A 6–7. századi Arábia nem volt elszigetelt térség: a Szászánida és a Bizánci Birodalom ütközőzónájában, a Vörös-tenger és a Perzsa-öböl közötti karavánutak mentén feküdt. A Perzsia, hellenizmus és Róma fejezetben tárgyalt perzsa és római–bizánci örökség itt találkozott az arab törzsek kereskedelmi, nyelvi és vallási hagyományaival. Az iszlám ebből a közegből nőtt ki: előbb vallási reformmozgalomként, majd birodalmi keretként, amely a 7–13. század között a Földközi-tengertől Közép-Ázsiáig terjedő államalakulatokat hozott létre. Ez az alfejezet Mohamed fellépését, a kalifátus intézményének kialakulását, a szunnita–síita szakadást, valamint az iszlám jog, tudomány és városkultúra formálódását mutatja be. A hangsúly nem a mai vallási-felekezeti viták visszavetítésén van, hanem a korabeli politikai, társadalmi és szellemi folyamatok időrendi követésén.
Mohamed (Muhammad) életéről a legfontosabb elsődleges forrás a Korán (al-Qurʾān), amelyet a muszlim hagyomány isteni kinyilatkoztatásnak tekint, és amelynek jelenlegi szerkezete a 7. század második felében szilárdult meg. Életrajzi adatait túlnyomórészt későbbi, a 8–10. században összeállított prófétai életrajzokból (szíra, sīra) és hagyománygyűjteményekből (hadísz, ḥadīth) ismerjük. A történészi konszenzus szerint Mohamed a 6. század végén született Mekkában, a Kurajs (Quraysh) törzsből származó kereskedőcsaládban. A hagyomány szerint 610 táján kezdte hirdetni az egyistenhitet, amelyet később iszlámnak (islām, „Isten akaratának való alávetés”) neveztek.
Mekka ekkor regionális zarándokközpont volt, ahol a Kába-szentély körül több törzs is kegyhelyeket tartott fenn. Mohamed monoteista üzenete – amely a zsidó és keresztény prófétai hagyományhoz is kapcsolódott – társadalmi igazságossági követelésekkel párosult, és kiváltotta a mekkai elit ellenállását. A hívők egy része emiatt előbb Abesszíniába, majd 622-ben Jaszrib (Yathrib) oázisvárosba vándorolt. Ez a kivándorlás a hidzsra (al-hidzsra). A hidzsra a muszlim időszámítás kezdőpontja lett: a 622-es év az iszlám holdnaptár első éve. Jaszrib ettől kezdve Medina (Madīnat an-Nabī, „a próféta városa”) néven vált ismertté.
Medinában Mohamed nem csupán vallási vezető volt, hanem egy több törzset és felekezeti közösséget – köztük zsidó törzseket – összefogó politikai közösség, az umma (umma) irányítója is. A Korán medinai szakaszai törvényi előírásokat, öröklési, házassági és hadviselési szabályokat tartalmaznak, ami a vallás és a politikai rend összekapcsolódását mutatja. A muszlim hagyomány szerint 630-ban Mohamed híveivel elfoglalta Mekkát, és a Kábát az egyistenhit központjává tette. 632-ben bekövetkezett halálakor az Arab-félsziget nagy része már elfogadta az új vallást vagy szerződéses viszonyban állt a medinai állammal.
A mai történetírás óvatos a prófétai életrajz számos részletével kapcsolatban. A Korán szövege elsődleges forrás, de a szíra-irodalom szerzői évszázadokkal később, teológiai és dinasztikus érdekek mentén írtak. A nyugati iszlamológia 20. századi „revisionista” irányzata (például Patricia Crone és Michael Cook munkássága) alapvetően megkérdőjelezte a hagyományos időrend megbízhatóságát, míg a kortárs kutatás a Korán és a 7. századi feliratok, érmék, keresztény és zsidó szövegek együttes olvasásával igyekszik rekonstruálni a folyamatot. A tudományos vita tehát nem az iszlám létezéséről, hanem a korai források értelmezési lehetőségeiről szól.
Mohamed halála után a medinai közösség vezetői kalifát (khalīfa, „utód/hivatalnok”) választottak. A muszlim történeti hagyomány az első négy kalifát rásidún (al-khulafāʾ ar-rāshidūn, „helyesen vezetett kalifák”) néven tartja számon. Ők: Abú Bakr (uralkodott 632–634), Omár (Umar, 634–644), Oszmán (Uthmán, 644–656) és Ali (Alí, 656–661). A hagyományos korszakolás szerint e négy évtized alatt nem csupán a belső lázadások – a ridda-háborúk – zajlottak le, hanem az arab hadseregek kiterjesztették az uralmat Szíria, Mezopotámia, Egyiptom és Irán jelentős részére is.
