A Közel-Keletet gyakran homoktengernek vagy sivatagi üres térségnek képzelik, holott a régió történetének egyik legfontosabb rendezőelve éppen a vízhez, a szénhidrogénekhez és a kereskedelmi útvonalakhoz való hozzáférés volt. A folyók, források és vízgyűjtő területek határozták meg, hol jöhettek létre ismétlődően sűrűn lakott városi kultúrák; az olaj- és gázmezők a 20. században a világgazdaság egyik legfontosabb ellátási centrumává tették a térséget; a tengerszorosok és csatornák pedig a világkereskedelem szűk átjáróiként intézményesítették a helyi szereplők és a külső hatalmak érdekeit. Ez az alfejezet a Vallási térkép és szent helyek című alfejezetben bemutatott vallási és kulturális tér tagolódását egészíti ki a fizikai földrajz, az erőforrás-gazdálkodás és a stratégiai ellenőrzés szempontjaival. A víz, az olaj és az útvonalak együttese nem természeti adottságként, hanem technológiától, intézményektől, piaci viszonyoktól és katonai erőtől függően változó rendszerként értelmezhető: ugyanaz a folyó lehet belső mezőgazdasági erőforrás, birodalmi határ vagy nemzetközi konfliktus tárgya.
A könyv tág értelemben vett Közel-Keletjén a vízrajzot három nagy rendszer szervezi: a Tigris és az Eufrátesz kettős folyama, a Jordán vízgyűjtője, valamint a Nílus. Ezek közül az első kettő a tárgyalt régió belső vízrendszere, a Nílus pedig külső folyóként kapcsolódik a levantei és észak-afrikai történethez, ezért a könyv csak annyiban tárgyalja, amennyiben a vízkérdés regionális összefüggéseit megvilágítja. A folyók mellett fontosak a felszín alatti vízkészletek, a hegyvidéki forrásterületek és a sivatagi oázisok, amelyek lehetővé tették a nomád és letelepedett életmód együttélését.
A Tigris (arabul Dijla) és az Eufrátesz (al-Furat) Anatólia és a Zagrosz magaslatairól indul, Mezopotámián át délkelet felé folyik, majd a Perzsa-öbölbe torkollik. A két folyó a történelmi Irak területén találkozik a Satt al-Arab vízrendszerében, amely határfolyóvá vált a modern Irán és Irak között. A folyók vízhozama erősen ingadozó, és a modern gátépítések előtt rendszeres árvizek és aszályok váltakoztak. A mezopotámiai ókori civilizáció számára a folyók nemcsak ivóvizet és öntözővizet adtak, hanem közlekedési folyosókat is; az áradások szabályozása, a csatornák karbantartása és a vízelosztás igazgatása központi állami feladat volt. Ezt az örökséget később a 8. századi Abbászida kalifátus is folytatta, amikor a Tigris menti Bagdad városi vízellátása és öntözőrendszere a birodalmi főváros gazdasági alapját képezte. A modern korban a víz kérdése fokozatosan felső szintű államközi vitává vált, mert Törökország a 20. század második felében megépült délkelet-anatóliai gát- és öntözőprogramja, a GAP (Güneydoğu Anadolu Projesi) révén jelentősen megnövelte a folyók felső szakaszán a vízvisszatartást, ami Szíriában és Irakban a lefelé érkező vízmennyiség csökkenésével járt. A három ország közötti vízmegosztásról nincs átfogó, minden fél által elfogadott szerződés; Törökország hagyományosan határfolyónak, Szíria és Irak pedig közös vízfolyásnak tekinti a Tigrist és az Eufráteszt. A 20. század végi és 21. század eleji szakirodalomban a vízkonfliktus gyakran megjelenik mint a jövő háborúinak egyik kiváltó oka, de a dokumentált események többsége nem fegyveres összecsapás, hanem diplomáciai vita, műszaki egyeztetés és belső társadalmi feszültség. Ezt az ellentétet a tudományos közvélemény egy része „vízháború-hipotézisnek” nevezi, míg más kutatók a vízügyi együttműködés hosszú történetére hívják fel a figyelmet. A kérdés értelmezése tehát vitatott, nem pedig egyértelműen lezárt tény.
