Az ókori Közel-Kelet – Mezopotámia, a levantei partvidék és Anatólia – nem egyszerűen a „civilizáció bölcsője”, hanem olyan térség, ahol a városi élet, az írás, a központosított állam, a hosszú távú kereskedelem és a birodalmi kormányzás első, régészetileg és szövegesen is dokumentálható formái kialakultak. Az előző alfejezetben tárgyalt vízrajzi és éghajlati adottságok itt válnak történelmi erővé: a Tigris és az Eufrátesz, az Orontész, a Jordán és az anatóliai folyók völgyeiben a mezőgazdasági többlet lehetővé tette a városiasodást, a munkaerő specializálódását és az elitek megjelenését. Ez az alfejezet a Kr. e. 4. évezred végétől a Kr. e. 6. század közepéig, a babilóniai fogság és az újbabilóni birodalom bukásának időszakáig tekinti át a főbb államokat és közösségeket. Az itt tárgyalt intézmények – az írás, a törvénygyűjtemények, a diplomáciai szerződések, a birodalmi adó- és munkaerő-nyilvántartás – a későbbi perzsa, hellenisztikus és római korszak alapját képezik, és ismétlődő mintaként térnek vissza a régió későbbi birodalmaiban.
Az ókori Közel-Kelet legkorábbi városias központjai a mezopotámiai ártéren jöttek létre. A régészeti konszenzus szerint az urbanizáció kulcsfontosságú szakasza az ún. Uruk-kor (kb. Kr. e. 4000–3100) volt, amikor Dél-Mezopotámiában, a mai Irak területén olyan települések, mint Uruk (a mai Varka), Ur és Eridu templom- és palotakörzetek köré szerveződtek. A csatorna- és gátrendszerek fenntartása központi koordinációt igényelt, ami a papi és világi elitek hatalmát erősítette. A leletek – pecséthengerek, agyagtáblák, monumentális épületek – arra utalnak, hogy a gazdasági nyilvántartás és a rituális reprezentáció összefonódott: a templomgazdaság egyszerre volt raktár, újraelosztó központ és vallási intézmény. A dokumentált források hiányában a korai városok lakosságszámát csak régészeti becslésekre alapozhatjuk; Uruk a Kr. e. 4. évezred végén feltehetően több tízezer lakost számlált, de ez nem „mért” adat, hanem a település kiterjedéséből és a városfalak által övezett területből levont következtetés.
A városok közötti viszony nem volt békés. A sumer irodalmi szövegek – például a „Gilgames és Agga” című elbeszélés – városállamok közötti konfliktusokat és szövetségeket örökítenek meg, bár ezek részben későbbi irodalmi konstrukciók, nem okirati források. A templom és a palota kettős hatalma, valamint a „lugal” (szó szerint: „nagy ember”, azaz király) és az „ensi” (városi kormányzó) közötti feszültség a sumer politikai rendszer állandó eleme volt. A sumer nyelv – a mai magyar olvasó számára izolált nyelvként ismert – a térség első ismert írott nyelve, amelyet az ékírás (cuneiform) rendszerében rögzítettek. Az ékírás nem egyetlen nyelvhez kötődött: az akkád, a hettita és más nyelvek is átvették, ami a kulturális folytonosság és a többnyelvűség fontos bizonyítéka.
Az írás megjelenése maga is fokozatos folyamat volt. A legkorábbi agyagtáblák – az uruki archívumokból, kb. Kr. e. 3200–3100 – elsősorban gazdasági feljegyzéseket, áru- és munkaerő-listákat tartalmaznak; a folyamatos elbeszélő szövegek csak később jelennek meg. Ezt a különbséget forrástípusok szerint kell értelmezni: az adminisztratív táblák dokumentálják a mindennapi elosztást és a munkaszervezést, míg az olyan irodalmi szövegek, mint a lu-gal-e vagy a Gilgames-eposz későbbi másolatokban maradtak fenn, és nem tekinthetők a korai események közvetlen beszámolóinak.
