Kelet-Közép-Európa 19–20. századi története nem érthető meg a kora újkori birodalmak intézményi, társadalmi és gazdasági öröksége nélkül. A Habsburg Birodalom, az Orosz Birodalom, az Oszmán Birodalom és a Porosz Királyság – később a Német Császárság – egyaránt olyan államalakulat volt, amely a mai nemzetállamok határaitól eltérő keretekben szervezte meg a térség népességeit. E birodalmak nem csupán uralmi kereteket jelentettek, hanem intézményeik, jogrendszerük, adóztatási gyakorlatuk, oktatási és egyházi struktúráik, valamint elitjeik generációkon át formálták a régió társadalmait. A birodalmi örökség fogalma arra a jelenségre utal, hogy a birodalmak formális megszűnése után – 1918-ban, illetve az Oszmán Birodalom esetében már korábban – intézményi minták, mentalitások, társadalmi hierarchiák és gazdasági szerkezetek éltek tovább, gyakran a nemzetállami átalakulás ellenére is.
E fejezet a négy birodalom örökségét vizsgálja összehasonlító szempontból, különös tekintettel az intézmények, az elitek és a gazdasági szerkezetek továbbélésére. A birodalmi örökség (imperial legacy) kifejezés a történeti szakirodalomban vitatott kategória: egyes kutatók a hosszú távú intézményi hatásokat hangsúlyozzák, mások arra figyelmeztetnek, hogy a fogalom könnyen válik az „elmaradottság” vagy a „fejlődés” teleologikus magyarázatává. E fejezet ezért a konkrét intézményi, jogi és társadalmi mechanizmusok bemutatására törekszik, nem pedig a „birodalmi örökség” mint homogén magyarázó elv alkalmazására.
A Habsburg Monarchia a 18. század közepétől – különösen Mária Terézia és II. József reformjai nyomán – a közép-európai térségben a felvilágosult abszolutizmus (Enlightened absolutism) államépítő gyakorlatát intézményesítette. A magyar rendi alkotmányosság fenntartása mellett a monarchia osztrák és cseh tartományaiban központosított közigazgatás, egységes vámterület és állami iskolarendszer épült ki. A Helytartótanács (Gubernium) és a kerületi hivatalok rendszere a 18. század végére a cseh és osztrák tartományokban, később Galíciában is olyan közigazgatási sűrűséget hozott létre, amely a 19. századi államépítés alapjául szolgált. A jozefinizmus (Josephinism) – az államnak az egyház feletti ellenőrzési igénye – a katolikus egyház és az állam viszonyát a Habsburg-tartományokban tartósan meghatározta: a felvilágosult abszolutizmus egyházi reformjai az egyházi vagyon állami felügyeletét, a szerzetesrendek részleges feloszlatását és a plébániahálózat állami támogatását hozták.
A Habsburg bürokrácia különösen a cseh és a lengyel területeken hagyott maradandó nyomot. Csehországban a 17. századi fehérhegyi vereség után a rendi ellenállás megtört, és a cseh tartományok a monarchia leginkább centralizált, leginkább adminisztrált egységévé váltak. A német nyelvű bürokrácia mellett a 19. században kialakult a cseh nyelvű hivatalnokréteg is, amely a nemzeti mozgalom egyik bázisát adta. Galíciában – amelyet Bécs a lengyel felosztások során, 1772-ben és 1795-ben szerzett meg – a Habsburg-kormányzat a dohány- és sómonopólium, a kataszteri felmérés és az úrbéri szabályozás eszközeivel érvényesítette az állami jelenlétet. Az 1848 utáni neoabszolutizmus és az 1867-es kiegyezés után a galíciai autonómia a lengyel nemesi eliteknek adott teret, de a bécsi központi minisztériumok, a hadsereg és az államvasutak továbbra is a birodalmi integráció eszközei maradtak.