A hódítások katonai sikerét a történészek több tényezővel magyarázzák: a Bizánci és a Szászánida Birodalom évtizedes háborúi kimerítették mindkét nagyhatalmat; a helyi lakosság egy része közömbös vagy ellenséges volt a birodalmi központokkal szemben; az arab törzsek mozgékony hadviselése pedig hatékonyan használta ki a sivatagi útvonalakat. A 636-os jarmúki csata és a 637-es kádiszijjai csata után a levantei és mezopotámiai területek nagy része arab irányítás alá került. Az adórendszer és a közigazgatás kezdetben nagyrészt a korábbi bizánci és szászánida gyakorlatot követte.
A rásidún kalifátus belülről törékeny maradt. Oszmán kalifátusát a nepotizmus vádja és a tartományi elégedetlenség gyengítette; 656-ban lázadók megölték. Ali kalifátusát pedig a szíriai helytartó, Muávija (Muʿāwiya) vitatta, aki Oszmán meggyilkolásának megtorlását követelte. A 657-es sziffíni csata patthelyzet után tárgyalásos döntőbíráskodáshoz vezetett, ami Ali táborát megosztotta: a háridzsiták (khawārij) kiváltak, mert szerintük a közösség vezetése nem lehet emberi alkudozás tárgya. 661-ben egy háridzsita merénylő megölte Alit, és Muávija lett a kalifa. Ezzel véget ért a rásidún kor, és elkezdődött az Umajjád-dinasztia uralma.
A rásidún kalifátus értékelése a későbbi muszlim hagyományban erősen normatív: a szunnita történetírás ezt a korszakot az ideális, legitim kormányzás korának tekinti, míg a síita hagyomány Ali és családja elűzését jogtiprásként értelmezi. A mai történészi megközelítés ezt az értékelést nem veszi át automatikusan: a rásidún kalifátust törzsi katonai arisztokráciaként írja le, amely vallási tekintélyt és adószedő hatalmat egyesített, de intézményei még nem hasonlíthatók a későbbi birodalmi államapparátusokhoz.
Az Umajjádok (Banū Umajja) 661 és 750 között uralkodtak, székhelyüket Damaszkuszba helyezték. Muávija közigazgatási újításokkal, állandó hadsereggel és dinasztikus örökléssel szilárdította meg a hatalmat. Utódai alatt a hódítások tovább folytatódtak: nyugaton a Magreb, az Ibériai-félsziget (711-től), keleten Horászán és a mai Afganisztán, északon a Kaukázus vidéke került az iszlám fennhatósága alá. A birodalom hivatalos nyelve a 7. század végén az arab lett, pénzverése pedig elvált a bizánci és szászánida mintáktól.
Az Umajjád uralom társadalmi feszültségekkel járt. A nem arab muszlimok – az ún. maválik (mawālī) – sok területen másodrendű adózási státuszban maradtak, a törzsi riválisok és a próféta családjához hű csoportok ellenzéke pedig erősödött. A 740-es években Horászánban felkelés tört ki, amely az Abbászida családot, Mohamed nagybátyjának, al-Abbásznak a leszármazottait juttatta hatalomra. 750-ben az Abbászidák legyőzték az utolsó Umajjád kalifát, és 750–1258 között uralkodtak, székhelyüket Bagdadba helyezték (762).
Az Abbászida kalifátus (al-Khilāfa al-ʿAbbāsziyya) a birodalom intézményesülésének csúcsa. A kalifa vallási és politikai tekintélyt egyesített, de a gyakorlatban a tartományi kormányzók, adószedők, katonai parancsnokok és udvari hivatalnokok láncolata működtette az államot. A 9. századra a birodalom annyira kiterjedt, hogy perifériái – például Al-Andalusz (Ibéria), Észak-Afrika, Egyiptom, Horászán – fokozatosan önálló dinasztiák irányítása alá kerültek. A 10–11. században a kalifátus gyakran csak névleges fennhatóságot gyakorolt, miközben emírek (amīr, parancsnok) és szultánok (sulṭān, hatalmi tekintély) uralták a tényleges hatalmat.
Az Abbászida korban az iszlám civilizáció intézményi keretei jelentősen kibővültek: kialakult a vizír (wazīr) tisztsége, az udvari kancellária, a posta- és hírszerző rendszer (baríd), az állami földadózás modernizálása. A 8–10. században Bagdad, Baszra, Kúfa, Damaszkusz, Fustat (Kairó elődje) és Kairouan jelentős városközpontokká váltak, ahol kórházak, könyvtárak, mecsetek és medreszék (madrasza, jogi-vallási iskola) működtek. A 9. században elindult az ún. fordítási mozgalom: görög, szír, perzsa és indiai tudományos, orvosi, filozófiai szövegeket ültettek át arabra, ami a matematika, csillagászat, orvostudomány és filozófia fellendüléséhez vezetett.