A Kr. e. 24. században a mezopotámiai városállamok fölött egy új típusú hatalom jelent meg: az Akkád Birodalom (Akkad, Agade). Alapítója, Sargon (akkádul Šarru-kīn, „a jogos király”) a hagyomány szerint Kis városából emelkedett fel, és meghódította a sumer városállamokat, majd hadjáratai nyomán az Eufrátesz felső folyásánál, Szíria északi részén és a mai Irán nyugati peremén is érvényesítette befolyását. A Sargonról szóló feliratok és a későbbi, részben legendás szövegek eltérő képet adnak; a tényleges ellenőrzés kiterjedését a modern kutatás vitatja, mert a régészeti nyomok nem mindig igazolják a szöveges állításokat. Azt azonban a tudományos konszenzus elfogadja, hogy az Akkád Birodalom nem egyszerűen városállamok laza szövetsége volt, hanem kísérlet a központosított, hódításra épülő területi uralomra.
Sargon utódai, különösen Narám-Szín (Kr. e. 23. század), a királyi hatalom vallási megalapozását is átformálták: Narám-Szín magát istennek nyilvánította, ami a korábbi sumer hagyománytól való eltérést jelez. Az akkád korszakban vált az akkád nyelv a diplomácia és az adminisztráció egyik fő nyelvévé, bár a sumer tovább élt a vallási és tudományos szövegekben. A birodalom bukásának okai vitatottak: a későbbi irodalmi hagyomány – például „Akkád átka” – a belső lázadásokat és a szentélyek megsértését emeli ki, a modern kutatás pedig éghajlati változásokat, a kereskedelmi útvonalak átrendeződését és a hegyvidéki népek – a forrásokban gutiknak nevezett csoportok – támadásait is számításba veszi. Az okokról nincs egyetértés; a régészeti rétegtan egyes településeken pusztulási nyomokat mutat, másutt folytonosságot.
Az Akkád Birodalom összeomlása után a III. uri dinasztia (Ur III, kb. Kr. e. 2112–2004) állította helyre rövid időre a központosított hatalmat. Ennek az államnak a működését kivételesen jól ismerjük, mert több tízezer adminisztratív agyagtábla maradt fenn, amelyek a munkaerő, az árpa- és gyapjúelosztás, az adózás és a templomi gazdaság részletes nyilvántartását mutatják. Ez a forrásbőség nem azt jelenti, hogy mindent tudunk: a táblák főleg az állami szektorra vonatkoznak, a magánháztartások és a vidéki közösségek belső viszonyai alig dokumentáltak. A III. uri dinasztia bukása után Mezopotámia több kisebb királyságra esett szét, és ezzel megnyílt az óbabilóni kor.
Az óbabilóni kor (kb. Kr. e. 2000–1595) legismertebb uralkodója Hammurapi (Kr. e. 18. század, a középső kronológia szerint 1792–1750), aki Babilon városából kiindulva egyesítette Dél-Mezopotámiát, és hadjárataival Észak-Mezopotámia, valamint a mai Szíria egyes részei felé is kiterjesztette befolyását. Uralkodásának emblematikus forrása a Hammurapi törvénygyűjteménye (Codex Hammurabi), egy diorit sztélé, amelyet a mai Irán területén, Szúzában találtak meg, ahová valószínűleg hadizsákmányként került. A szöveg prologusból, mintegy 280 jogi rendelkezésből és epilógusból áll; a büntetési tételek gyakran a „szemet szemért, fogat fogért” elvén alapulnak, de a társadalmi helyzet szerint differenciálnak. A tudományos vita arról folyik, hogy ezt a gyűjteményt ténylegesen alkalmazott jogként használták-e, vagy elsősorban a király igazságos uralmát reprezentáló, presztízsjellegű alkotás volt. Az okirati források – adásvételi, örökösödési és bírósági jegyzőkönyvek – nem mindig felelnek meg a kódex elveinek, ezért a kódexet inkább a királyi önreprezentáció és a jogi gondolkodás forrásaként, semmint kimerítő törvénykönyvként kell olvasni.