A hadsereg a Habsburg-örökség egyik legtartósabb intézménye volt. A közös hadsereg (Gemeinsame Armee) a Monarchia egész területén toborzott, és a 19. században az egyetlen olyan intézmény volt, amely a birodalom valamennyi nemzetiségét – németeket, magyarokat, cseheket, lengyeleket, ukránokat, románokat, horvátokat, szerbeket, szlovákokat, szlovéneket és olaszokat – egy szervezetben egyesítette. A hadsereg tisztikara a birodalmi lojalitás, a német vezényleti nyelv és a dinasztia iránti hűség mintáját közvetítette. Ugyanakkor a hadsereg a nemzeti elvnek is terepet adott: a 19. század második felében a nyelvi jogok és a nemzeti identitás a hadsereg belső vitáiban is megjelentek. A Monarchia szétesése után a hivatásos tisztikar és a katonai hagyomány – különösen Ausztriában, de részben Csehszlovákiában is – a Habsburg-korszak intézményi kontinuitását hordozta.
A Habsburg-örökség a jogrendszer terén is meghatározó volt. Az 1811-es osztrák általános polgári törvénykönyv (ABGB) a Monarchia osztrák tartományaiban – így a cseh, a lengyel, a szlovén és a horvát területeken – a polgári jog alapját képezte, és az utódállamokban jórészt hatályban maradt. Az 1849-es birodalmi alkotmány és az 1867-es decemberi alkotmány által bevezetett alapjogok, a közigazgatási bíróság intézménye és a törvény előtti egyenlőség elve a huszadik századi jogállami gondolkodás számára kínált mintát. A Monarchia felbomlása után Csehszlovákia és Lengyelország jogrendszere a Habsburg-jog részleges továbbvitelére épült, ami a két világháború közötti időszakban is éreztette hatását a polgári perrendtartás, a büntetőjog és a közigazgatási eljárás terén.
A Habsburg-örökség ugyanakkor nem volt egységes. A Monarchia két felének, a ciszlajtán (osztrák) és a transzlajtán (magyar) résznek eltérő intézményi logikája volt. A magyar félben a rendi hagyományok, a vármegyei autonómia és a magyar nyelvű közigazgatás olyan nemzetállami mintát alkotott, amely a nem magyar nemzetiségek számára az asszimiláció és a nemzeti elnyomás tapasztalatát jelentette. A szlovák és a román nemzeti mozgalmak éppen a magyarországi nemzetiségi politika ellenében fogalmazták meg követeléseiket. A Habsburg-örökség így kettős: a ciszlajtán részben a jogállamiság és a nemzeti autonómia bizonyos formái erősödtek meg, míg a transzlajtán részben a magyar államnemzet építése és a nemzetiségi hierarchia vált meghatározóvá. E kettősség a régió 20. századi történetében is tovább élt: a csehszlovák és a lengyel állam a Habsburg-adminisztráció örökségére támaszkodott, míg a szlovák és a román regionális identitások részben a magyar államnemzeti korszak ellenében formálódtak.
Az Orosz Birodalom a 18. század végétől – a lengyel felosztások, a krími kánság annektálása és Besszarábia 1812-es megszerzése révén – Kelet-Közép-Európa jelentős részét foglalta magában: a mai Litvánia, Fehéroroszország, Ukrajna, Moldova egyes részei és a korábbi Lengyel–Litván Köztársaság keleti területei tartoztak hozzá. Az orosz birodalmi uralom intézményi öröksége alapvetően különbözött a Habsburg-modelltől: a cári autokrácia a centralizált bürokratikus abszolutizmus elvét követte, amelyet a rendi társadalom, a jobbágyság és a pravoszláv egyház szoros állami ellenőrzése határozott meg.
A cári bürokrácia a 19. században a régió egyik legnagyobb és leginkább centralizált hivatali apparátusát alkotta. A kormányzóságok (gubernyija) rendszere a meghódított területeken is bevezetésre került: a lengyel területeken a felosztások után, a balti tartományokban a 18. század elejétől, Besszarábiában 1812 után, a kaukázusi és a közép-ázsiai területeken a 19. század folyamán. A gubernyija-rendszer a közigazgatási, rendészeti és adóügyi hatásköröket a cári kormányzóknak rendelte alá, akik a belügyminisztérium és a cár közvetlen felügyelete alatt álltak. A 19. század második felében a zemsztvo-reform (1864) az európai területeken – így Ukrajna és a balti kormányzóságok egyes részein – korlátozott helyi önkormányzatot hozott létre, de a rendőri és az államigazgatási hatáskörök továbbra is a cári hivatalnokok kezében maradtak.
