete-tengeren – a román gazdaságot közvetlenül sújtotta. Ugyanakkor a háború stratégiai következményeként Románia – mint a Fekete-tenger nyugati partjának legnagyobb NATO-tagállama – katonai és energetikai szerepe felértékelődött.
A 2024. novemberi elnökválasztás első fordulóját a szélsőjobboldali, szuverenista Călin Georgescu nyerte meg, aki az 1989 utáni politikai establishmenttel, az EU-val és a NATO-val szembeni radikális kritikát hirdetett. A második forduló előtt azonban az alkotmánybíróság – arra hivatkozva, hogy a választási folyamatot külföldi beavatkozás befolyásolta – megsemmisítette az első forduló eredményét, és új választás kiírását rendelte el. A döntés dokumentált esemény, de példátlan volt a román posztkommunista történelemben, és a jogállamisági viták új szakaszát nyitotta meg. A döntés védelmezői szerint a választás szabadságának védelme érdekében hozott lépés legitim volt, míg kritikusai szerint az alkotmánybíróság politikailag motivált beavatkozást hajtott végre, amely aláásta a demokratikus legitimitást. A 2025-re halasztott új választások, valamint az ezeket övező politikai polarizáció a 2020-as évek közepének román belpolitikáját a régióban is szélsőségesen megosztottá tette. A választási eredmények és a jogi eljárások részletei – a szavazatszámok, a beavatkozásra vonatkozó bizonyítékok – a 2026-os lezárás időpontjában még részben feltáratlanok, és a kormányzati, valamint civil források közötti eltérések miatt különös forráskritikai óvatosságot igényelnek.
A Románia 2000 utáni történetére vonatkozó források alapvetően két csoportra oszthatók: elsődleges forrásokra – a csatlakozási szerződés szövege, törvények és sürgősségi rendeletek, az Európai Bizottság CVM-jelentései, az Eurostat és a román Országos Statisztikai Intézet adatai, alkotmánybírósági határozatok –, valamint másodlagos szakirodalomra – a politikatudományi és jelenkortörténeti elemzések. A dokumentált tények közé tartoznak a csatlakozás dátumai, a választási eredmények és a főbb törvényi rendelkezések. A vitatott értelmezések közé tartozik a korrupcióellenes harc politikai szerepe, a 2017–2019-es tüntetések társadalmi bázisának jelentősége, valamint a 2024-es választási döntés jogszerűsége és politikai következménye.
A népességi adatok – a diaszpóra mérete, a migráció demográfiai hatása – becsléseken alapulnak, amelyek módszertana országonként és forrásonként eltér. A GDP-adatok az Eurostat módszertani felülvizsgálatai miatt időben változhatnak, és a vásárlóerő-paritáson számított értékek a nemzetközi összehasonlításban is bizonytalanságot hordoznak. A járványügyi halálozási adatok – a tesztelés és a regisztráció hiányosságai miatt – alulbecsültek lehetnek, és a túlhalandóság becslései széles sávban mozognak. A 2024–2025-ös választási eljárásokkal kapcsolatos információk a lezárás időpontjában még nem teljes körűek, ezért a vonatkozó állításokat a forráskritika szabályai szerint kell kezelni.