Hogyan kapcsolódik ez a régió történetéhez? A mai Közel-Kelet politikai térképe a 20. század terméke, de a térség feletti uralomért folytatott versengés, a birodalmi közigazgatás mintái és a vallási közösségek elrendeződése olyan folyamatok eredménye, amelyek az i. e. 1. évezredben kezdődtek. A perzsa birodalmak hozták létre az első olyan közigazgatási rendszereket, amelyek egyszerre kormányoztak mezopotámiai, levantei, anatóliai és iráni területeket. Nagy Sándor hódítása a görög nyelvet és a hellenisztikus városi kultúrát tette a térség elitjének közvetítő nyelvévé, Róma és Bizánc pedig a Földközi-tenger keleti medencéjét kapcsolta össze Anatóliával, Szíriával és Mezopotámiával. E korszak vallási változásai – a zoroasztrianizmus államvallássá szerveződése, a zsidó diaszpóra intézményesülése és a kereszténység keleti terjedése – közvetlenül előkészítették azt a világot, amelybe a 7. században az iszlám megérkezett.
Az Achaemenida Birodalom (óperzsa: Haxāmanišiya) az i. e. 6. század közepén emelkedett fel, és alig két emberöltő alatt az ókori világ addigi legnagyobb területi államává vált. A hagyományos elbeszélés szerint II. Kürosz (i. e. 559–530) megdöntötte a méd uralmat, elfoglalta Lüdia királyságát Anatólia nyugati részén, majd i. e. 539-ben ellenállás nélkül bevonult Babilonba. Utóda, Kambüszész (i. e. 530–522) Egyiptomot csatolta a birodalomhoz, I. Dareiosz (i. e. 522–486) pedig keleten az Indus völgyéig, nyugaton Trákiáig terjesztette ki a perzsa fennhatóságot. A birodalom magterülete a mai Irán fennsíkja volt, de politikai súlypontjai közé tartozott Mezopotámia, Szíria és Anatólia is.
Az Achaemenida állam működéséről elsősorban a királyi feliratokból, a perzepoliszi ékírásos agyagtáblákból és görög szerzők – elsősorban Hérodotosz – beszámolóiból tudunk. A források egyenetlenek: a perzsa feliratok a királyi ideológiát közvetítik, a görög szövegek pedig gyakran a perzsa–görög konfliktus optikáján keresztül ábrázolják a birodalmat. Ezt a kettősséget a modern történetírás is tükrözi: az Achaemenida közigazgatást egyes kutatók türelmes, többnyelvű és vallásilag viszonylag nyitott rendszerként írják le, mások a tartományi kizsákmányolásra és a katonai erőszakra helyezik a hangsúlyt.
Dareiosz közigazgatási reformja a birodalmat szatrapiákra (tartományokra) osztotta. A szatrapa – jellemzően perzsa főnemes – felelt az adó beszedéséért, a helyi igazgatásért és a katonai kontingensek kiállításáért. A tartományi elit mellett a királyi udvar által kinevezett írnokok és kincstárnokok is működtek, ami a központi hatalom és a helyi hatalmasságok közötti folyamatos egyensúlyozást jelzi. A birodalom hivatalos nyelve az óperzsa mellett az arámi volt: az arámi írnoki gyakorlat a levantei térségből kiindulva a birodalom egész területén elterjedt, és évszázadokkal később is a közel-keleti közigazgatás és kereskedelem közvetítő nyelve maradt.
A birodalom gazdasági alapját a mezőgazdasági termelés és a tartományi adók képezték. A perzepoliszi táblák bérlistái és élelmiszer-elszámolásai dokumentálják, hogy a királyi udvar építkezésein dolgozó munkások – köztük nők és szakképzett kézművesek – szervezett csoportokban, természetbeni járandóságért dolgoztak. A birodalom úthálózatot és postaállomásokat tartott fenn; az úgynevezett királyi út Szárdisztól Szúzáig vezetett, és Hérodotosz leírása szerint a birodalmi futárok hetek alatt juttatták el az üzeneteket a királyi udvarba. Ez az infrastruktúra nemcsak katonai, hanem kereskedelmi és közigazgatási célokat is szolgált.