A cári uralom a rendi társadalom fenntartására épült. A nemesség, a papság, a városi polgárság és a parasztság jogi státusza élesen elkülönült. Az 1785-ös nemesi rendtartás a nemességet a helyi igazgatás és a földtulajdon letéteményesévé tette, míg a jobbágyság intézménye a paraszti népesség mozgásszabadságát és tulajdonjogát korlátozta. A jobbágyfelszabadítás az Orosz Birodalomban 1861-ben, II. Sándor cár reformjai nyomán történt meg, de a reform a föld közösségi tulajdonának rendszerét is fenntartotta, ami a paraszti gazdaságok piaci integrációját tovább nehezítette. A balti tartományokban – Észt- és Livóniában – a jobbágyfelszabadítás már az 1810-es években megtörtént, amit a balti német nemesség és a cári kormányzat közötti sajátos alku tett lehetővé. A jogi egyenlőtlenség megszüntetése az Orosz Birodalomban lassú és részleges volt, és a rendi hierarchiák a 20. század elejéig fennmaradtak.
A pravoszláv egyház az orosz birodalmi örökség egyik legfontosabb intézménye volt. A cári állam a pravoszláviát a birodalmi lojalitás és a kulturális oroszosítás eszközeként használta. A görögkeleti metropóliák és püspökségek a Szent Szinódus felügyelete alatt álltak, amelyet a világi hatalom, az oberprokuror ellenőrzött. A 19. század folyamán a cári kormányzat a pravoszlávia terjesztését és a katolikus, görögkatolikus és protestáns egyházak háttérbe szorítását tűzte ki célul. A görögkatolikus egyház – amely a lengyel–litván területek ukrán és belarusz népességének jelentős részét egyesítette – 1839-ben a polocki zsinaton kényszerűen visszatért a pravoszláviához, ami a fehérorosz és ukrán területek vallási térképét alapvetően átalakította. A cári kormányzat a balti tartományok lutheránus egyházát a 19. század második felében fokozatosan a pravoszlávia alárendeltségébe vonta, ami a lett és az észt paraszti népesség körében a vallási áttérések és a nemzeti mozgalom összefonódását eredményezte.
Az orosz birodalmi örökség a gazdasági szerkezet terén is meghatározó volt. A cári kormányzat a meghódított területeken a földesúri nagybirtok és a paraszti közösség (obscsina, mir) kettős rendszerét tartotta fenn, amely a mezőgazdasági termelés és a paraszti migráció viszonyait a 20. század elejéig meghatározta. Az iparosítás a 19. század második felében a lengyel területeken – különösen a textiliparban és a bányászatban –, valamint a kelet-ukrajnai szén- és vasipartóvidéken, a Donyec-medencében gyorsult fel. A vasúthálózat kiépítése a cári birodalom nyugati határai mentén a stratégiai mobilitást és a piaci integrációt egyaránt szolgálta, de a vasúti hálózat sűrűsége a birodalom nyugati és középső területein messze meghaladta a keleti területekét. A gazdasági fejlődés regionális egyenlőtlenségei a 20. században is tovább éltek: a lengyelországi és a donyeci iparvidékek mellett a fehérorosz és a lityván területek továbbra is alapvetően agrár és gabonaexportőr jellegűek maradtak.
