A nemzetépítés és az asszimiláció a kelet-közép-európai régióban nem egyszeri esemény, hanem hosszú, hullámzó folyamat, amely a birodalmi keretekből a nemzetállamokba való átmenet során újra és újra átértelmezte a hatalom, a nyelv, a vallás és az egyéni identitás viszonyát. A Birodalmi örökségek című alfejezetben bemutatott soknemzetiségű birodalmakban a 19. században a modern állam kiépítése és a nemzeti mozgalmak nyomása alakította a nyelv- és oktatáspolitikát; a 20. században pedig a frissen létrejött nemzetállamok gyakran a „nemzeti homogenizálás” eszközeként használták ugyanezeket a területeket. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vált a nyelv, az oktatás, a névhasználat és a valláspolitika a nemzetépítés és az asszimiláció eszközévé, illetve miként reagáltak erre a kisebbségi közösségek. A hangsúly az összehasonlításon van: a különböző birodalmak és utódállamok politikái eltérően kezelték a nyelvi és vallási sokféleséget, és ezek az eltérések máig hatnak a régió konfliktusaiban.
A nemzetépítés (nation-building) fogalma a történeti irodalomban arra a folyamatra utal, amelynek során a politikai elitek, az állami intézmények és a kulturális mozgalmak egy adott terület lakosságából egységes, közös nyelvű, közös történeti tudatú és közös lojalitású nemzetet próbálnak kialakítani. A fogalom nem semleges: a 19. századi nacionalista diskurzusokban gyakran a „nemzeti ébredés” és a „nemzeti egység” pozitív céljaként jelent meg, miközben a kritikai történetírás (például Ernest Gellner, Eric Hobsbawm és Benedict Anderson munkássága nyomán) rámutatott arra, hogy a nemzeti közösség képzete konstruált, és a modern állam intézményei – iskola, hadsereg, bürokrácia, népszámlálás – aktívan hozták létre a nemzeti azonosságot. Kelet-Közép-Európában ez a konstrukciós folyamat különösen összetett volt, mert a régió nyelvi, etnikai és vallási térképe rendkívül mozaikszerű volt, és a nemzeti mozgalmak egymással versengve próbálták a többnyelvű lakosságot egy-egy nemzeti projekt mellé állítani.
Az asszimiláció (assimilation) a nemzetépítés kísérőjelensége: az a folyamat, amelynek során egy kisebbségi vagy regionális identitású csoport fokozatosan feladja nyelvét, vallási sajátosságait vagy kulturális gyakorlatait, és beolvad a domináns nemzeti csoportba. A 19. század előtt az asszimiláció gyakran spontán, évszázados folyamat volt, amelyet a társadalmi mobilitás, a vegyes házasságok és a városiasodás mozgatott. A 19. század második felétől azonban az államok egyre tudatosabban, törvényekkel és adminisztratív eszközökkel is elősegítették vagy kényszerítették ki a nyelvi-vallási beolvadást. Ugyanakkor az asszimiláció soha nem volt egyirányú: a kisebbségi elitek gyakran a saját nemzeti projektjüket építették, és az asszimilációs nyomás ellenállást, sőt nemzeti radikalizálódást váltott ki. A fogalomhasználatnál tehát kerülni kell a mai értelemben vett „kisebbség” és „többség” kategóriáinak automatikus visszavetítését: a 19. századi birodalmakban a domináns nyelv és vallás területenként változott, és a lakosság jelentős része számára a nemzeti hovatartozás nem volt egyértelmű vagy elsődleges.
A nyelv volt a nemzetépítés legfontosabb szimbolikus és gyakorlati eszköze. A 19. századi birodalmak – a Habsburg Monarchia, az Orosz Birodalom, a Német Birodalom és részben az Oszmán Birodalom – mind használtak nyelvtörvényeket és oktatáspolitikát arra, hogy a közigazgatást, a jogszolgáltatást és az iskolarendszert egy domináns nyelvhez kössék, miközben a nemzeti mozgalmak éppen a nyelvi jogok kiterjesztését követelték. A nyelvpolitika azonban nem volt pusztán represszív; gyakran a modern állam hatékonyságának és a társadalmi mobilitásnak az eszközeként is működött, hiszen a hivatalos nyelv ismerete tette lehetővé a hivatali karriert és a piaci érvényesülést.