Az óbabilóni társadalomban a szabad alattvalók, a templomi vagy palotai függőségben élők és a rabszolgák közötti határ nem volt merev; a családi és adóssági viszonyok mozgathatták az egyének státuszát. A nők szerepe dokumentáltan sokrétű volt: bizonyos vagyonjogi aktusokban szerződő félként jelenhettek meg, örökölhettek, és a templomi gazdaságban papi vagy adminisztratív feladatokat is elláthattak, de a közéleti hatalomgyakorlás intézményes lehetőségei erősen korlátozottak voltak. Ezt a képet nem szabad a mai egyenlőségi vagy emancipációs fogalmakkal visszavetíteni; a forrásokban a nők jogképessége a családi állapottól, a társadalmi rétegtől és a helyi jogszokástól függően változott.
Babilónia nem volt elszigetelt. A Mari levéltár – a mai Szíria területén, az Eufrátesz mentén fekvő város kb. Kr. e. 18. századi palotájából – több ezer diplomáciai és adminisztratív levelet őrzött meg, amelyek a mezopotámiai, szíriai és anatóliai államok közötti házassági, kereskedelmi és katonai szövetségek mindennapjait mutatják. Ez a forrásegyüttes azt bizonyítja, hogy a „nemzetközi” diplomácia nem a modern államrendszer találmánya, hanem a korai területi államok közötti rendszeres érintkezés formája volt, amelyben az akkád nyelv lingua francaként működött. Az óbabilóni államok bukását – köztük Babilonét egy hettita hadjárat (kb. Kr. e. 1595) – a belső eladósodás, a földművelésre nehezedő nyomás és a nomád csoportok mozgása együttesen magyarázhatja, ám a pontos okok forrásszegénység miatt vitatottak.
Asszíria a Tigris felső folyásánál, Assur városa körül szerveződött, és hosszú története során többször vált regionális nagyhatalommá. A középasszír korban (kb. Kr. e. 14–11. század) Asszíria már kiterjedt hódító állam volt, de igazi jelentőségét a újasszír birodalom (kb. Kr. e. 911–612) érte el. Ennek uralkodói – III. Tukulti-apil-Ésara (Tiglat-Pileszer), II. Sarrukín (Sargon), Szín-ahhé-eriba (Szanhérib), Assur-ah-iddína (Assur-ah-iddína, a bibliai Eszarhaddon) és Assur-bán-apli (Assurbanipal) – fokozatosan egész Mezopotámiát, a Levante nagy részét, Anatólia délkeleti peremét és Egyiptomot is uralmuk alá vonták, bár Egyiptom feletti ellenőrzésük időszakos és vitatott volt. Az újasszír hadsereg, a vaskori fegyverzet, a lovasság és az ostromtechnika kombinációja lehetővé tette a nagy kiterjedésű birodalom fenntartását, de ez a rendszer állandó hadjáratoktól és a meghódított területek adójától függött.
Az újasszír birodalom adminisztrációja a korábbiaknál központosítottabb volt. A királyi feliratok és a palotadomborművek – Ninive, Nimrud és Khorsabad palotáiban – a hódításokat, a deportálásokat és a királyi reprezentációt örökítették meg; ezek azonban erősen ideologikus, az uralkodó dicsőségét hirdető források, nem semleges beszámolók. A régészeti és epigráfiai bizonyítékok, valamint az asszír adminisztratív szövegek megerősítik, hogy az asszír állam a meghódított lakosság egy részét szándékosan áttelepítette, más területekről pedig telepeseket hozott. A „deportálás” fogalma itt nem a modern totalitárius rendszerek gyakorlatát jelenti, hanem a birodalmi munkaerő- és adópolitika eszközét, amelynek következményei azonban súlyosak voltak: a közösségek elszakadása, nyelvi és vallási keveredés, a helyi elitek lecserélése. Az asszír források gyakran dicsekednek az erőszakkal; a történésznek ezt a retorikát nem szabad szó szerint vennie, de a pusztítás tényét a régészeti pusztulási rétegek, például Lákis ostromának domborművei és a város ostromáról szóló asszír feliratok együttesen alátámasztják. A dokumentált esemény (Lákis ostroma) és az áldozatok számának becslése között azonban lényeges különbség van; ez utóbbihoz nincs megbízható forrásunk.