A Jordán folyó a mai Libanon, Szíria, Izrael, Jordánia és a palesztin területek közötti kisméretű, de rendkívül terhelt vízrendszer. A folyó a Hermon-hegy (Dzsabal as-Sejh) környéki forrásokból táplálkozik, áthalad a Kinneret-tón (Galileai-tenger), majd a Holt-tengerbe torkollik. A vízhozamát a 20. század közepétől fokozatosan elterelik és felhasználják ivóvízre, mezőgazdaságra és ipari célokra, ezért a Holt-tenger vízszintje az 1960-as évek óta folyamatosan süllyed. A Jordán vízgyűjtője a modern arab–izraeli konfliktus egyik legsűrűbben vitatott természeti erőforrása. Izrael az 1950-es és 1960-as években kiépítette a Nemzeti Vízhordozót, amely a Jordán vizét a partvidéki és déli területekre juttatja; Szíria és Jordánia ugyanekkor a folyó felső szakaszán és mellékfolyóin tervezett eltereléseket, amelyeket Izrael katonai eszközökkel akadályozott meg. Az 1967-es háború során Izrael megszállta a Golán-fennsíkot és Ciszjordániát, ami a Jordán vízgyűjtőjének jelentős részét izraeli ellenőrzés alá vonta. A ciszjordániai Hegyvidéki vízadó réteg és a parti vízadó réteg használata körüli vita ma is része a palesztin–izraeli konfliktusnak: a palesztin fél a vízhez való jogot és az elfoglalt területek természeti erőforrásainak védelmét hangsúlyozza, Izrael pedig a saját vízbiztonságát és a megosztott vízkészletek igazgatásának szükségességét emeli ki. A vízkérdésben a két fél hivatalos adatai és jogi érvei gyakran eltérnek; a nemzetközi humanitárius jog szerint a megszálló hatalomnak a megszállt terület lakosságának javát kell szolgálnia, de ennek alkalmazása a vízkészletek esetében folyamatos vita tárgya. A tény, hogy a vízhiány és a vízelosztás egyenlőtlensége a palesztin területeken dokumentált, nem vitatott; az viszont vitatott, hogy ez az egyenlőtlenség milyen mértékben vezethető vissza a megszállás intézményi rendjére, a palesztin hatóság kapacitáshiányára vagy a természeti adottságokra.
A Nílus nem tartozik a könyv törzsterületéhez, de a régió vízkérdéseit két okból is érinti. Egyrészt a Nílus-völgyi öntözéses civilizáció mintája hosszú időn át párhuzamos és összehasonlító viszonyban állt a mezopotámiai rendszerrel; másrészt a 20–21. században Egyiptom vízfüggősége olyan regionális erőtényező, amely a levantei és észak-afrikai politikát is befolyásolja. A Nílus vízét a modern etióp Nagy Reneszánsz Gát építése miatt egyiptomi–etióp–szudáni vita terheli, amely a 2010-es évek óta többször éles diplomáciai feszültséggé vált. A Nílus ügye jól mutatja, hogy a vízkészletek kérdése nem áll meg az országhatároknál, és hogy a korábbi, a gyarmati korszakból örökölt vízmegosztási szerződések és a mai állami igények közötti ellentmondás hogyan lehet nemzetközi jogi és politikai viták forrása.
A felszín alatti vízkészletek közül kiemelkedik a Disa-vízadó réteg az Arab-félsziget alatt, amely Szaúd-Arábia, Jemen, Omán és az Egyesült Arab Emírségek területét érinti. Ez a fosszilis víz nagyrészt a korábbi csapadékos időszakokból származik, ezért gyakorlatilag nem megújuló erőforrás. Szaúd-Arábia az 1970-es és 1980-as években jelentős búzatermesztési programot alapozott a Disa-víz kitermelésére, amely 2008 után fokozatosan leépült, mert a kormány felismerte a vízkészlet kimerülésének kockázatát. Azóta a nagyüzemi szaúdi mezőgazdaság részben takarmánynövényekkel és tejtermeléssel kapcsolatos vállalatokon keresztül külföldi földvásárlásokba is kezdett, ami a „földgrab” és az élelmezésbiztonság vitáját kapcsolta össze a vízkérdéssel. A Disa-víz pontos mennyisége és a kitermelés fenntarthatósága becsléseken alapul, ezért a szakirodalomban eltérő előrejelzések szerepelnek; abban konszenzus van, hogy a jelenlegi kitermelési ütem mellett a réteg nem megújuló része idővel kimerül, de az időhorizont bizonytalan.