A Habsburg Monarchiában a 19. század második felében a nyelvkérdés a dualista rendszer (1867) utáni belpolitika egyik legégetőbb konfliktusa lett. A birodalom 1867-es kiegyezést követően két, nyelvileg eltérő államrészre oszlott: a magyar korona országaiban a magyar, az osztrák tartományokban a német dominancia érvényesült. Az osztrák alkotmányos korszakban (1867–1918) a cseh, lengyel, szlovén és olasz nemzeti mozgalmak egyre határozottabban követelték a tartományi hivatalok és az iskolák nyelvi egyenjogúságát. Az 1897-es Badeni-féle nyelvrendelet (Sprachenverordnung) Csehországban a cseh és a német nyelv egyenjogúságát írta elő a belső közigazgatásban, ami heves német ellenállást váltott ki, és hozzájárult a birodalmi parlament (Reichsrat) működésképtelenségéhez. A nyelvi konfliktusok nem csupán a hivatalokban, hanem az iskolákban is zajlottak: az anyanyelvi oktatás kérdése a cseh, lengyel, ukrán és olasz nemzeti mozgalmak egyik fő követelése volt, és a kormányzatok hol engedményekkel, hol korlátozásokkal próbálták kezelni. A Monarchia nyelvpolitikája tehát nem volt egységes: a tartományi autonómiák miatt a gyakorlat területenként jelentősen eltért, és a konfliktusok mélysége előrevetítette a birodalom felbomlás utáni nemzetállami nyelvpolitikák feszültségeit.
Az Orosz Birodalomban a 19. század második felében az oroszosítás (русификация) politikája alapvetően a birodalmi egység megteremtését szolgálta. Az 1863-as lengyel felkelés után a cári kormányzat szisztematikusan korlátozta a lengyel nyelv használatát az oktatásban és a közigazgatásban, a lengyel iskolákat fokozatosan orosz nyelvűvé alakította, és a katolikus egyházat is sújtotta. Az Emsi ukáz (1876) megtiltotta az ukrán nyelvű könyvkiadást, a színpadi előadásokat és az ukrán nyelvű iskolai oktatást, amelyet a cári hatóságok a „kisorosz” nyelvjárás orosz nyelvtől való elválasztására irányuló „szeparatista” törekvésnek tekintettek. Hasonló korlátozások érték a litván, lett és észt nyelvű oktatást, különösen azután, hogy az 1860-as években a balti tartományokban a nemzeti mozgalmak megerősödtek. A 20. század elején azonban az orosz birodalmi politika nem egységesen érvényesült: az 1905-ös forradalom után részleges engedmények születtek (például a litván sajtó tilalmának feloldása 1904-ben), de az orosz nyelv elsőbbsége a hivatalos szférában mindvégig megmaradt.
A Német Birodalom lengyel területein a Kulturkampf és a keleti tartományok germanizáló politikája a lengyel nyelvű oktatás és a katolikus egyház visszaszorítását célozta. Az 1870-es években a porosz hatóságok a lengyel nyelvű iskolai oktatást fokozatosan német nyelvűvé alakították, és a lengyel nyelv használatát a közéletben is korlátozták. A Wrześniai iskolasztrájk (1901–1902) – amikor lengyel gyerekek szülei tiltakoztak a német nyelvű vallásoktatás ellen – a német-lengyel konfliktus egyik legismertebb epizódja lett, és jól mutatja, hogyan kapcsolódott össze a nyelvpolitika a nemzeti identitás és a vallás védelmével. A porosz hatóságok ugyanakkor telepítési és földvásárlási törvényekkel is próbálták a lengyel lakosság arányát csökkenteni; ezek az intézkedések azonban gyakran a lengyel nemzeti mozgalom megerősödéséhez vezettek.
Az Oszmán Birodalomban a millet rendszer hagyományosan vallási alapon szervezte a nem muszlim közösségeket, és a 19. századi reformok (tanzimat) az egyenjogúság és a modern oktatás elterjesztését ígérték, de a gyakorlatban a birodalom fokozatosan a török nyelvű centralizáció felé mozdult. A balkáni és közel-keleti területeken a nemzeti mozgalmak – görög, szerb, bolgár, örmény – a nyelvi és vallási autonómiát, majd a területi elszakadást követelték. Bár az Oszmán Birodalom kelet-közép-európai területei (a mai Románia, Moldova, Bulgária egy része) fokozatosan kiváltak a birodalomból, a millet rendszer öröksége a vallási alapú autonómia és a nemzeti identitás összekapcsolódásában tovább élt.