A vallás terén az Achaemenida királyok – legalábbis Dareiosztól kezdve – Ahura Mazdá istent jelölték meg a királyi hatalom forrásaként. A biszotuni feliratban Dareiosz azt állítja, hogy Ahura Mazda adta neki a királyságot, és hogy a lázadók a „hazugság” (drauga) követői voltak. Ezt a vallási nyelvet a modern kutatás a későbbi zoroasztrianizmus előzményeként értelmezi, de vita folyik arról, hogy az Achaemenida királyok mennyire követték a Zarathustrának tulajdonított tanításokat, és hogy a birodalom lakosságának mekkora része vallotta ezt a hitet. A birodalom területén ezzel egyidejűleg virágoztak a mezopotámiai, egyiptomi, anatóliai és levantei helyi kultuszok; a jeruzsálemi templom újjáépítését a bibliai szövegek és a korabeli közel-keleti birodalmi gyakorlat összefüggésében szokták értelmezni, bár a pontos kronológia vitatott.
Az Achaemenida uralom vége összekapcsolódott a görög–perzsa háborúkkal (i. e. 5. század eleje), majd a birodalom belső trónviszályaival. A birodalmat végül III. Alexandrosz, azaz Nagy Sándor makedón király hadjárata döntötte meg: i. e. 334 és 330 között foglalta el Anatóliát, Szíriát, Egyiptomot és a perzsa magterületeket, i. e. 330-ban pedig Perszepolisz is a kezébe került. Az Achaemenida állam bukása nem jelentette a perzsa közigazgatási hagyomány eltűnését; annak számos elemét a hellenisztikus királyságok és később a parthusok is átvették.
Nagy Sándor hódítása rövid távon katonai vállalkozás volt, hosszú távon azonban megváltoztatta a térség kulturális és politikai önértelmezését. A makedón uralkodó i. e. 334-ben kelt át a Hellészpontoszon, i. e. 333-ban az isszoszi csatában legyőzte III. Dareioszt, i. e. 332-ben elfoglalta Türoszt és Gázát, majd Egyiptomban megalapította Alexandriát. I. e. 331-ben a gaugamélai csata után Mezopotámia és a perzsa központi területek is a kezébe kerültek. Halálakor, i. e. 323-ban Babilonban, birodalma a Balkántól az Indusig terjedt.
Sándor uralmának értelmezése a történetírás egyik legvitatottabb területe. A görög és római források – Arrianosz, Plutarkhosz, Curtius Rufus – évszázadokkal az események után írtak, és részben elveszett kortárs beszámolókra támaszkodtak. A modern kutatásban egyaránt jelen van a hódítót hellenizáló, „civilizációs hídként” bemutató hagyomány és a kritikai megközelítés, amely a hadjárat pusztítására, a helyi elitek leváltására és a makedón uralom katonai jellegére hívja fel a figyelmet. A régészeti anyag – például a hellenisztikus városalapítások rétegei – lehetővé teszi a görög jelenlét anyagi nyomainak vizsgálatát, de a kulturális interakció mélységét nehéz mérni.
Sándor halála után birodalmát hadvezérei, a diadokhoszok osztották fel. A közel-keleti térségben három nagy királyság alakult ki: a Szeleukida Birodalom (i. e. 312 – i. e. 64), amely Anatóliától Mezopotámián át Iránig terjedt; a Ptolemaida Egyiptom, amely Palesztinát és Ciprust is ellenőrizte; és a kisebb Attalida Pergamon Anatólia nyugati részén. A Szeleukidák uralkodói görög–makedón elitre támaszkodtak, de a korábbi perzsa és mezopotámiai intézményeket is felhasználták. A birodalom városai közé tartozott Antiokheia (a mai Antakya közelében), Szeleukeia a Tigris mellett és a mezopotámiai Babilon, amely bár elvesztette politikai jelentőségét, templomai és írnoki iskolái révén továbbra is kulturális központ maradt.
A hellenisztikus korszakban a görög nyelv a közigazgatás, a kereskedelem és a műveltség közvetítő nyelve lett a térség elitjei számára. Ez nem jelentette a helyi nyelvek eltűnését: az arámi továbbra is beszélt és írott nyelv maradt Szíriában, Mezopotámiában és Palesztinában; a perzsa nyelvű hagyomány Kelet-Iránban és Közép-Ázsiában élt tovább; Egyiptomban a demotikus egyiptomi írás párhuzamosan működött a göröggel. A hellenizmus tehát nem egyirányú asszimiláció volt, hanem hosszú, egyenlőtlen alkufolyamat, amelyben a görög városi intézmények – gümnaszionok, színházak, városi tanácsok – és a helyi hagyományok egymás mellett, gyakran egymással versengve működtek.