A vízhiány tehát a régió nagy részén dokumentált tény, amelyet éghajlati, demográfiai és technikai tényezők együtt alakítanak. A Közel-Kelet számos országa a megújuló vízkészletek tekintetében a „vízszegény” kategóriába esik; a pontos küszöbértékek intézményenként eltérnek, ezért a besorolást érdemes inkább nagyságrendi, mint egzakt állításként kezelni. A vízhiány társadalmi hatása nem egyenletes: a vidéki, szegényebb és agroökológiailag érzékeny területeken élő közösségeket általában jobban érinti, mint a nagyvárosi elit háztartásokat vagy az olajjövedelemből fenntartott állami víztermelő létesítményeket (sótalanítók, importvíz) igénybe vevő fogyasztókat. A sótalanítás különösen az Öböl-menti országokban és Izraelben vált meghatározó technológiává; a Fordított ozmózisú sótalanítás nagy energiaigénye miatt azonban a vízkérdés szorosan összekapcsolódott az energia- és éghajlatpolitikával.
A régió szénhidrogén-készletei a világ ismert hagyományos olaj- és gáztartalékainak jelentős részét teszik ki, de az eloszlásuk egyenlőtlen. A legnagyobb készletek a Perzsa-öböl körül – Szaúd-Arábia, Irak, Irán, Kuvait, az Egyesült Arab Emírségek, Katar –, valamint a Kaszpi-tengeri térségben és Líbiában, illetve kisebb mennyiségben a levantei partoknál és a kelet-mediterrán medencében találhatók. A könyv a kuvaiti, katari és egyes emírségekbeli mezőket a regionális összefüggések fejezeteiben tárgyalja, de a jelen alfejezetben a 16 kiemelt ország területén lévő mezők és azok világgazdasági szerepe a fő szempont.
A Ghawar-mező Szaúd-Arábiában a világ egyik legnagyobb hagyományos olajmezője; a pontos maradék kitermelhető tartalékokat az állami Saudi Aramco üzleti adatként kezeli, és független ellenőrzésük korlátozott. A mező 1948 utáni felfedezése és kitermelése alapozta meg a szaúdi állam jövedelmét, és lehetővé tette a királyság 20. századi modernizációs programját. Az iraki Kirkuk-mező és a déli Rumajla-mező, az iráni Huzesztán tartomány kőolajmezői, a Kaszpi-tengeri azeriek és türkmén partvidék gázmezői, valamint a később felfedezett kelet-mediterrán Tamár és Leviathán gázmezők mind azt mutatják, hogy a szénhidrogén-földrajz nem esik egybe a mai államhatárokkal. A mezők felfedezése és hasznosítása gyakran külső társaságok, koncessziós szerződések és gyarmati vagy hidegháborús alkuk révén indult meg, ezért az olaj „felfedezése” nem semleges műszaki esemény, hanem gazdasági és politikai hatalmi viszonyokba ágyazott folyamat. A 20. század eleji angol–perzsa olajkoncesszió Iránban, az iraki Turkish Petroleum Company és a szaúdi Aramco egykori amerikai részesedése mind elsődleges forrásokkal dokumentálható szerződéses viszonyokra utal, amelyek értelmezése ugyanakkor máig vitatott: a helyi nacionalista történetírás gyarmati kizsákmányolásként, a korabeli külföldi vállalati narratíva pedig modernizációs partnerségként írta le ugyanazokat az eseményeket.