Az orosz birodalmi örökség elitjei sajátos kettősséget mutattak. A lengyel területeken a lengyel nemesség – a sárga és a magas nemesség egyaránt – a cári uralom alatt is megőrizte földbirtokát, nyelvét és kulturális intézményeinek egy részét. A cári kormányzat az 1830–31-es és az 1863–64-es lengyel felkelések leverése után oroszositási politikát folytatott, amely az oktatás, a közigazgatás és a katolikus egyház korlátozására irányult. A litván és a belorusz területeken a helyi nemesség – amelynek jelentős része lengyel nyelvű volt – a cári uralom alatt a lengyel kultúrához való kötődését őrizte meg, ami a litván és a belorusz nemzeti mozgalmak számára is kihívást jelentett. A balti tartományokban a balti német nemesség és a városi balti német patríciátus a cári uralom alatt is megőrizte kiváltságait, és a lett és az észt paraszti népesség feletti uralmát a 19. század végéig fenntartotta. A cári hivatalnoki kar – a csinovnyik – azonban fokozatosan orosz és pravoszláv jellegűvé vált, ami a helyi elitek és a birodalmi adminisztráció közötti feszültségeket erősítette.
Az Oszmán Birodalom a 14–15. században hódította meg a Balkán jelentős részét, és a 16. században a Dnyesztertől északra, a moldvai és havasalföldi fejedelemségek felett is uralmi befolyást szerzett. A birodalom fennhatósága alatt élő balkáni és fekete-tengeri területek közül e könyv szempontjából a moldvai és havasalföldi fejedelemségek, valamint a krími kánság – amely oszmán vazallus állam volt – és a dobrudzsai, budzsáki, illetve a dobrudzsai kikötővárosok sávja releváns. Az oszmán örökség e területeken intézményi, vallási és gazdasági mintákat hagyott hátra, amelyek a 19. századi nemzetállami átalakulás után is éreztették hatásukat.
A millet-rendszer (millet, „vallási közösség”) az Oszmán Birodalom egyik legfontosabb intézményi öröksége volt. A birodalom a vallási közösségeket – muszlimok, görögkeleti keresztények, örmények, zsidók – nem területi, hanem vallási alapon szervezte. A görögkeleti millet az ortodox pátriárka vezetése alatt a birodalom valamennyi ortodox keresztényét képviselte, függetlenül azok nyelvétől vagy etnikai hovatartozásától. Ez a rendszer a vallási identitást a politikai lojalitás elsődleges keretévé tette, és hosszú időre késleltette a modern nemzeti identitások kialakulását a Balkánon. A 19. századi nemzeti mozgalmak – a görög, a szerb, a bolgár, a román – éppen a millet-rendszer keretei ellenében, a nyelvi és nemzeti közösség elvét hangsúlyozva bontakoztak ki. A millet-rendszer öröksége a vallási és nemzeti identitások sajátos összefonódásában, az ortodox egyházak nemzeti szerepében és a vallási kisebbségek jogállásának oszmán mintáiban élt tovább.
A fanarióta uralom a moldvai és havasalföldi fejedelemségek 18. századi történetét határozta meg. A fanarióták – a konstantinápolyi görög ortodox arisztokrácia tagjai – a 18. század elejétől a 1820-as évekig a két dunai fejedelemség uralkodóit adták, akiket a szultán nevezett ki és váltott le. A fanarióta rendszer a görög nyelvű közigazgatás, a konstantinápolyi kereskedelmi hálózatok és a görög ortodox egyház befolyását erősítette a román fejedelemségekben. A fanarióta uralom alatt a fejedelemségek adóterhei növekedtek, a paraszti szolgáltatások súlyosbodtak, és a helyi bojárság egy része a fanarióta elitekhez közeledett, míg más része a nemzeti ellenállás irányába mozdult el. A fanarióta korszak öröksége a román nemzeti történelemben ellentmondásos: egyes történészek a korrupció és az elnyomás időszakaként értékelik, mások a balkáni kereskedelmi és kulturális hálózatokba való bekapcsolódás, valamint a felvilágosult reformok kezdetének tekintik. A fanarióta uralom intézményi hatása a bojári rendi szerkezet, az adóbérleti rendszer és a görög nyelvű oktatás terén maradt fenn.