A Szeleukida uralom fokozatosan gyengült. Keleten i. e. 3. század közepén elszakadt Baktria és Parthia, a birodalom nyugati tartományai felett pedig Anatóliában a helyi királyságok, később Róma szerzett befolyást. A palesztinai térségben a Szeleukidák és a Ptolemaidák közötti váltakozó uralom alatt a jeruzsálemi templom köré szerveződő zsidó közösség belső feszültségei a Makkabeus-felkeléshez (i. e. 167–160 körül) vezettek. A felkelés nyomán létrejött Hasmóneus állam (i. e. 140 k. – i. e. 37) a hellenisztikus kor egyik példája arra, hogy egy helyi vallási közösség hogyan alakított ki viszonylag önálló politikai hatalmat a nagy birodalmak közötti térben. A Hasmóneus uralom belső vitája a papság, a királyság és a hellenizáló városi elit között a későbbi zsidó–római konfliktusok előzménye.
A Parthus Birodalom (i. e. 247 – i. sz. 224) az Iráni-fennsík északkeleti részéből kiindulva a Szeleukida hatalom hanyatlását kihasználva terjeszkedett. A parthus uralkodók, az Arszakida dinasztia tagjai a magukat az Achaemenida hagyomány örököseiként állították be, bár a birodalom tényleges szerkezete jelentősen eltért az Achaemenida centralizált rendszerétől. A parthus állam lazább, a nagy nemesi családokkal és a helyi uralkodókkal kötött szövetségekre épülő konstrukció volt, amelyben a királyi hatalom erőssége az uralkodó személyes tekintélyétől és katonai sikerétől függött.
A parthus hadsereg magvát a nehézlovasság – a páncélos lovasok, úgynevezett kataphraktoszok – és a lovasíjászok alkották. Ez a hadviselési mód a kelet-iráni és sztyeppei hagyományokra épült, és a rómaiakkal vívott háborúkban többször is meghatározónak bizonyult. A leghíresebb parthus győzelem a carrhae-i csata (i. e. 53) volt, amelyben Crassus római hadvezér serege megsemmisült. A csata részleteit római szerzők beszámolóiból ismerjük, és a parthus taktika értékelése a modern hadtörténetírásban is vitatott.
Róma i. e. 1. században kezdett tartósan berendezkedni a keleti térségben. Pompeius i. e. 64-ben Szíriát római provinciává szervezte, i. e. 63-ban pedig beavatkozott a Hasmóneus állam belviszályaiba. A római Kelet magában foglalta Anatólia nagy részét, Szíriát, Palesztinát és időszakosan Mezopotámia északi peremvidékét. A római uralom nem számolta fel a helyi városi önkormányzatokat, a templomi gazdaságokat és a falusi közösségeket; a provincia elsősorban adóztatási és katonai keret volt. A római hadsereg jelenléte – különösen a szíriai és a palesztinai helyőrségek – ugyanakkor mélyen átalakította a helyi társadalmakat: a katonai ellátás, a veteránok letelepítése, az utak és a kikötők építése új gazdasági központokat hozott létre, és növelte a városiasodást.
A római–parthus viszony nem volt folyamatos háború, de a két birodalom közötti határzóna – elsősorban Mezopotámia és Örményország – állandó versengés tárgya volt. Örményország hol római, hol parthus befolyás alatt állt; a két birodalom időnként kompromisszumos királyjelöltekben egyezett meg. A határ menti ütközőállamok és a helyi dinasztiák lojalitásának ingadozása a korszak állandó bizonytalansági tényezője volt. A parthus fennhatóság alatti Mezopotámiában a városi kereskedelmi elit – például Palmyra és a Tigris menti kereskedővárosok lakói – a római és a parthus piacok közötti közvetítésből profitáltak. A selyem és más keleti áruk iránti római kereslet a parthus területeken át vezető kereskedelmi útvonalak jelentőségét növelte, bár a „selyemút” mint egységes, folyamatos kereskedelmi folyosó képe a modern kutatásban árnyaltabb: a kereskedelem szakaszos, közvetítő láncokon alapuló tevékenység volt, nem pedig egyetlen, végigjárt útvonal.