A földgáz szerepe a 20. század végén és a 21. században nőtt meg. Katar az északi mező (az iráni oldalon Dél-Parsz néven ismert) révén a világ egyik legnagyobb LNG-exportőrévé vált; az iráni gázkészletek hatalmasak, de a kitermelést szankciók, technológiai korlátozások és politikai elszigeteltség fékezte. A kelet-mediterrán gázmezők felfedezése Izrael, Ciprus, Egyiptom, Libanon és Törökország között új tengeri határvitákat és együttműködési lehetőségeket hozott; a 2020-as években a tengeri határok kijelölése több esetben tárgyalásos úton haladt (például az izraeli–libanoni tengeri határ 2022-es megállapodása), másutt továbbra is feszült. A gázmezők pontos készletadatait a kormányok és a termelő vállalatok eltérően közlik; a nyilvános becslések általában bizonyítatlan és bizonyított kategóriákat kevernek, ezért a számadatoknál a forrás évszámát és a becslés jellegét mindig jelezni kell.
A szénhidrogén-készletek regionális eloszlása egy sajátos gazdaságszerkezetet hozott létre, amelyet a szakirodalom rentier államnak nevez. A rentier állam alapja, hogy az állami jövedelem nagy része nem belső adókból vagy termelő munkából, hanem a természeti erőforrások járadékából (rentjéből) származik. Ez a jövedelem lehetővé teszi, hogy az állam elossza a bevételeket, támogassa a lakosság fogyasztását, és nagy állami szektorokat tartson fenn, miközben a kormányzati elszámoltathatóság igénye gyengébb lehet, mint adóalapú rendszerekben. A rentier modell nem determinisztikus: az olajjövedelemből fenntartott államok között van monarchia, köztársaság, viszonylag nyitottabb és zártabb politikai rendszer is. A modellt a tudósok egy része hasznos általánosításnak tartja, mások viszont túl leegyszerűsítőnek, mert nem magyarázza a helyi intézményi, törzsi, vallási és kereskedelmi különbségeket. A könyv a rentier gazdaságot a későbbi Olaj, víz és rentier állam tematikus fejezetben részletesen tárgyalja; itt csak annyit érdemes rögzíteni, hogy a vízhiány és a szénhidrogén-bőség együttesen olyan fejlődési pályát hozott létre, amelyben a víz beszerzése (sótalanítás, import) és az élelmiszer-ellátás (importfüggőség) egyaránt az olaj- és gázjövedelmeken alapul. Ez az összefüggés az energiával előállított víz és a víz nélkülözhetetlenség paradoxonát mutatja: a régió egyszerre rendelkezik a világ energiatermelésének nagy részével, és szorul rá a világ élelmiszer- és technológiai piacaira a mindennapi víz- és élelmiszerigénye kielégítéséhez.
Az olaj- és gázmezők nemcsak gazdasági, hanem katonai és diplomáciai célpontok is. Az 1980-as évek „tankerháborúja” az iráni–iraki háború idején, az 1991-es öbölháború kuvaiti olajmezők körüli harca, a 2003 utáni iraki olajinfrastruktúra elleni támadások, valamint a 2019-es szaúdi olajlétesítmények elleni drón- és rakétatámadások mind azt jelzik, hogy a szénhidrogén-infrastruktúra a regionális biztonságpolitika kulcspontja. A támadások elkövetőinek és felelőseinek megítélése gyakran vita tárgya: a szereplők eltérően nevezik meg az ellenséges felet, a nemzetközi jelentések pedig néha ellentmondó bizonyítékokra hivatkoznak. A könyv ezeket az eseményeket az adott országok és konfliktusok fejezeteiben tárgyalja, de itt fontos kiemelni, hogy az olaj mint stratégiai erőforrás nem csupán jövedelmet, hanem sebezhetőséget is teremt: a kitermelés, a szállítás és a finomítás pontszerű célpontokba sűríti a regionális és globális ellátás kritikus csomópontjait.
A stratégiai útvonalak közül négy átjáró emelkedik ki: a Boszporusz, a Hormuzi-szoros, a Báb el-Mandeb és a Szuezi-csatorna. Mindegyik egyszerre kereskedelmi folyosó, katonai ellenőrzési pont és szimbolikus határ. A szorosok kapcsán fontos, hogy a nemzetközi tengerjog, különösen az ENSZ 1982-es Tengerjogi Egyezménye szabályozza az áthaladás jogát, de az egyes államok értelmezése és a gyakorlat eltérhet, ami folyamatos jogvitákat eredményez.