A nyelvtörvények és oktatáspolitikák tehát a birodalmi korszakban egyszerre voltak a modernizáció és a nemzeti homogenizálás eszközei. A birodalmi elitek számára a hivatalos nyelv kiterjesztése a közigazgatás racionalizálását és a lojalitás megerősítését szolgálta, míg a nemzeti mozgalmak számára az anyanyelvi oktatás és a nyelvi jogok a saját nemzeti projektjük alapját képezték. A két cél gyakran kibékíthetetlenül ütközött, és ezek a konfliktusok a 20. század elejére a birodalmak belső feszültségeinek egyik fő forrásává váltak.
A családnevek és a helynevek szabályozása a nemzetépítés kevésbé látványos, de annál mélyebben személyes eszköze volt. A 19. századi államok anyakönyvi és népszámlálási gyakorlata rögzítette a lakosság nyelvi és etnikai hovatartozását, és ezzel akarva-akaratlanul nemzeti kategóriákat kényszerített a sokszínű, gyakran többnyelvű lakosságra. A családnév-magyarosítás a dualista Magyarországon a 19. század végétől állami támogatással zajlott: a nem magyar hangzású családnevük megváltoztatását kérők gyorsított eljárásban kaptak engedélyt, és a folyamat a magyar nemzetállam kiépítésének szimbolikus eszköze lett. Hasonló gyakorlat létezett a porosz Lengyelországban, ahol a lengyel nevek németesítését a hatóságok ösztönözték, bár a tömeges névváltoztatás gyakran a lakosság ellenállásába ütközött.
A helynevek szabályozása még inkább a területi szuverenitás és a nemzeti birtoklás kifejezése volt. A 19. század második felében a nemzeti kartográfia és a statisztika egyre inkább a nemzeti nyelvű helynévhasználatot erőltette a hivatalos térképeken és a közigazgatásban. A Habsburg Monarchiában a cseh-német, lengyel-német és ukrán-lengyel nyelvhatárokon a helységnévtáblák és a vasútállomások feliratai a nemzeti presztízs ütközőpontjaivá váltak. A porosz Lengyelországban a lengyel helynevek németesítése (például Poznań → Posen, Gdańsk → Danzig) a germanizáló politika részét képezte. A 20. században a határváltozások után a helynevek átírása, törlése vagy visszaállítása a területi hovatartozás szimbolikus lezárását szolgálta: a második világháború utáni lengyel területeken a német helynevek lengyelre cserélése, a szovjet tagköztársaságokban a városnevek szovjet hősökről való átnevezése, vagy éppen a függetlenné vált balti államokban a szovjet kori nevek eltörlése mind a nemzeti önazonosság megerősítését célozta.
A névhasználat szabályozása ugyanakkor nem csupán felülről jövő kényszer volt: a névváltoztatás gyakran a társadalmi mobilitás és az asszimiláció önkéntes vagy félig önkéntes csatornájaként is működött. A városi, iskolázott rétegek számára a domináns nyelvű név viselése elősegíthette a hivatali karriert és a társadalmi elfogadást. A névváltoztatási kérelmek statisztikái ezért nem egyszerűen az asszimilációs nyomás mérőszámai, hanem a lokális társadalmi viszonyok és a nemzeti identitás bonyolult kölcsönhatásának nyomai.
A vallás a kelet-közép-európai nemzetépítésben legalább olyan fontos szerepet játszott, mint a nyelv. A régióban a vallási és a nemzeti identitás gyakran egybeolvadt: a lengyel nemzeti mozgalom szorosan kötődött a római katolikus egyházhoz, a román és a szerb nemzeti mozgalom az ortodoxiához, a görög katolikus (uniátus) egyház pedig az ukrán és a román identitás egyik hordozója volt. A zsidó közösségek vallási és nyelvi különállása (askenázi jiddis, héber) a hagyományos autonómia alapját képezte, míg a protestáns kisebbségek (lutheránusok, reformátusok) a német, magyar és cseh nemzeti mozgalmakon belül képviseltek sajátos irányt.