A zoroasztrianizmus (perzsa: Mazda-yasna, „Mazda-tisztelet”) a perzsa nyelvű világ meghatározó vallási hagyománya volt. A vallás nevét a hagyomány szerint Zarathustra (görögösen Zoroaster) prófétának tulajdonított tanításról kapta. Zarathustra életének időpontja bizonytalan: a tudományos becslések az i. e. 2. évezredtől az i. e. 6. századig terjednek, és a forráshiány miatt a kérdés nem zárható le egyértelműen. A zoroasztriánus tanítás középpontjában a bölcs úrnak nevezett Ahura Mazda áll, akivel szemben a hazugság és a káosz erői állnak; a hívő etikai választása – jó gondolat, jó szó, jó tett – e kozmikus küzdelemben kap jelentőséget.
A zoroasztriánus szertartásrend a tűz köré szerveződött: a tűz mint a tisztaság és az igazság szimbóluma jelenik meg a hagyományos istentiszteleti helyeken. A szászánida korban a zoroasztrianizmus intézményesülése felgyorsult: a papság hierarchiája megerősödött, a szertartási szövegek – az Aveszta – fokozatosan kanonizálódtak, és a vallási identitás összekapcsolódott a birodalmi hűséggel. Az Aveszta mai formája azonban késői, a szóbeli hagyományt hosszú idő után rögzítő szövegállomány; korai rétegeinek keltezése és értelmezése a vallástörténet egyik legnehezebb kérdése.
A zoroasztrianizmus mellett a térség vallási mezeje továbbra is sokszínű maradt. Mezopotámiában a babiloni templomok kultuszai – bár folyamatosan zsugorodó keretek között – a hellenisztikus és parthus korban is működtek. Szíriában és Anatóliában a helyi istenek görög–római neveken is megjelentek: az azonosítási gyakorlat (interpretatio graeca, illetve interpretatio romana) a helyi és a görög–római panteonok közötti fordítást tette lehetővé anélkül, hogy a helyi kultuszok megszűntek volna. Palesztinában a jeruzsálemi templom köré szerveződő zsidó vallás a római korban több irányzatra tagolódott – szadduceusok, farizeusok, esszénusok és más csoportok –, és a diaszpóra közösségei Alexandriától Rómáig önálló intézményes formákat alakítottak ki.
A kereszténység az 1. században a római Palesztina területén, a jeruzsálemi templom vonzáskörzetében és a zsidó közösség belső vitái közepette jelent meg. A mozgalom alapító alakjának, a Názáreti Jézusnak ítéletét és kivégzését – a római helytartó, Pilátus szerepvállalásával – a kánoni evangéliumok és néhány nem keresztény forrás is említi; a pontos kronológia azonban vitatott. A mozgalom első követői jeruzsálemi zsidó hívők voltak, majd a tanítás gyorsan terjedt a szíriai, kis-ázsiai és égei-tengeri városokban, zsidó és nem zsidó közösségekben egyaránt.
A kereszténység terjedésének okait illetően a történeti kutatás több tényezőt különít el. A római városi hálózat, a közös görög nyelv, a zsinagógai közösségek intézményes mintái és a rabszolgák, nők és szabad szegények számára is nyitott közösségi szerveződés együttesen magyarázhatja a gyors elterjedést. A keresztény gyülekezetek ugyanakkor a római hatóságok szemében időnként gyanús csoportosulásnak számítottak: a császárkultusz megtagadása és a helyi városi kultuszoktól való távolságtartás időszakos üldözésekhez vezetett. Az üldözések mértéke és rendszeressége a modern kutatásban vitatott; a késő ókori keresztény szerzők által leírt nagyüldözések képe részben a vértanútörténetek hagyományából származik.
A kereszténység intézményesülésének fordulópontja a 4. század elejére esik. Constantinus császár 313-ban türelmi rendeletet adott ki (nem a ma „milánói ediktumként” ismert dokumentum pontos szövege, hanem a kortárs forrásokban megőrzött császári döntés), amely a keresztények számára biztosította a vallásgyakorlás szabadságát. A század folyamán a kereszténység a római állam támogatott, majd fokozatosan kizárólagossá váló vallása lett. I. Theodosius uralkodása alatt (379–395) a kereszténység a birodalom hivatalos vallásává vált, a hagyományos római állami kultuszokat pedig fokozatosan visszaszorították. Ez a folyamat nem volt konfliktusmentes: a városi elit egy része, a vidéki lakosság jelentős része és a birodalom határvidékein élő közösségek sokáig megőrizték korábbi vallási gyakorlataikat.