Az oszmán uralom a városi társadalom és a kereskedelmi hálózatok terén is maradandó nyomot hagyott. A balkáni és fekete-tengeri kikötővárosok – Várna, Constanța, Kilija, Akkerman – lakossága etnikailag és vallásilag sokszínű volt: muszlimok, ortodoxok, zsidók, örmények és görögök éltek egymás mellett. A kereskedői réteg jelentős része görög, örmény és zsidó volt, akik az oszmán birodalmi piac és a Fekete-tenger kereskedelmének közvetítőiként működtek. A helyi termelők és a paraszti lakosság számára az oszmán adórendszer – a fejadó (dzsizje), a tized és a különböző földesúri szolgáltatások – a mindennapi élet meghatározó keretét adta. A 19. században az oszmán reformok – a tanzimát – a jogi egyenlőség, a tulajdonjog és a közigazgatás modernizálását tűzték ki célul, de a reformok a birodalom európai tartományaiban lassan és részlegesen valósultak meg. A tanzimát öröksége a tulajdonjogi reformok, a tartományi tanácsok és a modern iskolarendszer kezdeményei terén a balkáni és a dobrudzsai területeken is éreztette hatását.
Az oszmán örökség a jogrendszer terén is sajátos volt. Az oszmán jogrend a saría (iszlám jog) és a szultáni rendeletek (kanun) kettős rendszerére épült. A nem muszlim közösségek családjogi és öröklési ügyeikben saját vallási jogrendjük szerint járhattak el, ami a millet-rendszerrel összefüggésben a vallási autonómia jogi kereteit biztosította. A 19. századi tanzimát reformok a mecelle (polgári törvénykönyv) és a modern kereskedelmi, büntető és közigazgatási bíróságok bevezetésével a jogi dualizmust fokozatosan felszámolták. A román fejedelemségekben a 19. század elején a fanarióta rendszer megszűnése után a román nyelvű jogalkotás és a napóleoni mintájú polgári törvénykönyv bevezetése a jogi modernizáció irányába mutatott, de a bojári és a paraszti jogviszonyok továbbra is a rendi hagyományok szerint alakultak.
A krími kánság – amely 1783-ig a Krím-félszigetet és a környező sztyeppei területeket uralta – az oszmán birodalmi örökség sajátos, közvetett formáját képviselte. A kánság a krími tatár népesség politikai kerete volt, amely a szultán ideiglenes hűséget fogadó vazallusa, de egyúttal a cári Oroszországgal szembeni határzóna szerepét is betöltötte. A kánság gazdasága a nomadizáló állattartás, a kereskedelem és a rabszolga-kereskedelem kombinációjára épült, ami a határvidéki társadalmak sajátos, erőszakkal és mobilitással jellemezhető világát hozta létre. A krími tatár lakosság a cári annexió után fokozatosan kiszorult a félszigetről, és a 19. század folyamán jelentős részben az Oszmán Birodalomba vándorolt ki. A krími tatár örökség a 20. században – az 1944-es deportálás és az 1990-es évek visszatelepülése nyomán – a régió történetének egyik legtragikusabb emlékezetpolitikai kérdésévé vált.
A Porosz Királyság a 18. században – a lengyel felosztások révén – a mai Lengyelország és Litvánia jelentős részét bekebelezte: Nyugat-Poroszországot, Varmiát, Nagy-Lengyelország egyes részeit, Pomerániát és a későbbi Dél-Poroszország, majd Új-Kelet-Poroszország tartományait. A porosz uralom intézményi öröksége a régió északi sávjában – a mai Lengyelország és Litvánia területén – a bürokratikus állam, a földesúri nagybirtok és az etnikai határzóna sajátos szerkezetét hozta létre.
A porosz bürokrácia a 18. században a felvilágosult abszolutizmus egyik leginkább központosított és leghatékonyabb formáját intézményesítette. A tartományi kamarák (Kriegs- und Domänenkammern) a pénzügyi, a katonai és a gazdasági igazgatást egyesítették, és a földesúri jobbágyviszonyok, az adózás és a telepítéspolitika szabályozásában is szerepet kaptak. A porosz közigazgatás a meghódított lengyel területeken a német nyelvű hivatalnoki kart részesítette előnyben, és a lengyel nemesség egy részét kiszorította a helyi hivatalokból. A 19. században a porosz tartományi reformok – a Stein–Hardenberg-féle reformok – a jobbágyfelszabadítást, a városi önkormányzatot és a katonai szolgálatot a modern állampolgári kötelezettség rendszerébe illesztették, de a lengyel és a litván népesség számára a nemzeti önrendelkezés intézményi kereteit nem biztosították.