A birodalmi valláspolitikák gyakran a nemzeti mozgalmak gyengítésére irányultak. Az Orosz Birodalomban a cári kormányzat a görög katolikus egyház felszámolását hajtotta végre a 19. században: az 1839-es szinódusi határozat a rutén (ukrán és belorusz) görög katolikus egyházat az orosz ortodox egyházba olvasztotta be, az 1875-ös pedig a Kongresszusi Lengyelországban működő görög katolikusokat kényszerítette ortodox hitre. Ezek az intézkedések a lengyel és ukrán nemzeti mozgalom elleni fellépés részei voltak, és a helyi lakosság jelentős ellenállását váltották ki. A katolikus egyház üldözése a lengyel területeken és Litvániában a lengyel nemzeti identitás mártírium-narratíváját erősítette.
A Habsburg Monarchiában a valláspolitika enyhébb, de a nemzeti identitást szintén befolyásoló tényező volt. A türelmi rendelet (1781) és a későbbi vallási egyenjogúsítás a protestánsok és a zsidók számára is lehetőséget biztosított a társadalmi mobilitásra, ami a német és magyar nyelvű polgárosodás irányába hatott. A zsidó emancipáció a 19. század második felében a városi, kereskedői rétegek felé nyitotta meg a társadalmi felemelkedést, de egyben a nyelvi asszimilációt is ösztönözte: a Monarchia zsidó lakosságának jelentős része a német, illetve a magyar nyelvet és kultúrát választotta, miközben megtartotta vallási különállását. A cionizmus és a jiddis nyelvű munkásmozgalom ezzel szemben éppen a nemzeti-kulturális autonómia alternatíváját kínálta.
Az Oszmán Birodalom millet rendszere vallási alapon biztosított autonómiát a nem muszlim közösségeknek, és ez a modell hosszú időn át lehetővé tette a görög, örmény, zsidó és más közösségek saját oktatási és jogi intézményeinek működését. A 19. századi reformok azonban a vallási alapú autonómiát fokozatosan a nyelvi-nemzeti alapú szerveződés felé tolták el, és a birodalom szétesésével párhuzamosan a vallási közösségek nemzeti közösségekké alakultak. A valláspolitika tehát minden birodalomban a nemzetépítés egyik kulcsterülete volt: a vallási intézmények támogatása vagy elnyomása közvetlenül befolyásolta a nemzeti mozgalmak mozgásterét.
Az első világháború utáni békerendszer a versailles-i kisebbségvédelmi szerződésekkel (lásd A versailles-i rend és a nemzetállamok) megpróbálta nemzetközi garanciákhoz kötni az új államok kisebbségvédelmét. A gyakorlatban azonban a frissen létrejött nemzetállamok – Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, a balti államok – a nemzeti homogenizálás politikáját folytatták, és a nyelvi, oktatási és vallási jogok korlátozásával próbálták a „többségi nemzet” hegemóniáját biztosítani. Az asszimilációs nyomás mértéke és eszköztára országonként változott, de a közös vonás a nemzetállam kiépítésének elsőbbsége volt.
Lengyelország a függetlenség visszanyerése (1918) után a lengyel nyelvet tette az állam egyetlen hivatalos nyelvévé, és az oktatási rendszerben is a lengyel nyelvű iskolák élveztek elsőbbséget. Az 1920-as években a kormányzat a kisebbségi – főként ukrán, belorusz, német és zsidó – iskolák számát fokozatosan csökkentette, a hivatali állások betöltésénél pedig a lengyel nyelvtudást és a lengyel nemzetiségű jelölteket részesítette előnyben. A numerus clausus típusú intézkedések és a zsidó diákok elleni egyetemi erőszak a zsidó lakosság diszkriminációját erősítették. Az 1930-as években a kormányzat egyre inkább a lengyel katolikus identitást állította a nemzeti közösség középpontjába, ami az ortodox ukránok és beloruszok, valamint a zsidók és a németek kirekesztését szolgálta.
Csehszlovákia a két világháború között a régió egyik legdemokratikusabb állama volt, de a „csehszlovák” nemzetkoncepció a cseh és szlovák nyelv egységének fikciójára épült, és a német, magyar, ruszin és zsidó kisebbségek számára nem biztosított teljes egyenjogúságot. Az 1920-as nyelvtörvény a csehszlovák nyelvet tette hivatalossá, és bár a kisebbségi nyelvhasználatot bizonyos feltételekkel engedélyezte, a gyakorlatban a cseh dominancia a hivatali és oktatási szférában fokozatosan érvényesült. A német lakosság (a lakosság mintegy negyede) egyre elégedetlenebbé vált, és a szudétanémet mozgalom az 1930-as évekre a náci Németország támogatásával a csehszlovák állam ellen fordult. A ruszinok (rutének) számára ígért területi autonómiát (Kárpátalja) csak részben valósították meg, ami a központi kormányzat és a helyi elitek közötti feszültségeket táplálta.