A keresztény egyház belső vitái – a Szentháromság értelmezése, az ariánus vita, az egyházi fennhatóság kérdései – a keleti provinciákban különösen élesek voltak. Az első egyetemes zsinat, a nikaiai zsinat (325) a hitvallás egységesítését kísérelte meg, de a teológiai és egyházpolitikai viták tovább folytatódtak. A keleti kereszténységben fokozatosan kialakultak azok az intézményes központok – Antiokheia, Alexandria, Konstantinápoly, Jeruzsálem, később a mezopotámiai Edessza és Niszibisz –, amelyek a későbbi keleti egyházak alapját képezték.
A Szászánida Birodalom (i. sz. 224–651) a parthus hatalom megdöntésével, I. Ardasír (uralk. 224–242) fellépésével jött létre. A Szászánidák magterülete az Iráni-fennsík volt, de hatalmukat Mezopotámia, a Kaukázus vidéke és időszakosan Szíria, Anatólia és az Arab-félsziget egyes részei felé is kiterjesztették. A dinasztia az Achaemenida hagyományra hivatkozott, és a zoroasztrianizmust a birodalmi identitás részévé tette: a királyi feliratok, pénzérmék és udvari reprezentáció a királyt Ahura Mazda kiválasztottjaként ábrázolja.
A Szászánida állam központosítottabb volt a parthusnál. A királyi közigazgatás tartományi kormányzókra és a papság által működtetett vallási intézményrendszerre támaszkodott. A birodalmi hivatalnokok írásbelisége a középperzsa nyelv és az arámi írás hagyományára épült. A mezőgazdasági termelés, különösen Mezopotámia öntözéses földművelése, a birodalom gazdasági alapja volt. A Tigris és az Eufrátesz közötti terület városai – Ktésziphón a királyi székhely, Szeleukeia, Niszibisz, Edessza – a kereskedelem és a kézműipar központjai voltak.
A Szászánidák és Róma, majd a keletrómai (bizánci) állam közötti viszony hosszú időn át a háborúk és a diplomáciai kiegyezések ritmusában alakult. A két birodalom közötti legfontosabb ütközőzónák Mezopotámia északi része, Örményország és a kaukázusi átjárók voltak. A háborúk során mindkét fél időszakosan mélyen behatolt a másik területére: a római Valerianus császárt 260-ban fogságba ejtették, a bizánci Hérakleiosz viszont a 7. század elején a szászánida magterületekig nyomult előre. A hosszú, kölcsönösen kimerítő háborúk jelentős anyagi és emberi áldozattal jártak, és gyengítették mindkét birodalmat az arab hódítások előestéjén.
A Szászánida kor valláspolitikája összetett volt. A zoroasztriánus papság – különösen a késői századokban – időnként a vallási kisebbségek elleni fellépést szorgalmazta, de a birodalom területén jelentős keresztény, zsidó, manicheus és más vallási közösségek éltek. A keresztények helyzete a római–perzsa viszony függvényében változott: a háborús időszakokban a keresztények lojalitása gyanússá vált, a békésebb időszakokban viszont az egyházi intézmények – például a mezopotámiai keleti egyház – viszonylag önállóan működhettek. A manicheizmus, amelyet a 3. században Mani alapított, a korabeli vallási mező egyik legsikeresebb új mozgalma volt: tanítása a zoroasztriánus, keresztény és buddhista elemeket ötvözte, és a Földközi-tengertől Közép-Ázsiáig terjedt.
A Római Birodalom súlypontjának keletre helyeződése a 4. században gyorsult fel, amikor Constantinus a Boszporusz partján megalapította Konstantinápolyt (330). A birodalom 395-ös kettéosztása után a keleti rész – a későbbi Bizánci Birodalom – vált a közel-keleti provinciák uralkodójává. A bizánci állam a római közigazgatási és jogi hagyományt görög nyelvű, keresztény hivatali kultúrával kapcsolta össze. A késő ókori keleti provinciák – Egyiptom, Palesztina, Szíria és Anatólia – gazdaságilag a birodalom legfejlettebb részei közé tartoztak: városaik, kikötőik és mezőgazdasági területeik biztosították a birodalmi adóbevételek jelentős részét.