A birodalom bukását (Kr. e. 612, Ninive eleste) a babilóniai és méd koalíció okozta. Az újasszír állam összeomlása nem a „barbár” támadók diadala volt, hanem hosszú belső válságok, dinasztikus harcok és a birodalmi perifériák ellenállásának következménye. A bukás után a újbabilóni birodalom (Kr. e. 626–539) rövid ideig átvette a mezopotámiai hegemóniát. Uralkodói közül II. Nabú-kudurri-uszur (Nabukodonozor) a legismertebb, aki Kr. e. 587/586-ban elfoglalta Jeruzsálemet, lerombolta a templomot, és a júdeai elit egy részét Babilóniába hurcoltatta – ezt a babilóniai fogságként ismert eseményt a bibliai szövegek és a babilóniai krónikák eltérő hangsúlyokkal, de egybehangzóan dokumentálják. A fogság nem a teljes zsidó lakosság kitelepítését jelentette, hanem elsősorban a királyi udvar, a papság és a kézműves elitek eltávolítását; a vidéki lakosság nagy része helyben maradt. Ez a megkülönböztetés azért fontos, mert a későbbi emlékezet a fogságot gyakran a teljes közösség traumájaként ábrázolja, ami vallási és emlékezetpolitikai értelmezés, nem pedig statisztikai tény.
Anatólában a városiasodás és a birodalmi kormányzás külön utat járt be. A hettiták (hettita nyelv: nešili, „nešai nyelv”) a Kr. e. 17. században alapították meg királyságukat Hattusa (a mai Boğazkale) központtal, majd az Kr. e. 14–13. században az úgynevezett Hettita Birodalom a mai Törökország középső és délkeleti részét, valamint Észak-Szíriát is ellenőrzése alá vonta. A hettita állam egyik legfontosabb forráscsoportja a hattusai palota- és templomarchívum, amely több ezer ékírásos táblát tartalmaz: törvényeket, szerződéseket, királyi évkönyveket, rituálékat és diplomáciai leveleket. Ezek a szövegek részben hettita, részben akkád, luvi és más nyelveken íródtak, ami a hettita udvar többnyelvűségét mutatja.
A hettita politikai rendszer sajátossága a királyi hatalom és a nemesi gyűlések (panku) közötti feszültség, valamint az istenek előtti elszámolási kötelezettség hangsúlyozása. A telipinusi ediktum (Kr. e. 16. század) a trónöröklés rendjét szabályozta, ami a dinasztikus válságokra adott jogi válaszként is olvasható. A hettita törvénygyűjtemény (Kr. e. 16–15. század) kevésbé híres, mint a Hammurapi-kódex, de szerkezete és a büntetési tételek terén mutatott helyi sajátosságai jól dokumentáltak. A hettita birodalom és Egyiptom között a Kr. e. 13. században katonai összeütközésre került sor Kades (Kádéš) városánál (Kr. e. 1274 körül). Az eseményről mindkét fél feliratai beszámolnak, és mindkettő győzelemként állítja be; a csata kimenetele a modern kutatás szerint valószínűleg taktikai patthelyzet volt. A később megkötött egyiptomi–hettita békeszerződés (Kr. e. 1259 körül) az egyik legkorábbi ismert, két nagyhatalom közötti írásos békeokmány, amelynek egyiptomi és hettita változata is fennmaradt. Ez a szerződés nem csupán a hadiállapot megszüntetését rögzíti, hanem kölcsönös kiadatási és szövetségi kötelezettségeket is, ami a korabeli diplomácia intézményesültségét mutatja.