A porosz agrárszerkezet a földesúri nagybirtok (Gutswirtschaft) és a jobbágyi szolgáltatás (Frondienst) rendszerére épült. A 18. század végére a porosz tartományokban a földesúri gazdálkodás a piaci gabonatermelés felé fordult, ami a jobbágyi terhek növekedését és a paraszti földhasználat korlátozását hozta. A 19. századi jobbágyfelszabadítás a paraszti függést jogilag megszüntette, de a földbirtokviszonyok a nagybirtokos nemesség kezében hagyták a termőföld jelentős részét. A lengyel területeken a porosz kormányzat a telepítéspolitika (Ansiedlungspolitik) eszközével a német paraszti és középosztályi jelenlét erősítésére törekedett, ami a lengyel és a német lakosság közötti földtulajdon-vitákat élezte. A porosz örökség a földbirtokmegoszlás terén a 20. században is éreztette hatását: a lengyelországi nagybirtokrendszer a második köztársaság idején is a társadalmi és politikai feszültségek forrása maradt.
A porosz iskolarendszer a 18–19. században a régió egyik leginkább kiterjedt állami oktatási hálózatát alkotta. A népiskola intézménye a porosz tartományokban a 18. század végétől állami ellenőrzés alatt állt, és a 19. században a tankötelezettség bevezetése a közoktatás tömegessé válásának egyik korai példáját adta. A lengyel területeken azonban a porosz iskolarendszer a germanizáció eszközeként is működött: a német nyelvű oktatás, a lengyel nyelv visszaszorítása és a porosz állami lojalitás közvetítése a lengyel nemzeti mozgalom ellenállását váltotta ki. A 19. század végén a kultúrharc (Kulturkampf) a katolikus egyház és a porosz állam közötti konfliktust a lengyel katolicizmus és a nemzeti identitás összekapcsolódását is erősítette. A porosz iskolarendszer öröksége a kötelező oktatás és a tanítói hivatás intézményesülése terén a 20. századi lengyel és litván államok iskolarendszerére is hatást gyakorolt.
A porosz–német örökség a határvidéki etnikai szerkezet terén is meghatározó volt. A 19. század második felében a porosz tartományokban – Nyugat-Poroszországban, Posenben, Felső-Sziléziában – a lengyel és a német lakosság településszerkezete kevert volt, ami a nemzeti identitások és a lojalitások sokféleségét eredményezte. A nyelvi és vallási határok nem estek egybe: a lengyel nyelvű katolikusok, a német nyelvű protestánsok és a kisebb csoportok – kasubok, mazurok, sziléziai lengyelek – közötti viszonyok a helyi identitások sokszínűségét mutatták. A porosz kormányzat nemzetiségi politikája a lengyel nyelvű lakosság asszimilációjára, a német telepítésre és a lengyel nemzeti mozgalom korlátozására irányult. A 20. század elejére a lengyel és a német nemzeti mozgalmak közötti konfliktus a határvidék politikai életének egyik legfőbb jellemzőjévé vált, ami a második világháború utáni német lakosság kitelepítésének emlékezetpolitikai hátterét is adja.
A négy birodalom öröksége nem egyszerűen intézmények puszta továbbélését jelentette, hanem a nemzetállami átalakulás feltételrendszerét is meghatározta. A Habsburg Monarchia jogállami és bürokratikus hagyománya az utódállamokban a közigazgatás és a jogrendszer folytonosságát tette lehetővé, de a Monarchia nemzetiségi hierarchiái – különösen a magyarországi magyar államnemzeti politika – a szlovák, a román és a ruthén nemzeti mozgalmak számára a sérelmi narratívák alapját adták. Az Orosz Birodalom centralizált bürokráciája és rendi társadalma a kelet-európai területeken a nemzeti ébredések késleltetését és a paraszti társadalom hierarchikus szerkezetét hagyta örökül. Az Oszmán Birodalom millet-rendszere és fanarióta uralma a vallási identitás és a nemzeti mozgalom sajátos összefonódását, valamint a balkáni–fekete-tengeri határzóna sokszínű etnikai szerkezetét alakította ki. A Porosz Királyság bürokratikus állama, agrárszerkezete és germanizációs politikája a lengyel–német határvidék etnikai és társadalmi feszültségeit örökítette a 20. századra.