Románia a Nagy-Románia (România Mare) létrejötte (1918–1920) után a román nyelv és a román ortodox egyház dominanciáját tette a nemzetépítés alapjává. Az 1923-as alkotmány a román nyelvet tette hivatalossá, és a kisebbségi nyelvek használatát a közigazgatásban és az oktatásban fokozatosan korlátozta. A magyar, német, zsidó, ukrán és orosz kisebbségek számára az asszimilációs nyomás a hivatali karrier, az iskoláztatás és a földreform révén érvényesült. A zsidó lakosság különösen súlyos diszkriminációnak volt kitéve: az 1930-as években a román nacionalista mozgalmak (Vasgárda) és a törvényhozás antiszemita intézkedései a zsidók állampolgári jogainak megnyirbálásához és erőszakos támadásokhoz vezettek. A magyar kisebbség Erdélyben a revíziós magyar politika és a román nemzetállami törekvések kereszttüzében élt, és a két világháború közötti időszakban fokozatosan elvesztette intézményeinek egy részét.
A balti államok (Litvánia, Lettország, Észtország) a függetlenségük első időszakában (1918–1940) viszonylag liberális kisebbségpolitikát folytattak, de ez a liberális időszak az 1930-as évek autoriter fordulataival (Litvániában Smetona, Lettországban Ulmanis, Észtországban Päts) fokozatosan a többségi nemzeti nyelv és kultúra előtérbe állításához vezetett. A német, zsidó, orosz és lengyel kisebbségek kulturális autonómiáját – amelyet az 1920-as években részben biztosítottak – a gazdasági válság és a nacionalista fordulat után korlátozták. A német kisebbség kitelepítése a náci Németországba (1939–1941) és a zsidó közösségek elpusztítása a második világháborúban a balti államok soknemzetiségű társadalmának radikális átalakulásához vezetett.
A két világháború közötti nemzetállamok kisebbségpolitikája tehát a versailles-i kisebbségvédelmi rendszer kudarcát is jelezte. A nemzetközi garanciák nem tudták megakadályozni a nemzeti homogenizáló törekvéseket, és a kisebbségi sérelmek hozzájárultak a térség destabilizálódásához. Az asszimilációs politikák nem csupán a kisebbségeket sújtották, hanem hosszú távon a nemzetállamok belső kohézióját is gyengítették.
A második világháború utáni kommunista rezsimek (lásd A szovjetizálás és a szatellitállamok) a nemzeti kérdést a marxista-leninista ideológia keretében kezelték, de a gyakorlatban a nemzetépítés és az asszimiláció új formáit hozták létre. A szovjet modell elvileg a nemzetiségek egyenjogúságát hirdette, és a Szovjetunióban a tagköztársaságok és autonóm területek intézményesítették a nemzeti különbözőséget, ugyanakkor a központi hatalom a szovjet patriotizmus és az orosz nyelv dominanciáját erősítette. A kommunista rezsimek a nemzeti kisebbségek intézményeit gyakran felszámolták vagy szovjet mintára átalakították, és az anyanyelvi oktatást a politikai lojalitás függvényévé tették.
A csehszlovákiai magyarság esetében a második világháború utáni reszlovakizáció és a magyar lakosság kollektív bűnössé nyilvánítása (a Beneš-dekrétumok) a magyar kisebbség jogfosztását és kitelepítését eredményezte. A reszlovakizációs kampány arra kényszerítette a szlovákiai magyarokat, hogy szlovák nemzetiségűnek vallják magukat, és a magyar nyelvű oktatást több évre megszüntették. Bár a kommunista hatalomátvétel (1948) után az intézkedések egy részét enyhítették, a magyar kisebbség jogi és kulturális helyzete a csehszlovák állam fennállása alatt mindvégig vitatott maradt.