A hettita birodalom a Kr. e. 12. század elején, a kelet-mediterrán térségben tapasztalható szélesebb összeomlás részeként tűnt el. Ennek okai vitatottak: a tengeri népeknek nevezett csoportok támadásai, belső lázadások, éghajlati változások és a palotagazdaságok túlterhelése egyaránt felmerült. A „tengeri népek” azonosítása az egyiptomi feliratok alapján történik, de etnikai összetételük és szerepük bizonytalan; a modern kutatás kerüli a homogén „népvándorlás” feltételezését. A hettita állam bukása után Anatóliában kisméretű, késő hettita (luvi nyelvű) királyságok maradtak fenn, amelyek a Kr. e. 8. századig részben megőrizték a hettita kulturális emlékezetet.
A Levante keskeny partvidéke – a mai Libanon, Szíria és Izrael északi partszakasza – már a bronzkorban fontos kereskedelmi hídfő volt. Az ámarnai levelek (Kr. e. 14. század, Egyiptom) azt mutatják, hogy a kánaáni városkirályságok az egyiptomi újbirodalom befolyása alatt álltak, de egymással és az anatóliai, mezopotámiai hatalmakkal is folyamatos diplomáciai és gazdasági kapcsolatban voltak. A kereskedelem árucikkei között a libanoni cédrusfa, az olívaolaj, a bor, a bíborfesték és a fémek szerepeltek. A tengeri hajózás fejlődése lehetővé tette, hogy a part menti városok – Büblosz, Türosz, Szidón – a keleti Földközi-tenger kulcsszereplőivé váljanak.
A föníciaiak (görög elnevezés, önelnevezésük nem ismert; a forrásokban kánaáni nyelvű tengeri kereskedőkként jelennek meg) nem alkottak egységes államot, hanem önálló városállamok laza hálózatát, amelyek közül Türosz a Kr. e. 10–8. században kiemelkedett. A föníciai terjeszkedés legfontosabb emléke a telepek és kolóniák sora a Földközi-tenger medencéjében: Ciprus, Szicília, Szardínia, az ibériai partvidék és Észak-Afrika, köztük a hagyományosan Kr. e. 814-re datált Karthágó alapítása. Ez a dátum azonban a későbbi görög-római irodalmi hagyományból származik, és a legkorábbi régészeti rétegek inkább a Kr. e. 8. század közepére utalnak; a városalapítások pontos kronológiája tehát forrástípusonként eltér. A föníciai kereskedelem nem kizárólag békés csere volt; a források szólnak kalózkodásról, rabszolgakereskedelemről és katonai konfliktusokról is, ezért a föníciaiakat sem szabad sem idealizálni, sem kizárólag erőszakosként ábrázolni.
A föníciai kultúra legismertebb, dokumentált hatása az ábécé. A levantei írásfejlődés – a korai színai és kánaáni feliratoktól a késő bronzkori Ugaritban használt ékírásos ábécéig – fokozatosan egy olyan rendszert eredményezett, amelyben a jelek mássalhangzókat jelöltek. Ez a rendszer alapozta meg a későbbi föníciai, óhéber, arám és görög írásokat. A görög ábécé átvétele – amely a magánhangzók jelölését is bevezette – döntő lépés volt, de ennek időpontja és közvetítő közege vitatott. Azt azonban a tudományos konszenzus elfogadja, hogy a föníciai írásrendszer a Földközi-tenger keleti medencéjében a Kr. e. 9–8. századtól használatban volt, és a kereskedelem révén terjedt.
A levantei hegyvidék és a Jordán-völgy térségében a késő bronzkor és a vaskor átmenetében alakultak ki azok a közösségek, amelyeket a későbbi bibliai szövegek Izrael és Júda néven említenek. A történeti rekonstrukció itt különös óvatosságot igényel. A héber Biblia (a későbbi Ószövetség) történeti elbeszélései – a pátriárkák, a kivonulás, a honfoglalás, az egységes királyság Dávid és Salamon alatt – vallási és irodalmi szövegek, amelyeket évszázadokkal a leírt események után szerkesztettek egybe; önmagukban nem tekinthetők okirati bizonyítéknak. Ugyanakkor a régészeti és epigráfiai anyag néhány ponton kapcsolódik a bibliai nevekhez és eseményekhez.