A 10. századtól a kalifátus hatalma fokozatosan gyengült. A Bujidák (945–1055) Bagdadban katonai felügyelet alá vonták a kalifát, a szeldzsuk törökök (1055-től) pedig formálisan a kalifa nevében kormányoztak, de a tényleges hatalmat a szultán gyakorolta. A 13. század elején a kalifátus területileg már csak Irak középső részére terjedt ki. 1258-ban a mongol Hülegü seregei elfoglalták Bagdadot, és kivégezték az utolsó Abbászida kalifát, al-Musztaasztimot. Az Abbászida család egyes tagjai Egyiptomba menekültek, ahol a mamlúk szultánok 1517-ig névleges kalifátust tartottak fenn.
A szunnita–síita megosztás a korai iszlám politikai örökösödési vitájából alakult ki, és csak évszázadok alatt vált teológiai, jogi és rituális irányzattá. A vita középpontja az volt, ki jogosult a Mohamed utáni közösség vezetésére: az a személy, akit a közösség választ vagy aki alkalmasnak bizonyul (a későbbi szunnita álláspont), vagy a próféta vérségi leszármazottja, pontosabban Ali és felesége, Fátima családja (a későbbi síita álláspont). A síita (síʿat Alí, „Ali pártja”) hagyomány szerint Mohamed a Gadír Khumm melletti beszédben Alit jelölte ki utódjául; a szunnita hagyomány ezt az eseményt nem tekinti egyértelmű kinevezésnek. A történészi konszenzus szerint az esemény értelmezése későbbi felekezeti visszavetítés eredménye.
A feszültség Ali kalifátusa alatt éleződött ki, és Muávija 661-es hatalomra jutása után intézményesült. Ali fia, Huszajn 680-ban Kerbela mellett katonai összecsapásban halt meg az Umajjád kalifa, Jazíd erőivel szemben. Kerbela a síita emlékezetben központi gyássá és mártíromsággá vált; a asúrá (ʿāshūrāʾ) rituáléja ezt a halált eleveníti fel. A síita közösségek az idők során több irányzatra váltak szét: a tizenkettes síiták szerint tizenkét imám – Ali leszármazottai – rendelkezik vallási tekintéllyel, és a tizenkettedik imám rejtőzködik (gaiba), visszatérése pedig messianisztikus várakozás tárgya. Az iszmailiták a hatodik imám leszármazottjától eredeztetik magukat, és a 10–12. században jelentős államot hoztak létre Egyiptomban (a Fátimida kalifátus, 909–1171). A zaiditák a jemeni hegyvidéken alakítottak ki tartós imámátust.
A szunnita hagyomány a kalifátus legitimitását a közösségi konszenzusra (idzsmá, ijmāʿ) és a prófétai hagyomány követésére (szunna) alapozza. A szunnita iszlámban a vallási tekintély nem egyetlen vérvonalhoz kötött, hanem a tudósok (ulamá, ʿulamāʾ) közösségéhez. A síita iszlámban az imám (imām) nem csupán imavezető, hanem tévedhetetlen vallási vezető, akinek leszármazási lánca a prófétáig vezet. Ez a különbség ma is meghatározza a két irányzat vallásjogi és politikai gondolkodását.
A mai történetírás óvakodik attól, hogy a szunnita–síita ellentétet „ősi gyűlöletként” ábrázolja. A korai évszázadokban a felekezeti határok folyékonyak voltak, és a mai értelemben vett szunnita–síita identitások csak a 10–11. századtól szilárdultak meg. A konfliktusok hátterében általában állami adópolitika, törzsi rivalizálás, földbirtokviszonyok és regionális hatalmi érdekek álltak, nem pedig kizárólag teológiai ellentétek. A modern szektarianizmust az Szektarianizmus, kisebbségek és állampolgárság alfejezet tárgyalja.
Az iszlám jog (saría, sharīʿa) a 8–10. században fokozatosan intézményesült. Forrásai a Korán, a prófétai hagyomány (hadísz), a közösségi konszenzus (idzsmá) és az analógia (kijász, qiyās). A jogtudósok négy nagy szunnita jogi iskolája (madzhab, madhhab) – a hanafita, málikita, sáfiita és hanbalita – e források eltérő súlyozását képviseli. A síita jogtudomány a dzsafari iskola köré szerveződik. A saría nem egyetlen törvénykönyv, hanem esetjogi és elméleti hagyomány, amelyet a 19. századi állami kodifikáció előtt a bírók (kádi, qāḍī) és jogtudósok esetenként alkalmaztak.