Romániában a kommunista rendszer a nemzeti kisebbségek (magyarok, németek, zsidók, ukránok) intézményeit fokozatosan felszámolta, bár az 1950-es években még létezett a Magyar Autonóm Tartomány (Erdély keleti részén). Az 1960-as évektől, különösen Nicolae Ceaușescu alatt, a román nemzeti kommunizmus a román nyelv és kultúra elsőbbségét hirdette, és a nemzeti kisebbségek asszimilációját gazdasági, oktatási és adminisztratív nyomással segítette elő. A német és zsidó lakosság kivándorlása (a németek „kivásárlása” a nyugatnémet kormány által) a nemzeti homogenizálás sajátos, gazdasági csatornáját jelentette.
A Szovjetunióban a nemzetiségi politika a „nemzeti formájú, szocialista tartalmú” kultúra elvét hirdette, de a sztálini korszakban a nemzeti elitek elleni terrornak és a kényszerű oroszosításnak volt alávetve. A második világháború alatt a csecsenek, krími tatárok, volgai németek és más népek deportálása a nemzeti közösségek elleni kollektív büntetés példája volt. A Krím félszigetről 1944-ben deportált krími tatárok csak a peresztrojka idején térhettek vissza, és a visszatelepítésük a mai Ukrajnában is vitatott kérdés maradt. A balti tagköztársaságokban az orosz nyelvű betelepítés és az orosz nyelvű oktatás erőltetése a helyi nemzeti mozgalmak ellenállását váltotta ki, amely az 1980-as évek végén a függetlenségi törekvések egyik motorja lett.
A kommunista korszak asszimilációs politikája tehát ambivalens volt: a nemzetiségek formális egyenjogúságát hirdetve valójában a központi hatalom nyelvi és kulturális homogenizálását szolgálta, miközben a nemzeti kisebbségek intézményeinek felszámolása és a lakosságcsere-események radikálisan átalakították a régió etnikai térképét.
A rendszerváltás és a Szovjetunió felbomlása után a kelet-közép-európai államok a nemzeti szuverenitás helyreállításának részeként újra előtérbe állították a nyelv és a nemzeti identitás védelmét. A posztkommunista időszak nyelvtörvényei és állampolgársági szabályozásai gyakran a többségi nemzeti nyelv elsőbbségét rögzítették, és a kisebbségek számára az integráció feltételeit a nyelvtudáshoz kötötték. Ez különösen a balti államokban és Ukrajnában vált éles viták tárgyává.
A balti államok (Észtország, Lettország, Litvánia) függetlenségük visszanyerése után (1991) az állampolgársági törvényeket a szovjet éra előtti állampolgárság alapján állították helyre, ami a szovjet időszakban betelepült orosz ajkú lakosság jelentős részét kizárta az automatikus állampolgárságból. Észtországban és Lettországban a „nem állampolgárok” (nem-polcani) jogi kategóriája jött létre, amely korlátozott politikai jogokat biztosított, és a nyelvtörvények a hivatalos nyelv (észt, lett) ismeretét követelték meg a munkavállaláshoz és a közéleti részvételhez. Litvánia a szovjet éra utáni állampolgársági politikát befogadóbban alakította ki, de a nyelvpolitika ott is a litván nyelv elsőbbségét védi. A balti nyelvtörvények az Európai Unió és az EBESZ kisebbségvédelmi normáival való összhangjukat tekintve folyamatosan vitatottak, és Oroszország gyakran hivatkozik rájuk a „orosz ajkúak jogainak védelme” ürügyén.
Ukrajnában a nyelvpolitika a függetlenség óta a belpolitikai csatározások egyik fő terepe. Az 1989-es nyelvtörvény az ukránt tette hivatalos nyelvvé, de az orosz nyelv gyakorlati dominanciája a keleti és déli régiókban hosszú ideig fennmaradt. A 2012-es Kolesznyicsenko–Kivalov-féle nyelvtörvény lehetővé tette a regionális nyelvek hivatalos használatát ott, ahol egy kisebbségi nyelv anyanyelvi beszélőinek aránya meghaladta a 10 százalékot, ami gyakorlatilag az orosz nyelv megerősítését szolgálta több régióban. A 2014-es Majdan-fordulat után ezt a törvényt eltörölték, és az ukrán nyelv államnyelvi státusát megerősítették; a 2019-es nyelvtörvény kötelezővé tette az ukrán nyelv használatát a közigazgatásban, az oktatásban és a médiában. A 2022-es orosz invázió óta a nyelvkérdés még inkább a nemzeti ellenállás és a szuverenitás jelképévé vált, és az ukrán nyelv használata a lakosság körében jelentősen nőtt, miközben az orosz nyelv politikai terheltsége is fokozódott.