A bizánci uralom alatti keleti provinciák társadalma azonban korántsem volt egységes. A városi görög nyelvű elit mellett a vidéki lakosság nagy része szír, kopt vagy más helyi nyelvet beszélt. A keresztény egyházon belüli viták – különösen a khalkédóni zsinat (451) után – az egyházi és nyelvi megosztottságot is elmélyítették: a szír és a kopt egyházak közösségei saját liturgikus nyelveiken és saját teológiai hagyományaik keretében szerveződtek. A bizánci állam valláspolitikája – a birodalmi egység jelszavával – időnként üldözte a khalkédóni hitvallástól eltérő irányzatokat, ami a keleti provinciákban tartós elégedetlenséget szült.
A 6. században I. Justinianus (uralk. 527–565) kísérletet tett a Római Birodalom nyugati területeinek visszaszerzésére és a birodalmi jog egységesítésére. Uralkodása alatt készült el a Codex Iustinianus, amely a római jog összefoglalása és a későbbi európai jogi hagyomány egyik alapdokumentuma lett. Justinianus ugyanakkor a keleti provinciák vallási megosztottságát sem tudta felszámolni; a monofizita viták és a birodalmi központtal szembeni helyi ellenérzések tovább éltek. A 6. század végén és a 7. század elején a bizánci–szászánida háborúk kimerítették mindkét birodalmat, és a keleti provinciák városait, mezőgazdaságát és kereskedelmi hálózatait súlyosan megterhelték.
A 7. század elején a bizánci győzelem a szászánidák felett rövid távon helyreállította a keleti határt, de a két birodalom kimerülése megnyitotta az utat az arab hódítás előtt. A bizánci uralom alatt élő keleti keresztény közösségek, a szír és kopt egyházak, a zsidó közösségek és a szászánida területeken élő zoroasztriánus hívek a 7. században egy új politikai erő – az iszlám kalifátus – fennhatósága alá kerültek. Ez az átmenet nem volt sem gyors, sem egyirányú: a helyi közigazgatási gyakorlatok, adórendszerek és vallási intézmények számos elemét az új uralom is átvette és átalakította. Az iszlám hódítás történetét és a kalifátusok korát a következő alfejezet tárgyalja részletesen: Az iszlám születése és a kalifátusok.
Elsődleges források. Az Achaemenida korra a királyi feliratok (biszotuni, perszepoliszi), a perzepoliszi adminisztratív táblák és a görög történetírók (Hérodotosz, Ktésziasz, Xenophón) szolgálnak alapul. A hellenisztikus korra a szeleukida városi feliratok, a papiroszok és a régészeti leletek mellett elveszett kortárs művekből merítő későbbi görög–római történetírók művei állnak rendelkezésre. A római korra a feliratok, érmék, jogi szövegek és a keresztény egyházi szerzők írásai; a Szászánida korra a középperzsa szövegek, a királyi érmék, a pecsétek és a feliratok, valamint a bizánci és szír krónikák.
Dokumentált tény, becslés, konszenzus, vita. Az Achaemenida, hellenisztikus, római és szászánida uralmak létezése, a főbb hadjáratok és az intézményi keretek dokumentált tények. Az uralkodói kronológia egyes szakaszai – például a diadokhosz-háborúk vagy a parthus–római háborúk részletei – forráshiány miatt bizonytalanok. A hellenizáció mértéke és jellege, a zoroasztrianizmus korai formája, a kereszténység terjedésének sebessége és a bizánci valláspolitika hatása mind a tudományos vita tárgya. A „perzsa tolerancia” és a „római civilizációs küldetés” képe a modern kutatásban erősen árnyalt; ezeket a fogalmakat a könyv nem használja magyarázó elvként.
Ami nem ismert. A lakosság lélekszámára, a hadseregek méretére és a háborús áldozatokra vonatkozó ókori adatok túlnyomórészt becslések, amelyeket a források retorikai torzításai is befolyásolnak. A helyi nyelvek és kultuszok mindennapi gyakorlatáról, a paraszti közösségek életéről és a nők társadalmi helyzetéről csak töredékes ismereteink vannak. Az ókori szövegekben szereplő vallási kijelentések nem olvashatók közvetlenül a lakosság tényleges hitgyakorlatának leírásaként.