A Boszporusz és a Dardanellák a Fekete-tenger és a Földközi-tenger közötti egyetlen hajózható átjárót képezik, ezért a 19. századi „keleti kérdés” és a mai török–orosz–NATO viszonyrendszer egyik legfontosabb fókuszpontja. Az oszmán korszakban a szorosok ellenőrzése birodalmi belügynek számított, de a 19. században a nagyhatalmak egyre inkább nemzetközi kérdésként kezelték. Az 1841-es Londoni Szoros Egyezmény zárta le a háborús hajók áthaladását békeidőben Törökország szuverenitásának fenntartása mellett; később az 1923-as Lausanne-i Szerződés, majd az 1936-os Montreux-i Egyezmény alakította ki a ma is érvényes rendszert. A Montreux-i Egyezmény Törökországnak ellenőrzési jogot ad a szorosok felett, ugyanakkor a kereskedelmi hajók szabad áthaladását biztosítja békeidőben, háború esetén pedig korlátozásokat tesz lehetővé. Az orosz–ukrán háború 2022-es eszkalációja óta a szorosok szerepe megnőtt, mert Törökország a Montreux-i Egyezmény alapján korlátozta a hadihajók áthaladását, miközben a fekete-tengeri gabonaexport tengeri útvonala a szoroson át vezet. A török álláspont szerint a Montreux-i rendszer a régió stabilitásának alapja; más szövetséges államok időnként a szabályozás módosítását vagy rugalmasabb értelmezését vetették fel, de a kérdésben nincs nemzetközi konszenzus. A szorosok földrajzi szélessége és a hajóforgalom sűrűsége miatt a tengerszoros balesetveszélyes és környezeti szempontból sérülékeny átjáró, amely Isztambul több milliós városának közepén húzódik.
A Hormuzi-szoros a Perzsa-öböl és az Indiai-óceán között húzódik Irán és Omán (illetve az Emírségekhez tartozó szigetek) között. Az olaj- és LNG-szállítások egyik legfontosabb tengeri szűkülete: a világ tengeri úton szállított kőolajának jelentős hányada halad át rajta. A pontos százalékos arány évente változik, ezért a szakirodalomban eltérő, de általában 20–30 százalékos becslések szerepelnek; a jelenlegi értéket csak friss forrás alapján szabad megadni. A szoros szélessége a legszűkebb helyen kevesebb mint 40 km, a hajózható csatornák pedig ennél jóval keskenyebbek, ezért a hormuzi átjáró zárásának fenyegetése visszatérő eleme az iráni–nyugati és iráni–arab feszültségeknek. Irán többször fenyegetőzött a szoros lezárásával, különösen a nukleáris program körüli vita és a szankciók idején; eddig azonban a lezárás nem következett be. A nemzetközi tengerjog szerint a Hormuzi-szoros nemzetközi hajózásra használt tengerszoros, ezért a hajóknak tranzitálási joguk van, de a part menti államoknak is vannak part menti joghatóságuk és biztonsági érdekeik. Az iráni hivatalos álláspont szerint az ország tiszteletben tartja a nemzetközi hajózást, de fenntartja a jogát a szuverenitás védelmére; az arab és nyugati államok ezt gyakran a globális energiaellátás fenyegetéseként értelmezik. A katonai jelenlét erős: az amerikai haditengerészet, a brit és francia erők, valamint a helyi államok rendszeresen járőröznek a térségben, és 2019-ben több olajszállító hajó elleni támadás és lefoglalás élezte a helyzetet. A támadások pontos felelősei és szándékai több esetben vitatottak; a nemzetközi vizsgálatok eltérő következtetésekre jutottak, ezért a könyv csak az események tényét és a szereplők hivatalos reakcióit tudja dokumentáltan ismertetni.