Szlovákiában a függetlenség (1993) utáni időszakban a szlovák nyelvtörvény (1995, módosítva 2009-ben) a szlovák nyelv használatát írja elő a hivatalos érintkezésben, és a kisebbségi nyelvek használatát szigorú feltételekhez köti. A törvény a magyar kisebbség (a lakosság mintegy 8-9 százaléka) és a roma közösség számára is vitatott, és az Európai Bizottság, valamint a kisebbségvédelmi szervezetek bírálták. A szlovák nyelvtörvény jól mutatja, hogy a posztkommunista nemzetállamokban a nyelvpolitika továbbra is a nemzeti identitás védelmének eszköze, és a nyelvi jogok korlátozása a kisebbségi közösségek politikai mobilizációját erősítheti.
A posztkommunista időszakban a nemzetépítés és az asszimiláció új formái mellett megjelent a kettős állampolgárság és a diaszpóra-politika is, amelyek a határon túli nemzeti közösségek megtartását és a nemzeti identitás erősítését szolgálják. Románia a moldovai állampolgárok számára könnyített honosítást biztosít, Magyarország a határon túli magyaroknak, Lengyelország pedig a keleti területeken élő lengyel származásúaknak kínál állampolgárságot. Ezek a politikák a nemzeti közösség határokon átnyúló újraegyesítését célozzák, de a szomszédos államokkal való diplomáciai feszültségek forrásai is.
A nemzetépítés és asszimiláció történetének rekonstruálásához a történészek többféle forrástípusra támaszkodnak: törvényszövegek és rendeletek, parlamenti viták jegyzőkönyvei, oktatási statisztikák, népszámlálási adatok, iskolai anyakönyvek, egyházi iratok, emlékiratok és visszaemlékezések, valamint a nemzeti mozgalmak sajtója és propagandája. Az elsődleges források (törvények, rendeletek, statisztikai hivatalok adatsorai) a hivatalos szándékokat és a mérhető változásokat dokumentálják, de a gyakorlati végrehajtást és a mindennapi tapasztalatokat gyakran csak közvetett módon tükrözik. A nyelvhasználatra, az iskolai beiratkozásra és a névváltoztatásra vonatkozó adatok bizonytalanok, mert a népszámlálási kategóriák időben és országonként változtak, és a válaszadók gyakran stratégiai okokból vallották magukat egyik vagy másik nyelvi-nemzeti csoporthoz tartozónak.
A tudományos konszenzus ma abban áll, hogy a nemzetépítés és az asszimiláció a 19. századtól a 20. századig tartó modernizációs folyamat része, amelyben az állam és az iskolarendszer kulcsszerepet játszott a nemzeti identitások formálásában. Ugyanakkor vita folyik arról, hogy az asszimiláció mennyire volt kényszerű és mennyire önkéntes, illetve hogy a nemzeti mozgalmak valóban „alulról jövő” tömegmozgalmak voltak-e, vagy inkább értelmiségi elitek projektjei. A nemzeti történetírások hagyományosan hajlamosak a saját nemzeti mozgalmukat heroizálni, és a szomszédos csoportok asszimilációs törekvéseit elítélni; a kritikai összehasonlító történetírás ezzel szemben a párhuzamosságokra és a kölcsönhatásokra irányítja a figyelmet.
A források értelmezésénél különös óvatosság szükséges a népszámlálási adatok és a nyelvi statisztikák esetében. A nyelvi asszimiláció mérésére használt mutatók (például az anyanyelv vagy a beszélt nyelv) nem ugyanazt jelentik, és a válaszadók identitásválasztása a politikai légkör függvényében változhatott. A 20. századi kitelepítések, deportálások és a holokauszt áldozatszámait illetően a szakirodalomban továbbra is jelentős eltérések vannak, és az áldozatok számának pontos megállapítása a forráshiány miatt gyakran lehetetlen. A friss, 21. századi nyelvtörvények és kisebbségi politikák értékelése szintén vitatott, mivel a politikai szándékok és a jogi szabályozás között szakadék lehet, és a hosszú távú hatások még nem mérhetők teljes bizonyossággal.