A birodalmi elitek – a hivatalnokok, a katonatisztek, a földbirtokosok, a kereskedők és az egyházi vezetők – az 1918 utáni államokban is gyakran megtartották társadalmi pozícióikat. Csehszlovákiában a cseh hivatalnoki réteg a Habsburg-adminisztrációban szerzett tapasztalatait vitte tovább az új állam szolgálatába. Lengyelországban a porosz, az orosz és a Habsburg-tartományok hivatalnokai eltérő jogi és adminisztratív hagyományokat képviseltek, ami az új állam közigazgatási integrációjának egyik legfőbb nehézségét adta. A balti államokban a balti német elitek részben elvesztették korábbi kiváltságaikat, de a gazdasági és kulturális életben egy ideig továbbra is jelen voltak. Romániában a fanarióta és a bojári elit egy része a nemzeti állam szolgálatába állt, míg más része a régi rendi világ képviselőjeként marginalizálódott.
A birodalmi örökség fogalma tehát nem egyetlen homogén jelenség, hanem intézményi, jogi, társadalmi, gazdasági és kulturális folyamatok összessége. E fejezet célja az volt, hogy a négy birodalom örökségét a maguk sokszínűségében mutassa be, és jelezze, hogy a mai nemzetállamok története csak akkor érthető meg, ha a birodalmi keretek és azok utóélete is a látómezőben marad.
A birodalmi örökség vizsgálata alapvetően másodlagos szakirodalomra és elsődleges jogi, közigazgatási forrásokra támaszkodik. A Habsburg-örökség esetében a 18. századi kamarai és helytartótanácsi iratok, a jozefinista rendeletek, az 1811-es osztrák polgári törvénykönyv szövege és az 1867-es alkotmány rendelkezései adják az alapot. Az orosz birodalmi örökség tanulmányozásához a cári törvénytár, a zemsztvo-rendeletek és a helytartók jelentései szolgálnak forrásul. Az oszmán örökség esetében a szultáni rendeletek, a fanarióta fejedelmi oklevelek és a tanzimát dokumentumai, a porosz örökség esetében pedig a tartományi kamarai iratok, a jobbágyfelszabadítási rendeletek és a telepítéspolitikai iratok a legfontosabbak.
A bizonytalanságok több szinten jelentkeznek. A birodalmi örökség fogalma maga is vitatott: a történészek egy része a hosszú távú intézményi hatásokat hangsúlyozza, míg mások arra figyelmeztetnek, hogy a fogalom könnyen válik a nemzeti „elmaradottság” vagy a „fejlődés” magyarázatává. A rendi társadalmakról, a jobbágyi terhekről és a földbirtokviszonyokról szóló adatok gyakran hiányosak, és a becslések jelentős eltéréseket mutatnak. A 19. századi etnikai és nyelvi viszonyok rekonstrukciója – különösen a porosz–lengyel határvidéken és a balkáni–fekete-tengeri kikötővárosokban – a statisztikai összeírások, az anyanyelvi és a vallási adatok értelmezésétől függ. A fanarióta uralom megítélése a román és az oszmán történetírásban eltérő: egyes szerzők a korrupció és az elnyomás, mások a modernizáció és a kereskedelmi bekapcsolódás szempontját hangsúlyozzák. Az 1944-es krími tatár deportálás és a 20. századi lakosságcserék dokumentáltsága eltérő; az áldozatszámok és a migrációs adatok becslései nem pontosak, ezért azokat minden esetben jelöltük.