A hadísz-tudomány a 9. században érte el csúcspontját. A gyűjtemények – például al-Bukhárí és Muszlim munkái – a szunnita közösségben kanonikus tekintélyre tettek szert. A hadíszok hitelességét a tudósok a közvetítők láncolatának (isznád, isnād) vizsgálatával ellenőrizték. A modern nyugati kutatás – Ignaz Goldziher és Joseph Schacht nyomán – sok hadíszt későbbi visszavetítésnek tekint, míg a muszlim tudósok jelentős része a hagyományos hitelességi kritériumokat tartja mérvadónak. Ez a vita ma is alapvető módszertani kérdés az iszlám korai történetének kutatásában.
Az Abbászida kori tudomány és filozófia a fordítási mozgalomra épült. al-Hvárizmi (al-Khwārizmī) nevéhez fűződik az algebra megalapozása; al-Kindi, al-Fárábi, Ibn Színá (Avicenna) és Averroësz (Ibn Rusd) a filozófia és orvostudomány meghatározó alakjai lettek. Csillagászati obszervatóriumok, kórházak és könyvtárak működtek Bagdadban, Damaszkuszban, Kairóban, Cordobában és Nisápúrban. A tudósok gyakran több vallási és nyelvi közösségből származtak: keresztény, zsidó, szabí és perzsa tudósok egyaránt részt vettek a fordítási és tudományos munkában. Ezt a sokszínűséget a könyv a birodalmi örökségek kapcsán is tárgyalja az Oszmán, szafavida, mogul és cári örökségek alfejezetben.
A városkultúra szempontjából Bagdad a 8–10. században a világ egyik legnagyobb városa lehetett; lakosságára vonatkozó becslések néhány százezertől egymillióig terjednek, de megbízható népszámlálási adatok nem maradtak fenn. A városi élet központjai a pénteki mecset, a piac (szúk, sūq), a fürdő (hammám), a kórház (bímárisztán, bīmāristān) és a medresze voltak. A vakf (waqf) intézménye – vallási alapítvány – tartotta fenn a mecseteket, iskolákat, kutakat és kórházakat, és adózási kiváltságai révén a vagyonfelhalmozás fontos eszköze lett. A társadalom azonban nem csupán városi elitből állt: a parasztság és a nomád pásztorok többsége az adóterhek és a szezonális éhínségek kiszolgáltatottja volt, és a források gyakran csak akkor említik őket, amikor lázadásban vagy aszály kapcsán kerülnek elő.
Az iszlám születésének története forráskritikai szempontból egyenetlen. A Korán a legkorábbi elsődleges forrás, de szövegtörténete – a 7. századi változatok, a kalifális redakció, a lejegyzés körülményei – a kutatásban vitatott. A prófétai életrajzok és a hadíszgyűjtemények évszázadokkal későbbiek, és szerzőik politikai-teológiai célok szerint válogattak. A korai hódítások eseménytörténete főként 9–10. századi arab krónikákból (például at-Tabari és al-Baládzúri) ismert, amelyek a győztesek szempontjából őrizték meg a történetet. A régészeti anyag – feliratok, érmék, településrétegek – fontos korrekciós forrás, de a 7. századi Arábia régészete sok területen még hiányos. A hódítások okairól folyó tudományos vita sem zárult le: a gazdasági nyomás, a törzsi mobilitás, a birodalmi gyengeség és a vallási motiváció súlyát a történészek eltérően ítélik meg.
A szunnita–síita szakadás kapcsán a legfőbb bizonytalanság a korai események – például a Gadír Khumm-i beszéd vagy a kerbelai ütközet részletei – rekonstrukciója. A rendelkezésre álló források többsége felekezetileg elkötelezett, és a mai emlékezetpolitika is befolyásolja az értelmezést. A kalifátus intézményének megítélése ugyancsak vitatott: a muszlim hagyomány a rásidún kort normatív aranykornak tekinti, míg a modern nyugati történetírás ezt a narratívát mint későbbi konstrukciót vizsgálja. A demográfiai adatok – Bagdad vagy Damaszkusz lakossága, a hadseregek létszáma, a hódítások áldozati számai – a források szórása miatt becslésnek minősülnek, nem mért statisztikának.
A fejezetben leírt időrendi keret – 610 körüli prófétai fellépés, 622-es hidzsra, 632-es halál, 632–661-es rásidún kalifátus, 661–750-es Umajjád, 750–1258-as Abbászida kalifátus – a tudományos konszenzusnak megfelelő, de egyes részletek (például a Korán kanonizációja, a sziffíni döntőbíráskodás pontos lefolyása, az Abbászida forradalom szervezettsége) továbbra is vitatottak. Ahol a szöveg bizonytalan adatot közöl, ott ezt jelzi.