Az első, régészetileg is megfogható utalás Izraelre az ún. Merneptah-sztélé (Kr. e. 13. század vége, Egyiptom), amely egy „Izrael” nevű csoportot említ Kánaánban. Ez a dokumentált forrás nem mond semmit az izraelita államiságról, csupán egy, az egyiptomi hadjárat által érintett társadalmi egységről. A Kr. e. 9. században a Mesa-sztélé (Móáb, a mai Jordánia) Omri izraeli királyát említi, a Tel-Dán-sztélé pedig – vitatott olvasatban – a „Dávid háza” kifejezést tartalmazza. Ezek a feliratok azt bizonyítják, hogy a Kr. e. 9. században a térségben létezett egy Izrael nevű királyság, és hogy a későbbi bibliai hagyományban szereplő dinasztiák egy részének történeti magja lehet, de a részletek, különösen a dávidi–salamoni „nagybirodalom” léte, régészetileg nem igazolható. A Kr. e. 10. századi Jeruzsálem méretéről és szerepéről folyó vita a történészek és régészek között élesen megosztott: egyesek a bibliai leírást nagyobb mértékben hitelezhetőnek tartják, mások szerint Jeruzsálem ekkor csak kis hegyi település volt, és az egységes királyság későbbi irodalmi konstrukció. A könyv ezt a kérdést vitatott értelmezésként kezeli.
Ami biztosabb: az asszír források a Kr. e. 9–8. században több izraelita királyt – például Jéhut és Menahémet – adófizetőként említenek, és az asszír hódítás nyomán az északi Izraeli Királyság Kr. e. 722-ben megszűnt; fővárosát, Szamáriát az asszír hadsereg elfoglalta. A déli Júdai Királyság tovább fennmaradt, de Kr. e. 701-ben Szín-ahhé-eriba hadjárata súlyosan érintette; Jeruzsálem ostromáról az asszír feliratok és a bibliai szövegek eltérő képet adnak. Az asszír király felirata dicsekszik a város blokádjával, de nem állítja, hogy elfoglalta volna; a bibliai elbeszélés a csodás menekülést hangsúlyozza. A történeti rekonstrukció szerint Jeruzsálem valószínűleg adófizetéssel elkerülte a teljes pusztulást, de ennek részletei forráshiányosak. Végül Kr. e. 587/586-ban az újbabilóni haderő elfoglalta Jeruzsálemet, lerombolta a templomot, és a júdeai elit egy részét Babilóniába deportálta. Ez a fogság a későbbi zsidó vallási identitás kialakulásában meghatározó eseménnyé vált, ám az esemény és a későbbi teológiai értelmezés közötti különbséget fenn kell tartani.
Az ókori Közel-Kelet államai között jelentős különbségek voltak, de néhány közös vonásuk van. A város mint politikai, vallási és gazdasági központ mindenütt meghatározó volt; a falvak és a nomád közösségek azonban folyamatosan kapcsolódtak a városi központokhoz, és a birodalmak hatalma soha nem terjedt ki egyenletesen minden régióra. Az írás elsősorban az adminisztráció és a reprezentáció eszköze volt; a lakosság túlnyomó többsége írástudatlan maradt, az írnokok pedig kiváltságos szakértői csoportot alkottak. Az írásbeliség ezért nem a demokratikus nyilvánosság, hanem a központosított állam és a papi elitek hatalmának eszköze volt. A jog hasonlóképpen nem a mai értelemben vett törvényhozás és bírói függetlenség rendszere, hanem a királyi tekintély kinyilvánításának és a helyi viták rendezésének vegyes gyakorlata; a fennmaradt törvénygyűjtemények e kettősség lenyomatai.