A Báb el-Mandeb a Vörös-tenger és az Indiai-óceán közötti szűk tengerszoros Jemen és Dzsibuti, Eritrea, illetve Szomália között. A szoros a Szuezi-csatornán átvezető Európa–Ázsia hajózási útvonal déli bejárata, ezért a jemeni polgárháború 2015 utáni szakaszában az ottani húti erők és más szereplők hajózás elleni támadásai globális ellátási aggályokat váltottak ki. A húti mozgalom 2023–2024-ben a Vörös-tenger déli részén kereskedelmi hajók ellen hajtott végre támadásokat, ami a hajózási társaságok egy részét a hosszabb, Afrikát megkerülő útvonalra kényszerítette. A támadásokért a húti vezetés a gázai háborúval kapcsolatos szolidaritását jelölte meg indokként; a nemzetközi koalíció és a térségbeli kormányok ezt a nemzetközi hajózás elleni támadásnak minősítették. A Báb el-Mandeb esetében is fontos megkülönböztetni a támadások dokumentált tényét, a felelősök kilétének hivatalos minősítését és a mögöttes motivációk értelmezését, amelyről a kutatói közösségben eltérő álláspontok vannak. A szoros ellenőrzésének története a gyarmati korszakig nyúlik vissza: a 19. századi brit Áden és a francia dzsibuti támaszpontok a Vörös-tengeri útvonal biztosítását szolgálták. Ma a térségben több külső hatalom is katonai támaszpontot tart fenn, ami azt mutatja, hogy a szűk tengeri átjárók ellenőrzése továbbra is a globális hatalmi versengés része.
A Szuezi-csatorna Egyiptom területén halad át, tehát kívül esik a könyv 16 önálló országfejezetén, de a régió stratégiai útvonalainak tárgyalásakor megkerülhetetlen. Az 1869-ben megnyitott csatorna a Földközi-tenger és a Vörös-tenger közötti közvetlen hajózást tette lehetővé, lerövidítve az Európa és Ázsia közötti utat. A 19. századi építés részvénytársasága francia és brit befektetők kezében volt, majd 1956-ban Nasszer egyiptomi elnök államosította, ami a szuezi válsághoz vezetett. A csatorna azóta egyiptomi szuverenitás alatt áll, ugyanakkor használata nemzetközi jogilag garantált; a békés áthaladás szabályait az egyiptomi–izraeli békeszerződés és más megállapodások is érintik. A csatorna 2015-ös kibővítése a kapacitást növelte, de a 2021-es Ever Given hajó zátonyra futása megmutatta, hogy a globális ellátási láncok milyen sérülékenyek egyetlen csatorna lezárása esetén. A Vörös-tenger déli részén a 2020-as évek elején megnövekedett támadások miatt a Szuezi-csatorna forgalma időszakosan csökkent, ami Egyiptom bevételeit is érintette; a pontos forgalmi adatok friss statisztikákból nyerhetők, ezért itt csak a tendenciát jelezzük.
A négy stratégiai átjáró együttesen mutatja, hogy a Közel-Kelet földrajza nem passzív tény, hanem folyamatosan újraértelmezett hatalmi tér. A tengerszorosokat és csatornákat a parti államok természetes szuverenitásuk részeként, a nagyhatalmak a globális kereskedelem biztosítékaként, a hajózási társaságok pedig kalkulálandó kockázatként kezelik. A szorosok lezárásának vagy fenyegetésének lehetősége időnként túlzó biztonságpolitikai retorikát szül; a történeti tapasztalat szerint a szorosok teljes, tartós lezárása ritka, de a forgalom akadozása, a biztosítási díjak emelkedése és a hajózási útvonalak átrendeződése valós gazdasági hatásokkal jár.
A vízhiány, a szénhidrogén-bőség és a stratégiai átjárók ellenőrzése nem három különálló téma, hanem szorosan összefüggő rendszer. Az olajjövedelem teszi lehetővé a vízgazdálkodás modern technológiáit (sótalanítás, nagy szivattyúrendszerek, szennyvíz-újrahasznosítás), ugyanakkor az olaj exportja a tengeri szorosokon át bonyolódik, ami a termelő országokat a tengeri biztonságtól teszi függővé. A víz elosztása viszont a folyók mentén fekvő, egymással konfliktusos viszonyban lévő államok között oszlik meg, ahol a katonai erő, a technológiai kapacitás és a jogi értelmezés egyaránt szerepet játszik. Ez az összefüggés a modern Közel-Kelet történetének egyik alapstruktúrája: a régió nem a „vizet bőven adó” folyók miatt vált a világpolitika fontos területévé, hanem azért, mert a víz, az energia és a hajózási útvonalak együtt olyan koncentráltan jelentkeznek itt, hogy a helyi konfliktusok gyakran regionális és globális következményekkel járnak.