A kereskedelem a helyi csere mellett hosszú távú hálózatokban szerveződött: a mezopotámiai államok fémet, követ és fát importáltak, cserébe textíliát, gabonát és kézműves termékeket adtak. A kereskedelemben részt vevő csoportok nem mindig állami megbízottak voltak; a magánkereskedők, a karavánok és a tengeri hajósok szerepe jelentős, bár a források egyenetlenül világítják meg őket. A birodalmi kormányzás eszközei – az adózás, a hadsereg, a helyi elitek integrálása, a deportálás, a királyi feliratok – az Újasszír Birodalomban érték el a legnagyobb rendszerességet, de minden ókori közel-keleti birodalom ezek kombinációjából épült fel. Az ebben a fejezetben tárgyalt intézmények nem „tűntek el” a perzsa hódítással, hanem részben tovább éltek a következő birodalmak adminisztrációjában, vallási képzeteiben és jogi hagyományaiban.
Az ókori Közel-Kelet történetét alapvetően három forrástípusra támaszkodva ismerjük: (1) közvetlen okirati és feliratos anyagok, például agyagtáblák, sztélék, szerződések, királyi évkönyvek és palotalevéltárak; (2) régészeti leletek, településrétegek, épületek, pecsétek, kerámia és embertani maradványok; (3) későbbi irodalmi és vallási szövegek, köztük a héber Biblia, a görög és római történetírók, valamint a mezopotámiai irodalmi hagyomány. A három forráscsoport nem egyenrangú. Az okirati anyag a gazdaság- és közigazgatás-történet számára kivételesen gazdag, de a mindennapi élet, a mezőgazdasági munka, a nők és az alávetett csoportok gyakran alulreprezentáltak. A régészeti adatok a hosszú távú folyamatokat mutatják, de a lelőhelyek értelmezése gyakran függ a modern besorolásoktól (például „pusztulási réteg”, „pazar épület”), amelyek nem mindig egyértelműek. A későbbi irodalmi szövegek értékesek, de keletkezésük, szerkesztésük és teológiai céljaik miatt nem olvashatók naiv történeti beszámolóként.
Különösen bizonytalanok az ókori kronológia részletei. A mezopotámiai eseményekre a modern kutatás többféle időrendet használ (magas, középső és alacsony kronológia); ezek közül a könyv például Hammurapi uralkodását a középső kronológia szerint adja meg, de jelezni kell, hogy az eltérés akár több évtized is lehet. Az izraelita királyságok és a föníciai városok egyes eseményeinek pontos dátumai szintén vitatottak, mert a bibliai kronológia és a külső, asszír vagy egyiptomi források nem mindig hangolhatók össze. Ahol a szöveg egy-egy évszámot közöl, ott általában a szakirodalomban legelterjedtebb rekonstrukciót követi, de a bizonytalanságot nem szabad elfedni.
A miért-kérdések terén a szakirodalom megosztott. Az akkád, újasszír vagy hettita birodalom összeomlásának okait a kutatók eltérően súlyozzák: éghajlati változások, belső intézményi merevség, külső támadások, a perifériák ellenállása és a hódítási logika kimerülése egyaránt felmerül. E könyv álláspontja szerint ezek a magyarázatok nem zárják ki egymást, de a források egyenetlensége miatt a monokauzális válaszok általában túlzóak. Azt is fontos rögzíteni, hogy az ókori szövegek gyakran királyi, papi vagy dinasztikus nézőpontból íródtak; az alávetett csoportok – adósok, rabszolgák, deportáltak, nők, nomádok – hangja csak közvetve, az adminisztratív és jogi szövegek réseiben hallható. Ezért az „áldozatközpontú” történetírás e korszakban nem azt jelenti, hogy minden csoportnak egyenlő forrásbázisa van, hanem azt, hogy a meglévő forrásokat úgy kell olvasni, hogy a hatalomgyakorlás következményeit és a társadalmi egyenlőtlenségeket is láthatóvá tegyük.