A nagyhatalmi versengés szempontjából a 19. századi brit–orosz „nagy játszmától” a 20. századi amerikai–szovjet vetélkedésen át a 21. századi kínai Övezet és Út kezdeményezésig minden korszakban megfigyelhető, hogy a külső hatalmak a régiót elsősorban az energiaellátás biztosítása, a tengeri útvonalak védelme és a szövetséges kormányok támogatása révén közelítették meg. Ez a közelítés gyakran leegyszerűsítette a helyi társadalmak sokféleségét, és az olajmezők vagy a szorosok katonai ellenőrzésére helyezte a hangsúlyt. A régió népei számára ugyanakkor a víz és az energia nem csupán geopolitikai absztrakció, hanem a mindennapi élet feltétele: a városi vízellátás megszakadása, az üzemanyagárak emelkedése vagy a hajózási útvonalak átrendeződése közvetlenül befolyásolja a megélhetést, a mezőgazdaságot és a mobilitást. A könyv későbbi fejezetei ezért az országtörténetek mellett a Klímaválság és energiaátmenet alfejezetben visszatérnek majd arra a kérdésre, hogyan alakítja át a globális klímaválság és a szénhidrogénektől való elmozdulás ezt a rendszert.
Az alfejezet általános földrajzi megállapításai – a folyók helye, a tengerszorosok elhelyezkedése, a nagy olajmezők neve – stabil, ismételten ellenőrizhető kartográfiai és statisztikai alapokon nyugszanak, ezért ezeket dokumentált tényként kezelhetjük. A vízhozamok, a tartalékok nagysága, a forgalmi arányok és a hajózási statisztikák azonban időben változnak, és a különböző intézmények (nemzeti kormányok, OPEC, IEA, ENSZ-szervezetek, műholdas mérések) eltérő módszertannal dolgoznak, ezért a konkrét számokat mindig az évszám és a forrás megjelölésével kell kezelni. Ahol a fenti szövegben százalékos vagy mennyiségi utalás szerepel, ott a tankönyv a jelenlegi érték meghatározásához friss, ellenőrzött forrás bevonását javasolja; az alfejezet nem közöl olyan pontos statisztikát, amelyet nem látott hiteles forrásban.
A vízkonfliktusokkal kapcsolatban a források gyakran politikai célú adatközlésekből származnak. Az egyes államok vízfogyasztási adatai, a folyók vízhozamára vonatkozó állításaik és a „méltányos részesedés” fogalmának meghatározása eltérő jogi és szakmai alapokon nyugszik. A történészi konszenzus abban biztos, hogy a vízkérdés hozzájárult több regionális feszültséghez, de abban már nincs egyetértés, hogy a vízhiány önmagában kiváltó oka-e egyetlen háborúnak is. A legtöbb kutatás szerint a vízügyi együttműködés és a tárgyalásos vitarendezés gyakoribb, mint a nyílt vízháború. A klímaváltozás hatásainak modellezése becslés, nem pedig mért tény; a regionális előrejelzések jelentős bizonytalanságot hordoznak.
Az olaj- és gáztartalékok esetében a „bizonyított kitermelhető készlet” kategória műszaki és gazdasági feltételektől függ, ezért változik az árak és a technológia függvényében. Az országok által bejelentett adatok nem mindig függetlenül auditáltak, ezért a becslések eltérhetnek. A történeti értelmezések – például hogy a koncessziós rendszer mennyire volt kizsákmányoló vagy modernizáló – nem ténykérdés, hanem forráskritikával kezelendő interpretáció. A szorosok jogi helyzete világos nemzetközi szerződéseken alapul, de az alkalmazás és a katonai gyakorlat vitatott. A 2019-es, 2021-es és 2023–2024-es hajózási incidensek felelősségi kérdései több dokumentált jelentésben szerepelnek, de a jelentések következtetései nem mindig esnek egybe; a tankönyv ezért az ilyen esetekben a „hivatalos minősítés” és a „vitatott értelmezés” megkülönböztetését alkalmazza.